Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: Erich von Stroheim: A gyilkos arany

Erich von Stroheim, David Wark Griffith és Cecil B. de Mille az amerikai filmrendezés három vezéralakja. Ugyanakkor, amikor mindhárman teljességgel az amerikai filmízlést képviselik, egyben újítók is, akik új hatásokra, új tartalomra és sokszor merészen új formára is törekednek. Hatáskereséseikben, nem tagadván meg amerikaiságukat, igen sok a blöff, azonban tagadhatatlan, hogy filmjeikkel többet akarnak elérni, mint a puszta közönségszórakoztatást. Mindhárom rendező bizonyos határozott morális, emberjavító tendenciát visz filmregényeibe. De Mille és Griffith azonban ebben a moralizálásban nem tudnak túlemelkedni az anglikán hipokritaságon, életbeállításaikban pedig megmaradnak a tipikusan amerikai hazug ál-idealizmusnál.

Kettőjüknél sokkal bátrabb és úttörőbb Erich von Stroheim, aki éppen ezzel az álidealizmussal tudott meglepő határozottsággal leszámolni. Meglepő ez a határozottság, mert Stroheim nagyon jól tisztában van azzal, hogy ezzel a leszámolással kockára tette amerikai népszerűségét. Stroheim meg akarja mutatni az amerikaiaknak, hogy milyen az élet. Vagy talán pontosabban szólva inkább azt, hogy a művészet célja az élet igaz, realisztikus ábrázolása.

Ha Amerika száz évvel van előbb technikai civilizációban, mint Európa, belső kultúrában legalább száz évvel van elmaradva. Így a művészetfelfogásban is. Még csak ezután fog eljutni a naivan és primitivül romantikus művészetfelfogásból a realizmus igazi megértéséhez. A realizmus, amelyen az öreg Európa már túl van, lesz az amerikaiaknak az első komoly esztétikai lépcső az önálló művészi fejlődés irányában. Mert a filmben is, mint minden művészetben ez a fundamentum és a kiindulás, Erre akarja most Stroheim az amerikaiakat megtanítani.

A múlt héten Pesten bemutatott filmjét, a "Gyilkos arany" címűt egy Norris-regényből dolgozta át. Életbeállítás és az ábrázoló módszer Zolára emlékeztet. A filmből egycsapásra eltűnnek az amerikai társadalmi filmek unalomig ismételt miliői, az előkelő, gazdag világ életének színterei, éppenúgy unalomig ismételt érdektelen és vértelen figuráival együtt. Nem a felszínes társasélet mondvacsinált komplikációi adják a darab sovány, sablonos betétekkel mesterségesen kitömött és elnyújtott meséjét, hanem a küzdelmes és könyörtelen élet meztelen megmutatása. A kapzsiság, a pénzvágy, az irigység, a gyűlölet a mozgató erők. A megszokott amerikai társadalmi filmek üres és bárgyú cécói helyett kicsinyes marakodások és állati szenvedélyek.

Stroheim a felfedezők, illetve az újrafelfedezők örömével örül a megtalált naturalizmusnak, kis dolgoktól, apró külsőségektől kezdve a verisztikusan erőteljes, kihangsúlyozott realizmusú karakterábrázolásokig. Nem döntő szerepű, de nagyon jellemző, hogy az ő filmjében az emberek kifújják az orrukat, megpiszkálják a fülüket és vakaróznak is, ha valahol viszket. Kétségtelenül naiv eszközei ezek a realizmusnak, de fejlődés közben át kell menni ezen is. Az egyik jelenetben szerepel egy kövér hentesmester, amilyent számtalan sokat láttunk már amerikai filmekben. De azoknak valamennyinek hófehér és frissen vasalt volt a köténye, Stroheim hentesén azonban megfelelően szennyes és vérfoltos. Kis példa, de kitűnően megvilágítja a mélyreható különbséget, Stroheim és a többi amerikai rendező között.

A "Gyilkos asszony" szereplői sem az amerikai filmek megszokott jelentéktelen színészei. Zasu Pitts, az új színésznő és a férfiszereplő, Mac Teague megszemélyesítője egyformán jellegzetes színészi figurák, egyéni karakterrel és játékskálával.

A rendezési eszközök között igen sok olyant találunk, amelyek ha európai filmben talán nem, amerikaiban mindenesetre az újszerűség erejével hatnak. Gyakori a szimultanizmus, hogy figyelmeztesse a nézőket: "Ilyen az élet!" Míg a házastársak között csúnya civakodás folyik, minduntalan látjuk a kis cicát, amint a kalitkában ugrándozó madárkára kacsingat. Mialatt a kivilágított, függönyös ablak mögött szörnyű hitvesgyilkosság folyik, lent az ablak alatt összetalálkozik két úr és megkérdezik egymástól: "Hogy van?"

Stroheim nemcsak az amerikai életfelfogástól távolodott el, hanem az amerikai film rendezési és technikai sablonjától is. Szakít az unalmasan egyhangú homogén átvilágítási módszerrel és átveszi az európai filmek fény-árnyék megvilágítását, mert ez jobban fokozza a drámai akcentusokat. Elhagyja a monoton szemközti fotografálást is és keresi a szokatlan, kifejezően hatásos gépbeállításokat.

A reklám-álkritikák a német Murnau "Utolsó emberével" akarták vonatkozásba hozni a "Gyilkos aranyat". Pedig hasonlóságot csak a rosszhiszemű reklám-ferdítés vagy a dolgok teljes félreértése találhat a két film között. Murnau stilizált, költői realizmusa egészen más, mélyebb és költőibb szférákban mozog, mint Stroheim minden tiszteletet megérdemlő, de mégis csak kezdő naturalizmusa. Murnaunak éppenúgy stilizált és költői, a mai filmlehetőségek élén járó rendezési művészete pedig nagyon magas pontján van már annak a felfelé ívelő útnak, amelynek ez a jószándékú és Amerikában talán forradalmi jelentőségűvé fejlődő Stroheim ma még csak az elején jár.