Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Csató Sándor: Vaszil

Csató Sándor: Vaszil
7.

A hold már valahol a másik fertályon rótta az útját, a sötét égen, mintha csak vékony cérna kötné a boltozathoz, ragyogó fényben, mélyen lógtak a csillagok, kormos éjjel, mikor a fák közötti szellőjárás is gyanúsan zörög, indult el Vaszil a nagy útra.

- A városba megyek - hazudta a feleségének.

- Az adó miatt - tette hozzá, hogy az elnyűtt hétköznapi ruhának is okát adja.

Egy darabig a kocsiúton haladt. A feje bizonytalanul kóválygott, a lába is csak úgy járt, mintha valaki más húzná, anélkül, hogy neki ebbe beleszólása lenne, a hasa tájékán tompa nyomás jelezte, hogy nem biztos a dolgában, hogy fél valamitől, de azért ment, mint aki maga sem hiszi, hogy célhoz ér, de a beismerést szégyenli, húzza-halasztja, későbbre tolja, míg meglepetve látja, hogy mégis megérkezett.

- Nem lesz jó vége - nézett fel töprengve a csillagokra, keresztet vetett s a pópára gondolt.

- Imádkozik értem - nyugtatta magát s látta, amint a pópa buzgó imádkozásba merülve térdel az oltár előtt.

Mikor az erdő széléhez ért, megállott s óvatosan körülnézett.

Sehol senki és semmi. Valahol a sötétben a Szán partja felé, magukat az éjjel országában jól érző békák kuruttyoltak - talán éjjeli gyűlésen valami nagyon fontos életbevágó kérdést beszéltek meg - ki érti őket? - néha egy-egy gyerekes játszó szellő végigzörögte a komoly terebélyes fákat, valahonnét messziről a vonat füttye hasította szét fáradtan a levegőt, különben mozdulatlan csend volt, mint a halál, amitől Vaszil annyira félt.

Lassan forgatta fejét a szélrózsa minden irányába, eltartott egy negyedóráig is, míg kibiztosította magát. Aztán hirtelen hasra feküdt, belemászott a mély árokba, amely az erdőt az úttól elválasztja, a másik oldalon hason csúszva felmászott s anélkül, hogy felállt volna, bekúszott az erdőbe.

Az első fa mögött pihenőt tartott. Homlokára buta forróság kezdett lerakódni, amelyik sehogy sem engedte, hogy gondolatait összeszedje, hanem éket vert közéjük s kényszerítette őket, hogy külön magukban ugráljanak annyi felé, ahányan vannak.

- Azt mondom, hogy fát akartam szedni s eltévedtem - járt a fejében zavarosan.

A sötétbe bámult és reszketett. Mellette sötétből formált arccal valaki ráncosan rávigyorgott.

- Nincs ott senki - biztatta magát, de ijedtében még jobban a fa mögé húzódott.

- Beljebb kell mennem még a sötétben, mert itt reggel meglátnak.

Behunyta szemét, az olajos mécsestől megvilágított két pár szemet nézte, s a két pár szem, az egyik kék, mint a kisdedé, aki az oltár előtt anyja ölében eteti a báránykát s a fekete... egy pillanatra felnyögött a látás alatt, de valamitől kényszerítve ismét becézte, megmelegítette, barátságossá tette, biztatva, bátorítva, ösztökélve, ráhajolt.

- Isten nem hagyja el az ő szolgáját - s remegő hassal kilépett a fa mögül.

Lassan botorkált előre, de nem bírta sokáig. A sötét a maga sokféle semmiségével rettenetesen kínozta. A fák között bújtak el, a feje felett repültek, a lábával lépett rájuk s a veríték kigyöngyözte feszülő homlokát.

Hamarosan megállt. Egy vastag fa kiemelkedő hatalmas gyökerei között tanyát ütött, hogy ott várja be a reggelt. A reggel hűvösödött már, a szél csípése a bíbor jöttét jelezte, nem kellett sokáig várnia.

- Fát akartam szedni és eltévedtem - mondta el vagy százszor az éjjeli tanyán.

Mikor a pirkadás első sugarait bocsátotta a sötét fák közé, egy kissé meggémberedve felállott, hogy tovább menjen.

- Baj lesz, fordulj vissza - vágta szüntelenül egy vékony réteg az agyában, a lába is szívesebben lépett volna a másik irányba - ne menj, ne menj - lüktetett valami a hasa falához... csak bátran, nem lesz semmi baj - győzte le őket a két pár szem.

- Fát szedegettem s eltévedtem - nőtt össze az utolsó mentséggel Vaszil.

Nesztelenül, óvatosan lépett a puha avaron, másképp nem is bírta volna ki ezt az utat. Ha véletlenül, a rálépett súly alatt megreccsent a gally, ha egy levél élettelenül lehullt előtte a földre, ha titokzatosan elbújt cserje a fák közül hirtelen eléje ugrott, a hátán felcsapott egy ideg a fejére, megrázta, feszítette s pillanatokig nem tudott lélegzethez jutni.

- Beljebb kell mennem - mormogta s irányt változtatva jobbra fordult.

Meg-megállt, nagyokat fújt, forró homlokát simogatta, meresztette mindenfelé a szemét, de a kérdéses drótkerítést, a minden gondtól való megszabadulás előhírnökét, sehol sem látta.

Egyszerre olyan helyre jutott, ahol a véletlen vagy az emberi kéz munkája folytán, hosszú egyenes utat mutattak a másutt egymásba keverten álló fák. Vaszil akaratlanul is felvakkantott. A fák közötti út végén, egyedül, elhagyatottan, tüskésen, mint egy hosszú sündisznó kifeszített bőre, állt a drótkerítés.

- Ez az - ujjongott Vaszil s óvatosan a fa mögé bújt.

- Nem is olyan nagy dolog az egész - nyugodott meg elbizakodottan. Egész odáig el lehetne menni, egy lélek sincs ott.

A nagy veszélyből megszabadult ember öröme fogta el. A tízszer annyi pénz lebegett előtte, a pópa megelégedett arcát látta s a kép derűs kék szeme mosolygott rá, mikor a lépéseket számolta, amik még a kerítéstől elválasztják.

Tréfásan hunyorgatott a komolykodó kerítésre.

- Vaszil megmondja, hol vagy, nem tudsz elbújni előle.

- Még közelebb is megyek - bátorkodott, de ez már csak olyan szájjártatás volt.

Mikor a legnagyobb számolásban volt, akkor történt az, amit csak a derült égből az ember orra elé lecsapó villámmal lehet összehasonlítani.

- No az apád most megcsíptelek - hangzott hirtelen egy durva hang a háta mögött.

Vaszil abban a pillanatban élettelenül leesett a földre. A szája ferdére csúszott, a szeme lecsukódott, mintha a szívverés is megállt volna merev, feszes mozdulatlansággal, üres, hideg lett előtte, körülötte, benne minden, megszűnt a gondolat, megszűnt az érzés, a halál ízelítőt adott magából.

- Tán megijedtél pajtikám? - gúnyolódott egy marcona katonaruhába öltözött ember s szuronyát Vaszil mellének szegezve, jókedvűen vigyorgott.

A kiáltásra odaszaladtak a többiek, megérkezett a tiszt is és mindnyájan kíváncsian nézték a földön elterült Vaszilt.

- Állítsátok fel - hangzott a parancs.

- Apám kelj fel - mordult a durva hang s két erős kéz kezdte Vaszilt ráncigálni.

Kissé felült, de a szemei csukva maradtak, csak valamit folyton hajtogatott meggörbült szájával, mintha álomban beszélne.

- Mit beszél? - kérdezte a tiszt a Vaszilt talpra állítani akaró bakától.

- Hogy csak fát akart szedni az erdőben.

- Fa kellett neki? Ez a kívánsága hamar teljesülhet, de lógni fog rajta. Ne teketóriázzatok vele, két ember fogja karon s húzza, ha nem akar menni.

- Fát akartam szedni - siránkozott Vaszil s a két katona hóna alatt tartva húzta megbicsaklott lábait előre.