Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FEKETE KOLOSTOR

SCHÖPFLIN ALADÁR: FEKETE KOLOSTOR
Kuncz Aladárról és könyvéről

A legkeresztényibb könyv a modern magyar irodalomban. Nem azért, mert tisztán érzett és tisztán ábrázolt vallási részletek vannak benne, mint az internáltak hajnali miséje a kis falusi templomban, szemben a kékruhás szelíd kis Mária-szoborral, nem azért, mert az író bensőséges eszmélkedésekkel próbálja öntudatossá tenni viszonyát a valláshoz. Az egésznek eszmei boltozata sajátképen keresztényi: a legszebb keresztény illuziók egyikének, a szenvedésben való megigazulás eszméjének pillérére van felépítve. Öt esztendő elképzelhetetlen fizikai és minden lelki erőt a végsőkig feszítő szenvedései, amelyek nem egy szenvedő társat züllésbe, alkoholizmusba, őrültségbe, vagy halálba kergettek, e könyv írójából kihozták lénye legmélyebb és legnemesebb elemét és olyan világnézetet építettek ki belőlük, amely tizenkét évig érlelődve, mélyülve és tisztulva most végre megiratta Kuncz Aladárral a modern magyar irodalom legemelkedettebb szellemű könyvét.

Az a fiatal író, aki 1914 kárhozatos nyarán lemaradt az utolsó Párisból hazainduló vonatról és rémülten állott, egyedül, segítség nélkül egy hisztérikusan ellenséges világ fekete gyűlölségéből eltakart szörnyű jövő előtt, finom műveltségű gondolkozó, kissé romantikusan érzelmes ifjú volt, rabja a háború előtti évek főleg Ady-ból táplálkozó Páris romantikájának. Az az öt évvel idősebb férfi, aki 1919 nyarán elindult Ile d'Yeu kazamatáiból a területében szétszaggatott, lelki betegségben vonagló Magyarországba, úgy viszonylik előbbi valójához, mint a félig öntudatos gyermek az öntudatra jutott meglett emberhez. Öt esztendő alatt, amíg el volt zárva kegyetlen és gonosz börtönökben, a világgal való minden érintkezéstől elzárva, többet látott, mint amennyit normális körülmények között megláthatott volna: meglátta az emberi lélek és élet lényegét. Ezzel a látásával aztán, súlyos belső vívódások után, eljutott az élet értelmének küszöbéig. Egy dilettáns módra élvező széplélek ment azon a végzetes nyáron Párisba és filozófus-lelkű művész tért haza öt év mulva, egy másik végzetes nyáron, Ile d'Yeu-ből Budapestre. Egy megtérés története a Fekete kolostor. Nem csodás, villámszerü megtérés ez, mint a Pál apostolé, hanem egy napról-napra, nyomról-nyomra való belső fejlődés eredménye, amely a saját és társai szenvedéseinek érlelő hatása alatt, mintegy könnyel, vérrel, verejtékkel áztatott talajból, kicsiráztatta a lélekben eredetileg szunnyadó lelki magvakat. Ez az elmélyülés mentette meg az írót attól a sötét sorstól, amelynek nem egy fogolytársa, éppen az érzékenyebb idegrendszerűek közül valók, áldozatul estek, olyan szemléletre tette képessé, amely kitermelte a fogság mérgező hatása ellen harcoló antitoxinokat, amelyen felemelkedhetett a humanitás magas fokára s amelyen kialakult benne a művész.

Kuncz Aladár esetében azzal a ritkán megfigyelhető esettel állunk szemben, amikor a belső megigazulás emeli fel az embert a művészet magaslataira. Ennek köszönheti, hogy azt a sok embertelen szenvedést, melyek elmondásából könyve kialakul, az átszellemesített, tiszta igazság értelmében tudta ábrázolni, minden osztentáció, retorika és szentimentalizmus nélkül, csodálatraméltó férfiassággal, a szenvedésnek nemes szemérmetességével. Egyetlen pathetikus szava nincs és könyve szinte a robbanásig tele van a páthosz feszítő erejével. A nagy művészet, amire az életfilozófia képesítette, abban van, hogy ez a páthosz nem az olvasó lelkében alakul ki. Hogy mennyire őszinte ez, azt láthatjuk abból, hogy az egész nagy kétkötetes műben nincs egy mondatnyi kisiklás, az író szava egyetlen esetben sem csúszik félre. A Fekete kolostor a legegyenletesebb könyvek egyike az egyenetlen könyvek magyar irodalmában. Ez a páthosztalan páthosz egészen kivételes a börtön-irodalomban. Csak Dosztojevszkij halottas házában van meg ilyen teljességgel. Ezzel a könyvvel a Kuncz Aladárét nem összehasonlítani kell, hanem mellé állítani.

A noirmoutieri fekete kolostor rabjai az udvar egy kevésbé naptalan helyén kicsi kertet ültetnek, amely a maga virágszíneivel és derült életével szinte bevilágítja a komor lakóhely komor életét és öntudatlan vigasztalást ad a foglyoknak. Az a sötét kép, melyet a könyv rajzol, tele van ilyen kis kertecskékkel, emberileg szép és megható jelenetekkel, amelyeket bevilágít a művészet fénye. Az író azzal remekel ebben a könyvben, hogy magukban véve jelentéktelen, vagy kínos dolgokat is be tud vonni valami különös, mély csillogással, messze perspektivába állítja őket s ettől nagy súlyt és értelmet kapnak tudatunkban. Milyen szép és mély értelmű kis részlet: az író egyszer szuronyos őr kíséretében bemehet vásárolni a községbe, a boltban egy kisasszony szolgálja ki s csomagolás közben szájába veszi a gombostűket. Az író figyelmezteti, hogy ez veszedelmes dolog, mire a lány tréfásan azt mondja: hát szúrja bele a tűket a bluzomba. És a férfi, aki már időtlen idő óta nem érintett nőt, nem tudja a tűket beszúrni, mert reszketnek az ujjai. Semmi, kis jelenet, de benne van a fogság nélkülözése, a világtól való elzártság és az elnyomott érzékek misztikuma. Ilyen szép kis vignetták a könyv majd minden lapján vannak s egészen rendkívüli szépséget sugároztatnak a könyvből. Néha ezek megnőnek, kiszélesednek grandiózus képekké, hatalmasan kiemelkedő alakokká. Így a noirmutieri francia adminisztrátor alakja: a szűkeszű, szívtelen és gyáva ember összefoglaló képe, aki hatalmat kapott néhány száz ember sorsa felett s ezt hitvány apró szekaturákra használja. A szegény lompos Lolo kutya történetében a foglyok szentimentalizmusa és ragaszkodása mindenhez, ami a világgal való érintkezést jelenti. Szinte monumentális képek: amint minden emberből kijön a fogságban az eredeti jelleme és aszerint igyekszik az élethez kapaszkodni, a háború katasztrófájának szörnyű hatása a német foglyokra, akikben négy évnél hosszabb időn át a nemzetük végső diadalába vetett hit tartotta a lelket; aztán a spanyoljárvány megrendítő leírása. Fel kellene sorolni a könyv összes fejezeteit, ha az írói művészet minden példáját meg akarnám említeni. Ki kell azonban emelni mindenből dr. Herz, az osztrák tanár alakját. Az a pohos, elpuhult, kopasz ember lépésről-lépésre tudatára jut a lényében rejlő női tulajdonságoknak, melyek más körülmények közt örökre rejtve maradtak volna benne, még önmaga előtt is. Előbb a cseh fiú iránti furcsa anyai érzés, aztán Ile d'Yeu-ben, színházi előadások rendezése közben a női színészösztön, amelyből olyan sugárzó nőiség árad, amely ellenállhatatlanul magához vonja - négy évi nélkülözése után a nőnek - az egészséges férfiakat is. Végül dr. Herz halálos órája, amikor azt az elmondhatatlanul megdöbbentő vallomást teszi, hogy itt, a rabságban találta meg élete boldogságát. Ennek a vallomásnak a hatásából úgy jön ki az ember, mintha egy félelmes élettapasztalaton ment volna át. S csodálja az író csakis lelki megtisztultságával magyarázható tapintatát, amellyel ezt az alakot minden bántó mellékíz nélkül, emberi valóságában tudja közölni.

A noirmutieri és Ile d'Yeu-i foglyok a francia nép hisztérikus háborús gyűlöletének voltak áldozatai. Ezt Kuncz Aladár nem titkolja, de nem is hangsúlyozza ki. Megértés vezeti tollát, nem harag. A franciák gyűlölködését úgy írja meg, mint valami gonosz elemi erőt, egyes gonoszindulatú embernek megírja a sötét képét, de boldogan fogadja egyes franciáknak a megnyilatkozó jóságát és emberséges megértését is. Megismerte és megértette a francia népjellemet, jobban, mint akármennyi tanulmányozásból, de nem jött Franciaország és a francia nemzet elleni haraggal haza. Ez a keresztényi megértés mutatja legjobban azt a magaslatot, amelyre szenvedései közben felemelkedett s a művészi tárgyilagosság teljességét, melyre filozófiája képessé tette.