Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · FIGYELŐ

BÁLINT ALADÁR: WALLESHAUSEN ZSIGMOND, GÁDOR ISTVÁN

Walleshausen Zsigmond lelke mélyén lírikus, meghatódása a természet, a külső világ jelenségeinek láttára minden képén erőteljes hangsúllyal fölébe kerekedik a tárgyi konstatálásnak, a megfontolásnak. A drámai akcentusok, melyek kompozícióiban inkább az irodalmi tartalom kiemelésének kedvéért jelentkeznek, nem mindig meggyőzők és festőiségének érzéstartalmával nem adnak teljes összhangot. Krisztus személyének és megdicsőülésének ábrázolása elsősorban drámai telítettséget igényel a festőtől. Egy-egy erősen aláhúzott élénk színtömeggel, a drapéria hatásos kiemelésével, helyes érzékkel elrendezett csoportokkal talán meg lehet közelíteni Krisztus történetének festői problémáját, de kimeríteni aligha. Nem óhajtom kisebbíteni Walleshausen képességeit és egyik félalakos feszületképét megrázó erejű alkotásnak tartom. Itt az arc, a megsanyargatott test kinő a dekoratív látásra épült festőiség kereteiből, és önmagáért helytálló, önmagát mutató valóság.

Walleshausen, ahogy a Belvedere termében kiállított képei mutatják, ma a tájképben találja meg a kifejezés legszélesebb területet átfogó, legbensőbb harmóniát adó lehetőségét. De az élet, az érlelő, emésztő, egyben gyarapító hetek, hónapok, esztendők, az előtte feltáruló, lelkendező örömökkel, tépő fájdalmakkal telitűzdelt vándorút bizonyára megedzi őt is és nagyobb távlatban tűzi eléje Krisztus szenvedő, vérző alakját. Szenvedni fog és átéli művészetében is a szenvedést. Átéli és közli embertársaival, olyan drámaiassággal, mint ahogy az ő lelkében visszhangot vertek az evangélium komor igéi. Ma még a fiatalság próbálkozása, a világban széjjeltekintő ember megmozdulása tölti ki művészetét, ki nagy tehetséggel ragadja ki a végtelen hömpölygésből a neki tetsző nemes anyagot, de a tapasztalás, az élet íze, zamata csak ezután hatja át igazán az alkotásait.

Gádor István barokk érzésű szobrokkal indult útra néhány évvel ezelőtt, most merőben más anyagon, megváltozott feladatokon csiszolja tehetségét. Mint keramikus mutatkozik be; a szobrász természetesen most is uralkodó fensőbbséggel jelentkezik kiállított tárgyaiban. Izgató színharmóniák ömlenek széjjel az égetett anyagon, melyet a régi magyar göröncsérmesterek naiv életérzéseivel formált kisebb-nagyobb edényekké, nyugtalanul mozgó figurákká.

A primitívség, az ősi talajból kiviruló ösztönös díszítőkedv, a gyúrás, formálás kicsattanó öröme, tudatossággal, messzireágazó, magas fokú kultúrák rafináltságával fogódik egybe műveiben. Fanyar szépségeik nyilván ez ellentétes tartalmú érzések egyesüléséből következnek. Gádor István többnyire kisebb tárgyakat állított ki, a kerámia bizonyos fokig határt szab a méreteknek, de majdnem mindegyik darabon rajtaérzik a monumentális feladatok felé vonzódó művész kényszerű tartózkodása. A lezárt formák olykor-olykor mintha széttágulnának, egy nyújtózással mintha lehántanák magukról a láthatatlan kötelékeket és felfokozódva, jelentőségükben megsokszorozódva nagy és messzire terjedő térségek felé folytatnák határokkal nem korlátozott, mindenfelé szétsugárzó vágyakozásukat.