Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · HUNYADY SÁNDOR-KÁDÁR ERZSÉBET: TÖRÖK SOPHIE

HUNYADY SÁNDOR-KÁDÁR ERZSÉBET: TÖRÖK SOPHIE
"Nem vagy igazi!" - Nyugat-kiadás
II.

Vannak írások, amelyek meghazutolják azt a perccel mérhető időt, míg elolvassuk őket; úgy tömörek, mint a nemesfém: tenyerünkön tartjuk, s valószínűtlenül nehéznek érezzük tömegüket.

A Nem vagy igazi!, Török Sophie új kisregénye egy meddő asszony fulladt és kevés reménnyel biztató harca a gyerekért, előbb a sajátjáért, majd a máséért, alig néhány ív - torzó, de olyan remeklés, amelyből az egész szobor szépsége és forrósága csap meg; hiányzó tagjai is valamiképpen egy bonyolult jelképet, magasabb teljességet szolgálnak.

Valami belső vegyi folyamat, lassú izzás árad ebben az írásban, a hang mélyről jön és nem veszít hőfokából, nem éri be néhány fehéren izzó szóval, nem nyúlik el ernyedten, nem hígul nyirkos hűvösséggé. Fegyelmezettek ezek a mondatok, makacs engedelmességgel és mélységes lázadással. Könnyelműen elkoptatott szóval fejezhetjük ki: élők, merészek, kegyetlenek és alázatosak.

Hogy mentette át ezt a hőfokot Török Sophie a legtudatosabb írásművészetbe? Prózája szinte salakmentes, nincsenek homályos foltjai, nem lágyítják el véletlenek. Az acél hajlékonysága ilyen törvényszerű: annál teljesebb, minél tisztább. A legremekebb kardpengét is kiontott vér, frissen vágott seb avatnak igazán fegyverré - fájdalmat, szorongást érzünk Török Sophie prózájában.

Holbein rajzain gyakran egyetlen vonal rögzíti a profil élét - de milyen vékony és éles ez az érzékeny vonal! Sugárzó erejű. Domborúvá teszi a felénk fordult fél arcot is, s mélységet lop az elforduló formába. De a pontos kifejezés saját értelmének eszenciájává is tisztul, s mint a Holbein-rajznál a pontos vonal életet ad az üresen hagyott lapfelületeknek, a pontos kifejezés az elhallgatottat is elmondottá teszi, átütőbb súllyal, mint az aprólékos leírás. Igazán egyszerűn (de nem az ártatlan tudatlanok egyszerűségével!) csak az tud írni, aki minden bonyolultságában érzi az anyagot. A valóság súlyával mérhetjük csak a vonal és a kifejezés pontosságát. Ez a súly fűti át Török Sophie rugalmas stílusát is.

*

A Nem vagy igazi!-t hat novella követi. Ez a hét írás sokban különbözik egymástól - az író hangjának teljes kibontakozását követhetjük bennük -, de egy-egy íráson belül nem vegyülnek ezek a különbözőségek. Belső törvény szabja meg alkatukat, belülről kifelé épülnek.

A Nyári játék-ban az unalomban perzselődő falu képét néhány figura kivillanó színfoltjával élénkítette az író. A pontos rajzra törekvés itt még szinte önmagáért való játék: tájról tárgyra és ruhák ráncaira, figurák körvonalaira vált át. Tompa, meleg sárgás színe van ennek a novellának - a rajz csak egy-egy élesebb kontúrban lüktet. Az Augusztus hősnője már portrészerű élességgel lép ki a háttérből, s ez a lányalak a naturalista ábrázolás kis remeke. Milyen teljesen az, aminek az író teremtette, túlzás nélkül is éles rajz, és elmosódottság nélkül finom árnyalat! Viszont jártabb utakra téved az író a legény alakjában: ceruzájának karikírozó éle csak a körvonalakat kötötte le. És minél engedelmesebbé válik az eszköz, annál mélyebb sajátosságokat vetít a felszínre. A Boldog asszonyok-ban és a kötet első írásában a téma túlnő a portré keretein.

Tiszta stílus - férfitulajdonság. Az az erőfeszítés, amelyre az ellenálló anyag kényszeríti az írót; az eszközök megbecsülése, ösztönös tájékozódás helyett az összefüggések keresése, a szigorú belső váz - ez mind-mind férfi írók érdeme. Török Sophie prózája nem hasonlítható senki máséhoz, férfierényektől súlyos anélkül, hogy férfias volna: különös világ, amelyet úgyszólván csak asszonyok népesítenek be. Nyugtalan, érzékeny, szívós és lázas asszonyaiban ösztön, test és lélek gyürkőznek. Fokozott vérkeringéssel élnek, remegő érzésekkel és önmagukon túlcsapó lánggal. Könnyen sebezhetők, vágyaik fojtogatva öntik el őket; testüket nem védi az epidermisz szigetelő hűvössége; a föld nedveinek keringése kitágítja ereiket, a nap átjárja őket, részegek a nyárban, mint a gyümölcsök és az állatok. Irtózva terpeszkednek ösztöneik ellen, végül belehullanak a végzetes vonzásba, az ösztön lángjában nőnek meg.

"Van-e tüzed élet, felgyúlt test primitiv
tüzénél pusztitóbb, mélyebb, halálosabb!"

Lányok szomjasan hullanak szerelembe, asszonyok anyák akarnak lenni. Nem férfi után vágynak, nem a kalandot, nem a pillanatot, nem az ernyedt teljesülést akarják... Vágyaik túlharsogják azt, amit elérhetnek. De mégse a szenvedést hajszolják: nem a láng vonzza őket, nem védettséget keresnek, a megsemmisülést sem. Olyanok ezek az asszonyok, mintha egy sebesen forgó égitestről vetődtek volna földünkre. Különös harcaikat önmagunkban vívják, a lomha világ csak nézőközönségük. Valahogy izmosak, magányosan és vigasztalanul nagyok, s halálukig nőnek; haláluk is ilyen magányos és szilaj asszonyi halál: előbb meghalnak, s még tovább élnek, egy egészen kegyetlen élet törvényei szerint.

Vers és próza elválaszthatatlanok - hány novellájában érzem, hogy verssorok szakadnak belé. "Két kezét utánam nyújtja - meleg ajkával mellemhez ér - és enni kér, és enni kér. - Életemből enni kér." A próza szárazabb, könyörtelenebb, a földön jár: "Milyen nehéz a konok, sötét testben a boldogság akadályozóját megtalálni, és milyen könnyű a pókhálón csüngő gyenge életet elszakítani!"

Margit, a Nem vagy igazi! asszonyhőse nem a türelmesek fajtájából való, nem ismeri a szomorú női erényt: a szenvedést a szenvedés öröméért. Kitárja sebét, kegyetlen kíváncsisággal éli fájdalmát, gyűlöli a fölényeseket, irigyli a boldogokat. Éles szemmel látja a szerencsétleneket, akik kirekesztik maguk közül, távolról látja őket, harci rendjüket, mint hegycsúcsról az ellenséges tábort. Azt hiszem, Török Sophie előtt senki nem írta meg azt a titokzatos összetartozást, "ami a nőket a gyermekkel, anyát az anyával személyes ismeretség formái nélkül is összeköti, s közös csoportba tereli, mint egyforma töltésű elektronokat. Különös szövetség ez, se férfit, se meddőt nem fogad be... Egy anya a másik nő köhögéséből tudományos magyarázat nélkül képes felismerni, hogy teherben van, amikor az maga még nem is tud róla..."

Margit irtózik ezektől a "lárváikat ápoló nőstényektől". Azután lassan-lassan erősödni kezd benne a vágy a gyerek után, saját szép, édes gyerekéről álmodozik, akinek azonban még mindig nincs köze a többi anya gyerekéhez, sem a világrahozás véres és ellenszenves folyamatához, amelyről a többiek oly szemérmetlenül kérkedve beszélnek. Évek múlnak el, meddő marad, de vágya mind mélyebben fúrja belé gyökereit, fojtogat, mérgezi, saját leheletéből csap rá vissza, gyanútlan idegen emberek arcából kiált felé. Már ott tart, hogy sunyin, alázatosan koldul pillanatnyi anyai káprázatokat. Már vállalná a véres árat is: "Kétségtelen, hogy a lány nem a férfi szerelme által válik asszonnyá, ez csak olyan társadalmi és formai meghatározás - asszony az, aki anya. Gyermektelen asszony közelebb áll a lányokhoz, azokkal ért egy nyelvet - és milyen ösztönösen tömörülnek azok a nők, akik már szültek!... És lassan már a kín is megszépül előtte, kívánatos lesz önmagáért, mert ismerete nélkül nem lehet igazi asszony, kimarad, kívülreked az asszonysors legnagyobb problémájából."

Margit kifog alkatán, merész ötlettel kiharcolja anyaságát: megmenti barátnője megszületendő gyerekét, világra segíti, örökbefogadja. De amikor már karján tartja a kislányt, amikor már kizárólag az övé, talán jobban és forróbban, mint igazi anyák gyerekei, akikért anyjuk nem harcolt, ravaszkodott és nem remegett - akkor is sápadtan ül a kíváncsiskodó és kínos kérdésekkel faggató "igaziak" között, irtózva a leleplezéstől.

Az anyai érzést, a legmélyebb ösztönt, a vérség misztériumát regény még nem fejtette meg ilyen teljesen, nem világított át ilyen józanul erős reflektorfénnyel, mint Török Sophie írása. A meddő asszony regénye, aki orvosi székek kínpadjaira hurcolja és kifacsart tagokkal sóhajtja a világba vágyát; remegve rejtegeti a lopott, megvásárolt, kiharcolt reményt, s életét adná azért a kínért, amellyel boldogságát teljesen magáévá válthatná. Ez is Török Sophie erénye: témája úgy kilombosodik, mint egy fa koronája, s utolsó gyökeréig kifejti, kiemeli; vissza-visszatér a forró motívumokhoz, megszólaltatja őket félelemben, örömben, beteljesülésben. A Nyári játék és az Augusztus festői állóképeiben volt még valami vázlatszerű elmosódottság, itt azonban tejesen befejezett a rajz, egyszerűségében is sokféle árnyalatot sugall.

A Boldog asszonyokban újból találkozunk az "igaziakkal". Az orvos várószobájában gyűltek össze: "a lomhán büszkélkedő asszonyok! ez a szemérmetlen dicsekvő anyaság! oh, ez a hivalkodó anyaság!" És közöttük egy fiatal lány, testében ugyanannak a boldogságnak a csírájával, amelytől meg kell szabadulnia, amelyet el kell pusztítania, szégyellnie kell és rejtegetnie - "lány", nem tartozik a védettek közé. Zsongító félöntudatba szunnyasztja ez a könyörtelenül boldog környezet. Csak egy negyedórát tölt az orvosnál, de ezalatt vágya hullámaira emeli: boldog anya, örül az első gyereknek, otthon és férj várják - feleség, mint a többiek. És olyan teljes ez a káprázat, hogy el sem szakad tőle, amíg nem lép ki az orvos rendelőjéből, de ekkor olyan mélyre kell zuhannia, hogy még a teste is összetörik. A Boldog asszonyok a kötet legzártabb és leglíraibb novellája. A várószobai csendélet realizmusából észrevétlen párolódik át mind áttetszőbb és ködösebb régiókba. De a hősnő különös felemelkedése mégis törvényszerű; súlytalanná vált testtel szökik a magasba, mint a légtornász, aki lendületéből rúgja el magát a halálugrásba.

Az Arcképtanulmány - a kötet legbravúrosabb darabja. Novella téma nélkül - témája maga a megírás. Egy nő portréja - az író először modellje körvonalait rögzíti le, bőre színét, szeme fényét villantja meg. Lefújja róluk a ruhát, a bőrt tapintja, az izmok ruganyosságát ellenőrzi, a csontig ér, az idegek érzékenységét méri, ráolvassa a mozdulatok betanultságát, az izmok képmutatását, s végül rákényszeríti erre a leleplezett testre a nő igazi lényéhez illő ruhát. Folytonos variálása a témának, egymásra vetített képek sorozata, minden újabb kép egy tónussal mélyíti, gazdagítja a régit, felfokozza a színek varázsát. A festői tudás fokmérője: mennyi ideig tud a művész dolgozni a képen anélkül, hogy a színek elhervadnának, elvesztenék frissességüket. Török Sophie-nál nem lankad a hang, mindvégig felfelé ível.

*

Nem hízelgő írások.

Hősei asszonyok, merészek, fáradtak, kérkedők. Kíméletlen őszinteséggel vall titkaikról. "Titkom az ember titka, nem fátyolos asszonyé... - Ha szóra bírsz: a szennyes szenvedőt találod." Titkuk? "Titok, ami állati léted egyensúlyban tartja."