Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: HEINRICH GUSZTÁV

Az egyetemen nem voltam hallgatója, de néha bementem előadásaira. Mindjárt először meglepett, hogy egészen másképp ad elő, mint a többi professzorok. Akkor kétféle hang volt szokásos a budapesti egyetemi katedrán: a Beöthy érzelmes pátosza és a többiek oktató katedratónusa. Heinrich egyiket sem tette magáévá. Ő egyszerűen odaállt a katedra mellé, nadrágzsebébe dugta a kezét és csevegett könnyedén, fesztelenül, csaknem jókedvűen, nem sajnált a hallgatóitól egy-egy vicces fordulatot, sőt néha - legalább amíg még nem voltak lányok is a diákok között - kissé borsosat sem. Egyforma könnyedséggel tárgyalta Goethét, Schillert és a középkori német irodalom bonyolult problémáit, körülbelül olyan modorban, mint ahogy jó népszerűsítők szokták. A hallgatóival való érintkezésben sem volt semmi nagyképűség, tekintélytartási szándék, közvetlen hangon beszélt velük, tréfált, gúnyolódott és beszélgetés közben nem tett féket a nyelvére. Nem egyszer mondott malíciákat a fiúk előtt tanártársairól, neves akadémikusokról, egyéb tekintélyekről. Tekintélye azonban nagy volt, népszerű is volt, azt mondták róla - nekem nem volt alkalmam tapasztalni -, hogy szívesen jár a kezére tanáccsal, felvilágosítással, könyvvel annak, aki tehetséges és szorgalmas diáknak látszik.

Akkor - a kilencvenes évek közepén - állott delelőjén. Befolyása igen nagy volt az egyetemen, az Akadémiában, a filológusok között uralkodó volt, mindenféle tanári dolgokban sokat nyomott a szava a latban. Tisztségekre, tekintélyre, hatalomra mérkőzött Beöthyvel s kettejük között lehetett is valami rivalitás; annyi tény, hogy nem voltak nagyon jó barátságban. Tudományos munkássága akkor már nagyjában be volt fejezve: nagy könyve a középkori német irodalomról (német irodalomtörténeti kézikönyvének első kötete) már megvolt, az egyetemen és értekezéseivel bevezette és meggyökeresítette a magyar filológiai tudományban azt az összehasonlító módszert, amely a német tudományban ma is uralkodó, végigjárta a német-magyar irodalmi érintkezések fontosabb pontjait. Ami ekkor és ezóta a magyar modern filológiai tudományban történt, az az ő kezdésére van ráépítve, mert a metódusát ő tanította elsőül. A többiek, az ő tanítványai, alkalmazták, tovább fejlesztették, egyik-másik, különösen Katona Lajos, mélyítette is, de a kezdő ő volt.

Amit azóta írt, az már terjedelemre is kevesebb, tartalomra pedig folytatása annak, amit addig csinált. Későbbi korszakában tanítói munkásságán kívül inkább tudománypolitikai szerepe emelkedik ki. Számtalan kritikát írt a modern filológia körébe tartozó könyvekről, disszertációkról, értekezésekről, éles, kíméletlenül szókimondó modorban: a módszertelenséget, felületességet s a tudományba betolakodó zsurnalisztikai szellemet váltig üldözte. Nagyon éles határvonalat vont tudomány és zsurnalizmus között s felszólalt minden határsértés ellen. Ezekkel a kritikáival, egyes egyetemi állások betöltése körül tanúsított magatartásával, malíciájával sok ellenséget szerzett magának, fesztelen szókimondása, amely nem ijedt meg kényesnek tartott kérdésektől sem, felháborította azokat, akik a tudományos intézmények tónusában szükségesnek tartottak bizonyos ünnepélyes hangot és diplomatikus fontoskodást. Néha kimondott nyilvánosan, ex kathedra, olyan dolgokat, amelyeket bizalmas beszélgetésekben mindenki mondogatott, vagy amelyeket titokban mindenki tudott és igaznak tartott, de a fórumon mindenki úgy tett, mintha az ellenkezője volna igaz. Ilyenkor nagy volt az elszörnyülködés és úgy néztek Heinrichre, mint arra a bizonyos enfant terriblere, aki nyíltan kimondja a család köztudomású titkait. Ezért azt mondták rá, hogy cinikus. Pedig cinizmusa csak abban állott, hogy nem tartotta magára kötelezőknek az akadémiai közélet konvencionális hazugságait, a szokásos ünnepélyes pózokat, a ma már sztereotippé merevült akadémiai frazeológiát. Az ő egyszerű, polgári lénye ellentmondott ama kör patetikus stílusának, amelyben élt és ebből keletkezett kettejük között a súrlódás. Haragudtak rá, de ez a harag - jellemző módon - sohasem nyilvánult, a legutóbbi időkig, a nyílt fórumon, sem a tudományos sajtóban. Ez nem fért volna össze az akadémiai szokásokkal és különben féltek is kissé Heinrichtől, nemcsak a rossz nyelve, szókimondása és polemikus kedve miatt, hanem azért is, mert többnyire igaza volt. A frázistalan józanész embere volt ő, nem közönséges közéleti ügyességgel, jó taktikus és kiválóan gyakorlati ember. Ezért nem is igen mertek hozzányúlni. A napisajtóban gyakran támadták, egy időben divat volt őt, mint plagizátort becsmérelni s az Akadémiában társai közül nem egy csöndes kárörömmel nézte ezeket a hercehurcákat. Heinrich a legokosabban viselkedett ezekkel szemben: nem reagált rájuk, nem polemizált, nem igazított helyre, sajtópört nem indított. A mi tudományunkban minduntalan felújulnak az ilyen plágium-vádak és sohasem vezetnek eredményre. Alig emlékszem esetre, hogy valakit azzal vádoltak volna, hogy eszméket plagizált. Mindig szavak és mondatok plagizálásáról van szó. Ha az ember olvassa a párhuzamosan egymás mellé állított hasábokon az eredeti és az állítólag plagizált szövegeket, hát elcsodálkozik: mi szükség volt ezeket a dolgokat plagizálni? Hiszen csupa olyan dolgokról van itt szó, amelyeket az állítólagos plagizátor a maga feje után is megírhatott volna. Nekem gyanús minden plágium-affér, amióta azt olvastam, hogy Mikszáth Kálmán plagizált egy derék, de írói kvalitások dolgában számba sem jövő újságíró társunk egy könyvéből.

Heinrich nagyon jó adminisztrátor volt, az egyetemen kitűnően el tudta látni a dékán és a rektor tisztét, amelybe nem egy tudósnak bele szokott törni a bicskája. Ez kvalifikálta az akadémiai főtitkárságra, mikor Szily Kálmán visszavonult a könyvtár csendesebb munkaterére. S az Akadémia ügyeinek adminisztrálását is igen jól végezte, bár akkor már érezhetők voltak rajta az öregedés jelei. De ellenségei számát is megszaporította főtitkári működése alatt s ennek már kellemetlen eredményei lettek rá nézve. A legelső sebet akkor kapta, mikor néhány évvel ezelőtt elütötték az akadémiai nagydíjtól. A múlt évben aztán általános rohammal kiemelték a főtitkári szobából. Nagy keserűség volt ez neki, elszomorította élete utolsó évét. Nem titkolta keserűségét, elkerülte akadémikus társainak társaságát, fiatal írók közé kezdett járni, akik tisztelettel és rokonszenvvel fogadták, mert ha nézetei nem voltak is mindenkor azonosak az övékkel, de érdekes és tanulságos dolog volt vele beszélgetni és az embernek az az érzése volt, hogy kiváló, okos emberrel van együtt.

Nem volt mélyen járó tudományos elme, súlyos és originális gondolatok termelője. Írásainak alig van filozófiai háttere és a tudományos invenció sem volt erős oldala. Jelentősége inkább a tudomány terjesztőjéé és organizálójáé. A külföldi tudománytól eltanult egy módszert, amely akkor még nálunk új volt. Megtanította rá tanítványait, érdekes példákban megmutatta használatát és uralkodóvá tette a magyar filológiai tudományban. Ezzel hozzájárult a magyar tudomány európai színvonalra emeléséhez. Egyénisége pedig serkentőleg hatott híveire és kissé frissebbé tette a magyar tudományos élet megáporodásra hajlamos levegőjét. Legfőbb szellemi kvalitása volt éles, józan esze, jó ítélete, gyakorlati szelleme. Nem egészen bizonyos, hogy a tudomány volt az egyetlen foglalkozás, amelyre született, de bizonyos, hogy akármely más pályán is sokra vitte volna. Nagyon hasznos ember volt, azt nem tagadhatja senki. Vannak, akiknek alakja a pátosz felhőibe van burkolva és fele annyi hasznot nem tettek a magyar tudományosságnak. Elméjének energiájával és személyes súlyával kiemelkedett társai közül s akik most örökébe jutnak tudományos pozícióinak, azok közt alig egy érhet nyomába.