Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Budapesti miniatürök (II.)

Cs. Szabó László: Budapesti miniatürök (II.)
Pesti Dunapart

Szidjuk a franciákat, hogy nem értenek a földrajzhoz. Pedig mi sem vagyunk tájékozottabbak. Tudtommal például seholsem tanítják, hogy Pest Középeurópa legnagyobb kikötője.

A kikötő olyan város, amelyben nem látszik, hogy lakói munkából élnek. A láthatáron daruk forognak, keserves kürtszó bőg a torkolat felől, a láthatáron talán dolgoznak is, de a bennlakók a parti kávéházban ülnek, elefántokat firkálnak a márványasztalra, veszekednek és megélnek. A pesti parton emberek ülnek a kávéház előtt és valamiből élnek. Az idegen éjjel megáll a Lánchíd közepén s mint egy sötét hajóról: elnézi a zenés kikötőt. Vajjon kik laknak ott és mit ünnepelnek? Mert ünnep zsong a levegőben s már arra is elkészült, hogy ha a híd hirtelen hajóvá változva partot ér: az első kivilágított helyen megvendégelik, isznak az egészségére s mindezért csak éltetnie kell a dózsét, podesztát vagy minek is hívják a város fejedelmét! Csak a szép, komoly híd árulja el, hogy nincs a Levantén.

A parti szállodák tövén langyos fényben áznak az emberek. Úgy ülnek a nádfonatú székben, mint a kényelmes török urak a melegvizes medence peremén. A kis asztal, a talpas pohár, a mazagran párizsias, nyugati ember mégsem tudna ilyen elmozdíthatatlanul melléjük telepedni. Pesten úgy bukkannak fel a benfentes «megélők», mint a bukfencező halak az öböl hulladékterítéke körül, de azért minden alkalommal leereszkedő biztonsággal települnek a feketéhez. Látszik, hogy az istenek minden mellékes titokba és minden kínos magánügybe beavatták őket.

Keleti kényelem a párizsi csendéletben. A kikötőbe tévedt utas a széttárt kávéházajtókon keresztül megpillantja a lakkozott bárpolcot. Hengeralakú, fényes üst füstölög a pulton, két fehérkabátos ember, talán két buddhista láma elmerülten tesz-vesz körülötte. Táplálják a pöfögő bálványt. A következő kávéház tükrös hátterében hirtelen megelevenedik Manet felejthetetlen képe, a Folies Bergére bárja. Megáll, kedve volna bemenni s megszólítani a kiszolgáló lányt: Téged már láttalak a képtárban. Végre ő is letelepszik. Szemközt egy csipkevár lebeg a fénylő hegy tetején, összeborzad s eszébe jut a tűz mellett duruzsolt altató mese: akkor a vitéz fogta a kardját s elindult a Holtak Várába, a fekete királyhoz...

Néhány év óta kedves, okos írók és mérnökök vállvetve úszítanak a dunaparti villamostöltés ellen. Én bizony nem rajongok ezért a szépészeti lázadásért. A Dunapart összenőtt a tájrontó töltéssel, a villamosok nagyzási hóbortjukban apró vonatok módjára mennydörögnek a kávéházak előtt, a kivilágított kocsik elszabadult étkezőkhöz hasonlítanak: magas töltésen milliomos utasokkal gazdag városokba robognak. Szürkülettől kezdve a bécsi hajó vékony füstöt ereget, a füstlobogó eleinte észrevétlenül szálldos, csak a csavargó vérű ember veszi észre. Az elrontott városrendezés jót tett a Dunapartnak. A villamos magával ragadja vándor vágyainkat s mi megmaradunk a fekete mellett, tespedten, levantei bölcseséggel.

Idegenvezető sétánkat az Országháznál kezdjük. A Lánchídig húzódó Rudolf rakparti bérpaloták a hetvenes és nyolcvanas években épültek, Nagy Magyarország fő tisztviselőinek, kúriai bíráknak, kik Székelyföldön s pénzügyi államtitkároknak, kik Boszniában kezdtek szolgálni. A magános álmodozó korabeli diófa interieuröket képzel a házakba: Thék családi asztalait a szoba közepére, száradó fikuszokat az ablak elé. A sarkon az Akadémia elárulja a porosz építész keze nyomát; rideg homlokzatára porosz tábornokszobrok kívánkoznak, akárcsak a berlini Operára.

Pest a Dunaparton győzte le Budát. A mult század első felében az Akadémia mögötti Tänzer háztól a Mária Valéria utcán át a Nádor szállóig - (ma is áll a Vámház közelében) - rusztikus palotasor nőtt a vályogvityillók s kietlen falusi piacterek elé. A paloták már elárulták a készülő nagyvárost, a part megmaradt falunak. A lankás, poros parton a vásárosok lovaikat vakarták, a szénával bélelt szekereknek dőlve környékbeli parasztok pipáztak s nagyokat köptek a grófi lovászok után. Az eső a szemetet a palotákig mosta. Széchenyi kockás kabátban s sombrero kalapban elégedetlenül lovagolt a vásárosok közé, «pesti por és sár!» dörmögte posthumus röpiratának címét. Nagy jegyenyesétányt tervelt a Dunasor (a mai Mária Valéria utca) elé s a kortársak - a széchenyis csodákhoz szokva - már biztosra vették a gyönyörű fasort. Később Táncsics, a boldogtalan szociálista író a börtönben értekezett ezekről a fákról s szörnyű panamákat szimatolt, mikor a tanács a fásítandó területet eladta. A partot Széchenyi egykori mérnöke, Reitter Ferenc a hatvanas években feltöltötte s ahol a jegenyéknek kellene vonulniok, ma szállodasor áll. Írás közben estélyi ruhás asszony lép az egyik erkélyre, talán színházból jön, gyöngéden a korlátnak támaszkodik s mit sem sejt Széchenyiről s rólam, aki testtartása titkos büszkeségéből a nemzetiségét találgatom.

A régi Vigadó, a mostani elődje, tehát eredetileg a Dunasoron volt. A pestiek úgy mutogatták az idegennek, mint most a szigetet: «nincs párja a földön» mondták s az udvarias idegen tüstént naplójába jegyezte a csodát. Pollák, a Múzeum mestere épitette. Márványozott nagytermében a tizennyolc «iszonyú nagyságú luster» gyertyái kályhák helyett is fűtöttek, téli estéken négyezer polkázó fért bele! A táncolókat negyvennyolcban kizavarta a Pozsonyból átköltöző képviselőház. Itt érezte úgy a nagy Tribun, mintha Isten kezébe adta volna a tárogatót, itt sétálgatott izgatottan Széchenyi, félrevonva Deákot. Ön nem gondol arra, hogy főbelőjje magát? kérdezte a bölcstől rábeszélőn. Deák azonban úgy gondolta, hogy a szerbek ezt úgyis megteszik az ember helyett. Egy év mulva Buda visszavételénél Hentzi esztelen bombái halomra lőtték a gyönyörű épületet, melyet a távolban talán a századeleji Pest első szerelmesei, az útleíró misszek is megsirattak. Szép, romantikus és elképpesztő épület került a helyére, olyan összeférhetetlen a környező házak közt, mint tervezője volt a korabeli mesterek közt. Valaki tört magyarsággal egy arab mesébe kezd s a vérszerződéssel végzi: ez a Vigadó kőben elbeszélve.

A Vigadó előtti térre még a régi Vigadó megépítése előtt hársat, meg ákácot ültettek. Ez a talpalattnyi hely volt a pesti szabad természet s ezt is elnyelte a kocsipor. Máshol «zöld természetet» a katonás nádor s építésze, Hild meg sem tűrtek volna. A fák alá padokat tettek, a testőrök este átjöttek a hajóhídon s frissítőt vettek a lányoknak. A frissítős bódé a mai Hangli kioszk, előtte néhány megroskadt ákácfa még a hajóhídra küldte illatát. A hűs kert később reggeliző hely lett s különösen a szabadelvű kor híres politikusai kaptak rá. Egyik rangrejtett nyaralásom (néhány napon át francia úr voltam Pesten) három napig én is ott reggeliztem. Ezúton mondok köszönetet annak a főpincérnek, aki figyelmeztetett a Hullámfürdőre, mint fényűzésre s a Madách utcai cigánypurdékra, mint néprajzra.

A Hangli mögött ma is robusztus erejében áll a Kemnitzer, később Wodianer ház. Egyik felől a Nagyhíd (mostani Deák Ferencz), másfelől a Kishíd (mai Türr István) utca szegélyezi, a ház tehát a hajóhídra nézett. A század elején épült, de hatalmas alakja a későbbi magas szomszédok közül is sokáig kiemelkedett. Régi kalauzok csodákat írnak a földszinti kávéházról - (nincs párja egész Németországban! lelkesednek érte) - melynek billiárdtermeiben angol utazók játszottak. Ez volt az első dunaparti kávéház. Az 1838-as árvíz feldúlta a berendezést, de a pusztítást hamar rendbehozták s mivelhogy akkor koronázták meg Viktóriát, a kávéházat s a fölötte levő szállót az Angol Királynőhöz címezték. (Később a fia is lakta).

Mikor Deák az ötvenes években eladta Kehidát, ebben a szállóban vett ki két szobát. Az egyikbe gyalupadot s szerszámasztalt tétetett, hogy legyen ami mellett töprengjen a síri csöndbe süppedt országon. Nappalijában gyült össze a «honnmaradt magyar emigráció», itt mondta Salamon Ferencz tollába a husvéti cikket. Vörösmarty - akkor már rettentő rossz állapotban - a szálloda plüss karosszékéből hagyta rá feleségét, a Merengőt. Mindig hajnaltájt olvasott, délelőtt fogadta a sok idegbajos, csüggedt magyart, délután kijárt kedvenc állatkerti mackójához, amelyet ernyővégről etetett. Nagyon rakoncátlan szíve volt, nem is tudom, hogyan mert abban a szállodában egyedül aludni. A második emeletet úgy «csapta be», hogy az elsőn körüljárta a folyosót s a hátsó lépcsőn ment fel a másodikra. Tizenöt évig lakott benne, elköltözése előtt három évvel a Nagyhíd-utcát a nevére keresztelték. A dicsőséget egykedvűen tudomásul vette: lakom a magam utcájában, de nem a magam házában, mondta. Darab ideig a Pesti Napló szerkesztője, Kemény Zsigmond is itt lakott, a cenzor jól ismerte hozzá a járást s néha éjjel is fölverte, ha ugyan Kemény a sok feketétől egyáltalában elaludt.

A ház ma a pesti életkedv torkolatában áll. Két oldala felől ömlik a nép a Dunára, ő osztja kétfelé a portyázó autókat. Belőle rajzottak ki a dunaparti kávéházak és szállók; áll, mint a száraz fa, fiatalabb fák fészkeitől övezve. Balkézre a Mária Valéria-utca vége tavaszi és nyári éjszakákon fantasztikus királyi lakoma díszletéhez hasonlít. Ide nyílnak az egyik szálloda konyhái. Verik a habot, cseng a mozsár, néha felbukkan a szerecsen kávés, a fehérsüvegű szakács vérázott halat lendít le a tönkről. VIII. Henrik nyolcadik esküvőjét ülik.

De térjünk vissza a kikötőbe! Még áll a hó a Gellérten, mikor kísértésnek két-három asztalt kitesznek a járdára. Madáretetőket a téli tisztásra. Egy délceg fiatalember kapja magát s leül kiskabátban. Szemünk láttára pár nap alatt eltakarodik a hó a maradi Budáról, fejünk fölött kinyitják a Lloyd-nyomda műhelyablakait. Az ember eleinte azt hiszi, hogy evőeszközöket rakosgatnak odabenn. Szerencsére a lap kétszer jelenik meg naponta s így a literátus ember sohasem fogy ki a kedves gép-muzsikából. Aztán megjelenik az első vérvörös száj, az első kormozott szempilla, az első harcias buli. A kiskabátos úr feláll s örökre nyomavesz. Úgylátszik, ő volt Tavasz úrfi.

Sokszor olvastam nyomorult emberekről, akiket megkísértett a szabadság s úgy csikarták ki a szökés látszatát, hogy hivatal helyett kibujdostak az erdőbe. Sohasem vágytam effélére. Egyszer szöktem meg a hivatalból, csikorgó télen, mikor beállt a Duna s a tiszta ég fagytól szikrázott. A havas Dunapart kihalt nyári fürdőhöz hasonlított. Itt voltam boldog a nyáron, gondoltam elkeseredetten, leültem egy padra s kékre fagyva képzeletben megírtam életem leghosszabb szerelmes levelét.