Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
Regény (3)
AZ ELEMEK SZÉTVÁLASZTÁSA

A parti sosszét kezdetben a várostól csak egy versztáig akarták kiépíteni, odáig, ahol legjobban fenyegették a csuszamlások és a hullámverés; de a partnak és a partmenti távolabbi villáknak a tulajdonosai maguk gyüjtötték össze és adták át a polgármesternek a szükséges pénzt, hogy az utat hozzájuk is elvezessék. Aszan Umerov elégedetten forgatta a fejét jobbra és balra, elválhatatlan, arannyal kivarrt sapkájában, és mosolyogva mondta: «Ehe!... Ez már más beszéd!»

Aszan Umerovnak ugyanolyan kiugró homloka volt, mint a többi tatárnak, de az ázsiai hízási hajlam teljesen hiányzott belőle és negyvenöt éves korában rendkívül szikár, ugyancsak nem tatáros termetével (amiért Balaban [*] -Umerovnak nevezték el) nyughatatlan, ábrándozó és tettvágyó természetet egyesített. Ha egy nagy város élén áll, - megmutatta volna, hogy mire képes; de itt nem volt sem hely, sem alkalom az érvényesülésre.

A városka összes bevételi forrásai alig öt-tízezer rubelt adtak, amely összeg nagyobbik felét a nyaralóktól szedett díjak tették ki. Nyáron a városka mintha maga utazott volna el üdülni valahová, egy rendezettebb helyre, - annyira megszépült és kicsípte magát; - ilyenkor az adószedő egész napokon át suhogott biciklijén az uccákon és a parton, míg Aszan Umerov teljesen ábrándjai rabja lett: a bankról ábrándozott, a vízvezetékről, a városi kertről és, ami a fő, a maga tíz gyeszetyines kis földjéről, amely öt versztányira feküdt a várostól, de közvetlenül a part mentén, és már most is elég értékes volt, a sosszé pedig éppen feléje irányult. (Ezért is mondta «ehe!», mikor a villatulajdonosokat sikerült a sosszé meghosszabbítására rábeszélnie.) Mint mindegyik itteni tatárnak, neki is volt gyümölcsöse és szőlője a patakvölgyben, a városkában pedig jövedelmező házai álltak, úgyhogy nyakig volt az ügyletekben, tervezgetésekben és számadásokban; és az «ehe» mellett a «ha» volt a kedvenc szavajárása, amellyel gyakran kezdte el a beszélgetést Alexéj Iványccsal, barátságosan megveregetve a vállát: «Ha... engedélyt kapunk kétszázezer rubel kölcsönre... na?... Mit csinálunk akkor, - mondd?... És ha... négyszázezerre?»

Nagyon szerette a kockás papírt: Aszan Umerovnál mindennek ez volt az alapja, - nélküle még gondolkodni sem tudott. Kabátja oldalzsebében állandóan magával hordott egy noteszt, és bármi került is szóba, tüstént elővette és elkezdte benne számolni és rajzolni a kockák szerint: mindegyik kocka - három arsin, a többi pedig már magától következett: hol a bank, hol a szálloda a jövőbeli városi kertben, fent szobákkal, lent üzletekkel, hol a városi fürdő, amelyet, ha sikerül megnyitni, a vejének kellett bérelnie, - hol két-három próba-villa azon a bizonyos tíz gyeszetyines földön, amelyet akkor gyorsabban lehetne parcellákban eladni... Vagy a házai: - nem lehetne-e még szárnyakat is építeni hozzájuk - akár csak könnyű nyáriakat? Ha... a hely megengedi, és ha... nem kerülne sokba, és ha... nyáron feltétlenül ki tudja őket adni, úgy... miért ne építtessen?... És Balaban-Umerov majd alkalmi eladásból olcsón vásárolt tölgy-gerendákat, majd deszkákat, majd zsindelyt, majd sárga kagylóhéj-követ raktározott már fel apránként, amelyből itt rendszerint a házakat építették. És hogyan ne szerette volna meg egy ilyen tervkovács Alexéj Iványcsot, aki - mintha az égből hullt volna alá az ölébe? Sőt, állandó állást is próbált a számára kijárni és titokzatosan ravasz kacsintással mondta nem egyszer: «Semmi, barátom, hallgass - városi technikus leszel nálunk!... Mi?»

Arca vidám volt és virult az élettől: a szakállába már ősz szálak is vegyültek, de mintha csak fiatalították volna Balabant: még virulóbb lett tőlük.

A fuvarosokkal, akik a kőszállításra vállalkoztak, maga alkudott meg és irgalmatlanul alkudozott - öt álló napon keresztül, úgyhogy göndör-Gorgyéj, és négyajkú-Kuzjma, és harsogó-Fédja, akit vékony hangjáért csúfoltak így, és a többiek is valamennyien belefáradtak végül; - azt mondták: «Maga vagy a megtestesült ördög!» és ráálltak az árára, mire a török földmunkásokat kezdte megdolgozni.

Az építkezés megindulása előtt kék nanking-nadrágban, hátul óriási teveszőr-posztó foltokkal, vagy szürke teveszőr-posztó nadrágban, kék nanking-foltokkal, piszkos kendőkkel körülcsavart, rojtnélküli, elnyűtt fezben, vállukon ásókkal és csillogó lapátokkal, nyolc-tíz emberből álló csoportokban járták be a környékbeli villákat, és közülük az, aki tudott oroszul beszélni, azt kérdezte:

- Ültetvény ásni?... Alapzat ásni?... Vízmedence ásni?... Semmi ásni?...

Mikor pedig semmiféle munka sem akadt a számukra, sokáig elnézték a villát, vagy az udvarházat és elmenőben így beszéltek egymás között:

- Ültetvény jó volna neki ásni, - de garas nincs a zsebben.

Most azután volt munkájuk egész télre. Itt a parton rendezkedtek be egy bódéban, amely mész- és cementraktárul szolgált, mikor pedig az éjszakák már nagyon hidegek lettek, a maguk török kávéházaiba mentek el aludni, amelyeknek egész csomó közös tulajdonosa volt: Abdul, Ibram, Amet, Haszim, Oszman, Musztafa, és ha valaki fizetni akart - bármelyikük elfogadta a pénzt, de ha nekik kellett fizetniök - Musztafa sóhajtozva mondta: «Nem én a gazda, - Abdul a gazda», Abdul pedig azt mondta: «Nem én a gazda, - Haszim a gazda», Haszim Ibramhoz küldött, Ibram Amethez, - de abban az esetben, ha a hitelező türelmét elveszítve kiabálni kezdett és ökleit rázta, megadták a pénzét és nyugodtan mondták: «Vedd, kérlek, - menj, kérlek, - miért haragszol?»

Szinte különös is volt, hogy ilyen forró nap alatt akadhattak ilyen nyugodt emberek.

Minthogy a polgármester már régóta fente a fogát a parti sosszéra, a «földbirtokosok» pénz-segítsége pedig szárnyakat adott neki, egyszerre negyven törököt fogadott fel; ezeken kívül leszerződtetett húsz embert - különféle kormányzóságbeli orosz vándorlegényeket - az útburkoláshoz szükséges kőtörésre, míg a gátfal felépítésére a görög Szidor vállalkozott, fivérével, Kirjannal és még öt társával, ugyancsak állítólagos fivéreivel együtt. A kő- és betonadogatáshoz ezeknek ismét megvoltak a maguk segédmunkásai, úgy hogy a télidőben rendszerint kihalt egész partot most fezek, sapkák, rőtszínű kalapok (a görögökéi), vörös és kék ingek, színes kőhegyek, tarka lovak tették festőien élénkké.

Az egymástól nagy távolságokban elszórt, mert nagy telkeken épült villák, - inkább kényelmesebben berendezett nemesi udvarházak, mint villák, - most sem voltak teljesen lakatlanok; mindegyikben telelt valaki a tengernél, meleg, verőfényes időben pedig előbujt, ott lábatlankodott az építkezésnél és beszédbe elegyedett Alexéj Iványccsal.

Leggyakrabban a kozákosan öltözködő és tényleg elég nyalka Grecsulévics volt látható. Megjelent - báránybőr sapkában, vékony pagyovkában, lovaglócsizmában és ostorral, feketebajuszos, pirosképű és meredtszemű, - és rákezdett... Hogy mi mindent el nem mondott mindenkiről és magáról!... Tiszt válhatott volna belőle, de megadta nyakasságának az árát: a hadapródiskola záróvizsgáján fejébe vette, hogy mindenáron bebizonyítja, hogy a háromszög egyenlő a kockával, miért is ünnepélyesen kizárták, bár már csak két hét volt hátra az epolettekig.

Az út egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Állandóan az árakat ellenőrizte és állandóan ugyanaz a kérdés izgatta: «Mennyit zsebel itt be a polgármesterünk?»... - És állandóan invitálta Alexéj Iványcsot, hogy megkóstoltassa vele saját termésű borát.

Vagy megjelent néha a Bycskova-mama és a Bycskova-lány, - mikor is teljes lehetetlenség volt az első pillantásra kitalálni, hogy melyik közülük az anya és melyik a lánya: mindkettő rendkívül sovány volt, magas, sárga arcú és ősz. Ezek az iránt érdeklődtek, hogy milyen lesz a világítás: petróleum-izzófény-e, vagy pedig spiritusz, és hol lesznek az uccai lámpák felállítva. S amikor megtudták, hogy a villájukkal szembe lámpa nem kerül, kérlelni kezdték Alexéj Iványcsot.

- Na mondja, igazán, kerül magának valamibe? - kérdezte basszushangon az anya... vagy a lány.

- Na mondja, tényleg kerül magának valamibe? - ismételte basszushangon a lány... vagy az anya.

Természetes, hogy kikunyerálták tőle: - Alexéj Iványcsnak gyenge volt a szíve, - és a lámpát szemközt állították fel az ütött-kopott kis villával, amelynek melankólikus tornya kerti lugashoz hasonlított.

Azután megjelent néha egy rendkívül életvidám öreg, aki még egyetlen friss árnyalatot sem veszített el a hangjából, - talán azért, mert egész életében gyapjúinget viselt, - egy volt pedagógus, Maxim Mihálycs. Kizárólag akkor jelent meg, amikor szakácsával, Ionával együtt a vásártérről volt hazahajtóban végtelenül békés, hamvasszürke lován. Különös szokásból feltétlenül latinul köszönt; kezei rendkívül puhák voltak és nagyon melegek, az «o»-t erősen hangsúlyozva ejtette ki, (Vologdában született), csak nemrég ment nyugalomba és költözött ide, az egész élettől és az úttól is, el volt ragadtatva és csak egyet kért: hogy villája körül a levezető csatornáról meg ne feledkezzenek.

- Különben megreked az esővíz és tűrhetetlen sártengerbe gyűlik éppen a villa előtt... A járókelők pedig, hogy száraz lábbal kikerüljék, volens-nolens belekapaszkodnak a kerítésembe és megrongálják...

Nagyon meggondoltan beszélt ez a világosszemű nagyszakáll, - állandóan «o»-val és minden írásjelet figyelembe véve; Iona szakács viszont, aki egyidős volt vele, mogorva ember volt és sohasem hagyta, hogy gazdája befejezze: a szó közepén úgy megrántja a hamvasszürkét, hogy az akarva, nem akarva tovább baktat és Maxim Mihálycs - a változtathatatlanba, mint végzetébe, beletörődve - már a távolból kiáltja vissza mondókáját, köszön el latinul és integet a kezével.

Vagy a német Peters jön le kápolnaszerű villájából és végzi a part mentén sétáját; borotvált, magas, testes; gyakran integet köröskörül a fejével és hevesen mondja:

- Adja oda eztmind a németeknek!... Hogy azok mit csinálnak itten, - ffa-fa-fa!... Adja oda a németeknek!... Adja oda a németeknek!...

Nagyon buzgón kérte Alexéj Iványcsot, mintha tőle függött volna, hogy mindent odaadjon valakinek, akár a németeknek.

És eljöttek még mások is, - és nyilvánvalóan hízelgett mindegyiküknek, hogy útjukat nem valami félszeg pallér építi, hanem egy vízhatlan körgallérú úriember, akinek állami sapkája teljes bizalmat sugall.

Minthogy emellett Alexéj Iványcs sohasem kerülte az embereket és ő maga közlékeny és mindenki iránt figyelmes volt, csakhamar az egész part ismerős és érthető lett a számára.

És a munkások is... Szidor-kőműves, miközben a falat rakja, elnézegeti a tengert és megszólal:

- Én azt gondolni: semmi olyan erős, mint a víz.

Azután összehúzott szemekkel, mosolyogva fordul Alexéj Iványcs felé és hozzáfűzi:

- És a tűz.

Azután ferde pillantást vet a török földmunkásokra és ezzel fejezi be:

- És a föld... Több nincs.

Az öccse viszont, Kirján, amikor egy munkásnak akart a lelkére beszélni, akit félig részegen és félálomban hozott egyenesen a vásártérről magával, - még az égre is felmutatott:

Nézd! - mondja. - A csirke is, mikor víz issza, az is az eget nézni: ott van isten!

De a hullámtörő falat úgy kellett rakni, hogy a tenger minden tombolásának ellene tudjon szegülni, és ezért Alexéj Iványcsnak főként őt, Kirjánt, Szifort és az elemek többi rőt sapkás és lesült arcú szétválasztóját kellett szem előtt tartania.

A partok itt magasak voltak és a hegyekről érkező szél átrepült a homokfövény felett: megvolt a maga dolga, és ebbe, az emberibe, csak ritkán avatkozott bele; legfeljebb, ha tréfálkozva elkapja egy fuvaros vörös ingét, lerántja fehér gerincéről és gyengéden megpaskolja vele.

Nedves, csak az imént napvilágot látott föld, lovak és tenger szaga volt a levegőben.

A tengeren fekete kormoránok és tarka - kék-fehér - sirályok legelésztek, néha meg egy hosszanbukó úszott ki a közelbe, akár egy szavacska egy zöld papíron: az egész madár csupa elővigyázatosság és bizalmatlanság, csupa fül és szem és csupa kíváncsiság, amerre az orrát fordította, odafordul tüstént az egész testével is, - nagyon különös és magányos madár, és Alexéj Iványcsnak összeszorult a szíve, amint elnézte.

Ismeretlen volt, hogy hová hajtja a szél a patról a fehér hullámtaréjokat, semmikép sem akarózott elhinni, hogy ott, a horizont mögött, nagyon messze - egy másik part van, Kisázsia, Trapezunt: itt, a partnak most épülő darabján szinte megszakadt minden, és szinte fontos volt aláhúzni a multat ezzel az új úttal, mint egy összegezési vonallal, - egy három verszta hosszú és három százseny széles úttal; amelyen túl már úttalan szakadék van, egészen más elem - tenger.

A kőszén-színű palarétegek a hullámveréstől és a hegyomlásoktól sima és helyenként magas fallá hasadtak, és ebből a metszetből, erről az egy-oldalú folyosóról oly képek tárultak a szem elé, amilyenek eddig nem léteztek a világon. Ebben is áll minden alkotómunka bája a földön: marcangolni a földet, - és a gyermek, aki csámcsogva szívja a mellett, kétségtelenül azt hiszi, hogy marcangolja.

A törököket köbmérték szerint fizették, s ezért szorgalmasan dolgoztak, hogy minél többet keressenek; és kerekeikkel csikorogva szünet nélkül jártak a szekerek, amelyek a kiásott földet szállították el egy szakadékba, közel a városhoz. Éppen röviddel ezelőtt vette meg, köznevetségre, ezt az értéktelen szakadékot a polgármester veje, - persze, néhány garasért, - és most Balaban-Umerov ragyogva és hunyorgatva mondta Alexéj Iványcsnak: «Ha ez a sziklaszakadék nem volna, hová hordtuk volna a földet, - mondd?...» és bizalmasan csiklandozta meg a hóna alatt hüvelykujjával. (Ugyanakkor, minthogy éppen útba esett, neki meg követ szállítottak a fuvarosok és kockákba rakták fel udvarán a jövőbeli nyári szárnyak számára.)

Innen, ahol a munka folyt, látni lehetett az öböl oldalába fúródó városkát, - ezt balról; és azt a kalács-kerek, a part felől meg csaknem függőleges hegyet, - ezt jobbról; és végül hátul, akár egy tenyéren, ott feküdt az egész Ayszhyr-telep, oroszul: «Pihenő», a három villával. És Alexéj Iványcs gyakran néz, megszokásból, arrafelé: nem látni-e valahol a mankóján bicegő szürke fiút, vagy a nyikolájevkás [*] ezredest, vagy a különös, fekete nőt, kellemetlenül bánatos szemeivel - Natálja Lvovnát.

Ha tényleg észrevett valakit, - messzelátó volt, - örvendezve integetett sapkájával, bár őt magát aligha lehetett felülről kivenni.

Aszan Umerov nem egyszer ajánlotta neki, hogy ne rontsa a szívét hiába, költözködjék le a hegyről és lakjék az ő házában, sőt keveset is kért tőle; de Alexéj Iványcsnak valahogy nem akarózott megválnia az Ayszhyr-teleptől. Mihelyt a munkások letették szerszámaikat, a meredek ösvényen kötelességszerűen felkapaszkodott a tengertől a villájáig, meg-megállva közben, hogy hallgassa az estét.

A reggelek ünnepélyesek voltak itt, a nappalok szélesek, az esték titokzatosak... Ah, esték, esték, - az esték itt határozottan imádkoztak!

 

[*] Halász-sólyom

[*] Köpeny, széles gallérral.