Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: MOLNÁR FERENC: TOLL
Franklin-kiadás

Az alcím, melyet Molnár Ferenc könyvének címe alá írt, arra igyekszik, hogy lefokozza az olvasó igényeit. «Rövid igaz történetek, megjegyzések, feljegyzések, kuriózumok gyüjteménye.» S valóban igénytelen dolgok is vannak a könyvben, apró anekdoták, egy pillanat alatt megfigyelt jellemvonások, furcsaságok, elpattanó ötletek, - forgácsai egy író életének, könnyű, asztal körüli beszélgetések könnyű témákról. Szikrák. De olyan szikrák, melyek egy leydeni palackból pattannak ki. Nagyon nehéz megmondani miért, de az embernek az az érzése, hogy aki ezeket az apróságokat írta, az telítve van légköri elektromossággal, amely oly feszültté teszi, hogy a legegyszerűbb érintés is ki tud pattantani belőle egy szikrát. Az író belső feszültsége ad ezeknek a tollheggyel írt kis történetkéknek súlyt, nagyobbat, mint amennyit ő maga tulajdonít nekik. Mindig érezzük az elmondás módján, hogy igen nagy feszültség-differencia van az elmondó és az elmondott dolog között s a differencia az a lényeg, mellyel az író közli magát. Ez az, ami az egész könyvet érdekesebbé teszi az anyagánál.

Pedig az anyag sem olyan egészen érdektelen. A történetkék nagy része egy-egy embernek vagy emberi helyzetnek egy-egy jellemvonását rögzíti meg, de úgy, hogy ezzel egy pici kis rés nyílik, melyen át meglátjuk az egész embert. A Ferenc Józsefről és a gödöllői fővadászról szóló kis anekdota például egy tollvonással odaveti elém az öreg uralkodó pontos arcképét, hajszálfinom pontosságú prestige-érzésén keresztül. Ha tetszik, ebből kikombinálhatom egész uralkodói jellemét, ahogy Cuvier kirajzolta egy csontocskából az őskori állat egész csontváz-szerkezetét. Más anekdotákban Molnár Ferenc groteszken-látásán keresztül villan fel előttem az élet egy nagy darabja: mint a cifraruhás galiciai kokottok útszéli fákról lecsüngő holttesteinek képében a háború szörnyű visszássága. Néhány ilyen kis vignetta-kép olyan, mint azok a mesebeli palackok, melyekbe hatalmas démonok vannak bezárva. Az ember kezébe veszi a palackot, nézi, mint egy közönséges, érdektelen palackot s egyszerre megrettenve teszi le, mert meghallotta benne a démon sóhajtását.

De nemcsak az ilyen történetekben, hanem a legjelentéktelenebbekben is, amelyeknek tartalma csak egy kicsi ötlet, olyan, amilyet Molnár százat is elpattant egy vígjátékban, van valami, ami érdekel. Nyilván az elbeszélés módja. Molnár nagyon nyugodtan, egyszerűen, szűkszavúan beszél, nem használ semmi ékítményt (az évek lassan megtanítják az írót arra, hogy mindenekelőtt a díszítmények öregszenek meg, sokkal hamarabb, mint maga az író, - idézi Maeterlinckből), alig használ hangsúlyokat, de a hangján érzik, hogy őt magát is érdekli a dolog, maga is mulat vagy elámul azon, amit elbeszél, - beszéd közben mindig érezni az elbeszélt dolog reflexét az elbeszélőn. Mintha csakugyan beszéd közben ötlene fel benne a téma, alakulna formába, ahogy a társaságban, beszélgetés közben lenni szokott. Az elbeszélés teljes közvetlensége határozza meg az elbeszélés stílusát.

Mégsem olyan nagyon igénytelen könyv ez.