Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Schöpflin Aladár: Ibsen Brand-ja

Hajdú Henrik fordítása. - Genius-kiadás

1865-ben, A trónkövetelők után és a Peer Gynt előtt írta Ibsen a Brand-ot. Eredetileg epikailag akarta a témát feldolgozni, de időközben megérezte a téma drámai természetét és ötfelvonásos drámai költeményt csinált belőle. A külső téma, melyből a mese alapépítménye származott, a kor norvégiai egyházi mozgalmaiból adódott (Brand alakjának modellje - külsőleg - egy Lammers nevű pap, aki Ibsen szülővárosában élt és meggyőződéséből kifolyólag meghasonlott a hivatalos állami egyházzal) - a belső értelme azonban a témának már ott bujkál A trónkövetelők sorai között is, amelyekben a tántoríthatatlan akaratnak s a meggyőződés erejének juttatja a költő a diadalt. Hakon királyi eszméje győz a trón körüli harcban és hiába tulajdonítja el Skule ezt az eszmét, el kell buknia, mert nincs benne meggyőződés. Itt már dereng az a gondolat, amely aztán a Brandban jut teljes kifejezésre: hogy nem elég hangoztatni az eszmét hanem gyökeréig át kell hatva lenni tőle, le kell vonni minden konzekvenciáját, könyörtelenül másokkal és még könyörtelenebbül önmagával szemben, élni kell az eszmét, minden következésével együtt. «Mert bűnnel teljes az a tett, mely félig készült s színre lett.» Mindent vagy semmit - ez a Brand refrénje.

Brand a szikla-ember, akin nem fog sem kételkedés, sem megalkuvás: egyenes úton halad előre s azt követeli, hogy mindenki vele menjen, akár a halálba is, a meggyőződésért. Akik szeretik az életet, azok nem a Brand emberei. Már a bevezető jelenetben olyanoknak mondja őket, mint a bagoly, mely fél a sötéttől és a hal, mely irtózik a víztől.

Hm, élet, élet. Szinte szép,
miként szeret e drága nép!
Minden tört nyápic ugy remeg:
teérted, mintha Földünk üdve
sorsával össze vón esküdve
s gyöngécske vállán ülne meg -
Még áldoz is ha szűk a járom, -
De életét? Nem, semmi áron!

Ennek a zord papnak az istene is zord, nem a szeretet bölcs és nyájas keresztény istene, akinek ideálját Jézus fájdalommal megbocsátó tanítása formálta az emberek tudatába, hanem az ótestamentumi isten, akit a régi próféták haragos fantáziája vetített fenyegetésként Izrael elé.

Mit szeretetnek hív a kor,
nem vágyom s bennem most se forr.
Isten szerelme itt a vágy,
s ő mégse kegyes, tán, s'e lágy;
miként a halál kinja, zord,
ahol cirógat, ott a folt.
Az olajfák hegyén ki jajgat,
mikor az éj már gyászt lehelt?
Ki nyögte, vedd el a kehelyt,
Megszánta Isten azt az ajkat?
Nem, minden csepp bürköt kihajtat.

Ez az az isten, aki a fiát feláldozta, nem az az isten, aki megbocsát és keblére fogadja a megtért tékozló fiút. Az emberáldozat archaikus istene. S az ő képére teremtett szolgája a pap, aki aztán a maga képére akarja átteremteni az embereket is. A maga részéről levonja a konzekvenciákat: odaveti az eszméért a saját életét is s azt is, ami az életénél is drágább neki. Elindul törékeny csónakon egy bűnöst vigasztalni a rettenetes viharban, mikor senki sem meri vele kockáztatni az életét - ezzel megmutatja a nép előtt, mely előbb még meg akarta kövezni ridegsége miatt, hogy igazán hőse a cselekedetnek s megszerzi magának a nőt, aki elszakad a színes boldogság könnyelmű káprázatától és megy vele a csónakon a viharba és aztán megy vele a lelki hősiesség zord magaslataira. Brand rendíthetetlenül áll meggyőződése mellett anyjával szemben is, akitől azt követeli, hogy összeharácsolt vagyonáról mondjon le: mindent vagy semmit. Ebben az anyában van az ő lelki gyökere: amilyen könyörtelen akarattal, ifjúkori szerelmét is feláldozva, küzdött az öregasszony az aranyért - ez az akarat Brandban egy magasabb cél, az eszme, az emberiség felé irányul. És Brand megállja a legrettentőbb próbákat. Az anyja haldoklik, de ő nem megy el hozzá a fiú és pap vigaszával, mert megmondta neki, hogy előbb mondjon le vagyonáról s az öregasszony ezt nem bírja megtenni, alkudni próbál vele, a meg nem alkuvóval. Hagyja az anyját vigasz, jó szó nélkül meghalni, elkárhozva, mert mindent vagy semmit. S a legszörnyűbb próba: a kisfia beteg, nem bírja a jeges hegyi éghajlatot, enyhébb vidékre kellene vinni, ahol meggyógyulna. Brand megrendül, egyetlen eset, hogy ingadozik. De aztán ráeszmél: neki nem szabad ellágyulni, az apa érzését úrrá engedni a meggyőződés embere felett, neki nem szabad elengedni önmagának azt, amit másoktól megkövetelt. Mint Ábrahám Izsákot, feláldozza a fiát. Nem engedi odavinni, ahol meggyógyulhatna. Itt van a zord alak tragikumának a magva. Mégis ember, mert megrendült, de életnagyság fölötti ember, mert legyőzte önmagát. Itt érezte át Ibsen legerősebben az alakot, bár külsőleg, ami a jelenetet illeti, itt fogalmazta meg leglazábban. Brand nem magától ébred arra, amit tennie kell, nem a belső parancs szólítja, hanem a doktor ironikus szava s homályban marad a kérdés, mért kell a gyermeknek okvetlenül meghalni. Mástól is azt követelte volna Brand, hogy ne küldje délre beteg gyermekét gyógyulni? A költő eszköze nem ért fel megérzésének mélységével. De ebben a rettentő állapotban - ismétlem, itt az emberáldozat ős formája él tovább modern körülmények közt - emelkedik fel Brand arra a magaslatra, ahol csak tragikus lehet a sorsa. Ebben a magasságban egyedül kell maradnia, ide nem követhetik a többiek, a hívek - itt el kell pusztulnia. Fel kell áldoznia önmagát is...

A kérlelhetetlen költő e kérlelhetetlen alakja előtt, megvallom, bámulattal állok, de nem rokonszenvvel. «Isten nem oly zord, mint te vagy», - mondják Brandnak. De az én istenem nem zord, nem az ítélet istene, hanem a megértésé. Észak fiának kell nyilván lenni, a meredek, jeges hegyek, viharban zúgó fjordok szemléletéhez szokott szeműnek, hogy az ember otthon érezze magát azon a tájon, mely a Brand lelki hazája. Az erkölcsi parancsnak az a rideg - kimondom -, embertelen fogalmazása, mely Brand alakjából kihangzik, engem nem nyugtat meg. Érzem benne a hősiességet, de ez nem embernek a hősiessége. Szereti Brand az embereket, akiktől oly sokat követel? Szereti az életet, amelynek feláldozását követeli másoktól, gyakorolja önmagán? Nekem a darab nagyobb részén át, nem tehetek róla, az az érzésem, hogy nem szereti sem azt, sem ezt. A feleségét szereti, a gyermekét szereti, valahogy az anyját is szereti. Ezek emberi vonások. De tőlük is a legkegyetlenebb áldozatokat követeli és kegyetlenül be is hajtja rajtuk. És a többi emberek? Nincs róluk egy meleg gondolata. Nem testvérei. Nem ő értük, az ő jóvoltukért hozza meg s követeli másoktól is a legszörnyűbb áldozatokat, hanem egy elvont, határozatlan eszméért, egy világosan meg nem fogalmazott kategorikus imperativusért. Hős, de nekem nem hősöm. Az ideál hőse, de nem az én ideálomé. Olyan tájakra vezetett, amelyekre nem kívánkozom vissza.

Hajdu Henrik, akinek Brand-fordítása ennek a kis elmefuttatásnak az ürügyét adta, visszakívánkozott. Ő szeretettel mélyedt el Ibsen elképzelésébe és szavaiba és szeretettel igyekezett ezeket a magyar olvasó számára reprodukálni. Tudjuk, mintegy két évtizede foglalkozik ezzel a munkával, fordításának egy része már évek előtt megjelent a Nyugatban, de az egész művel csak mostanában készült el, mégpedig úgy, hogy régibb kísérleteit újra írta. Ő, úgy látszik, a nagy harcost érezte át Brandban és ezen a ponton érezte vele azt a kongenialitást, melyet én a legjobb akarattal nem tudok magamra disputálni. A fordítást az eredetivel összehasonlítgatni nincs módomban, hűségéről nem tudok nyilatkozni. Egyes részeit összehasonlítottam az S. Fischer kiadásában megjelent Ibsen-kiadás Christian Morgensterntől származó német fordításával. Azt tapasztaltam, hogy a német fordító hívebb a szavakban, de nem az a stílusban, Ibsen tömörségét sokszor ellapítja és alighanem néha szándékos, a mű természetéből származó homályosságát fölöslegesen kimagyarázza. Ez azonban persze - az eredeti ismerete nélkül - csak hozzávetés. Hajdu fordítását gyökeresen ibseninek érzem, a mű belső karakterében gyökerezőnek. A magyar nyelv és a magyar vers stílusa nagyon megnehezíti visszaadni Ibsen kifejezésmódjának a zordságát, kemény, fagyos süvöltését. Ezt a nehézséget a magyar fordító sikerrel bírta le. Győzi a hang változatait is, amelyek széles regiszterben a legmagasabb pillanatok extatikus pátoszából az irónián át a bíró, a prépost s a parasztok gyalogjáró köznapi beszédéig vezetnek s ezzel reprodukálja a drámai költemény dikciójának legfőbb varázsát. Külön ki kell emelni rímgazdagságát, a hatalmas költemény végig rímekben van írva és Hajdu Henrik rímei sohasem fogynak ki - valóságos bravúr, amit e tekintetben produkál. Patthy Károly Peer Gyntje mellett ez a második, az eredetihez méltó magyar Ibsen-fordítás.