Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: EGY KÖZGAZDÁSZ NAPLÓJÁBÓL
Biztonság vagy haladás?

Recseg a nagypénteki kereplő, meszelnek a faluban. Itt a húsvét. De a hétköznapi gond utánam jön a kihalt hegyre, a dohos présházba, a felakasztott szerszámok közé is. Messze estem a nagyvilágtól, villanyom sincs; ez a táj s ez a csöndes dunántúli óra arravaló, hogy balatoni verses regék cserepeit rakosgassam össze az emlékezetemben. Az emlékezés kivárja a jó környezetet, sohasem kopogtat rosszkor, mint az élők. Legokosabb lesz, ha most kipróbálom versmondó képességemet Kisfaludyból.

De a költők ma a völgyben vesztegelnek, talán a kereplőt rázzák. Helyettük sürgős magánügyeim követnek a hegyre: a szárazföldi fegyverkezés, a fenyegető angol fehérkönyv, az európai összetartás rögeszméje, szóval azok a világügyek, melyeket izgatott és egyenetlen életszakunkban, leginkább harminc és ötven közt, családi tekintet nélkül sürgős és kényes elintéznivalónknak tekintünk. Azt hittem, jobban elrejtenek a szép hegyek s jobban elmulattatnak a fiatal cserfák alján láthatatlanul szagló hagymavirágok. Pár napos álomkórra készültem. De bizonyos életkorban nyilván nem lehet «kitérni», az ember rászokik a közbeszólásra, akárhányszor vezessék ki a karzatról, legközelebb ismét közbekiált. Pedig tudom, nincs lehangolóbb látvány, mint egy lelkes eszelős! A dunántúli mészkőhegy is ilyen karzat, ha megcsúszom a kiázott törmeléken, eszembe jut a világ oktalan szegénysége s a rigófütty közé hallucinálom a gyűlöletes jelszavakat, amiken egyszer a szó testi értelmében szeretnék végighúzni.

Azzal utaztam el, hogy a világnak most egy kicsit jobban megy; közgazdász ismerősöm utolsó költségvetésünkön már fölfedezte a gazdasági reménykedés eltitkolt jeleit. «Gondoljunk rá, hogy a javulást beleszámítsuk a legközelebbi költségvetésbe» mondja szinte feddőleg, miközben az autóbuszra várunk. Így szokták figyelmeztetni az ujdonsült örököst a fűszer és aprófa adósságára. Csakugyan, az ország még tartozik néhány külföldi fűszeresnek és fáspincének.

De azért most már nekünk is jobban megy, ismét gondolkozunk azon, hogy jó-e vagy rossz a konjunktura? Emlékszem, néhány év előtt a hivatalomban sokáig egyebet sem tettem, mint csökkenő világgazdasági jelzőszámokat írtam egymás alá, betegeim: a dunai államok, az európai nagyhatalmak, Amerika, Ázsia, Ausztrália fogyó vörös vértestecskéit számláltam. Az egész világ fehérvérűségbe esett. Mi lesz itt, Uram? gondoltam nagybőjti szeleket érezve s már elkészültem rá, hogy ez egyszer csakugyan előterem a föld alól a négy apokaliptikus lovas, kijelentik, hogy a válság Isten büntetése s visszaűznek a kolostorokba, a kézimalmok, ácsszerszámok mellé s a kódexmásoló műhelybe. (A kommunisták, kik a római katholikusokkal egyetértésben - csupán az égtől a föld felé fordított értelmi csúccsal - magukat szintén orthodoxnak vallják, érzésükben vissza is találtak az új kolostorokba s elnevezték őket kolchozoknak.) A négy földöntúli lovas látogatása elmaradt, az élet a csodák megnyugtató segítsége nélkül úgy-ahogy segített magán, mindenesetre inkább rosszul, mint jól.

Hol s mikor kezdődött pontosan e javulás? A történelmi statisztika majd kikeresi a helyet, ahol a hanyatló számsorok, mint a völgybe ereszkedett hideg légoszlop, hirtelen megfordult. De csak a beavatottak tudják, hogy a javulás tulajdonképpen egy szóval kezdődött. A reflációval. Ezt a szót sokan tisztázták, legjobban Pigou, a cambridgei tudós, aki a kényes fogalmi műtéthez valósággal beöltözött, hogy eltávolítsa róla az infláció és defláció fogalmi összenövéseit. A refláció, szemben a politikai végszükség által kierőszakolt állami pénzszaporítással: a nyílt inflációval, megszabott célú, szociális szándékkal átnemesített, korlátolt, de sürgős pénzszaporítás. Azt hiszem, Pigounak tökéletesen igaza van. A közgazdaságtanban éppen a refláció az a szellemi törésvonal, amelyen át korunk lelkiismereti zsarnoka, a «szociális szempont» behatol. Kortörténetileg a refláció az összes tudományon elharapódzó szociális tömegszemléletet tükrözi, lélektanilag meg azt a gyávaságot és szellemi restséget, amellyel a mai ember multbeli állapotokhoz próbál visszamenekülni. A mai ember, írja Huizinga utolsó könyvében, «nem mer áttörni»; nehéz, de termékeny jövője elől a boldoggá színezett régi állapothoz retten vissza. De emlékeztet a legitimista pártok ama kényelmes politikai bölcsességére is, hogy a statusquo ante minden jólétet helyreállít. A stausquo lehet területi - a korona egy csonkítatlan országterületet koronáz, - lehet alkotmányjogi - a korona az összes szabadságjogért kezeskedik, - a mi esetünkben egy évek előtti, magasabb árszínvonal. E kényelmes közgazdasági captatio benevolentiae maga is elhiszi, hogy a reflációba foglalt vásárlóerő az árakat magasabb szintre nyomja; egy régi s igazságos ár-statusquot állít helyre. Mikor azonban az eredeti magasabb árszintnek megfelelő vásárlóerő még csakugyan a piacon volt, a különböző árak is olyan egyensúlyban helyezkedtek el, melyet semmiféle céltudatos refláció sem állít többé vissza. Árszínvonalat lehet helyreállítani, árviszonylatot soha, mint ahogy a nagy forradalom után is csak a Bourbonok trónját: a felfujt szimbólumot állították vissza, de nem a földesúri jogviszonyt. Az eredeti árszinten belül egyfelől az ár, másfelől a termelési költségek: úgy a munkabér, mind a tőkekamat, mind az adós államnak az adókból merített törlesztőképessége egyensúlyba került egymással; a régi statusquoban az ár minden termelési költséget fedezett. Noha senkisem tudja kitalálni, hogy a «reflatált vásárlóerő» mit fog művelni az árakkal, a fogalom néhány éve mégis tekintélyes közgazdasági kísértetté önállósult, körülötte járják legszívesebben a világválság totemtáncát.

A refláció legtöbb híve azonban csak a pénz céljára: a vásárlásra gondol s ritkán eredetére: a termelésre. És amilyen keveset gondolnak az eredetére, olyan keveset törődnek vele, hogy miből lehet a reflációt veszélytelenül meríteni. A reflációnak három forrása nyílik: a közönséges pénzszaporítás, amit senki se vall be, az adóemelés, amit kissé finomkodva költségvetési reflációnak is neveznek, végül a magánkölcsön, - ha pedig a magánosok húzódoznak, - a motorindító államkölcsön. Ez a refláció legkellemesebb formája. De a valódi nehézség, amelyen minden céltudatos pénzszaporítás társadalmi jószándéka elbukik, akkor kezdődik, mikor a kölcsön már kézben van. A pénzt csak úgy lehet eszményien szaporítani, ha az általános áremelésen kívül a régi árviszonylat is helyreáll vagy legalábbis minden ember vásárlóerejét egyformán megfejelik. Erről azonban szó sincs. A megszaporított pénzt nem osztják szét egy képzeletbeli agorán; a refláció gyakorlatilag abból áll, hogy a bankok a jegybank intésére leszállítják a kamatlábat s a vásárlóerő ama kiváltságosak kezére jut, akik akár a bankoktól, akár a kölcsönközvetítő államtól a kölcsönt felveszik. Már pedig e vásárlóerőt az állam elsősorban azoknak juttatja, akikre politikailag rászorul: az önellátó mezőgazdaságnak és a fegyvergyártó nehéziparnak. Végeredményében a refláció az eredeti szociális szándék visszájára fordulva, a vásárlóerő régi állapotát egy nagytőkés töredék érdekében állítja helyre, a visszaszerzett statusquo nem a fogyasztók régi életszínvonalát újítja föl, (ámbár másodlagosan ezt is megteheti), hanem a kiváltságosok szerzett előjogait. A vér a legjobban elmeszesedett gócok felé tódul.

A demokratikus és diktatórikus nagyhatalmak reflációja az utolsó esztendőkben egyformán a nemzeti agrár-önállósulást pénzelte, iparukat a fegyverkezés állította talpra s a két hatalmi csoport csak abban különbözik, hogy gazdagságukhoz mérten más-más forrásból merítik a fegyverkezésre fordított «vásárlóerőt». A gazdagok egyelőre még a költségvetésből, tehát adókból, a szegények kölcsönből vagy nyilt pénzszaporításból.

Anglia új költségvetése a megelőzőhöz képest 36 millió fonttal emeli a honvédelmi kiadást. Ez a fehérkönyvben szűkszavúan bevallott négyéves fegyverkezési terv első esztendeje s az utolsó, amikor költségeit még teljesen adókból fedezi. Hadd fizessen a jövő évtől a tűzbiztonsági felszerelésért a következő nemzedék is! - mondta Chamberlain. De vajjon csakugyan tűzbiztonsági készülék-e a hadifelszerelés? - felel az Economist a pénzügyminiszter hasonlatára s nem lőporhalmozás, mikor az emberek amúgy is födetlen fáklyával száguldanak körbe? Amellett csak önáltatás, hogy a fegyverkezést, a kollektív nemzeti tűzoltóruhát részben a jövő nemzedék fizeti ki s nem az élők. Mert ha a hadi kiadásokra meglévő tőkét használnak fel, nem marad elég a békés befektetésre, ha viszont új pénzből fedezik, az áramelkedés a szegényeket még jobban elszegényíti. Egyelőre az első fegyverkezési költségvetésben a hadikiadás megközelíti az összes állami kiadás egynegyedét, a finom hangzású «költségvetési refláció» tehát abból áll, hogy a fölemelt adójövedelmet a vámvédelem mögé húzódott vas- és acélmonopóliumnak, egy-két hajó- és repülőgépgyárnak juttatják, az egészségügyi városrendezés és állami munkástelepítés ellenben tőke- és nyersanyaghiány miatt előreláthatólag lelankad. A gazdasági javulásban a lakásépítés, mint civilügy átengedi az elsőbbséget a katonai konjunkturának. Salus rei publicae suprema lex esto, ahogy a latinok ilyenkor mondták.

Franciaország a frank védelme közben mindjobban csökkenti költségvetését, de ugyanakkor párhuzamos pótköltségvetését teljesen a honvédelemre fordítja; egyik oldalon mérsékli a polgári kiadást, másikon növeli a katonait. Japán területszerző hatalom: pénzpolitikája kalandosabb lehet, mint egy merev területű és álló népességű országé. A mandzsu háború óta nyiltan át is tért a háborús inflációra, a költségvetés a katonai kiadások miatt nem került többé egyensúlyba s a pénzügyminiszter, aki hímzett tunikájában s baljóslatú aktatáskájával egyre kedvetlenebbül ereszkedett le ezen a pénzügyi lejtőn, életével fizetett civil aggodalmáért. Olaszország ipara évek óta az afrikai hadjárat gépi előkészítésére támaszkodott; régi jogszokás alapján pénzügyeit a hadviselés óta eltitkolja. De mennyit foroghat a sírjában Leroy-Beaulieu, a liberális állampénzügytan néhai mestere, ha megtudja, hogy a Vezér iránti bizalomból most már a békés német birodalom sem követel nyilvános állami elszámolást! A weimari köztársaság angol és amerikai jóvátételi kölcsönökből a huszas évek derekán óriási ipartelepeket épített, most ebben a tátongó keretben a harmadik birodalom előre elzálogosított adójövedelemmel felduzzasztja a nemzeti munkát. Az utolsó köztársasági esztendő: 1932 óta a nehézipar termelése megkétszereződött, míg a fogyasztási javaké mindössze egynegyeddel javult. Olyan fejlett iparközpontban, mint Németország, a kizárólagos nehézipari fellendülés amúgyis veszélyes, utóvégre nem kell századok mulasztását pótolni. Tetézi azonban a veszélyt, hogy az 1935-ös összes beruházás körülbelül 45%-a már az államra hárult, ami annyit jelent, hogy rövidlejáratú milliárdos államkölcsönökből motorosztagok részére utakat készítettek, fölfegyverezték a levegőt, erődöket és munkatáborokat építettek. A nemzeti munka süllyeszthető gyorstüzelővel felszerelt, acéltornyos gyümölcsei nemrég mutatkoztak be a Charlottenburger Alleen. Adóból vagy kölcsönből, demokráciákban vagy diktaturákban a pénz mindenképpen fegyverkezésre kell. Right or wrong, my war!

Ezek a magánügyek üldöznek a présházig. A kaktusz most virágzik az ablakban, levelei közül néha kilesek a Tátikára. Magyar Árkádia, mondta ittjártában Jókai. Minden Árkádia kihalt, vérszomjas istenek szállták meg a földet, démoni árnyaik a szöllőhegyre is föltalálnak. Meg kellene nézni, hogy virágzik-e még a kökény az erdőcske szélén? Ehhez persze föl is kell állni, már pedig egy könyv hever mellettem s én a mozgás és olvasás közül mindig az utóbbit választom. Fiatal ausztráliai egyetemi tanár írta a könyvet. Erről a világrészről mindössze annyit tudok, hogy a drága Katherine Mansfieldet adta az angol halhatatlanságnak. Igaz, jobb ajánlólevele már nem is lehetne! Néhány óra múlva tudom, hogy a végzet játszotta mellém a könyvet, merészsége akkor lepett meg, amikor már-már beletörődtem, hogy csakugyan nincs, aki «áttörjön». Érett könyv? Nem hiszem. De folyton éreztem benne a szelek járását s a gondolat meggondolt bátorságát. Hadd mondjak el belőle annyit, amennyi mindnyájunkra tartozik. [*]

Addig, amíg a közgazdaságtan az anyagi jóléttel és haladással foglalkozik - s egyelőre nem valószínű, hogy a szökevény tudomány visszaszármazzon az ethikába - dönteni kell az egyetemes haladás és a személyi biztonságérzés közt. Nem lehet egyszerre helybenhagyni, hogy a kormány bőven áldoz kísérleti állomásokra s ugyanakkor megvédi a terményárakat, mert a kísérletnek csak úgy van értelme, ha olcsóbbítja a termelést. Nem lehet egyszerre ragaszkodni az anyagi haladáshoz és a gazdasági biztonságérzéshez; a haladással vállalni kell az örök változást is, mely hol a fogyasztás, hol a termelés felől, de mindenképpen az emberi tudás jóvoltából merül fel. A világgazdaság léte múlik azon, hogy melyik erősebb: a jólét, tehát a változás, vagy a biztonság, tehát a statusquo ösztöne?

A tömeg a politikusokra háríthatja e választást, de a közgazda csak a haladás mellett dönthet. Minden közgazdaságtan léte addig tart, ameddig hisz a tökéletesebb emberi tudásban s abban, hogy az emberi tudással együtt a szükségletek is változnak. Az anyagi jólét a tudástól függ, de a jóléttel nem nő együtt minden szükséglet: - van, amelyik azután is változatlan s van, amelyik a jövedelemszaporulat nagy részét fölemészti. A nyugati civilizáció színvonalára jutott társadalom például jövedelemtöbbletéből mind kevesebbet költ a termelés alapformáira: a mezőgazdaságra és a beruházó iparokra s mind többet arra, amit Adam Smith prezsbiteriánus erkölcsi előítélettel nem-jövedelmező munkának nevezett. Igaza volt a maga korában; Európa előbb dölyfös szorgalommal, önmegtagadó takarékossággal a műveltség élelmi és ipari foglalatát építette ki s a jövedelemszaporulat csak most fordulhat ama szolgálatok és fogyasztási javak megszerzésére, amelyek Adam Smith napjaiban joggal viselték a fényűzés erkölcstelen bélyegét. Európa eljutott abba a «harmadkori» állapotba, mikor a «tertiär» termelésre, elsősorban a szellemi szolgálatokra költ. Kezdetben minden új jövedelem a mezőgazdaságba ömlött, a másodkor idején a nehéziparba, a harmadkorban szétszóródik a minőségi fogyasztásban s az ősi termelésformák viszonylagos jelentősége csökken a harmadkori termelés javára. [*] Csak a válság kezére játszunk, ha ilyenkor a veszélybe jutott ősformákat támogatjuk. Meglevő termelő erők helyett szükségletekben kell gondolkozni: erről az oldalról a megszokott formák jelentősége eltörpül, a «haszontalanságok», a «fényűzés» közgazdasági jelentősége ellenben kiválik. Az emberi és gazdasági szervezet fordítva nő: az ember testrészei egyenletesen, a gazdaságé egyenlőtlenül és jövedelmi érdekek biztonságáért vagy megmentésére nem lehet a termelés minden részét egyforma gyarapodásra kényszeríteni.

A technikai haladástól való rettegés a munkanélküliség rémével védekezik: «mit kezdjünk a fiainkkal», kérdik, «ha tovább tökéletesednek a gépek?» Semmiesetre sem azt, hogy egy képzelt helyes foglalkozási arány kedvéért menthetetlenül összezsugorodó termelő osztályokba internáljuk a fiatalságot. Szegény és kiéhezett közösségben a technikai haladás okozta áresés változatlan foglalkozási arány mellett megjavítja a népélelmezést, gazdag és jóllakott közösségben egyenesen csökkenti a mezőgazdasági foglalkozást, de önszántából seholsem fejleszti a reagrarizálást. A nemzeti jólét tekintetében a termésmennyiség dönt és sohasem az, hogy elegen vannak-e valamelyik katonailag megbízható osztályban? Hogyan lehet például világszerte felpanaszolni a mezőgazdasági válságot s ugyanakkor tűzzel-vassal szolgálni a visszatelepítést? És lehet-e képmutatás nélkül az ipari vámvédelmet arra fordítani, hogy a tőke és munkaerő olyan kipróbált termelési ágakba szoruljon vissza, melyek a védelem előtt már kilökték a felesleges erőket? Egy ideje az alacsony japán munkabérek elől vámvédelem alá helyezték az angol textilmunkásokat. A valóság az, hogy a japán dolgozó a városba vándorlással nagyobb jövedelemhez jut, az angol ipar ellenben olyan külfüldi áru ellen is védekezik, amelyet magas munkabérrel gyártanak, jeléül, hogy a vám nem az angol munkást védi az olcsó japán munka ellen, hanem egy megszokott termelésformához tapadó érdeknek enged. Mihelyt a primitívebb nemzetgazdaságok (India, Japán stb.) az elsőfokú termelési állapotból áttérnek a másodfokuba, a fejlettebb gazdaságok nem érhetik be védekezéssel, «át kell törniök» a harmadkori termelés síkjára. De a hajdani úttörő országok ma ahhoz az elavult külkereskedelmi állapothoz ragaszkodnak, mikor a tengerentúli piacok s egy elképesztő népszaporodás engedelmesen kiszolgálták Nyugateurópa ipari terjeszkedését. Holott a piac rugalmas fikció: ma is tágul, ha új termelési javakban mernek gondolkozni és csakugyan megmerevül, ha a gondolat apáról fiúra termelt hagyományos javakhoz ragaszkodik. Régen egy nemzedékváltás leforgása alatt átvonták az erőket az új termelésekbe - máskülönben még a vasútkorszak kezdetén volnánk! - ma a statusqo-ösztön a kicsikart vámokkal egy kisebb, de biztosabb belső piacot próbál kisajátítani.

Még mindig kísért a «nem jövedelmező munka» Smith-i képzete; nagy munkaköröket erkölcsi gyanú kísér. Holott nem a válságba jutott ősi termelésformákat kell támogatni, hanem - a virágzókat, nem a másodkor átmentett érdekeit kell védeni, hanem azoknak az ellenállását letörni, akik elsőkül elhelyezkedve a harmadfokú ágakban, már monopolhelyzetük elsáncolásához láttak.

Persze az egyetemes haladás mindjárt könnyebb volna, ha az átmenet elkerülné az egyéni veszteséget s nem károsítana olyan előjogokat, amelyekhez személyi biztonságérzés tapad. Minden leleményességünk abban merül ki, hogy a változást kerülgessük. Ezen a stabilizációs lélekállapoton élősködnek a legtekintélyesebb tévtanok, ez a lelkiállapot vallja, hogy a tökéletesebb technikát az anyagi javulás helyett a munkaidő csökkentésére kell kihasználni, hogy föl kell emelni a kötelező oktatási korhatárt, hogy a jövedelem rendszeres ujraosztása a válságba jutott termelésnek új vevőket juttat, hogy a mérsékelt pénzszaporítás állandó árszintet biztosít, amely viszont a termelők biztonságérzését erősíti stb. Holott a jövedelem ujraosztása a fogyasztás rendjét is gyökerestől felforgatná, a buzdításra szánt mérsékelt pénzszaporítás viszont csak késleltetné az áresést, amely fejlődő technikáju közösségben hosszu lejáratra amúgyis elkerülhetetlen. Ezek a kísérletek csupán a régi és új termelésformák aránytalanságát leplezik. Egyetlen termelési ágnak sincs előjoga és változatlan jelentősége, még a létfenntartónak sem; szembe kell nézniök a haladással.

Végeredményben az anyagi haladás két ellenállásba ütközik. A túlsúlyra kapott személyes biztonságérzés, amely ellenáll a termelési változások veszteségkockázatának, a társadalmat minden gyökeres termelési változástól visszariasztja; hagyományos erkölcsi előítéletünk pedig a harmadkorra jellemző termelést még mindig improduktívnak, csaknem könnyelműnek érzi. Hozzájárul, hogy a halála után is nagyhatású Böhm-Bawerk, a monarchia volt pénzügyminisztere, a gazdasági fejlődés elméletét a növekvő tőkeberuházáshoz, tehát az alapformák elsőbbségéhez kötötte. Holott az alapiparok világválsága éppen azt jelzi, hogy a tökéletesebb technika ott meglassította a munka- és tőkepótlást s mindkét termelőerő inkább azokhoz a megváltozott szükségletekhez igazodhat, amelyek felé a fogyasztók jövedelemtöbblete tájékozódik. Miért alapítunk nyomorultul önellátó farmokat, ha a nép műselyemharisnyákat akar venni s rádiót hallgat? Lehet, hogy így néhány ezer embert kimentünk a világpiaci válságból, de mialatt e telepesek életszintjét valahogy megszilárdítjuk, szembefordulunk a gazdasági élet dinamikájával. Aligha csak a magyar író ösztöne, amikor a Napnyugati Őrjáratban ezeket írja: «Talán ez a kapitalizmus útja; ez a filléres tömegtermelés, ez az ön-dömping, ez a zseniális bóvli, amely módot ad a munkásnőnek, hogy fürdősóval illatosítsa reggel fürdővizét, az elárusítólánynak, hogy olyan választékos pipereasztalt szereljen fel, mint egy moziművésznő, ez a fajta termelés, amely eljuttatja a tömeghez mindazt, ami eddig kiváltság volt és fényűzés, az apró feleslegességeket, amelyektől az élet igazán emberi élet lesz...»

Az élettel nem lehet alkudni; az élet gyűlöli a statusquot. A tőkés-technikai gazdálkodás semmilyen formája - az államkapitalizmus sem - szabadulhat meg az örök változás Nessos-ingétől s a közgazdaságtan végleg elveszti erkölcsi hitelét és belső biztonságát, ha elméletében visszaretten a szüntelen haladástól, a veszélyes változásoktól, a termelőmunka örök kalandjától. Nem tartozik most ide az elmélet, amit a fiatal ausztráliai tudós a három angol közgazdasági iskola legujabb irodalmával vitázva, gondosan kimunkál. Közel tiz évig írta a könyvet, egy alkalmi tanulmányból bontotta ki; a meztelen és tárgy nélküli szellemi bátorságot, az etikai indítékot lassan belepte a szkeptikusan meggyőző, finom elméleti szövet, a közgadasági vitatétel. Azt hiszem, hogy így is van rendjén: előbbrevaló a bátorság, a tétel csak vonzat s csak ez sebezhető. A szerző nyilván beéri, ha csak egy-két elméleti fegyvert kölcsönzünk tőle a szociális világérzelmesség modern zsarnoksága ellen.

Annyira azonban mindenképpen jó emlékezni, hogy a röghöz nem lehet többé visszatérni s csak társadalmi vagy politikai ürüggyel, de sohasem a tudomány segítségével fokozhatnak vagy istápolhatnak olyan termelést, amellyel máskülönben a lakosság csökkenő része foglalkozna. Nemrég olvastam a nagytekintélyű Revue des Deux Mondesban azt a jellemző dícséretet, amelytől ausztráliai tudósom alighanem kétségbeesne: «Mussolini a búzacsatával páratlan politikai cselekvés-szabadságot szerzett a hazájának. Joggal lehet büszke rá. Németország és Olaszország néhány év alatt példátlan mezőgazdasági jólétre jutott, hála vezérei felvilágosult és energikus ösztökélésének s főként ama lelkesedés és férfias elhatározás jóvoltából, amelyet a földműves nép szellemében fölélesztettek és tápláltak.» De ahogy nincs visszaút a faluba, valószinüleg betemetődött a tengerentúli út is, a kivándorlás a multé, mert a harmadkori termelés nem a nagy lelőhelyekhez és erőforrásokhoz, hanem jórészt ismét a hazához tapad.

A kapitalizmus belső meggyőződése pedig pusztulóban. Egy formai laissez-faire hívei a tolakodó kormányzatot szembeállítják a vállalkozók maroknyi csapatával, amely tüzön-vizen át rettenthetetlenül engedelmeskedik a kereslet és kínálat szabad játékának. Holott az állami beavatkozás rendszerint az egyéni habozás tükre, a statusquo elharapódzó ösztöne sugárzik belőle s ha azok, akik most követ vetnek az állami beavatkozásra, a valóságban nem rettegnének minden változástól, a laissez-faire vértanuságát sem gyászolnák. Nem véletlen, hogy a kora-kapitalizmus úttörői hitbuzgó emberek voltak. A modern kapitalista csüggedt, nincs életeszméje; a hőskori bátorságot lelki meggyőződés éltette, a «megéri» mély életteljessége. Azok a tervgazdák pedig, akik a közösség állitólagos érdekében a statusquot próbálják fenntartani, osztoznak a belső csüggedésen. Úgy látszik, eljött az idő, mikor a vállalkozó, Cobden és a cobdeniánusok ivadéka betölti az előjogaira féltékeny földesurak már-már kihült helyét s vállalja azt a retrográd szerepet, amit a főurak viseltek annyi emberbaráti frazeológiával éppen Cobden ellen. Csakugyan eljött volna az ideje? Erre a tudósnak nincs mit felelnie, társadalmi termelés formáit végeredményben mindig a népakarat dönti el, ő csak a tévtanok ellen tiltakozik, amelyek elfojtják az új életet.

Gyertyát gyujtok. Az olvasó könnyűszerrel hazatér Ausztráliából: összecsukja a könyvet s beengedi a tájat az ablakon. Visszalapozgatok az elméleti részekre, ezek pillanatnyilag csak nekem szólnak, de bátorsága mindenkié. A bátyám megjön a hegyről, leveri magáról a sarat, sebtében próbálok valamit mesélni a könyvről. «Úgy látszik, a fasizmusról szól», mondja, miközben elrakja a metszőollót.

A könyv egyszer sem említi a szót, de ez a szenvtelen, politikamentes esszé csakugyan jól jellemzi a fasizmus közgazdasági lélekállapotát, amely pontosan a könyv címe: «Összecsapás a haladás és biztonság közt», a biztonságérzés fölényes győzelmével. Igaz, a szó gazdasági értelmében ma már a világ nagyrésze fasiszta egy kicsit. A nagy vagyonok valódi és a középosztály fiktív biztonságérzése támogatja lélektanilag a kormányokat, amelyek a tőkét és munkát a túltelített elsőkori és másodkori termelésre terelik vissza: az önellátó mezőgazdaságba s a fegyverkezési befektetésbe, mintha a technikai haladás már egyáltalában nem a jólét változatosságát szolgálná, hanem csak félelmes házi tüzoltókészletünket. Mégis jó üzlet a háború! Ebben maradva, leszállunk a húsvéti hegyről.

 

[*] Allan G. B. Fisher: The Clash of Progre s and Security. (London, Macmillan 1935.)

[*] Az ipari foglalkozás eltolódásáról revelálóan érdekes adatokat közöl az Economist máj. 9. és 16. száma «The Anatomy of Employment» címen.