Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám · / · Figyelő

Földi Mihály: Reggeltől éjfélig

A szegény hivatalnok, aki váratlanul egy kis vagyonhoz jut s nem tud vele mit kezdeni: régi témája a modern realista irodalomnak, amelynek egyik ősénél, Gogolynál, a hivatalnok alacsony állású irodalmi napszámos, váratlan vagyona pedig egy köpeny, azt is ellopják. Ha az orosz irodalom Gogoly Köpenyéből hullott ki, a váratlan vagyonba belefulladó hivatalnok-kisember tragédiája gyakori élménye a mindennapi életnek, amely az orosz íróktól kezdve Maupassanton át napjainkig számos alkotást termékenyített meg, kínálkozó gondolati, bölcseleti hangulata pedig már a realista irodalom előtt több klasszikus költőt is arra ihlette, hogy versben és prózában a földi javak nevetséges jelentéktelenségét s az emberi vágyak tragikomikus csalódását fesse meg, hol meghatottan, hol kétségbeesetten feljajdulva.

Georg Kaiser, akit általánosan expresszionistának neveznek, de akit az expresszionizmusnak több mai vezére megfoszt ettől a címtől, régi témához nyúlt Reggeltől éjfélig című szatírájában, melyet a Várszínház mutatott be. A szegény ember nála pénztáros, aki a jólétnek és szenzációnak egy szépasszonyos intésére hatvanezer márkát sikkaszt s elindul a vágyak életébe, hogy huszonnégy óra alatt összeomoljon a csalódásban. Ha régi a téma, új a megoldása? Sok expresszionistának mondott műben ott lappang az impresszionizmusnak legteljesebb dekadenciája, amely jelszavas megjelölésektől e művek még a legkiválóbbak lehetnének, - bár megízlelheti a csalódás keserű gyümölcsét a néző is, aki messze terjedt hírek után indulva újat vár. Az irodalmi forradalom mindenesetre hiányzik Kaisernek ebből a művéből. Hangulatában s megoldásában szinte kézzelfoghatóan ott kísért Wedekind szelleme, amely a képek szaggatottságán, a mondatok német groteszkségén, az alakok megfogásának és mozgatásának ideges és gondolati komikumán át lépten-nyomon felénk nyújtja csontos, virzsiniás kezét.

A Reggeltől éjfélig szétesik hét képre s szaggatott jelenetekben rögzíti meg a csillogó város felé rohanó sikkasztó pénztáros tragikomikus bukását. Kaisernek tulajdonsága az extázisos hangulat, melyet itt németesen nehézkes szatíra fűszerez. Úgy érezzük magunkat, mintha expresszen utaznánk, melynek ablakai le vannak függönyözve és sötétben rohanunk a földeken át, csak a városok állomásain tekinthetünk ki. A fokozatos fejlesztés, a lélek útjának teljes megrajzolása nem kedvtelése Kaisernek, ő csak a főbb állomásokat világítja meg s a sötétben maradt, elhagyott vidékek látását a mi képzeletünkre bízza. Wedekind megoldása ez a Tavasz ébredésében, a Föld szellemében, a Pandora szelencéjében, az egész Lulu-tragédiában. Wedekindnek ma reneszánszát éljük - a modern német drámai kísérletekben. Benne gyökerezik Kaiser is, hosszú, hisztérikusan vonagló monológjai, amelyek néha egy-egy jelenetet betöltenek, halmozott "Kraftausdruckjai", amelyeknek inkább a szatirikus elgondolásuk, mint drámai erejük hat, sűrű vízió, amelyek pillanatok alatt színpadra rángatják ég és föld minden rekvizitumát: Wedekind öröksége. Kaiser nem is haladt tovább, legfeljebb A calaisi polgárokban, amely tömörségével, monumentalitásával talán a legkimagaslóbb alkotása.

Egy fiatal színész- és írógárdáé az érdem, hogy az első nagyobb Kaiser-darabot Budapest határáig elhozta: a Vígszínházban mutatták be. Meghatott lelkesedéssel vitték színre, ambícióik azonban inkább a mű tragikus eseményeit, mint nyilvánvaló szatirikus hangulatát emelték ki. S minek a kísérő zene, a Hasenclever-darab után, most másodszor Kaisernél is? Az író nem gondolta el, miért biggyesztik rá? Vagy oly teljesek és önállók ezek a modern német kísérletek, hogy megtudnak állni a saját lábukon vagy nem, de akkor a kísérő zenével semmi esetre sem támogatjuk életre.