Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

SINKÓ ERVIN: FJODOR GLADKOV "CEMENT"-JE ÉS AZ ÚJ OROSZ REGÉNY

A magával megsebzett és idegen világban megoldatlan magányában álló ember: ez volt az európai regénynek Dosztojevszkij óta az uralkodó problémája. De mintha most valahogy születőben volna valami, eleddig hiába próbált új: a XX. századi ember világának éposza. A lelki regény és a naturalista regény dilemmája után a lényeges éposz, melyet rossz, agyoncsépelt szóval, de mégis úgy kell nevezni: kollektív éposz, népéposz. Még nincs meg, de látszik, hogy készül s a mai Oroszországban készül. Nem egy költő alkotása, hanem a népé, mely nép költőket hív életre, hogy az ő történetét, az ő valóságát számára kifejezzék. Német fordításokban jut el Európába ez a készülő éposz, brosura alakú könyvekben, melyeknek egy része propaganda céljából kerül a piacra, de évről évre, amint ezek a könyvek szaporodnak, mind nyilvánvalóbb lesz, hogy túl a harcos politikai célokon, az új orosz regények egy készülő nagy éposznak majdan egészbe váló darabjai. Az új orosz regények színtere a mai Oroszország, annak az Oroszországnak egy-egy darab földje, melyben a nagy nemzetek közti mészárlást polgárháború irtózatai váltották fel. Ami új orosz regény a forradalmas földről Európába jutott, mind erről az egyetlen, minden elképzelést megszégyenítő valóságról szól: a sorssá, végzetté nőtt hatalomról, a polgárháborúról. Sorba véve a legismertebbeket, bizonyos egyhangúság, egyformaság van közöttük. Mindben vastagon folyik a vér, mindenütt vér, fehérek és vörösek váltakozó szerencséje, kegyetlenkedése. De ez az egyformaság ugyanaz, mely az Iliász csatáinak leírásában ütközik ki. Ezek közül az új orosz regények közül talán leggyengébb alkotás a Pavel Dorochov: Golgothá-ja. Szibéria a színtér, cseh légionisták, vasúti munkások, parasztok, vöröskatonák, falvak, városok vonulnak fel s az író annyira eltünik a megírt dolgok mögött, mint a krónikás. Az ember elfelejti, hogy "szépirodalmat" olvas, mert biztos érzése, hogy amit itt lát, azt csak valóság és soha emberi fantázia nem szülhette volna. Az események ereje és általánossága az individuális lehetőségeket minimálisra redukálja. És egy külső körülmény is határt szab a fantáziának, t. i. az, hogy ezek a könyvek a jelenről, a jelent élt kortársaknak, róluk magukról szól. Az éposz tárgya itt maga az olvasó közönség, író és közönség ezáltal páratlanul eggyé forrnak. A történetekben csupasz egyszerűség, semmi művészi raffinéria: az író tudja, hogy önmagukért érdekesek. Itt készülő éposznak egy másik darabja, a Vszevolod Ivanov: Páncélvonat No. 14-69. Tömeg orosz paraszt Szibériában. Minden nemzetű átvonuló katonák perzselték fel falvaikat. Hegyek közé menekül egész falvak lakossága, fantasztikus népvándorlás a saját hazai földön. Égő hegyek között, hátuk mögött asszonyaik, öregjeik, gyermekeik és ők guerilla-harcokat folytatnak kozákkal, lengyellel, mindenrendű fehér hadakkal. Ez az egész történet. Rosszul felfegyverzett, rongy parasztok harca, állati dühhel és emberfeletti elszántsággal vívott harca egy páncélvonat ellen. A páncélvonat feltartóztatlanul, megközelíthetetlenül száguld a síneken és ontja a halált és tüzet, mint ősemberi lélek rémületszülte mythikus szörnyetege. És megtörténik a legenda: a parasztok közül valaki ráfekszik a sínekre, mert a vonatnak meg kell állni, ha elgázol valakit. És ha a vonat megáll, akkor a vonatot, a páncélvonatot lesből, meztelen kézzel is meg lehet rohanni... Vagy itt a harmadik, talán legismertebb. Egy hét a címe és írója Jurij Ljebedinszkij. Forradalom egy kis városban, a forradalom után ellenforradalom, aztán újra forradalom. Egy hét alatt történik az egész és sok ilyen kis város volt Oroszországban. A vörösök agyonlődözik a fehéreket, a fehérek halálra kínozzák a vörösöket és így tovább, mert amelyik győz, az öl, mert amelyik nem öl, azt ölik. Semlegesség, kontemplatív kívülállás? Vereszajev regénye, melynek jellegzetes címe: A zsákucca, erről a kérdésről szól. A kérdésről, hogy egy világban, melynek törvénye a vérontás lett, mi történik az emberrel, aki azt mondja: én nem. Egy fiatalember, aki Platót és az antik tragédiákat szerette, egyszerre benne áll az ellenforradalmi hadseregben, könyökig véres kézzel. Nem akarta - de nem a lélek akarata, démonikus a történelem ereje, a csinálódó történelem hatalma a hatalom. Vagy a másik regényalak, Katja-nak hívják, csitri lány, szelíd és áldott jó, nem akar tudni róla, hogy az ember, az istenfi puszta absztrakció és hogy csak vörösek és fehérek vannak s a valósággal evangéliumi tiszta lélek belekerül a sodródó vérbe és hirtelen a keze, az ő keze is embert fojtogat, gyilkos lesz. A deklasszálódott, éhező hölgyek, akik apró tolvajlásokkal tengetik életüket...

És most jelent meg németül egy újabb orosz regény, a Gladkow Cement-je, mely már - a történelem napjainkban hihetetlenül gyors - egy másik, már a káoszból kikristályosodni készülő világnak az irodalmi tükröződése. A háborús kommunizmus Oroszországból - a romantikus-heroikus bolsevizmusból - az új gazdasági rendszerű, józan, kompromisszumos, diplomatikus orosz életbe vezet át. Történelemírásnak és heroikus-romantikus epopeának furcsa, egyedülálló keveréke ez a «Cement» című regény. Ami művészi szempontból nyilvánvaló: stílusban és formában a zolai naturalizmus örököse. De szellemében, teljes tartalmában valami egész más. A regény akkor kezdődik, mikor a Dorochow, Vereszajev, Lebedenszkij, Ivanov regényeiben megírt korszak lezárult: Gljeb, a vöröskatona, három évig tartó véres harcok után hazatér. A fehér generálisok már nem fenyegetik a munkások és parasztok Oroszországát, az ellenforradalom összetört, a forradalom győzött, még kisebb harcok adódnak ugyan, de a tulajdonképpeni új feladat most: építeni, élni, megvalósítani az utópiát. Gljeb mellett a «Cement» névszerint való másik főalakja Dasa. Három év előtt, mikor Gljeb vöröskatonának ment, Gljeb és Dasa házaspár voltak. Fiatal házasok, meghitt fészkük volt, melyből kilépni azt jelentette, hogy a saját életéből lép ki, idegenbe megy az ember s az ember sietett visszatérni az ő privát, egyetlen saját világába, az otthonába, mely körül egyébként hiába zajlott és zúgott a többi élet. Gljeb és Dasa házassága ennek a regénynek alaptémája. Nagyon régi téma. A férj háborúban, az asszony otthon, sőt Dasának - szinte azért, hogy a sablón teljes legyen - kislánya is van. A régebbi regényekben ez a téma a hűség, a vágy, az anyaság témájává vált. A «Cement» azonban a Gljeb és Dasa házasságát másként veszi alapul. A «Cement» írója szót se veszteget arra, hogy Gljeb annakidején mért ment el vöröskatonának. Gljeb a maga személyében azért fontos s csak akkor lesz fontos az írónak, mikor közönségesen a frontokról hazatérő, a fegyveres forradalomból az építő életbe visszatérő orosz munkást reprezentálja. Ezzel kezdődik a regény. Gljeb három esztendős pokoli csatákból kibontakozva visszaérkezik a régi városába, a városba, ahol gyerekkora óta élt és dolgozott mint munkásember. Repes a szíve a gyermekasszony Dasa elé, ki párhónapos kislányával könnyek közt vált el fiatal férjétől. A politika durva nyelvén: Gljeb a világban forradalmár, de ami a családot, az ő családját illeti, kispolgár maradt. Úgy képzeli, hogy a forradalom köréből tenyérnyi kis hely, az ő családja, az ő fészke kimaradt és ha a megtért harcos oda betér, kívül reked majd minden, ami az időkben szörnyű és dúló. Pedig a forradalom a családot se hagyta meg, Dasát se hagyta meg az ő Dasájának, a forradalom mindent a magáévá tett és Gljeb egy másik, lelketcserélt Dasával áll szemben, Dasa személyében is a forradalom áll feladatként vele szemben. Ahogy őt a frontra, Dasát is kidobta a forradalom a világba, az elkerülhetetlenné hálózott harcok, veszélyek, szenvedések és célok világába, a kislányuk a többi gyerekekkel együtt valami intézetbe került s az asszony, aki férfimódra él kint az életben, az élő történelemben, az élő közösségben, az asszony nem maradt háziasszony, feleség s a régi kedves kis lakás gondozatlan, piszkos hálóhely csupán. Ami bútor volt benne, azt a «fakrízis» idején fűtésre használták el. Szerelmes, boldog és boldogító szavak helyett komitékról, szekciókról, pártügyekről, korrupciókról való gondjainak közlésével fogadja a férjet a feleség. Dasa látja a férfi csalódott, értelmetlen megdöbbenését, de annál inkább hangsúlyozza, érezteti - egész az ízléstelenségig durván érezteti -, hogy őt a három év épúgy átformálta, mint mindent. Gljeb nem tudhatja, hogy az asszonyka, akit ő szerelmes párnak érzett a távolból, erőszakot tevő tisztek és éhes, szomorú, bujdosó vöröskatonák ölelése között szigorú, bátor, kemény, szíve szavát elharapó ember lett. Szimbolikus jelentőségű, hogy Gljeb ahelyett, hogy régi lakásában élvezhetné az otthont, mindjárt érkezése után Dasával kell mennie, ki az uccára, ki az emberek közé. A lakás négy falán kívül, kint a világban, az emberek közösségében élődik és bonyolódik már az ember lényeges élete s az egyéni, külön otthon eltünt. A háborúnak volt, a forradalomnak nincs Hinterland-ja. A privát és a közélet, a magánháztartás és a nagy, kétszázmilliónyi nép élete között közvetlenné, egybegombolyodottá lett minden életmomentum. Az ú. n. nagyvilágnak problémáit nem ablakból nézik, nem distanciából, hanem legszemélyesebb bőrükkel élik az emberek. Erre persze van példa: Don Quijote vagy Zola Souvarine-ja vagy Turgenyev nihilistái egyéni életük izzó problémájává teszik a világ problémáit. De ezeknél ez egy sajátságos lelkiségnek és értelmiségnek akarati aktusa, míg a Cement világában nem így történik, hogy a mindenki, a mások dolga az én dolgává válik. Itt kéretlenül, akár akarja az egyén, akár nem, a világ problémái nyakon fogják, fojtogatják; désinteressement velük szemben egyszerűen nem lehetséges, mert a szélvész, mely a szomszéd kalibáját feldöntötte, a szomszéd szomszédjáét is feldöntötte és ha a gyárban nem indul meg a munka, akkor minden munkás éhen pusztul s az «én» csak egy a minden munkás közül. Gljeb gondolatban eheti magát, marcangolhatja a fájdalom a saját beomlott háza miatt, de a saját beomlott, szétdúlt életén nem kezdheti az építést, hanem a mindenkién, a közösön kell kezdenie és ennek a közösnek reprezentánsa a hegy, melynek gyomrában ott rozsdásodnak a gépek, mert a forradalom megállította a termelést. Ebben az értelemben a Cementnek, mint általában az új orosz regénynek, nem az individuum a hőse, hanem az összesség. Az individuum csak attributuma ennek a szubsztanciális valóságnak. Az általános nem hagyott meg semmit, ami vele szemben viszonytalanul exisztálhatna. Az egyéni lélek csak mint a közösségnek - a pártnak, az intézményesített kollektív akaratnak - képviselője érdekes, azon kívül állva kívül esik az orosz valóságon, léttelen absztrakcióvá lesz. Az egyéni életek, az egyén belső és erotikus élete anarchikusan kusza, kínlódó, kielégületlen a Cement világában, az emberek érzik és tudják és szenvedik ezt, de abból indulnak ki, hogy előbb a közösség és aztán, majd ha a közösség temploma felépült, akkor kerülhet sor az egyes emberek hajlékaira.

Egyénileg kivétel nélkül boldogtalan, kaotikus, hősi áldozatként élő lények a Cement emberei; mint Gljeb és Dasa viszonya, irtózatosan és egyáltalán nem felemelően, hanem hétköznapian piszkosan megoldatlan marad s a saját életükben már nem is remélnek megoldást; de egyéni boldogtalanságukat egyetlen kollektív, teremtő akaratba némítják el, szószerinti értelemben ön-gyilkosok. Az egyén értékének az a felfogása, mely az egyén értékét csak mint a kollektivitás függvényét ismeri el, heroikus, de egyben demoralizáló is. A többi új orosz regénnyel szemben egyik legfőbb érdekessége a «Cement»-nek, hogy ép ezt - akarva, vagy nem akarva - páratlan intenzitással érzékelteti. Mindenki az összességért él és mindenki hagyja, hogy gaz verje fel a saját életét és ilykép az egész élet egy démonikus absztrakció áldozata lesz.

Kétségtelenül: a Cement világában él egy kollektív akarat, sőt egy kollektív lélek is, de paradox módon az egyének, akik ezt a kollektivitást tartják és alkotják, valahol megmaradnak, ha csak belül is, magányosoknak és árváknak. A kollektív lélek itt a « Verdinglichung» egy új formájaként áll előttünk, de a «Cement»-ben - s ez ennek a könyvnek egyik lényeges értéke - ez az új feszültség, mint megoldást követelő probléma, tudatosan világossá válik s nem homályosítja el a rétorikus befejezés sem, a nagy tömegfelvonulás, mely a gyárat üzembehelyező Gljebet ünnepli. Ez az ünneplés biztosan jólesik Gljebnek, de az ő saját, külön életének létező fájdalmait nem tüntetheti el. A közösség már él és a győzelem útján megy előre, de az egyes ember új életformáinak még csak leghalványabb kontúrai se látszanak meg.

Rendkívül gazdag, izgatóan őszinte és tanulságos könyv ez a «Cement». A hibái is tanulságosak, mint például az, hogy természetleírásai, melyek külön, magukban jól megállnák helyüket, ennek az új szellemnek keretein belül zavaróak. Ez is csak annak a jele, hogy a szellemnek egy új korszakával állunk itt szemben, egészen új és eredeti szellemmel, melynek egy új, adaequat természetszemlélethez is el kell majd jutni.