Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Ádám Zsuzsa: Heinrich Manna: Der Kopf

(Paul Zsolnay Verlag)

Henrich Mann a nagyon kevesek közé tartozik, akiknek a háborús és háború utáni időkben nem kellett frontot, világnézetet, hitvallást változtatniuk. Különösnek látszik, hogy éppen az ő hitvallása nyert igazolást - és szebb igazolás nem is képzelhető, mint az ellenségből baráttá lett testvér békejobbja - azokban az esztendőkben, melyekben az irodalom itt-ott már új teóriákkal, új formákkal, újra felfedezett műfajokkal, az empíriák gyökeres tagadásával keresi a menekülést a kortól, mely most megint a szellem betegágyává lett.

A háború előtti német szellemnek tradíciókra épített metaphysoci-aesthetico-individualista gőgjére, melynek végső konzekvenciája a nemzeti elzártság és belső ellentmondása az egész világot kihívó militarizmus volt - Heinrich Mann már akkor azzal a józan és meggyőződésesen határozott mondattal felelt, hogy az ember elsősorban társadalmi és politikai jelenség; minden egyéb ennek van alárendelve. Ezzel szemben ő maga is hitt a fajok igazságában, de csak a minden fajok közös igazságában, a német fajtáéban is csak úgy, ha az egybe esik minden fajták igazságával.

Most, a nagy katasztrófa után, az az író, akinek legkomolyabb ügye mindig a társadalom kritikája volt, megcsinálja annak a társadalomnak a kritikáját, mely a katasztrófát előidézte.

1891 őszén két húszéves ifjú áll szemben egymással. Terra és Mangolf, a szenvedélyes barátok. A nihilizmusig felfokozott kritikai szellem fényében jeleni itt meg a századvégi német társadalom képe, élén a romantikus babonák talapzatán álló császárral, aki személyes ügyévé teszi a szocializmus leverését és aki a "humanizmus" szót csak a "hamiss"-al való összetételben veszi ajkaira. "meddig állhat még fenn ez a társadalom, mely az értelem ellen van?" - Tovább, mint gondolod. Annak hisznek, akié a hatalom. - "Akkor ne legyen hatalom!" - Hatalom van és mindenki arra törekszik, hogy minél többet szerezzen meg belőle magának.

A két barát gyűlölködve néz egymásra. És Terra: "Bele fogsz pusztulni letepert értelmedbe!" És Mangolf: "Bele fogsz pusztulni szeplőtlen értelmedbe!"

Ezzel a kölcsönös próféciával vonulnak ki az életbe, örök ellenségek és mégis örökre elválaszthatatlanok - hogy miért, az csak a végső katasztrófa pillanatában derül ki egészen.

Mangolf csatlakozik a kor szelleméhez. A letepert értelmiség halálos szenvedésévé lesz az élete, mely egyetlen igazságban hisz csak. A becsvágy és a hatalom igazságában s melynek egyetlen jelszava, egyben az egész kor jelszava: a siker.

Terrának minden lépése a tiszta értelmiség következménye. Megbukott hiteinek nihilizmusából von le logikus következtetést, amikor mint vásári körhinta tulajdonosa maga körül forgatja az embereket. Egy kísérteties éjszaka logikus következménye aztán új hite is: "Mindnyájan egyek vagyunk...Az ember az ügyleteit csak a fennálló társadalmi renddel kötheti meg."

Így tér vissza Terra a társadalomhoz, a társadalom legmagasabb szféráiba, a háborús politika negyedszázadon át sistergő boszorkány konyhájába.

Ami ebben a boszorkánykonyhában történik, az a dokumentáló politikai exaktságnak és a regényíró alakító művészetének nehézsúlyú keveréke. Ennek a keveréknek elkészítésére egyöntetű metódusa nincsen Heinrich Mann-nak, - s a regény jó részében eldöntetlen marad a kérdés, hogy nem hiba-e a metódus hiánya. A regény dokumentáló célzata egy szinte pedánsan szó szerinti értelemben vett szavahihetőséget tételez fel. Érezzük, hogy az olyan alakokkal, akik Bismarck székében ülnek, a császárral a világ sorsáról konferálnak, nem lehet tréfálni. Tréfa volna itt még az is, ha az író a történelmi regény törvényes szabadságaival élne. A kulcsregény-megoldás elkerülhetetlennek látszik, bár ez a műfaj mindig csak paradox keverék marad, melyben az író a hősre éppen csak hogy "ujjal nem akar rámutatni," viszont a poetica licentia jogánál fogva annyit hazudik róla, amennyi neki jól esik.

Heinrich Mann bámulatos művészi fölénnyel keveri az összes lehetséges metódusokat, a császár személyes felvonultatásától a legmerészebb történelmi irrealitásokig - s az eredmény mégis több még a szavahihetőségnél is: egy elutasithatatlan belső igazságból táplált kísérteties valóság.

A háborúnak jönnie kellett, egy egész nemzet akarta, ezer szálból és egynéhány érdekből összefonódó akaratával. Ez az akarat egyetlen örvénylő spirálisban fut végi az egész nemzeti társadalom testén. Fenn a csúcson a császár, napóleoni pózban a tükör előtt s nérói torz önimádattal lelkében. Azután a kancellár, akinek jelszava a béke, aki azonban ügyes diplomáciai fegyvertényként visszautasítja Anglia szövetségét, melyben a flotta kiépítésének akadályát látja, - mert a flotta a császár személyes büszkesége. Mindent és mindenkit kihívni, de a végső konzekvencia előtt meghátrálni: ez a kancellár szisztémája. "A jelszó a siker s valamiben részt nem venni már balsikert jelent."Így válik egyre céltalanabb kavarodássá a legfelső politika. Egy cél marad. a hatalom. Ezzel a hatalmi éhségében vergődő degenerált feudális renddel szemben új erő tör fel alulról, melynek már egyenest létkérdése a háború: az indusztrializmus. Fegyvergyáraik egyformán látják el a francia és a német hadsereget, ők tudják, hogy a háború francia területen fog lefolyni, nekik kell a véráldozat, előttük nem az emberélet a szent, hanem az ipar élete. Szövetségeseik a tábornokok, szócsöveik a nacionalista szövetkezetek, végső következtetésük: "A mozgósítási tervezet visszautasítása bűn volna a nemzeti lelkiismeret ellen."

Ezzel a biztos medrű árral szemben egyedül Terra úszik, az aszkétikus intellektus embere, a Fej. A Fejben megfogant a közeledő katasztrófától való iszonyat. A szeplőtlen értelemnek az emberiség ideáljaiba vetett hite és a spekulatív intellektus cinizmusa rettenetes szenvedéssé csap össze benne, Terra megveti a sikert és a hatalmat: egyedül a bizonyítható igazságokban hisz. És különös: bármilyen keserve önmegtagadások mélyéből hozza is fel ezeket, az igazságokat, bizonyító erejük elhal, amint szabad levegőre érnek s kivétel nélkül tragikus vagy nevetséges felsülésekké lesznek. Terrának, a Jóért küzdő ideológusnak és Mangolfnak, a Gonosszal szövetkező karrier-mániákusnak közös testvéri vonása a személytelenség. Ezt a személytelenséget értelemnek nevezik, Mangolfban letepert értelemnek, Terrában szeplőtlen értelemnek. S az értelem, a szellem fölött tartanak védő és vádló ítélkezést a nagy összeomlás órájában, a császárság, néhány millió ember és a maguk életének temetésén.

"Meghalunk, mert szellemileg tiszteletre-méltóak vagyunk." - Nem. Hanem azért, mert nagyigényű szellemünkhöz nem voltak meg bennünk az ellenmérgek is. - "Benned csak jóság volt." - Benned csak megvetés.

És két revolver dörrenés végez a két fejjel.

A meggyőződés bátorsága és az ítélkezés szenvedélye nem új keletű tulajdonságok Heinrich Mann-ban. Ez a bátorság, ez a céltudatos szenvedély teszi Heinrich Mann-t olyan íróvá, akinek nem csak egyes könyvei vannak, hanem oeuvre-je van. Ebbe az oeuvre-be illeszkedik bele a "Kopf," mely legnagyobb feszültségű szellemi energiákból született. A hatalmasan szuggesztív korképben a végső szellemi mélységekig hatoló individuális lélek analízis alakul vissza novellisztikus szépségű képekké, egy a nagy gépezetbe szervesen beilleszkedő realitássá. Ez a mindent közös nevezőre hozó lényeg-látás a legjobb értelemben vett német szellem sajátsága. Ilyen tisztára lényeges Heinrich Mann stílusa is, melynek érdekes élű mondatai, dinamikus magvassága, poétikus keménysége az igaz művészet eszközeivel nemesíti meg a művészietlenségben durva porosz hangokat.

A "Kopf" igazi német alkotás és nemzetközi nagy érték; a legkorszerűbb, egyben a "korszerű" fogalmát legszebben elmélyítő munka.