Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Szilágyi Géza: FÖLDI MIHÁLY: A CSÁBÍTÓ

Szilágyi Géza: FÖLDI MIHÁLY: A CSÁBÍTÓ
Regény - Franklin-kiadás
I.

Ismerd meg tenmagad! Ezt a categoricus imperativust, a Kanténál százszor szigorúbbat, mert százszor nehezebben teljesíthetőt dörögte az emberek fülébe a görög bölcs. Jóravaló - de émelyítő íze van ennek a szónak -, jóravaló tanárember, amilyen doktor Haliczky Gábor, a gimnázium nemes ifjúságának az ókori nyelvekre oktatója, Földi Mihály új regényének központi embertengelye, azt hiszi, hogy kettős könyvelés alá vetve nyugodalmas állásán kívül egyetlen vagyonát, saját maga és mások előtt tiszteletreméltónak látszó, immár negyven éves énjét, megismerte önmagát. «Tisztességes és tiszta életű ember, tiszta fejű, egészséges gondolkodású, egészséges testű férfi.» Ámde azután kiderül - hogy milyen módon, ennek a legbeljebbre világító és mégis legkijjebbre is árnyat vető felfedező útnak mindennél izgalmasabb leírása voltaképpen Földi regénye - hogy doktor Haliczky Gábor éppen olyan rosszul ismerte önmagát, vagy jól csak egyéniségének kultúrált felhámját ismerte, mint ahogy én, aki e sorokat írom és Te, kedvetlen olvasó, aki talán ráfanyalodol e sorok olvasására, rosszul, vagy ami egyre megy ezzel, csak a legfelszínesebben, a köznapi használatra magunkra rántott, minden áruló pőreséget hazugul eltakaró álruhában látjuk magunkat. Tehát nem látjuk, mert nem bírjuk, tudjuk, akarjuk meglátni lelkiségünkben a kultúrált felhámnál jóval nagyobb területet elfoglaló kultúrátlan, vagy akár kultúraellenes zsigereket, a szépen megfésült tudatosság francia kertje alatt elgőzölgő tudattalanságnak szennyes mérgességgel poshadó talajvizeit, a belénknevelt finoman logikus gondolkodás remekművű láncának végén vad rándításra, olykor eszeveszett széjjeltépésre lesbenálló velünkszületett, kínnal valamelyest megnevelt, de teljességgel és végképpen meg nem szelidíthető fenevad-ösztönöket.

Doktor Haliczky Gábor, aki tengernyit összeolvasott, csak a magamagában való olvasás gyötrelmes, de sokszor hasznos tudományát nem sajátította el - ebben egytestvér a legtöbb «analizálatlan» emberfiával - nem ismer magára, amikor békéssé egyensúlyozott (látszat!), harmonikussá pallérozott (külszín!), nemiségnélkülivé aszkétásodott (önáltatás!), szelid classika philologiás becsvágy nyájasan langyos melegségétől átjárt, vasbeton-építménynek vélt egyéniségének a salaktalan éterbe önérzetesen belemeredő dísztornyára rákoppan egy hitvány kis papírgaluska, amilyent vásott diákok gyúrnak gyakorlatfüzetük összepacázott laptöredékeiből. Hihetetlen volna ez, ha Földi Mihály kényszerítő meggyőzően nem tudná elhitetni a legmegrögzöttebben védekező és elkeseredetten gyanakvó kételkedéssel is. Hihetetlen és mégis nemcsak szembe, hanem lélekbe is szökő, hogy felelőtlen és mégis legsúlyosabb felelősségtől végzetesen tragikus, csak odasúgott és mégis viharerejű, mindenképpen koholtnak látszó és mégis valósággá realizálódó, mert a meglevő valóságnál erősebben elképzelhető lehetőségnek elemeiből gyúrt pletyka, egy nyomorult és nyomorék kis papírgaluska, hogyan dönti össze a kultúra beton-építményét, hogy aztán a romok alól kiförtelmesedjék az ősember szennyes kalyibája.

Megtörténik a nagy gátszakadás. Évezredes gátak robajlanak robbantva széjjel doktor Haliczky Gáborban, hogy mögülük szabad pusztulásra örvénylő, minden gátnál idősebb, évezredes kultúrgátaknál régibb, folyamszabályozást nem tűrő árvizek zsarnoki rakoncátlankodással elnyeljék nemcsak Haliczky lelki és fizikai világát, hanem mindazokét is, akiket végzetük valamelyik életszeletükön a tanár létszomszédjaivá fertőzött. Hirtelen, de nem ok nélkül nem kettéhasad a hetedik fizetési osztály egyszerű diplomás képviselője, mert hiszen már régen, mint mindenkiben, nem két, hanem három, négy, talán öt ember is - ki embrionálisan, ki elefántiázisosan - zsufolódott benne egymás mellé. Tehát nem is ketté, hanem sokfelé hasad, mihelyt váratlanul, de nem abszurdul az egyazon emberben egymás verejtékező és vérző hátán szorongó embertöredékek harcos dühvel nekiesnek egymásnak.

Doktor Haliczky Gáborral, a társadalmi emberrel birokra kél Meztelen Gábor, az istentől és isteni meg emberi törvényektől elrugaszkodó, sőt égi és földi törvényekről nem is hallott ösztöngomolyag. Az esetlegességeket legyőzi az abszolút; a mának fölébekerekedik a hétezer év előtti; a nagyzási gőgjében terpeszkedő észt irgalmatlanul felrúgja az esztelenség, a gyönyörkeresés és a mindenhatósági érzés e szilaj óriás zsoldosa; a képzelet vakon vad rohantában, amely azonban mégis szigorúan determináltan célba ér, előbb a maga ittas mámorának valószínűtlen színeihez rendezi hozzá a valóságot és aztán, a lehetetlenség szakadékához érve, vérbe és szennybe fojtja a törpe lehetőségeket.

A képzelet demonológiájának a legmaibb lélektan kemény ítélőszéke előtt is fölényesen megálló mesterművét operálta ki önfeláldozó tehetségéből Földi Mihály, amikor A csábítóval sűrítette még súlyosabbá eddig sem súlytalan munkásságát. Vásott diák képzelődése - céltalan és mégis döbbenetes célba találó pletyka - gyujtja föl a lemeztelenített emberi lélek nagy ókori ismerőjének, a császárok mindenekfölött emberi élete gyilkos tárgyilagosságú leírójának, Suetoniusnak tudós tanulmányozóját, aki szógyökök kutatása közben, amellyel csak eszét hízlalta, már tehetetlennek vélte képzeletét, sommásan elintézettnek azt, ami csak el volt halasztva, örökre kihültnek azt, ami csak élve volt elföldelve, föltámaszthatatlanul eltemetettnek azt, ami csupán tökéletlenül el volt fojtva. Egy képzeletbeli tréfa, egy eldobott gyufaszál lángralobbantja doktor Haliczky képzeletének száraz avarját. A lélek erdőégése rettenetes: minden ég és éget, lángol és gyujtogat, romlik és rombol. Ez ellen a tűz ellen nincsen régimódi tűzoltóság és legmodernebb szabadalmazott kémiai oltókészülék, amely érne valamit. Ezt a tűzvészt nem lehet elszigetelni. Lángjai, mint a bestiariumból ketrecük rácsait áttörve kirontó vadállatok, rohannak, amerre szabad az út és betörnek oda, ahol drótsövények állják gyilkos ostromukat. Ez a tűz addig ég, míg falánkságának falatnyi tápláléka marad, addig mardos, míg fogainak van mit széjjelroppantaniok. Ebben a tűzözönben - vigyázat, mindenkiben, az aszbesztezettekben is benne rejtőzik kigyulladásra készen a gyúlékony anyag és tömérdek szikra áll orvlesben a világon! - ebben a lángtengerben nincsen követ kövön hagyó irgalom. Vannak kitünő csatafestők. Tűzvészt, pedig ez is csataféle, ritkán festettek remekbe és Piloty-nak Róma égését megörökíteni vágyó képén még a vászon a legkevésbé mulandó. Földi Mihály ebben a regényében egyéni kultúrát és civilizációt, társadalmi Potemkin-nagyvárosokat, büszke tanultságot és példaadó önfegyelmet, a kiskáték hitét, reményét és szeretetét ördögcsapásaként feldúló lelki tűzvésznek merőben egyéni kezű piktora, aki festménye minden nézőjét belesajgó agya velejétől, összeszoruló szívén át, rogyadozó lábáig belerendíti a felejthetetlenül irgalmatlan, csak végzetes szükségszerűségével vigasztaló látványba. Az ifjabb Breughel-t a «pokolbéli» jelzővel töviskoszorúzta kortársainak ékesítő elismerése. Földi Mihálynak, A csábító után, nem is volna túlságosan groteszk ez az előneve: «a tűzvészes».