Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Lajos: ILLYÉS GYULA: OROSZORSZÁG
Nyugat-kiadás

Egészen sajátságos az én viszonyom Illyés Gyula könyvéhez. Együtt tettük meg ugyanis azt a bizonyos oroszországi utat, amelyről ez a könyv beszámol. Együtt indultunk Bécsből, együtt érkeztünk Moszkvába, együtt jártuk az országot egészen az ő hazautazásáig, éppen csak hogy én néhány héttel tovább maradtam s az alatt az idő alatt bejártam a csuvas köztársaságot s mint hallgató részt vettem az orosz írók kongresszusán. Mindenüvé együtt mentünk, legtöbbször közös szobában is laktunk. Oroszországi - Nyizsnyijnovgrodban történt - elválásunk alkalmával úgy tudtuk mindketten, hogy ő cikkeket és könyvet fog írni útjáról, én azonban nem írok egy betűt sem. (Elhatározásomat hazaérkezésem után egy-két hét mulva változtattam meg.)

Minden olvasója közül tehát bizonyára én voltam a legkíváncsibb Illyés könyvére. Hogy ugyan mi is lesz ebben a könyvben. A magam elhatározását könnyűnek találtam: vendég voltam, írói megbecsülés alapján hívtak meg, udvariasan, sőt szeretettel bántak velem - néhány zökkenőtől eltekintve - tehát csak is az elismerés hangján írhatok az országról, annak gazdasági és társadalmi életérő; az azonban, amit láttam, nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében igazán csak most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára «untauglich» vagyok, - már pedig Oroszországban még mindig folyik a harc. Pontosabban: még ott is folyik. Illyés Gyula azonban kijelentette, hogy ő megírja tapasztalatait. Készült is szorgalmasan, minden iránt érdeklődött, megnézett mindent, aminek csak közelébe fért s jegyzeteket csinált. Mindezt megtettem magam is eleinte, addig, amíg úgy nem láttam, hogy elég volt, levizsgázott előttem az ország s levizsgáztam magam előtt önmagam is. Ettől kezdve leginkább csak a Tretiakov-képtárba jártam el s az állatkertbe. Képeket, állatokat, fákat és tájakat néztem csak szívesen. Társadalom és ember! - ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra. El sem tudtam azonban képzelni, hogy mi a csodát fog írni Illyés barátom, a költő, mindarról, amit együtt látunk, hallunk, olvasunk, értékelünk s a legkülönfélébb módokon tudomásul veszünk.

Hogyan fog elhajózni Illyés a Scylla és Charybdis között? Hogyan fogja megvédeni írói reputációját, emberi méltóságát, sőt becsületét azoktól a szenvedélyes, végső szorultságban leledző, de aztán végtelenül is türelmetlen emberekkel szemben, akik csak aktuálpolitikai szemmel tudják nézni a világ bármely jelenségét. Le fogja-e írni, hogy Sztálin szép ember, sőt okos ember, - amikor ez kommunista propagandának számít; le meri-e írni, hogy a zernográdi étkezőben émelyítő büdösség csapta meg az orrunkai s a leves oly rossz volt, hogy kinomban azt mondtam - mivel éppen abból a kitünően fölszerelt laboratóriumból mentünk ebédelni, ahol a mezőgazdaságra kártékony férgek ellen keresnek pusztító mérget - hogy: megvan a méreg, ilyen levessel kell etetni a férgeket! (Mellékesen: ezt is azért mondtam, hogy a leves jobb legyen.)

Látom, hogy Illyés hősi elszántsággal vágott neki nehéz feladatának. Elzárta minden érzékszervét a külvilág elől, bizonyára nem juthattak el hozzá sem biztatások - írd így, írd úgy! - sem tilalmak - ezt ne írd, azt ne merd megírni! - hanem írói szemmel, írói szemlélettel tekintette át még egyszer egész emlékanyagát s oly attitüddel vetette papirra azt, hogy közben még a saját érzései felett is a tárgyilagos bíró módján tartott ítélőszéket.

Magam - miután mégis csak rászántam magamat - ugyanezzel a módszerrel írom le utamat, mely azonos az Illyés Gyula útjával, s írásaink mégis, amint a hatásukból látom, különböznek egymástól. És éppen ez a különbség, ami megragad engem s itt-ott ámulatba ejt. Úgy látom, hogy míg én megmaradtam szimpla utasnak s nem jutok túl a rideg tények rideg leírásán, - legföljebb hogy a kettős csalódás hangján reagálok a tényekre -, addig Illyés megengedi magának, hogy költő legyen. Elhallgat, felbont, dramatizál és kitalál. Ez által a tények közti ürt is kitölti, mégpedig élő, az életet az olvasó számára megjelenítő anyaggal. És most következik számomra a meglepetés. Ugy látom, hogy a valóságot jobban ábrázolja a költő kitalálása, mint a tanuvallomáshoz való szinte kínos ragaszkodás. Hogy a nem följegyzett anyag, tehát az, amelyik intuicióból született, gyakran hitelesebb a följegyzettnél, mely önmagában darabos, száraz, az olvasó lelkébe alig átültethető halmazat, mely alig-alig akar életre kelni. Annyira igaz ez, hogy például a moszkvai Golyóscsapágy-gyárat s a leningrádi Vörös-Háromszöget, melyeket szintén együtt jártunk be, az Illyés könyvéből ismertem meg, teljesebben, mint ahogy a magam szemén keresztül. Példával illusztrálom, amit mondok. Ime egy párbeszéd, amely intuitív kitalálás:

«Elhatároztuk, hogy lefényképeztetjük magunkat. Míg a fényképész masinájával babrál:

- Nehéz a gyárigazgató élete, - mondja Nyikoláj Pávlovics. - Nemcsak tudás kell oda: türelem és öntudat is. A gyárat, gondolhatod, nem vezetheti kénye-kedvére, A gyárat az üzemi tanács vezeti, amely minden héten nyilvános ülést tart, ahol mindenki felszólalhat... Fel is szólal. Alexándr Grigórjevics, miért nem javítják ki nálunk a gépet, nem tudunk dolgozni; miért kapunk már negyednapja csak halat az étteremben? Aztán felülről: Alexándr Dukov, miért maradt el a gyár két százalékkal a megállapított teljesítmény mögött? Van neki gondja!

- És mit mond ilyenkor?

- Kiabál. Az olaj ezért és ezért homokos. A hármas műhely alszik, nem végzi időben a mázolást, a többieknek ezért kell várakozniok, ezért maradt le az egész gyár! Azt akarjátok, hogy megint megkapjuk a tevét?

- Micsoda tevét?

A fénykép elkészült, tovább mehetünk.

- Kérlek, másfél éve Sztalingrádból kaptunk egy szalma-tevét, mert állandóan hat napi késéssel szállítottuk a csapágyakat. Nagy szégyen volt. Az ujságba is belekerült.»

Az ilyen részletek - s ezek a legjobbak a könyvben -, nem lejegyzettek, de viszont a témában, az anyagban való teljes benneélésből fakadtak, hitelesebbek minden pepecselő jegyezgetésnél.