Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (2)
AZ ELSŐ ELLÁGYULÁS

Önkéntelenül és rohamszerűen jött ez a visszaemlékezés. Minden eszébe jutott, mintha valami meghalt ember naplóját olvasta volna. Mégis érezte, hogy valami halvány, gyenge kapocs összeköti őt régi életével. Látta magát, mint fiatal, gondtalan, jól nevelt, erkölcsös fiút és lelkén most az egykedvű ridegség ült, ami mindazzal nem törődött, amit ő akkor szentnek hitt.

Akkor lángolt az ambíciótól. Nagy és híres ember akart lenni, akinek nevét majd évszázadok múlva is emlegetni fogják. És hitt is magában. Nem sokat gondolkozott a világ folyásáról és csak olyan perspektívák nyíltak előtte, amelyek érthetőknek bizonyultak, és nem fúltak bele a végtelenbe. Úgy gondolkozott, mint az ősember, aki önmagát tartotta a világ közepének. Egyszer egy tanára szemére vetette készületlenségét. Ő megbotránkozott, felforrt benne a vér és azzal nyugtatta meg magát, hogy ez a nyavalyás valamikor dicsekedni fog, hogy az ő tanára volt. Hitt az emberekben, az emberek jóságában, a barátságban, az önzetlenségben, a helyes ítéletekben, a becsületben, a pénz boldogító hatásában, a dicsőségben, a tudományban, hitt az Istenben és hitt a vallásban, hitt és megnyugodott a világrend helyességében, a társadalomban, ambíciója bekötötte szemét és anélkül, hogy tudta volna, rajongója volt az életnek. Mindezen kívül hitt egy egész életre szóló, mindent felölelő, megtisztító és felmagasztaló, nagy szerelemben. Az igazságot nem kereste, hisz mindenben meglévőnek vélte azt. Eszébe se jutott kutatni, hogy mire való az élet. Élt. Önfeledten virágzott és szórta illatát, duzzadó egészségét a világba. Ha valakivel beszélt vagy megismerkedett, szentül hitte, hogy kedves és derék emberrel van dolga, aki becsüli őt és ha idősebb nála, jóakaró és szilárd elismeréssel van iránta, ha pedig fiatalabb vagy vele egykorú, akkor irigye, vagy rajongó csodálója. Megvolt benne minden képesség az éléshez: hitt, kitartott, bízott és vak volt. Általában épp úgy élt, épp úgy beszélt és tett, mint mások, csak talán egy hajszállal okosabb volt az átlagnál és ő zseninek képzelte magát. Mindamellett kedves, jó modorú és szimpatikus fiatalember volt. Könnyen fogadta a benyomásokat, de ezek csak felületes és halvány képeket hagytak hátra lelkében. Kecses és fogékony volt lelke az érzések befogadására, amiket tudott élvezni, mert nem törekedett erre és nem igyekezett megmagyarázni azokat. Még álmodozni is tudott és nem szégyellte, hogy verseket ír, sőt büszke volt erre. Mindennél, amit tett, vagy mondott, a forma volt a fontos és nem a tartalom. A világ dolgait érthető összhangban látta. A nevelés ellen nem tiltakozott. Ok és okozat bámulatos tisztán álltak előtte és sose mondtunk ellent egymásnak. Születtem, tehát élek, jó vagyok, tehát szeretnek, Isten van, tehát imádom, a tudományt okos emberek csinálták, tehát igaznak kell lennie, amióta a világ van, az emberek élnek, szeretnek, gyilkolnak, családot alapítanak és pénzt gyűjtenek, tehát ennek most is így kell lenni, a nő fényesség és derű a tűzhely mellett, tehát a tűzhely mellé viszem. A halál gondolatával nem foglalkozott, nem vette komolyan.

Elsősorban és anélkül, hogy tudta volna, hogy élni akar: élt.