Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Szahara
(Földi Mihály új regénye)

1913-ban egy író első könyve került kezembe. Az író neve és személye ismeretlen volt előttem. Elolvastam a könyvet és nyomban tárcacikket írtam róla egyik napilapunkban. Néhány elbeszélés volt benne, rajzok és följegyzések, melyekben föltétlen írói tehetség nyilatkozott meg, olyan megjelenítő és emberalkotó képesség, melyről külön kell megemlékezni. Semmiféle iskolához se tartozott, se az ósdi adomázókhoz, akik «érdekes» történeteket beszélnek el, se pedig az akkor divatos stilizálókhoz, kik színes fátyolokat vetnek az eseményekre és a stílusuk játékával akarnak érdeklődést kelteni. Nyelvezetét akkor «szürké»-nek neveztem, a legjobb értelemben. Szinte eszközök nélkül tudott hatni, azzal, amit elmondott és látott. Legföllebb a naturalistákkal tarthatott atyafiságot, szegről-végről, úgy, amint minden valamirevaló író többé-kevésbé naturalista. A naturalizmus az igazság, a hazugsággal szemben, a naturalizmus a kézzelfoghatóság és az élet, a papirosvilág ellentéte, a naturalizmus a robbanó írói vérmérséklet biztosító szelepe. Emberi, kiket elém vezetett, valahogy szerves életet éltek. Volt ebben a fiatalkori novellás-kötetében egy ötven-lapos elbeszélése: Peterzilka bácsi. Egy öreg zsidó hordárról szólt, akivel csak annyi történik, hogy meghal a felesége, aztán egy kicsit még teng-leng az életben s egy este a korcsmában szíven szúrja magát. Ez az alak semmit se jelképez, se kort, se társadalmi osztályt, se irányt, csak önmagát és az életet. Amint azonban megrajzolja a «szennyes-ősz» szakállával, a pipájával, a könnyeivel, elfeledhetetlen. Ma is úgy gondolok vissza reá, mint valamire, ami van. Később tudtam meg, hogy az író ezt még gimnazista-korában írta, mikor innen volt a húsz éven.

Földi Mihály azóta megjelentetett egy regényt, 1918-ban, «Sötétség» címen és most alig két év múlva elénk lép hatalmas, kétkötetes regényével a «Szahará»-val, mely a maga külsőségében is fölcsigázza a figyelmet.

Az életnek nincs semmi értelme. Legtöbb ember életrajza az események összevisszaságából áll, mely csak jövés és menés, lefekvés és fölkelés, harag és kibékülés, munka és pihenés, táplálkozás és harc, becsvágy és küzdelem, de végeredményben semmit se jelent. Azok, kik egy eszmét jelképeznek, szintén alá vannak vetve az erők e mozgásának és csak később jelennek meg világosan, a képzeletünkben, a szellemünk egységesítő és kiválasztó munkája által. Maga az élet a regényben ébred először öntudatra. Itt van kezdet és vég, hová és miért. Amint a különben semmis szavak örökkévaló jelképpé válnak a lírai költeményben, az események is értelmet kapnak a regényben. (A történelemben nincs magasabb értelmük, legföllebb az okság alapján.) Ne várják tőlem, hogy ebben a beszámolómban fogalmat adjak, hogy mi történik a két kötetben. Attól tartok, hogy a cselekmény ismertetése által éppen attól terelem el a figyelmet, amiért a regény megíródott és úgy járok, mint az a versbíráló, aki egy költeményt azzal akar jellemezni, hogy elmondja a tartalmát és üres szókat zörget olvasói előtt. Nyilvánvaló, hogy a regény értéke sem az eseményekben rejlik, de abban, ami mögöttük és alattuk van. A vers egy pillanatot állít meg. De a regény érezteti a korok múlását, az időt. Hebbel a naplójegyzeteiben a regényt az élet szentírásának nevezi. Beérem tehát azzal, hogy közlöm azokat a gondolatokat, melyeket a regény olvasása közben papírra vetettem.

«Szörnyű könyv», mondotta egy ismerősöm, aki elolvasta. Megjegyzése arra vonatkozott, hogy a regény olyan komoly és sötét kérdéseket vet föl, melyek elrabolták a nyugalmát, talán az éjszakai álmát is. Az ítélete nem művészi volt, tehát nem érdekelt. Irodalmi szempontból azt mondhatom, hogy a könyv kíméletlen és kegyetlen. Kíméletlenül és kegyetlenül tárja föl a mai társadalmat, melynek nincsenek erkölcsi törvénytáblái. A régieket eltörte, újakat pedig még nem tudott alkotni. Szahara az életünk, melyen egyetlen oázis se mutatkozik, egyetlen hűsítő erecske se fakad. Utasai esendő, beteg emberek, akik vagy abba mennek tönkre, hogy semmiben se tudnak hinni, vagy abba, hogy vakbuzgóan hisznek és körömszakadtig ragaszkodnak a hitükhöz. Nincs középút és megalkuvás, de kiegyenlítődés sincs. A regény olyan túlfűtött, hogy mihelyt a légkörébe érünk, eláll a lélegzetünk és egy gőzkamrában gondoljuk magunkat. Hősei majdnem mind nyomorékok. Egy pesti zsidó család életét és pusztulását mutatja be. Bürger Fülöp gimnáziumi igazgatót megcsalja a felesége, mire elzüllik, gyilkol, tébolydába kerül és mint vallásos őrült, prédikáló apostol végzi életét. Felesége mocskos szerelmi viszonyok után bordélyházba jut. A többi alak se vigasztalóbb. Önző, mohó, pénzvágyó, örökséghajhászó állatok ezek az erőszakos, mindig veszekedő üzérek, a zsugori, szélhámos rokonok, a nők is, kik úgy árulják testüket, mint a mészáros-atyafiak. Csak a föld létezik a számukra. Ők pedig a nehézkedés örök törvénye szerint esnek lefelé, a földre. A család e féktelen romlottsága öntudatra ocsúdik a fiúban, Bürger Jánosban, a regény tulajdonképpeni hősében, aki megváltó hitében el akarja intézni az apja és anyja pörét, de mind a kettőjüket csak mélyebben taszítja a mocsárba. Ő a nehézkedéssel szemben a fölfelé röpítő erő. De maga is csalódik a családban. Rabságnak érzi a szeretetet és meg akar szabadulni tőle. Szabad szerelemben él három szeretőjével, akiket szintén boldogtalanná tesz. Felosztja a vagyonát, tolsztojánussá válik, de az se ad enyhülést lelkének. A család után kiábrándul az emberiségből, a tömegek forradalmából is s végül reménytelenül és hitetlenül esik el a meginduló világháború egy ütközetében. Homlokán ott sötétedik a klinikai kórjelzés, hogy beteg. Egész életében víziókat lát, dührohamai vannak, elégedetlen a tudománnyal, önnönmagával, mindenkivel. Az egyik szeretője egy sánta cseléd, másik a volt tanítványa, egy rajongó, idegbeteg leány, a harmadik egy félszemű nő, aki öngyilkos lesz. Ilyen kórtani jelenség a regény egyik legérdekesebb és legjobban megrajzolt alakja is, Hartmann, az öreg, beteges hajlamú orvos, aki gyilkosságnak esik áldozatul.

Önkénytelenül feltolul a kérdés: vajon mi ennek a zsúfolt életbőségnek az értelme? Világos, hogy az író, aki az életet oly mértékesen és gazdaságosan rajzolta előbbi írásaiban, ezt a környezetet nem akarja velünk szóról-szóra elhitetni, mert alakjai jelképek, szimbólumok. A mai kort - és ezen nem éppen a közvetlen jelent, de általában a háború előtti évtizedet kell érteni - nagyon sötétnek és nagyon jelentősnek tartja. Az a harmadik rend, mely 1789-ben fölszabadult, a polgári osztály 1890 táján már fáradt és hitetlen. Körülbelül úgy nézi Földi ezt az osztályt, mint ahogy 1789-ben, vagy az előtte való években az arisztokráciát egy nyíltszellemű francia gondolkozó, aki egyáltalán nem hitt a forradalomban, de azért látott. Ő is csak megállapít, de azért nem tud utat jelölni a jövőre, csak tagad, de semmit se állít. Annyi nyilvánvaló, hogy a huszadik századbeli ember a lelkében már mély repedést hordoz, sebet, mely holta napjáig nem gyógyul be. Ha megállítanék az utcán egy tanult, okos, becsületes embert, aki a kortársam, s közölném vele, hogy félórán belül meg kell halnia, aztán megkérdezném tőle, milyen viszonyban is van az élettel, a halállal, a tudománnyal, a könyveivel, a cselekedeteivel, a családjával, az apa a fiával, vagy a fiú az apjával, az egész társadalommal, s általában azzal a végtelenséggel, melyben eddig mozgott és azzal, mely felé megy az élete után, vajmi tétova választ kapnék váratlan kérdésemre. Lelkében semmi sincs elintézve. Ezeket az egyedül jelentős kérdéseket napról-napra halogatta, nem maradt ideje a megoldásukra, mert hiszen élnie kellett. Öncsalás volt az élete. Még a hitetlensége sem szilárd. Ez pedig nem mindig volt így. A görögkor és a középkor mindenre határozott feleletet tudott volna adni, igent és nemet. Ebből a határozatlanságból származik aztán a mai ember minden egyéni, családi és társadalmi nyomorúsága.

Be kell vallanom, hogy túl ezen a megértésen még mindig nem tudom osztani az író értékelését, melyet alakjaival szemben érvényesít. Ha e család rajza naturalisztikus, akkor hihetetlen. Ha szimbolikus, akkor igazságtalan. Bürger János tragédiájában sokszor nem tudok hinni. Lélektani szempontból mindenesetre érdekes alak, aki ellenképe Földi Mihály előző regényhősének, a «Sötétség» főalakjának. Hermann Rudolf szívós iskoláztatással arra akarja megedzeni magát, hogy a gondolat ereje által teljesen kiszabaduljon ez emberi közösségből és az, ami a közvetlen környezetében történik, ne is vonatkozzon reá. Küzdelmében elbukik s végül mégis fölkeresi őt az élet s a halál. «Mindent átélt, amit gondolt - olvasom abban a regényében - és semmit se tett meg.» Bürger János itt mindent megtesz, amit gondol, de - és ez az én kétségem - semmit se élt át, komolyan és mélyen. Kezdettől fogva a legteljesebb emberi közösséget óhajtja, mindenkivel, családdal, emberiséggel és éppen ez teszi magányossá, meghasonlottá, tragikussá. Afféle Gregers Verle ő, akinek a sorsa, hogy «tizenharmadik legyen az asztalnál», jó szándékú bajkeverő, balkörmű apostol, aki az elveiért életeket áldoz s nem hajlandó egy kicsit változtatni a merev papiros tételeken, hogy az emberek életben is maradjanak. Minthogy mégis csak az élet a fontos s nem az elv. Csakhogy míg Gregers Verle tragikomikus figura, Bürger János ízig-vérig tragikus személy, akit az író túlkomolyan vesz és sohase mutatja meg, a humorba mártva. A Szaharán nem csörgedez az áldott nedű, a humor. Tragédiáját nem érzem zártnak, úgy látom, van belőle kivezető út. A «Szahara» első kötete az érzékiség fehér-izzása, a második kötete az értelmiség fehér-izzása. E kettő közt, a birtoklás részeg öröme és a vagyonközösség közt, a telt bendő és a remeteéhség közt, a bordélyház és a teljes lemondás közt nincs átmenet és megoldás? Áldatlan lélek, mely így egyik kárhozattól a másikig hánykolódik és mindig a teljes megvalósulást akarja. Hiánytalanul egy eszme se valósulhat meg a földön, mert gyarló emberek vagyunk. Az, aki boldogulást hoz az embereknek, csak emberi, tágítható, rugalmas kereteket adhat nekik, melyek szervesen tovább fejlődhetnek, minden korokon keresztül. Krisztust, kinek magasztos alakját és szavait gyakran idézi a főhős, nem értette meg éppen a tanításának igazi mivoltában, éppen abban a kijelentésében, hogy: «Az én országom nem e világból való.» Mély értelme van annak, hogy Krisztus a teljes boldogságot a testünkön kívül helyezte, a lélekbe, s a mennyország a fejünk fölött van. Fejünk fölött a mennyországgal, lábunk alatt a pokollal megyünk az élet útján, mert tudjuk, az ember arra van alkotva, hogy mennyország és pokol közt járjon. Az eszméket hirdetni kell, de jaj annak, aki tűzzel-vassal meg akarja valósítani, mert «az ő országa nem e világból való». Egyéni szeretettel, esetről-esetre a családot is, az emberiséget is meg lehet gyógyítani. A gyökeres orvosok kuruzslók, akár Gregers Verlenek hívják őket, akár Bürger Jánosnak. Csak irányítás legyen minden jó és nagy eszme, de ne kézzelfogható valóság. Ez a be nem teljesülés az eszme örökkévalósága és ez az emberi volta is. Bürger János meg-nem-váltott és meg-nem-váltható lélek, meddő és terméketlen gondolkozó, akinek kudarcán talán sajnálkozom, de - lehet, hogy a származásom és neveltetésem folytán - nem tudom egészen megérteni. Ezek a regényhős és részint a regényíró elmélete ellen való bölcseleti ellenvetéseim. Ha Hebbel szava szerint a regény az élet szentírása, akkor ez a második résszel adós maradt, csak az elsőt, az ó-testamentumot adta.

Ami a regény szerkezetét és fölépítését illeti, minden során egy művész öntudatos keze érzik. Egyetlen szerkezetbeli hibának talán azt tudom, hogy az események szimbolikus halmozása folytán, túlontúl sűrített a cselekmény, minden oldalon új történet fogad s a regényben úgyszólván csak ünnepnapok vannak, hétköznapok nincsenek. Földi Mihály nyelvezetét föntebb jellemeztem. Ehhez nincs hozzátenni valóm. Eszköztelen stílus ez, a maga kopárságában gazdag, mert érezni, hogy a salakot kiégettette belőle. Különös értéknek vallom ezt nálunk, hol a «lírai» (dehogy lírai!) «pasztelles, muzsikás» stílus divatozik és a gyengeséget gyengédségnek, a fecsegést közvetlenségnek nevezik. A szenvtelen, közönyös stílust, mely az egyetlen és igazi lírai stílus, éppen a nagy érzők alkották meg azon az elven, hogy érzést az elbeszélő csak közvetve közölhet. Ha kimondja, akkor elvész a feszítő ereje. Tolsztoj oly tárgyilagosan írja le Karenin Annát, mint egy jégszekrényt, de éppen ezért könnyezünk rajta. E regény írója is e cél felé törekszik. Egy orvos szemével tekinti alakjait és az események forró viharában sem lágyul el. Lírája mindössze az, hogy mélyen figyeli őket. Az, hogy észreveszi arcukon a piros foltot, hogy meglátja a deres hajtincsüket, vagy a kopott kabátjukat. Éppen ezért milyen megindító a fájós lábú öregedő Lujzának utolsó szerelmi kalandja, s milyen eleven és kemény a csarnoki jelenetek leírása.

Általában a regény nagy írói tehetségről tesz tanúságot s új regényirodalmunkban a kemény átgondolásával, az értelmi fölényével, a diadalmas kivitelével majdnem társtalanul áll. Döbbenetes adalékok vannak benne a huszadik századbeli lélek gondolati tragédiájához s természetes kiegészítő része első regényének a «Sötétség»-nek. Földi Mihály útja beláthatatlan. Szeretném azonban hinni, hogy miután e két regényében kimutatta a tömegélet meddőségét, újra az egyéni élet felé fordul, melynek rajzolását kezdetben végcélnak tekintette. Az író csak önmagától tanulhat. Én pedig a figyelmét most a «Peterzilka bácsi» költőjére irányítom, arra a kis novellára, melynek olyan mély a mondanivalója, hogy gondolati eszközökkel nem is lehet kifejezni. Higgye el, hogy többet nem érhet el művész. A művészet alapjában nagyon egyszerű. Olyan egyszerű, mint egy búzaszem. Csakhogy van benne valami csoda is. Az a csoda, mely a búzaszemben van. Hogy él és hogy egyszerre kicsírázik.