Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: BALALAJKA
- KÁDÁR ENDRE REGÉNYE -

Kádár Endre regényének mindjár az elején van egy nagy jelenet, amely olyan próbája az író mesterségbeli tudásának, ízlésének, embereket és helyzeteket megérteni és megértetni tudásának, amilyen nem minden író merne vállalni. Aki e jelenet végéig olvassa a regényt, bízvást tisztában lehet vele, mit és mennyit várhat az írótól, érdemes-e könyvét tovább olvasni, érti-e a mesterségét, megvan-e benne az érzületnek az az emelkedettsége, amely nélkül íróval nem érdemes szóba állni. Az olvasó, aki annak idején olvasta a Balalajká-t számról-számra a Nyugatban vagy egyfolytában a könyvben, emlékezni fog a jelenetre. Az orosz forradalmár francia felesége a svájci panzió egy szobájában az ágyban, fekszik szeretője, a magyar fiatalember mellett és beszél neki a férjéről házassága történetéről, eddigi életéről. Ez a jelenet, ahogy a keretét egy mondatban összefoglalom, bizonyára roppant kényesnek, a jó ízlésbe ütközőnek, talán durvának is tetszik. Annak azonban, aki a regényben olvassa - ha jóhiszeműen olvassa - eszébe sem jut kényessége erkölcsbe és ízlésbe ütköző volta, nemcsak érthetőnek, de csaknem tisztának és szemérmetesnek tűnik fel. Íme, a művész, akinek kezében arannyá válik, amihez hozzányúl és íme a művészet, amely elvarázsol széppé mindent, amihez ér és mintegy megszenteli a profán dolgokat is. Az író, aki ezt meg tudta csinálni, beférkőzik bizalmunkba s a regényt azzal az érzéssel olvassuk tovább, hogy ez a bizalom nem csalódhatik többé. Merész író, nem dolgozik olcsó és könnyű eszközökkel, de az eszközök biztosan a kezében vannak. Képet kapunk arról is, hogy szereti a különös nem mindennapi és meglepő motívumokat, az egzotikus környezetet és embereket s kedve telik benne, hogy ezeket meg tudja magyarázni, érthetővé s az érthetőségben mindennapivá tudja tenni. És tisztában vagyunk módszerével, amely a fősúlyt a hitelességre fekteti, nagyszámú apró részlet egymás mellé rakásával a valóság látszatát idézi fel, az olvasót megakarja győzni. Embereivel és az egész világgal szemben a passzív tudomásvétel, a pontos és hű, állásfoglalástól meg nem zavart megfigyelés álláspontján van, de megfigyelésének pontossága mutatja, hogy erősen érdeklődik irántuk, az ember keresi és látja bennük és ebben mégis szolidáris velük. Ebből a szolidaritásból származik gyöngédsége, amely még oly kényes helyzetekben, hűtlen, perfid, sőt egyenesen gonosz cselekvés közben is rokonszenveseknek tudja embereit felmutatni. Ítélete az emberekről ilyesforma: nem jók, nem is rosszak, jót szeretnének elsősorban maguknak és másoknak is, ha mégis bajt csinálnak, ez azért van, mert a sors minduntalan rossz helyre teszi őket, olyanokat hoz össze, akik nem összevalók, olyan körülmények közé juttatja őket, amelyek közt lényük szúrós szögleteivel súrlódnak egymáshoz, úgy ha nem akarják is, megsebzik egymást. Mindenképpen szenvednek, az is, aki adta a sebet, az is aki kapta. Az élet olyan, mint a rosszul szabott hám, mindig újra feltöri annak a testét, aki be van fogva szekerébe, a tegnap feltört helyen mára kemény, érdes, fájós kéreg képződik, mialatt más helyen új törésből szivárog a vér. S a sebeken át elillik a lélek szépsége, gyöngédsége és költészete, marad mindennek a söpreje, a szenvedés, a fizikai és lelki nyomorúság, a hitvány marakodás. A természet összefűzi az embereket a szerelem s az ebből fakadó közös emlékek, egymásnak adott boldog órák szét nem téphető szálaival, de olyan inkompatibilitásokat állít közéjük, amelyek minduntalan gyűlöltség színébe öltöztetik a szerelmet, mérget töltenek a szép emlékek borospoharába és kicsinyessé, ordenárévá teszik a szépre és nemesre született lelkeket. Ez az élet szomorú gályarabsága.

Egy elválaszthatatlan kötelékekkel összekötött emberpár kínos vergődése és elvérzése a közéjük ékelődött inkompatibilitások miatt - ez a regény története. Az inkompatibilitás sokszoros: a fajta, a társadalmi osztály, a temperamentum inkompatibilitása. Az asszony igazi francia nő: bájosan, szeretetre méltóan léha, homályos felelősségérzésű, könnyűvérű, szórakozni szerető, kényelemre, jómódra, könnyű életre vágyó és minden ízében kispolgári kedves kis kanárimadár, aki csicseregni akar, csinos kis kalitkában ugrándozni, kendermagot csipkedni szép kis csőrével, a gazdája tenyerére szállni, hogy az simogassa, melengesse és megóvja minden bajtól. A férfi önmagával is inkompatibilis: száműzött, orosz forradalmár, olyan ízig-vérig orosz, hogy meg sem bír érteni semmit, ami nem orosz, megvet mindent, ami nem orosz, idegennek érzi magát hazáján kívül, idegennek, ellenségnek érez mindenkit, aki más, mint az oroszok. Nem természeténél fogva forradalmár, hanem a helyzetet tette azzá, voltaképpen földesúr-érzésű orosz nemes ember, akit hazája viszonyai tettek természete ellenére forradalmárrá. Már ennél fogva is meg van magával hasonolva, nem tudja magát feltalálni az életben. Még a forradalmár pártok közötti helyét se találja meg, folyton töpreng a forradalomról, amelynek szentelte magát és soha nem bírja meglátni tisztán a saját forradalmi céljait. S a véletlen - egy szép nap a Rivierán, a hullámzó tenger, a kényelmes környezet egy dús orosz család villájában, a pillanat megejtő alkalomszerzése ölébe dobja, mint valami szép, hamar hervadó rózsát a kis francia nő szerelmét. Rövid, heves boldogság után, folytonos egymásba ütődés: a mind kínosabb anyagi nélkülözés, amelyet a férfi egy muzsik igénytelenségével viselne el, de az asszony nem tud beletörődni, elközönségesedik benne, jó tulajdonságai eltűnnek, a rosszak kiütköznek, a tisztelet, amelyet eredetileg az ura, a született nemesember, a küzdő ember az igaz ember iránt érzett, lenézéssé gyötrődik az iránt a férfi iránt, aki nem tudja eltartani családját. A férfi pedig léhának, üresnek, emelkedettség nélkülinek látja asszonyát, sűrű vérű oroszsága nem tudja megérteni a nő könnyed, vidámságon született franciaságát, az élet végső kérdésein tépelődő nehézkessége fellázad élettársának erkölcsön kívüli öntudatlan skrupulustalanságán, úrias nevelését minduntalan megsebzi a szatócsboltban nevelkedett asszony púderben mozgó slampossága. Oh, boldogtalan két emberfia, micsoda vak véletlen hozott titeket össze, hogy boldogtalanná tegyétek egymást azzal, hogy vagytok és olyanok vagytok, amilyenek! Miért kellett tinéktek összekerülnötök, két ellentétes népfaj, két ellentétes múlt és két ellentétes életideál által örökre elválasztottaknak, hogy kölcsönösen megmérgezzétek egymást? A francia nő egy jómódú francia kispolgár vagy hivatalnok mellett boldogan, olcsó kényelemben, talán apró csalások között, de végeredményben szépen és virágzóan élhetett volna, neki való horizonttalan, de kellemes életet. Az orosz férfi egy mély érzésű, megértő és oroszosan áldozatkész orosz nő mellett megbékélt volna hazájával, hazatér és belekapaszkodik ősei földjébe, azzal a megnyugodott bensőséggel, amelyre csak oroszok képesek.

Így, egyenlőtlenül összeláncolva - még a környezetük is hangsúlyozza, élesebbé teszi, fájdalmasabbá az inkompatibilitásukat, az a környezet, amelybe csak belesodródtak, nem maguk választották ki maguknak. Az asszony, mikor már Párizsban együtt sehogy sem bírnak megélni, egy svájci panzióban próbál szerencsét, hogy talán francia leckék adásával fenn tudja tartani magát és gyermekét. Egész életének gyökértelensége nyilvánvalóvá lesz ezen a helyen, a csupa talajából kilépett ember között, akik a világ mindenféle fajtáiból valók, de egy se tudja közülük, miért van itt s egyáltalán miért van az életben. Csupa felületes kapocs egymáshoz, céltalan barátságok és céltalan gyűlölködések, szórakozó unalom, és jólétet szimuláló szegénység, szerelemtelen szerelem. Micsoda szomorú nők, micsoda furcsa férfiak, köztük a pesti újságíró, a magyar és még sem magyar, mert a gyökerei nem magyarok, tehetségre, erkölcsre, műveltségre, tempókra igazi félember, a pesti kávéház sivár növendéke. Micsoda szomorú, lélektelen szerelmi viszony közte és a francia nő között, testek ölelkezése igazi feledkezés nélkül, a lelkek idegen maradása a végső odaadásba, éjjeli órák üressége, édes íz nélküli örömek, melyeket meggyőződés nélkül kap az egyik, vágy nélkül, az erkölcsi felelősségérzés hiányából, szinte konvencionálisan ad a másik. Mennyire nem tud adni az élet semmi igazi értéket annak, akiben az érték eleve nincs meg önmagában!

Számtalan apró kép, megfigyelés, jelenet mozaikjából áll elő a kép, az író roppant tömegével dolgozik az emlékanyagnak. Az író folyton lesbenálló szemmel és minden kis neszre tágra nyíló füllel áll az élet apró titkai előtt s olyan gazdagságát adja a megvilágító, magyarázó és megértő vonásoknak, hogy szinte már túlság, néha belefáradunk a részletezés e pazarságába s különösen a regény közepén túl érezni kezdjük a biztosan, szilárdan összetartó nagy körvonalak hiányát. A mozaik készségesen alakul képpé szemünk előtt, de a képnek nincs mindig elég mélysége a terjedelméhez képest. Az író keze nem elég energikus, néhol vékony ecsettel pepecsel ott is, ahol széles lendületű, átfogó vonalakra, vagy élesen világító foltokra volna szükség. Különösen az orosz alakjában érezzük ezt, nyílván azért is, mert itt az író nemcsak az életből vette anyagát, hanem az irodalomból is és talán kellő közvetlen kapcsolódó anyag híján képtelen volt itt-ott az orosz embertípus olyan vonásaihoz nyúlni, amelyeket Turgenyev és Tolsztoj regényeiből ismerünk. A tömérdek részlet sokaságáért, életszerűségéért, megvilágító erejéért azonban, így is bámulatunk kíséri elejétől végig a Balalajka íróját.