Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám

KÖRMENDI ANDRÁS: MAI MESTEREK
Matisse, Dufy, Picasso, Braques, Derain, Rousseau

Az a hallatlan vitalitás, amellyel a franciák immár több mint két század óta őrzik a hegemóniát a formai művészetek terén, ugyanazt a szerepet juttatja nekik ma is a művészetek kialakításában, mint amivel annakidején Firenze, Róma, vagy később Flandria és Hollandia bírtak. Pedig kétségtelen, hogy ami az érzés intenzitását, a gondolatok súlyát, a formaalkotó erőket illeti, - találunk versenyképes adottságokat másutt is, akár délre, akár keletre tekintünk. Több filozofikus elmélyedtségre, intenzívebb érzelmi kitörésekre találunk a germánoknál, nagyobb formakészségre az olaszoknál, tarkább, szélesebben folyó dekoratív képességekre a szlávoknál.

De van valami, ami majdhogy csupán a franciáknál van meg. Valamely titokzatos készség, ami, mint misztikus mécses, alig gyúl ki egy időben több helyen, mint egyetlen pontján a világnak. Az a bizonyos valami, ami útmutató az adagolásokban, ami vezető az utakon, ami egyedül képes biztosítani a helyes egyensúlyt.

Egyetlen francia szóval lehet csak pontosan megjelölni: a Mesure.

Tulajdonképpen ez a művészet lényege, - legalább is a nyugati kultúra művészetéé ez volt mind a mai napig és bizonyára az is marad mindaddig, amíg helyét egy más kultúrának át nem engedi.

Franciaországban dogmatikus jellegű művészetek sohasem virágoztak sokáig. Valami enyhe pesszimizmus megakaszt itt minden túlhangos eszmét és megállítja kellő távolságban a céltól, ép eléggé messze ahhoz, hogy a feszültségtől a Szép Mű feltámadhasson.

Az eszmei áramlatok nem támadtak mindig francia földön. Sem a nyugtalanság, sem a kutatásvágy, amely az új művészetnek jellemzője, nem itt keletkeztek. De a francia levegő az, amely lehetővé tette ezeknek az eszméknek formailag teljes, érzésben helytálló formábaömlését, - ahol az a parancsoló törvényszerűség, amit a kétely és a fölény itt mindenkire rákényszerít, nevelte tiszta, valódi művészi megnyilatkozásokká ennek a kornak a rögeszméit, amint a gyöngykagyló érzékeny teste növeli igazgyönggyé az oda belekerült és az őt felzaklató porszemet, vagy egyéb tisztátalanságokat.

A francia iskola néhány kíváló képviselőjéről kívánok szólani. Gyakran egymástól homlokegyenest különböző egyéniségek. Mégis parallel dolgoztak, egymást erősítve, igazolva, mintegy felosztva az érzékenység terrénumait egymás között. Különböző utakon indultak el különböző adottsággal, de egyforma elhivatottsággal, hogy átvegyék Cézanne, Van Gogh, Gauguin örökét és formát találjanak a mai generáció eszméi és érzései számára.

*

Mindannyiok között kétségtelenül Matisset illeti meg az első hely. Ő az, akinek a szereplése a legrégibb, aki legelőször találkozott a közönséggel s akinek a hatása leghamarabb volt érezhető.

A kifejlődése kissé lassú volt, - az oeuvre-je annál változatosabb, ha a problémáknak csak egy bizonyos, zárt körét ölelte is fel. Törekvései mindig tisztán esztétikaiak. Egy fiatal, csak az imént felszabadult művészet ujjongó bizonyossága sugárzik műveiből. Mindent elszór magától, ami teher, ami kötelesség és fut, rohan a vidámság útján, valamerre felfelé, tisztultabb atmoszféra, kékebb ég, ragyogóbb élet felé, mohó habzsolással.

Azok az ingadozások és kilengések, amelyek korunk művészeire annyira jellemzőek, nála soha nem vezettek meghasonlásra. A temperamentuma mindig előre sodorta, az «Art pure», a tiszta művészet útján és akik időnként körülötte összeverődtek, mind lemaradtak mellőle. Ő nem bírt megállni egy és más elgondolás mellett, ment mindig előre arabeszkek, kurzív feljegyzések, heves realizációs kísérletek tömegeit hagyva maga mögött.

Talán egyik kortársa se szórta ki magából ötleteinek, gondolatainak még a morzsáit is és ürítette ki zsebeit ennyi gondtalansággal, mint Matisse. És ennek dacára valami egészen különös egyöntetűség sugárzik a képeiből.

A formái gyakran változtak. Mint az afrikai művészet egyik első connaisseur-je, ott volt a fauve-izmus elindítói között. A kubistákkal együtt keresett új formát a mondanivalóihoz és teoretizált szenvedélyesen ő is, mint mindannyian. De mindez nála csak újabb lehetőség kiélni játékos festői kedvteléseit.

Amit ő hozott, azt így is nevezhetnők: a festés gyönyörűsége. Beaudelaire-re, E. A. Poe-ra, Oscar Wilde-re kell utalnunk. Ők a szavak mámorosai voltak, Matisse a festés részege.

Mint amazok, ő is a zeneit keresi. És, amit csinál, tiszta muzsika is, Debussyvel, Ravellel rokon, áttetsző, finom, etherikus zene, meglepő, új harmóniákra építve.

Senki a kép orchestrálásához úgy, mint ő, nem ért, színeket azzal a tiszta, fölényes mérlegeléssel kijátszani, valőröket azzal a bravúros bizonyossággal kezelni nem tud. Mindegy, hogy mennyit merített a japánokból, a primitívekből és mennyit a saját érzékenységéből. Mindegy, hogy a keleti szőnyegek, kelmék, nem csupán témái, de tanítómesterei is voltak. Mindegy, hogy mindent a temperamentumának köszönhet és nem a logikájának, amelyben pedig bizonyára nagy bizodalma van.

Hogy realizációiban sohasem jutott tovább (legalább szerencsés képeinél nem), mint amennyi a szem megejtéséhez elegendő, hogy a képei tisztára vizuális élmények, hogy helyenként másirányú pretenciói dacára is azok maradnak csupán, - mit tesz az? A napfény árad be képeivel, az erős tengeri levegő, a buja életöröm, a vegetatív ember ezernyi boldog szenzációja.

Ha az ember Matisse képeiről beszél, tulajdonképpen színeket kellene emlegetni. Piros, sárga, kék, zöld, fehér, fekete, barna. Homárvörös, aranyhal-sárga. Csak nincsenek szavaink rá, a színek finom atomjait kifejezni, ahogyan ő mérlegeli azokat a leheletszerű árnyalatokig, mintegy vegytani műszerekkel.

A színeket és a valőröket.

Ahogy egy kék megcsillan itt a közvetlen közelben egy nő ruháján, vagy egy virág szirmán, hogy mégegyszer felcsillanjon, de most már a végtelen messzeségben az égen, vagy a tengeren, - azt csak ő tudja megoldani így, evvel a játszi könnyedséggel.

Egy régi mestert kell, hogy idézzek: Piero della Francesca-t, az ő finom tónusaival, szép, szelíd színeivel és hallatlanul tiszta levegőjével. Aki valaha látta az ő arezzói freskóit, vagy még inkább Jézus megkeresztelését a londoni National Gallery-ben, az nem tud szabadulni attól a nosztalgikus vágytól, amely megszállja valamely ismeretlen táj, ismeretlen világ után, ahol a színek oly finoman, zöldesen csillognak, ahol a levegő oly simogatóan lágy és tiszta és minden súlynélküli, valami emelkedettebb, lelkesebb világ után, ahol kimondhatatlan könnyű és kimondhatatlan boldogság lehet élni és ahol a szomorúság is öröm lehet.

Nem mondom: Matisse eljutott ebbe a világba. De megsejtett valamit ő is és nekünk ajándékozta a sejtései nyomán életrevarázsolt illuzióját a Szép Életnek.

*

Van egy festő, aki Matisse tanításait felhasználni, törekvéseit továbbfejleszteni tudta, ha leányágon is, de annál megvesztegetőbb és kétségtelenül értékes módon. Raoul Dufy-ra gondolok.

Dufy egy generációval fiatalabb Matissenál. Kevésbé bölcs, kevésbé komoly, amannál kisebb értékű, de izgalmasabb és legalább olyan közvetlen. Még ma sem teljesen kialakult egyéniség, bizonyára tartogat még számunkra újabb meglepetéseket. Rendkívül invenciózus és ha az átérzés intenzitásában nem is éri el Matisset, érdeklődése mindenesetre szélesebb skálájú.

Dufy Matisse szabadságát végtelen szabadossággal cserélte fel. Amott az előadás kötetlensége ellenére szín és forma szervesen összefüggenek, ha rajz és szín értékelésben függetlenek is egymástól. Dufy diszlokája a színeket. Mint egymástól független két instrumentumon, játszik egyszerre színnel és rajzzal - kissé nyers, heves, de kifejező színekkel és vaskos, de jól kezelt, rendkívül eleven rajzzal. Közelről sem annyira megfontolt, mint Matisse, eszközeiben kevésbé válogatós és hozzáképest mindvégig a felületen marad. De rendkívüli módon dekoratív és hangulatai rendkívül tiszták és magával ragadók.

Ne nyomozzuk azokat a forrásokat, ahonnan művészete elemeit meríti. Talán nem előkelő rokonságokra bukkanunk. Mindannak dacára épp elég marad, amit kétségtelenül érdeméül kell betudnunk, ahoz, hogy érdeklődésünket mindvégig ébren tudja tartani.

Impressziói megdöbbentőek frisseségükben és elevenségükben. Nem lassan engednek magukhoz, mint a múlt remekművei: egyszerre rontanak ránk, villanásszerűen, mint egy-egy hirtelen látomás. Belülről, a jelenség lényegéből indul ki, az ötletet rögzíti meg minden sallang nélkül, a szemlélőt leplezve le és nem a szemlélt tárgyat. Minden objektivitás hiányzik belőle, minden készség, magát az ábrázolt jelenségekkel azonosítani. Az az érzésünk, hogy az, amit ő csinál, csakis a mi számunkra érhető. Feljegyzés valamely mindnyájunk által jól ismert kézjegyek segítségével, melyeket ha elfelejtenénk, az egész kibetűzhetetlen hieroglifekké válna. Dufy nyelve a mi nyelvünk. Izgalommal olvassuk közölnivalóit, átéljük szenzációit, reagálunk minden intenciójára.

Mindegy, hogy miről beszél, utazásairól, színes tájakról, lóversenyekről, Braziliáról, valószínűtlen tropusi vidékekről, paradicsommadarakkal és fantasztaikus formájú hegyekkel, a tengerről, pálmafákról, vagy ragyogóan kék levegőjű műterméről, - teljesen rabul ejt elbeszélésének elevenségével és stílusának szellemes egyéni fordulataival. Tulajdonképpen riportokat csinál a szó legnemesebb értelmében véve, ahogy a görög és etruszk vázafestés is riport és riport a góth kőfaragók oszlopfőkön és vízokádókként alkalmazott groteszkjei.

Egy rohanó élet futtában feljegyzett benyomásai ezek. Mintha mindent száguldó autóból vagy vonatablakból látnánk, ahogy a pillanat egy töredéke alatt eszünkbe vésődik a véletlen körülmények szerencsés összejátszódásai folytán. Hirtelen, megdöbbentő találkozások ismeretlen, újszerű szenzációkkal, amelyek mélyen és kitörölhetetlenül fognak élni emlékezetünkben.

*

Picasso személyével a modern művészet legizgalmasabb fejezetéhez érünk. Anélkül, hogy az ő egyéniségét ne vizsgálnók, hozzá sem foghatunk a kubizmus lényegének megismeréséhez. Lehet, hogy nem ő indította meg ezt a mozgalmat, - de hisz ez nem is lényeges, hiszen az első kísérleteknek, amelyek egyszerre több műteremben folytak, tulajdonképpen nincs sok közük a kubizmus végső konklúzióihoz és az elhajlást, ami a fejlődésében bekövetkezett, az alkotói maguk sem láthatták előre.

Lehet, hogy Braques volt a kezdeményező. - Mindenesetre ő az, aki következetesebb elgondolásiban. Picasso kétkedő szellem, de a kubizmus lényege épen a kétely, az önmagáért való keresés. Picasso egész működése, de maga a kubizmus sem más lényegileg, mint «Voyage dans l'inconnu» kirándulás az ismeretlenbe, hadjárat új területek meghódításáért a plasztikus művészetek számára.

Hogy Picasso hol kezdte, az köztudomású: tényleg ott, ahol már folytatni nem lehetett. Ő, akit szín- és atmoszféra-megérzések nem érdekeltek, aki sokkal nehezebb, földibb volt annál, semhogy zenei kísérletek kielégíthették volna, egy kötetlen, formanélküli, felületen mozgó művészetet kapott kezéhez, amely fajilag is idegen volt számára. Első kísérletei, - a kettőt összeegyeztetni (a temperamentumát és a kultúrát, amelyet kézhez kapott) - zseniális, de sikertelen kísérletek voltak. Bizonytalanabb, elavultabb ez a korszaka, mint akár mintaképe, Toulouse-Lautrec.

Az ő megújhodása a kubizmussal kezdődik. Itt kerül elemébe, a nyugtalan keresésnek, a forradalmi felelőtlenségnek és agresszivitásnak ebben a légkörében, ahol szabad útja van a fantáziának, ahol teljes kötetlenséggel nyúlhat mindenhez, ami intellektusa útjába kerül és ahol agyafúrt, maliciózus lelkét és önszeretetét szabadon kiélhette.

Maliciája kétélű fegyver. Gyakran sebzi meg saját magát is és kiirthatatlan pesszimizmusa kicsendül ott is, ahol a leghidegebb és legtárgyilagosabb akar maradni.

Kubizmusában épúgy nem lehet tiszta meggyőződést, mint misztifikációt látni. Túlságosan változó, túlságosan szeszélyes, túlságosan nyugtalan ahhoz, hogy egy kép, alkotása idején túl is meggyőződése maradhasson.

Felelősségérzete minimális. A becsvágya határtalan. Önmagának alkot, nem a publikumnak és még csak az utókornak se. Amit ő csinál: játék, prodigiózusan egykedvű és amellett nagyszerűen izgalmas játék, amely értelmét és célját csakis saját magában látja. Saját magának keresett új életformát a művészi ábrázolás helyébe, amellyel hosszú időre, ha nem is véglegesen, összekülönbözött.

Az a megmozdulás, amely később a kubizmus elnevezést nyerte, célkitűzéseiben eredetileg meglehetősen bizonytalan valami volt. Nem akarom túlságosan hangsúlyozni Cézanne jelentőségét. Nem valószinű, hogy az ő makacs rögeszméi - minden forma végeredményben gömb, kúp, vagy kockára vezethető vissza, - állanának közvetlenül a kiindulásnál. A négerplasztikának, vagy még inkább a Fauve-esztétikának bizonyára sokkal elhatározóbb szerepe volt. De erősen reaktív törekvésekről van szó és főleg arról, hogy a dolgok leszegezendők minden áron. Az erkölcsi eredménye a kubizmusnak végeredményben ez: az elemek tiszta, pozitív módon való kezelése. Ami azontúl van, az sokkal közelebb áll valamely kozmikus lírához, valamely új, romantikus heroizmushoz vagy a metafizikához, mint tárgyilagos stíluskereséshez.

Érdekes nyomonkövetni azt a gondolatmenetet, amely Picassót vezette kiábrándulásától az ujjáépülésig.

Érdekes nyomonkövetni, mint bomlik szét a kép az ábrázolás alkotóelemeire, amely vonal és tónus, - eleinte régi kísértetekkel maguk mögött, szétbomlott Harlequinek és fiúk gitárral - mint kapnak erőre újabb tárgyi és gondolati elemek és hogy jut el új formához az, ami eddig csupán tónusával és dinamikájával hatott. És hogy épül fel lassankint a nyelvezetnek, a közlésmódnak az az új logikája, amely legalább annyira megejtő, mint amilyen erőszakos és érthető módon alkalmas az emberi nagyravágyás és önérzet felfokozására.

A kép megszünik szüzsé lenni, - de megszünik szín, tónus és vonal lenni: a kép tárgy lesz. A tárgyak különböző tulajdonságai: tapinthatósága, strukturája, ornamentikája, később formája is, - de nem a térhez való viszonya -: ezek azok az elemek, amelyekhez Picasso, Braques-al karöltve eljutott. Hosszas tapogatózások után jutott ideáig, zavaros melléfogások, kapkodó kísérletek során, - de eljutott olyan érdekfeszítő és tiszta lehetőségek megszólaltatásáig, amelyek jelentőségét lekicsinyelni nem szabad, de nem lehet.

Legszebb korszaka a huszas évek. Azok a finomveretű csendéletek, amelyeket ekkor festett, az a nemes egyszerűség, amelyhez ekkor eljutott, mindenképpen a tetején mozognak mindannak, amit valaha csinált. Eszközeiben, hatásában minden kétséget kizárnak, nincs érv, amely a színeiből, formáiból kiáradó mély poézist és tiszta, férfias egyszerűséget csekélyebb értékűvé degradálná. Az élet anyaga szólal meg, mint hangszer, az ősanyag, amelyből a föld felépült. A valóságot közli szuggesztívebb, közvetlenebb formában, mint bármikor tették, - mert optikamentesen. Lerántja a dolgokról azt a fátyolt, amellyel a távolság borítja őket, a közvetlen közelünkbe hozza azokat. A valóság lényegébe markol és kutat, nyomoz az anyag után, amelyből a minden felépül. A vízcseppet veszi górcső alá, hogy megfejtse a tenger titkát. Komoly, mély dolgokat mond a legegyszerűbb tárgyakról. Leszögezi azt, ami kérlelhetetlenül igaz, hogy tudjuk, hogy hol állunk és hogy állunk. Valahogy így: a fákban erezetek vannak. A gyufaskatulya szögletes. A gitárnak gitár-alakja van. Az ujságpapír, amely előttem van, fehér színű és fekete betűkkel van ráírva: LE JOURNAL.

Barna faasztal, fehér asztalkendő. Egy rózsaszín szoborfej profilja, egy kés, egy pipa. - Éppen tárgyiságuk abszolút volta engedi meg a legmerészebb költői átértékelést. Nincs optikai vagy valószerűségi törvény, amely szárnyát szegné a festői elgondolásnak, nem áll semmi a felhasználás mikéntjének az útjában. A szuggesztiónak ugyanaz, ha nem intenzívebb forrása nyílik meg itt is, mint bármely más területén a művészetnek. Csak az útja más, amelyen át hozzánk ér és a nyelv, amelyen szól, más és meglehet az az öntudatos büszkesége is, hogy új.

A tévedés ott van, hogy mindez a legkevésbé sem alkalmas alap új formulárék felállításához (hisz mindez az átértékelés a legszubjektívebb és legegyénibb reakciók és asszonanciák folyományaként jött létre). Ellenben annál inkább egy nagy, egyetemes tanulság levonására és új irányú ambiciók felkeltésére. Ez az ő munkásságának kétségtelen eredménye: a törekvés közvetlenebb, reálisabb, erőteljesebb közlésmód elérésére, amelytől annyira eltértek az újabb idők, utalások és félig kimondások iskoláinak művészei.

Sokszor beszélnek Picasso pálfordulásairól. Azért, mert nem elégszik meg egy melódiával, mert más tárgykörbe csap át, mert kulturájából meríti ösztönzéseit. Pedig szoros és szétválaszthatatlan az ő munkássága és a legvilágosabb magyarázatát nyújtja működése lényegének. Megmutatja, hogy tisztában van törekvéseivel, nem értékeli ferdén azokat és nem téved el. Mikor megtisztul eszközeiben, művész erkölcsiségével tisztába jön, visszanyúl elejtett és elfelejtett témák után és kissé eklektikus elgondolással, de nagyszerű realizációkban csinál figurális képeket, bravúros, merészen lezárt formákkal. Mindegy, hogy pompéii freskókat idéz, Raffaelt, vagy asszir ősöket, - hisz a ma emberében mindez él letagadhatatlan intenzitással, - de oly közvetlen erővel és autoritással idézi azokat, hogy létjogosultságuk felől nem hagyhat kétséget. És játszik a formákkal egy barokkművész merészségével és hajlítja őket különleges mondanivalóihoz, melyek nem kevésbé és époly fájdalmasan egyszerűek és szuverének, mint kubista csendéletei.

*

Aki figyelemmel kísérte az utolsó 16 esztendő alatt Braquesnak Párisban a piacon megjelenő képeit, az az idők folyamán egészen bizonyosan különös izgalommal nézett minden ilyen újabb találkozás elébe. Picasso sokszor nagyon szép, majd mindig zseniális, de nem egyszer hideg, sőt közömbös. Braques sohasem az. Talán a mesterségének különös, gyöngéd szeretete, talán temperamentumának egyenletessége miatt, vagy azon hallatlan türelem folytán, amivel műveit becézgeti, cizellálja, vagy pedig azért, mert művészi lelkiismerete végtelenül nagy, - de soha tőle féligkész, elnagyolt képet, vagy olyat, amelyen az erő és az érzés intenzitása kihagy, - nem látni. A ma élő művészek között egyedül Maillol fogható hozzá. Ezenkívül csak régi és igen előkelő rokonokra lehetne visszamutatni, - Van Eykre talán, - hogy a műnek ugyanezt a gyengéd szeretetét felleljük.

Hogy Picasso és Braques egyidőben, sőt együtt csinálták a kubizmust, hogy fejlődésük menete is mindvégig párhuzamos maradt, az annál csodálatosabb, mivel két teljesen különböző temperamentumról van szó. De talán éppen ez tette lehetővé azt, hogy egymás mellett haladhattak ugyanazon az úton, anélkül, hogy az egyik egyénisége a másiktól elnyomatást szenvedett volna.

Valami különös egyetértéssel csinálták annak idején «collage»-aikat, kutattak együtt tárgyaknak zárt, képszerű elemekké való átértékelése után, együtt jutottak konkluziókhoz, midőn mentesen a kutatás izgalmaitól, bőven és széles mederben tárják elénk és szögezik le mindazt, amit mondani és csinálni akarnak. Sőt Braquesnak is megvannak a maga figurális kísérletei, - furcsa rajzú, erősen dekoratív Pomonék, Flórák, amelyek azonban anyagjukban és az eszközökben, amikkel készültek, sokkal inkább tapadtak egyébb munkáihoz.

Együtt csinálják mindezt, anélkül azonban, hogy színük közeledne, hogy útjuk egybeolvadt volna. Vállvetve vágják a rendet egymás mellett, de külön ösvényt nyitva mindvégig egyéniségük, temperamentumuk biztos ismeretében. Picasso merészebb, határozottabb, Braques zártabb, elegánsabb. Picasso tovább megy, Braques maradéktalanabbul lizál. Picasso robosztusabb, jobban megráz, Braques líraibb, inkább megfogja az embert.

Braques formalizmusa külsőségekben bármennyire hasonló Picassoéhoz, célja, értelme és tartalma is merőben más. A tárgyak ultrarealisztikája helyébe valamely szimbolikus ábrázolás lép. Költőibb, képes beszéd régibb, lágyabb dialektika mintájára. Braques francia, elegáns, könnyed, a Watteauk, Corot-k nemzetségéből való. Levegője van képeinek, párás, könnyed levegője és finom, hűvös festőisége. Nála, és csakis nála a kubizmus majdnem mindjárt egy végtelenül artisztikus, tökéletesen megformált, sőt érettségében már-már túlfinomodott formájában jelentkezik, szinte magával hozza saját dekadenciájának magvait.

Elgondolásainak, szerkezetének újszerű volta mellett is valahogy messziről hatnak képei, klasszikus távolságokból. Formája új, de erényei ódonok, előkelő, konzervatív, ősi erények, amelyek valamely nemesen érett veretet adnak képeinek.

Bár átértékeléseiben sokkal kevésbé merész és szuverén, mint Picasso, ám sokkal következetesebb. Nem hatol úgy az anyagok mélyére, - inkább az artisztikumot, a dekoratív elemeket keresi. Picasso a legelvontabb képeiben is studiumot csinál, kínlódva, kutatva, turkál a dolgok mélyén: Braques képet fest.

Helye egy kissé Matisse mellett is van, akivel osztozkodnak bizonyos eszközök használatában és abban a franciásan könnyed modorban, ahogy használják azokat.

Jellemző az az árnyalati elhajlás is, amellyel Braques tárgyköre különválik Picassoétól. Gyengédebb, intímebb dolgok után nyúl, - falevél, gyümölcs, tányér, fanyelű kés... - bensőséges kapcsolatok a szabad természettel, ahogy egy városi ember felfedezi egy zöld levél, vagy egy friss gyümölcs színén és illatán ezeket az ősi, intim kapcsolatokat. Határozottan vannak benne ilyen alluziók, valamely férfias, mélyről jövő szentimentálizmus.

Pillanatra sem szabad felednünk, hogy az igazi kubizmus par excellence lírai művészet. Picassóé is az. Braques-é még inkább. Micsoda aberráció bennük egy mechanikus művészet apostolait látni.

Meg kell nézni Braques bizonyos középső periódusának tisztán érzelmi hangulatokra épitett képeit. Feketébe ágyazott, hűvös fehérek és zöldek, olajbarnák és mély szürkék, - tiszta kolorizmus az, amit csinál és formalizmusa csak segítségére van kolorisztikus törekvései maradéktalan kifejtésében.

Fényben oly konzervatív tökéllyel vannak megoldva ezek a képek, mintha Rembrand iskoláját járta volna; - szintazon receptek szerint. Rajza sohasem sematikus. Egy ellenőrizhetetlenül érzékeny kiterjedésű feketeség fogja körül a tárgyak foltjait a végtelenségig leegyszerűsített és mégis idegesen változatos formákat és üti meg azt a néhány hangot, mint utalást a fantáziánkra, amire szüksége van a velünk való kapcsolat felvételére. Azontúl tiszta poézis az egész, melódiák színben és fényben, messziről jövő, halk zene, könnyed előkelő, soha semmiféle vulgaritástól meg nem zavartatva.

Ujabban egészen nagyméretű vásznakat láttunk tőle Rosenbergnél. Roskadozó asztalokat, gyümölcsök, tálak, edények halmazát dekoratív, dús felépítésben. - Valami barokkos, sőt rokokószerű bőség van ezeken a képeken, türelmes, széles skálájú ígényteljes munkák. Színeiben az aranybarna dominál. Matériájuk furcsán és újszerűen hat, bizonyára homokot kever színeihez, vagy ezzel alapozza vásznait, ami által úgy hatnak, mintha durván vakolt mészfalra volnának festve. Ámde kissé únottak, deziluzionáltak voltak ezek a képek és beléjük csúszott valami elkerülhetetlen merevség. Más, dekoratív célokat szolgáltak ugyan, de sajnáltuk korábbi képeinek finom, fojtott hangjait, előkelő ritmusát és azt a mélyről jövő melódiát, amely mindannyiunkat megremegtetett.

Úgy hírlik, megint a vonalak dinamikája, a mozgás jutnak hanghoz Picasso és Braques műtermeiben. Bizonyára kapunk még e két vérbeli művésztől új és megkapó dolgokat. Hogy nyugtalan, folyvást új lehetőségek után kutató vérük, érzésviláguk mindig más és más területeinek a felkutatására ösztönzi őket, - jól van ez így. Nyugtalanságuknak, - de finom ízlésüknek is, mely iránytűt adott mindig a kezükbe, bizonyára sok és állandó igazságot köszönhetünk, amelyek szépségükben és szuverénitásukban, csak úgy, mint minden művészet minden időben, - az örökkévalóságéi ugyanakkor, amikor elmúlnak a pillanattal, amelyben fogantak és amely a fogantatásukhoz a föltételeket nyujtotta.

*

Ha azt a kérdést vetné fel valaki, hogy melyik művész az, aki az utolsó két évtized művészi tevékenységét a legátfogóbban testesíti meg, kétségtelenül Derainra kellene mutatnunk.

Ő az, aki a leginkább képviseli a törekvések eklektizmusát, a kétségtelen fölényt az alakító erőben az impresszionistákkal, sőt posztimresszionistákkal szemben, a szellemi raffinement-t - és a fiatalos elragadtatásnak azt a keverékét, amely erre a korszakra annyira jellemző, a változó, de mindig jelenlevő stílustörekvéseket, amely nélkül művészi megmozdulás nem is volt az utóbbi időben.

Az ő zsenialitása tán a legnagyobb mindannyiok között, de a skepszise is a legerősebb. Kevés művész hagyott annyi töredéket maga mögött, mint Derain. Tulajdonképpen minden töredék, amit csak csinál: egy zseniális ember széljegyzetei a művészet margójára. Legjobb képei is úgy hatnak, mint részletek valamely nagyszerű korszak egy-egy nagyszabású művéből. Látszik, hogy képzeletében mindinkább kialakul egy különleges, teljes és zárt felfogás a művészetről. Kicsit a mába, kicsit a multba, kicsit a jövőbe ereszti gyökereit és teljes otthonossággal mozog ebben a formavilágban, de csak töredékekben képes átmenteni azt a fantáziájából a valóságba.

Abszolút újat sohasem hozott. De megérezte a legkisebb lehetőséget is, amely felmerült a levegőben, a legjobban elmélyítette, a legkövetkezetesebben kiépítette, a legtisztábban hozta, a legmegtisztultabb kvalitásokkal, - nagy igyekezettel vigyázva a töredékekre, amik a kezében maradtak, mint igazi connaisseur, akit egy hideg antik kópiánál jobban érdekel az a kis darab görög márvány, amely egyetlen forma tisztaságát őrzi.

Tulajdonképpen sohasem tartozott szervesen semmilyen iskolához: éppen azért tartozik leginkább a XX. századhoz. Nyugtalanságával, kételyeivel, finom spiritualizmusával, amellyel igazi gourmandként, mindent végigkóstol, ami csak terítékre került, a néger plasztikától Chardinig, sőt Giorgioneig és Tizináig, - és úgy nyúl, olyan bizonyossággal a felraktározott elementumai után a művészetnek, mint egy gyógyszerész az orvosságokat tartalmazó tégelyek után. Négermaszkokból gyúr trecento-cenacle-okat vagy Renoirt mélyíti el egy Giorgione orgonás hangjaiig - valami súlyos és mégis könnyed határozottsággal. Nagyon csöndes marad a képei mélyén, szinte komor és fenséges. Mélyen magábafordult ember ő, erős lelki és érzelmi terhességekkel.

Fejlődésének egész útja tulajdonképpen érzékeny összehúzódás. Époly lelkesen, ha több izalmatlansággal, ölelte fel a korszerű problémákat és folytatott harcot új és mindent átfogó lehetőségek felkutatására. Hamarabb megállt, mint a többiek, de mindannyiszor a mélyére törekedett minden lehetőségének, kiforgatta, átkutatta, mielőtt tovább lépett volna és csak azt vitte magával, ami tisztának találtatott. Így fordult el lassan a fauveizmustól épúgy, mint a kubizmustól és szűkítette folyvást az akciórádiuszát, hagyott el színt, világosságot, absztrakt formást és vonult vissza műtermi magányába maradék kincseivel, amelyek egy puritán embernek féltve őrzött drágaságai.

Ma már csak a nővel maradt együtt és sötét, ódon, Szajna-parti műtermének megszokott holmijaival, a négy fallal, egy-két székkel, pódiummal és vak-keretekkel, valamely színtelen, dohos homályban, ahol makacs kitartással keres távoli kapcsolatokat.

A világból, a kultúrtörténelemből, a mindenségből visszament a dohos műtermi levegőbe, ahonnan ifjúságában elindult és ott keresi újra az elveszett fonalat, ezekben az intim együttlétekben, amelyet egy súlyos asszonytesttel folytat, egy női háttal, nyakkal, amelyet a haj körülölel, két fáradt nagy kebellel, amelyet egy megbántott asszonyarc koronáz, egy váll, egy izom, egy közlési mód mellett időz órákat, heteket bizonyára. Visszanyúl odáig, ameddig nyúlni csak képes, a saját fáradt fiatalságáig, hogy elindítson valami súlyos, őszinte művészetet és bevallja, hogy csak a töredékeit képes hozni annak.

De ezt aztán hozza is, az intenzív átélésnek avval a maradéktalanságával, amelyre egyetlen kortársa sem képes. - Olyan mélységesen, annyi erővel tudja felfokozni ezeket a pueril fantáziátlanságban fogant primitív élményeket, amelybe saját magát belekényszeríti. Tényleg túl tudta lendíteni magát koron és időn, ami bizonyára legfőbb ambiciója. Mint a cinquecento művészeinek, azt a kornélküliségét sikerül elérnie, mely a fejlett férfikor sajátja, amikor - ha ugyan néhány pillanatra csak, de az állandóság és az öröklét jellegét viseli magán az ember.

A művészetnek ezt a férfikorát sikerült elérni Derain-nak. Töredékekben, apró Staffelei-képekben. Inkább azt bizonyitotta be, hogy az érzékenység ma is virágzani tud teljes pompájában, hogy az Empfindlichkeit-nak ez a foka örök és állandó, hogy itt él ma is a lehetősége mindennek, ha idegeinket nem is tudjuk vagy akarjuk kellőképpen összefogni.

Derain művészete a stíltörekvések alkonyát jelenti. Jelenti ezt önmagára nézve, de jelenti az egész nemzedék számára is, amelynek képviselője. Derain levonta a konzekvenciákat és átmentette az utódok számára mindazt, ami kell, hogy megmaradjon: azt a meleg, lüktető közelséget, amely embert emberhez fűz, a férfit az asszonyhoz és az eszprit a testiség kultuszához.

*

Feladatomnak ahhoz a pontjához értem, amely, - bevallom - nekem egészen különös gyönyörűséget okoz. Arról a művészről fogok szólani, aki tulajdonképpen nem tartozik szorosan véve a ma élő művészeihez, - hisz hosszú évek óta nincs az élők között. - De bár időben a multé, jelentőségben mai és időszerű, - az, immár több mint húsz esztendeje és azóta semmit sem veszített aktualitásából.

Rousseau munkásságának jelentőségét nem lehet az egzotikum, a véletlen korlátai mögé szorítani. Végzetesen fontos szerep jutott neki osztályrészül a ma művészetének kialakításában, nem csupán közvetlen lénye által, hanem, mint amaz új erőforrások képviselőjének, amelyből ez az új művészet táplálkozni látszik. Olyan erő kitörésével állunk itt szemben, amelyet sokáig elhanyagoltak, figyelembe nem vettek, - de amely kellett, hogy előbb-utóbb felszínre törjön és végzetes befolyást gyakoroljon a formameglátás kifejlődésére a maga pozitív, közvetlen erőivel.

Kétségtelen, hogy az ember és a művész a távolabbi múltban sokkal inkább egy úton haladtak, mint az az utolsó évtizedekben történt.

A divergenciájuk nem újkeletű. Tulajdonképpen a realizmussal kezdődött, impresszionizmussal fokozódott, az utána következő újabb törekvések oly távolságba taszították őket egymástól, hogy ez a nyilt kettősség immár nem kendőzhető. Végleg és tragikusan megszűnik a művészet a polgári emberiség ízlésének és esztétikai törekvésének kifejezője lenni. Egyre absztraktabb; egyre elvontabb formák után tör, egyre idegenszerűbb, messzebb fekvő eszközökkel él, idegen, új régiókba emelkedik, valahová a felhők felé - az elefántcsonttoronyba - mindenesetre az emberi intellektusnak olyan mélyenfekvő rétegeihez nyúl, amelyet a normális ember érintetlenül őriz a lelke mélyén.

Az ember, a polgár, a nép - nevezzük, ahogy akarjuk - érzi a forma papjainak ezt az erőszakos eltávolodását. Szenved miatta. Hiányérzetek támadnak, amiket az élet margóján dolgozó akadémikusok csak kismértékben tudnak kielégíteni. - És végső szorultságában maga nyúl az ecsethez, hogy a benne élő, elmosódott, halovány ideálokat, amelyeket a művészek úgylátszik örök időkre megtagadtak, napvilágra hozza. Tétova, ügyetlen, iromba próbálkozások ezek, de mégis valahogy ott él mögöttük, ha nem is bennük, az, ami az egyszerű szemlélődés folyamán az emberekben a világról és azok dolgairól él. És kitermeli magából az embereknek ezt a festőjét, a festők festőjét: a douanier Rousseaut, mint valami modern Messiását a művészeteknek.

Nincsen ebben semmi túlzás. Gondoljunk egyidőben a legnagyobbak közül bárkire: egy Bonnardra, egy Picassóra, egy Renoir-ra is, ha tetszik: melyik az, amelyik a vizió teljességében, annak maradéktalan lerögzítésében és megvalósításában akár csak meg is közelítené Rousseaut? Hogy az övé amazokénál kisebb intellektuális teljesítmény, mit tesz az? Formái értékben és tartalomban nem igen emelkednek túl egy kezdő, ha nem egy abszolút dilettáns kísérletein: igaz. Színei ódonságukban és érzéketlen kopottságukban szintén minden szárnyalás nélkül valók: kétségtelen. De ki az, aki elérné - a kortársakra gondolok - viziójának hallatlan tisztaságát, látásának abszolút élességét és azt a virtuózitást, amellyel eszközei felett uralkodik? Hogy ehhez meghatóan meleg, naivan bölcs, szinte tündéri fantázia járul, - ezért különös hálával tartozunk a gondviselésnek, mivel megajándékozott általa bennünket ezzel a rendkívül megkapó művészjelenséggel, amely az iránta érzékeny lelkek részére annyi tiszta, őszinte gyönyörűségnek a forrása.

Rousseau vasárnapi festő. Tolstoji értelemben vett műkedvelő művész és osztályművész is egyúttal, kétségtelenül a nagyszakállú fantaszta elképzelése szerint való. Ha nem is a proletariátus, de a francia petite-bourgeosie művésze. Formakulturájának primitívsége, gyermekesen nehézkes alakjai, az esetlen, suta mozdulatok, amelyeket ábrázol, a szűk szemszög - az egész leegyszerűsített, megszűkített és éppen egyszerűségénél fogva határozottan lezárt és megértett univerzum, egy ifjú társadalom művészi erőkifejtésére vallanak. Erkölcsisége más, esztétikája más, törekvései is újak, - annyira újak, hogy ha nem is merem állítani: ott áll a jövő művészetének elindításánál, meggyőződésem, hogy formailag mindenesetre leginkább hasonlít ahoz, aminek következni kell.

Hogy latens vagy nyilt formában, - de mint folklore, minden korban és mindenütt él a primitív művészet és hogy ettől függetlenül és evvel párhuzamosan vagy evvel kereszteződve virágzanak a különböző formai kultúrák, - az tény. Ez a lappangó élet, a zsarátnok, amelyből a tűz fellángol, az ős forrás, amely a felszínre bukkan, ha a szükség úgy kívánja. Ama bizonyos formaalkotó erő, amely ott szunnyad az Ember öntudata mélyén, a tánc, a zene ősösztönei között. Enélkül művészetek nem volnának elképzelhetők.

De Rousseau művészete nem egy latens, öntudatlan próbálkozás. Tudatos, erőteljes vérbő - még pedig hatalmasan az, és ez, - ez kétségtelenül elegendő, hogy határozottan primér jelleget kölcsönözzön neki.

És még valamit tisztáznunk kell.

Rousseau semmiképpen sincs kívül a korán, időbeli vagy térbeli távolságban a jelentől, amint a hegyi pásztor, a földműves, aki többé-kevésbé kívül él kultúrán, koron a maga ős, örök, állandó jellegével. Rousseau a ma élő, kiséletű, szűk lehetőségű, de teljesen öntudatra ébredt milliók közül egy, aki közvetlen közelségben él nemcsak az élettel, de a kultúrával is, még akkor is, amikor szembefordul vele. Ismeri és átérzi a modern mithológia elemeit, a repülőgéptől a távíróig, a gőzhajótól a léghajóig. Nagyvárosban él, Páris falai között, a bulvárokon és a banlieuben, de fantáziájával átöleli a végtelent a kék égen és a Szajnán keresztül, amely ott folyik a lábai előtt és elkalandozik végtelen távolságokba, trópusokra és őserdőkbe a Jardin Des Plantes és a Jardin Zoologique házhoz szállított olcsó kóstolói alapján.

Nem sok kell egy művésznek ahhoz, hogy a végtelent megformálja. Mint az Isten, saját képmására formálja azt ő is. Egy fa és elképzeli az erdőt, egy fűszál és eljut távoli prérikre. Egymáshoz szólunk, a mi közös, gyér, szegényes, de mélyen szeretett, apró élményeinkről van szó, - nem kerülhetjük el egymást. Útunk előre meg van jelölve. Lehetőségeink korlátozottak. Csak tiszta, őszinte lélekkel nyújtsuk kezeinket előre és találkozunk bizonyára.

Egy kikötő vagy inkább folyótorkolat, nagy hajó, apró színes zászlócskákkal, amik lobognak a kék égen. Egy híd, gyermekesen kicsi. Elől nagycipőjű, elrajzolt alak áll, komolyan, ügyefogyottan, mint egy nagy gyermek, kezében a paletta és farkasszemet néz velünk, kissé fürkészve, kissé együgyűen, de megható, pozitív egyszerűséggel. Itt vagyok.

Körülbelül ez Rousseau művészetének lényege. Itt vagyok, ebben a világban és itt az élet körülöttem. Forgok és nézelődök, a szívem örül és van úgy, hogy vérzik. De bölcs vagyok, mindennél bölcsebb, mert szembe tudok nézni a dolgokkal és nincs szükségem menekvésre sem önmagam, sem az élet elől. Tudjuk a helyünket és tudjuk, mi van körülöttünk és körülbelül azt is megértettük, hogy mi is az élet, - ami pedig a tudósok és zsenik előtt is rejtve marad.