Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Szabó Endre: KÉPEK AZ OROSZ IRODALOMRÓL

Szabó Endre: KÉPEK AZ OROSZ IRODALOMRÓL
II.

A fentebb elmondottak után mint valami megerőltető, nagy munka végén, mély lélegzetet vehet az orosz irodalom, mikor nagy jeleseit elénk állítja. S ki tudja: talán éppen a felsorolt rettenetesen kedvezőtlen körülmények segítették az orosz irodalmat abban, hogy nagyra nőjön, mint terhe alatt a pálma.

Mert az orosz belletristák nemcsak magukban véve nagyok, hanem az egyetemes világirodalomban is határozottan vezető szerepet játszanak. Ezzel már a beláthatatlan messze jövőre nézve is előre megdöntötték a Danilevszkij-féle szlávjánofil elméletet: európai szinten állnak, az európai kultúrához csatlakoznak valamennyien, hiszen amiben kitűnnek: a regény formáját is Európából vették. Igaz, hogy tanítómesterük felé kerekedtek, de azért azt meg nem tagadták, megtagadni nem is akarták.

Azt az újabb irodalmat, mellyel a világirodalomban oly előkelő helyet biztosítottak maguknak, az orosz irodalomtörténészek Gogol Miklóstól kezdve számítják s ezt azért, mert Gogollal kezdődik az eddigi pszeudo-klasszicizmus félrehárítása mellett a naturalista irány. Ez a határvonal azonban méltánytalanul van megvonva, mert méltatlanul túlfelejti Puskin Sándort (1799-1837). Igaz, hogy Puskin még a régi iskola padjaiban töltötte ifjú, kezdő korát, de mégis ő volt az első, aki később új hangot ütött meg hatalmas lantján, ő az első nemzeti költő és a naturalista irányt is ő kezdte meg. Hiszen senki sem tagadhatja, hogy a Puskin «Kapitány leánya», «Nulin gróf»-ja, «Cigányok»-ja, «Nagy Péter cár szerecsenje» stb., de különösen mesterműve «Anyegin Eugen»-je, a lehető legnaturalisztikusabb koncepciók és kétségtelenül övé az érdem, hogy az ál-klasszicizmus nyűgét letépte az orosz irodalomról, s Gogol már az ő általa megnyitott ösvényen haladt tovább. Korszakalkotó tehát Puskin volt. A hírneves kritikus, Bjelinszkij is ezt hangoztatja: «Végre megjelent Puskin, akinek költészete úgy viszonylik az előtte élt költőkéhez, mint a célhoz érés, a cél felé való törekvéshez. Ő benne mint széles folyóban egyesült a két (ideális és reális) iránynak eddig külön folydogált patakja. Az orosz fül az ő formás akkordjaiban tiszta orosz hangokat kezdett hallani.»

Természetes, hogy Puskin újítása nagy mozgalmat keltett. Megtörtént az oroszoknál is az, ami minden más európai irodalomban: birokra kelt a klasszicizmus a romanticizmussal. A régiek a romantikusokat veszedelmes újítóknak tartották, akik felforgatják még a társadalmi és családi rendet is. Az új írókat elvadult korhelyeknek mondták, akik minden illedelmet, rendet és erkölcsöt legázolnak. A klasszicizmusnak egyik tekintélyes képviselője, Panajev, fogalmat ad feljegyzéseiben arról, hogy mint vélekedett az újító írókról: «Próbáltak velem barátságos viszonyba lépni, de nekem nem tetszett az ő elbizakodottságuk, ítélkezésük határozott hangja; az én finnyás ízlésem nem engedte meg, hogy közelebb engedjem magamhoz ezeket a fiatal embereket, elhárítottam bizalmaskodásukat, még látogatásaikat sem adtam vissza. Megharagudtak rám - különösen Puskin - mert azt tanácsoltam egy fiatal hölgynek, hogy ne tartsa fenn velük az ismeretséget.» S mikor a fiatal hölgy mégis fogadta a Puskin körül csoportosult fiatal írókat, ezt Moszkvában oly élesen elítélték, hogy a fiatal hölgyet még apja és anyja sem látogatta többé. Az iskolákban károsnak tartották, ha Puskin és társai műveit olvasták, mert azok erkölcstelenek és minden esztétikai jelentőség nélkül valók.

No de akadtak világosabban látó és józanabb gondolkozású emberek is. Mert igaz, hogy a líceumból kikerült Puskin kissé rakoncátlanul adta magát az élet örömeinek, szinte duhajkodásnak, a szabad véleménynyilvánításoknak, de voltak, akik nagy tehetségét már ekkor felismerték, megbecsülték és féltették, így egy tekintélyes író Bátyuskov nagy érdeklődéssel tudakozódik felőle egy levélben: «Mit csinál a tücsök? - Nem ártana, ha egy kis időre bezáratnák Göttingába, hogy ott tejkúrára és logikára fogják. Soha semmire sem viszi, ha nem zabolázza magát; Galiczyn herceg 20 ezer főnyi jobbágyságát hat hónap alatt elpocsékolta: bármily nagy legyen is a tücsök tehetsége, el fogja azt pazarolni, ha... No, mentsék meg őt a múzsák és a mi imádkozásaink.» - Bátyuskov nem csalódott: a múzsák megmentették az ő kedvencöket. És a múzsáknak ez a különös kegyeltje szerzett először európai hírnevet az orosz irodalomnak.

Hasznára volt egy öt évig tartó internálás, melyet rakoncátlankodásai büntetéséül Besszarábiában kellett töltenie; megismerkedett közelről a nép életével, szokásaival, közvetlenül érintkezett a természettel, unalmában sokat olvasgatott, tanult és mi a fő: itt kezdte meg mesterművének «Anyegin Eugen» verses regényének írását is. Az új cár, I. Miklós, megengedte neki a hazatérést és a külügyminisztériumban adott neki állást, kinevezte kamarásnak, sőt a különben kiméletlen, kegyetlen uralkodó - hogy a cenzúra vexáitól megszabadítsa a költőt - magának tartotta fenn, hogy annak műveit cenzúrázza. Nem tudtam nyomára jönni, hogy e protegáló cenzúrázásnak volt-e valami haszna, vagy csak annyit ért, mint a közönséges cenzúra? Elég az hozzá, hogy azért az «Anyeginban» így is sok strófa ki van húzgálva és mai napig is sok «ablakkal» bővelkedik a világ egyik legkedvesebb verses regénye.

Ha nagy hasznára volt is Puskinnak a déli vidéken való tartózkodása, ottani irodalmi működésében nem mutatkozik még annak a nemzeti költőnek, ami sajátképpen volt aztán pl. «Godunov Borisz» drámájában. Ellenkezőleg: az akkor mindenütt divatos byronizmus hatása alatt állt. Meglátszik ez a hatás a «Kaukázusi fogoly», a «Bahcsiszeráji forrás» és némi részben a «Cigányok» c. művein, de még az ott megkezdett «Anyegin» első strófáin is. Csak mikor visszatért Pétervárra s az ő igazi talaját, az Északot érezte lábai alatt, lépett az ő rendeltetésszerű útjára, melyről már haláláig le nem tért. Feljegyezték róla, hogy még az északi légkörben is leginkább az őszi időszakot kedvelte, mert akkor érzett csak nyugodtságot, gondolkozásában rendkívüli élénkséget; szerette a ködöt, esős őszt és félt a száraz időjárástól, napfénytől. Ez mintha költeményein is meglátszanék, legalább olvasása közben mindig eszünkbe jut a költőnek ez az őszi hangulata s «Anyegin» mintha a borongó, korai őszi idő volna.

Dicsősége tetőpontján állt már a költő, országszerte bálványozták, mikor egy ostoba tragikus eset véget vetett életének: felesége húga miatt párbajba keveredett egy külföldi diplomata fiával, a párbajban halálos sebet kapott és egész fiatalon halt meg 1837. jan. 29-én.

Nem kevésbé zivataros sorsa volt Puskin méltó költőtársának, Lermontov Jurjevics Mihálynak (1814-1841.) A világszerte divatos byronizmus még sötétebben megfeküdte Lermontov lelkét, mert I. Sándor cár uralkodása után a közállapotok rosszabbra fordultak. A társas élet, az irodalom, a tudomány és műveltség lépten-nyomon szorongattatásoknak, erőszakoskodásoknak voltak kitéve, száraz formaságok és katonai fegyelem alá szorítva. Semmis, tehetségtelen emberek kerekedtek felül, tanult, rátermett emberek mellőztettek, amiért ezek - természetesen - elkeseredtek, sötét gondolatokkal évődtek, rideg lemondással és megvetéssel szemlélték a körülöttük folyó életet. Nem csodálható tehát, ha Byron költészetének hősei népszerűkké lettek az orosz társadalomban, különösen pedig a fiatal nemzedéknél. S ekkor megjelenik egy költő, aki úgy költészetében mint életmódjában megtestesíteni igyekezett azt a komor, sötét byronizmust, amelyben a fiatal nemzedék mintegy megtorló, bosszúálló elégtételt, ideált keresett; megjelent egy költő, aki nem Puskint követi, hanem Byront s aki ennek mélységesen sötét eszméit Puskinnál sokkal helyesebben, élénkebben adja vissza, mélyebben átérzi s a byroni költészet tartalmát az orosz viszonyokra alkalmazva, az angol költő komor képeit a kaukázusi vadregényes élet és természet eredetien pompás színezésével énekli. Lermontov fellépése az orosz élet nehéz korszakának élő, természetes megnyilatkozása volt, ugyanazért mint valami várt apostolt fogadta őt az orosz értelmiség, rajongva helyezve őt legjelesebb, legszeretettebb kiválóságai közé.

Első jelentékenyebb, de egyúttal végzetessé is vált sikerét a «Puskin halálára» írt remek elégiájával érte el. «Elveszett a költő, a becsület rabja» - kezdte e versét és mély fájdalommal megsiratva a korán elpusztultat, végén ama körök ellen fakad ki epés haraggal, melyek nem bírták Puskint kellőleg megérteni, megbecsülni, megóvni. «Van még isteni bosszúálló Bíró, aki vár, akit arannyal megvesztegetni nem lehet. Az előtt hiábavaló a szószátyárkodás. Az nem fog nektek újra segíteni és ti a ti fekete véretekkel sem bírjátok lemosni a költő ártatlanul kiontott vérét; hiába álljátok körül ti, a szabadságnak, lángésznek és hírnevességnek hóhérai, hiába bújtok a törvény árnyékába, hogy az igazságot kikerüljétek.» Az elégia nagy feltűnést keltett s az lett a vége, hogy Lermontovot a gárdától, ahol szolgált, büntetésül áttették egy a Kaukázusban, Grúziában állomásozó draganyos ezredhez. Ezúttal nem sokáig maradt ott s eközben írta meg híres népies balladáját: «Ének Vasziljevics Iván cárról, az ő fiatal testőrjéről és a bátor kupecről, Kalasnyikovról». Egészen új jelenség volt ez az orosz irodalomban, soha eddig nem hallott népies hangjával, a régi igricek hangulatával, formájával, mégis művészi előadásával. Ettől fogva kezdték jobban értékelni még korábban írt «Démon»-ját, mely tartalmilag ugyan szegényes, de pazarul gazdag színeiben, különösen a kaukázusi élet és természet festésében. De Pétervárott ezúttal sem maradhatott sokáig: valami párbaj miatt megint a Kaukázusba internálták s ezúttal már nem is tért onnan vissza: 1841. július 15-én párbajban egy katonatiszt társa golyója oltotta ki életét.

Ilyen nyomorúságos, ilyen egyforma és egymással összefüggő módon pusztult el a két legnagyobb orosz költő - mindkettő fiatalon.

Úgy Puskin, mint különösen Lermontov költészetét illetőleg lehetetlen azt a kényelmes véleményt elfogadni, hogy pesszimizmusuk komor, borongó hanguk csak a byronizmus általános divatjából eredt volna. Volt nekik erre maguknak és magukból fejlett elég indítékuk. Különösen áll ez Lermontovra vonatkozólag, aki nagyvilági életet élt. A hetyke katonatiszt, gárdista már egész fiatal korában fenékig ürítgette az élvezetek poharát, elég oka lehetett, hogy megcsömöröljön, elfásuljon. Mert elfásult volt a legőszintébben. Turgenyev feljegyezte róla, hogy Lermontov a nagyvilági életben szeretetreméltó volt, feltűnő volt azonban fekete szemeinek komor, mélabús kifejezése, mely fiatalságával éles ellentétet képezett: «- azok a szemek soha sem nevettek, még akkor sem, ha ő maga nevetett». Lermontovról csak legnevezetesebb műve, a «Korunk hőse» c. regény útján lehet teljes képet alkotnunk. A regény hőséről, Pecsorinról Lermontov - miután általánosan arra gyanakodtak, hogy abban a regényhősben magamagát írta le - kijelentette, hogy ő Pecsorinban kora társadalmának összes hibáit, vétkeit és olyan embert rajzolt, amilyenekkel ő - fájdalom! - nagyon is gyakran találkozott. A byronizmus tiltakozása az európai históriai életnek a társadalomban mutatkozott kinövései ellen, az orosz pesszimizmus pedig egyszerűen csak a kor társadalmi életében felülkerekedett kisebbség, a társadalom fejletlensége és apátiája ellen való lázadás. És ebben a szerepben lép fel Lermontovnál Pecsorin úgy, mint Puskinnál Anyegin.