Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám · / · HATVANY LAJOS: A FEKETE KÖNYV ÍRÓJA

HATVANY LAJOS: A FEKETE KÖNYV ÍRÓJA
- TOMPA MIHÁLYRÓL -
II. FEKETE KÖNYV A SZÜRKE FÜZETBEN

E napokban történt, hogy nyilvános könyvtárba tévedtem, ahova csak tudósok és diákok járnak. Míg a szolga a kívánt könyvet keresi, szemem egy füzetre esik. A hajdani Akadémia hajdani szemléje, a Budapesti Szemle. Annak is múlt júniusi száma. Forgatom a füzetet, forgatom és különös dolgokat olvasok benne. Többek között egy bíráló ír benne, - de az olvasó találja ki, hogy kiről.

"...Mint magyar elbeszélő nem a Mikszáth típusából való, nincs meg benne oly mértékben a népies zamat és a humor derült filozófiája..."

(Gárdonyi? Móricz?)

"...filozófiája nem állítható Ambrus Zoltán mellé se, utolérhetetlen szellemével és francia könnyedségével..."

(Szomory? Bródy?)

"...inkább Herczeg és Cholnoky Viktor közé merném helyezni..."

(Molnár? Kosztolányi?)

"...Herczegnél merészebb képzeletű, képzeletét jobban szárnyára ereszti és messzebbre elkalandozik..."

(Bíró? Babits? Karinthy?)

"...Cholnokynál viszont józanabb, egységesebb, és jobban tud uralkodni idegein..."

(Kóbor? Csató?)

Nos hát nem Gárdonyi, nem Móricz, nem Szomory, nem Bródy, nem Molnár, nem Kosztolányi, nem Karinthy, nem Bíró, nem Babits, nem Kóbor, nem Csató...nem, nem, hanem a néhai zord szemle s annak K. Gy. jelzésű kritikusa szerint ez az írói kitűnőség, igen is nem más, mint...még egy kis gondolkodási időt adok, de tudom, senki se találja ki! - nos hát ez a pompás magyar író, ez Pekár, risum teneatis, valóban ez Pekár Gyula.

Belemelegszem az olvasásba. Forgatom a füzetet, kíváncsian, mint az ilyen furcsa különlegességeknek még e forradalmas időben is, mindig frivol, gyógyíthatatlan barátja.

Fekete könyv, Fekete könyv, látom a futó címet fölvágatlan lapok felett - mert a Budapesti Szemlét még a tudós könyvtár látogatói sem vágták fel. Csak nem Tompa Mihály Fekete könyve? De bizony, az övé. Hát lehetséges ez? Egy országnak - hajh egy éve előtt még ilyesmi iránt is fogékony, - mesterségesen felcsigázott figyelme kísérte a misztikus letét történetét, melyet végrendeletei meghagyás szerint ötven évvel a poéta halála után bontottak föl a jászóvári kolostorban. S íme a titokzatos könyv már meg is jelent, ki tud róla? Nekem kell idetévednem s a véletlennek kellett a füzetet kezembe játszania, hogy most fölvágjam és el is olvassam.

Berceviczy bevezető cikke szerint csak amolyan aprócska, jelentéktelen rajzok, fanyar kis humorkák vannak a Fekete könyvben. Ugyanezt írta annak idején Pásztor Árpád is az Estben. Mire én e szaktekintélyek véleményét illő tisztelettel tudomásul véve kezdem Tompát olvasni.

Egy ültömben futottam végig a Fekete könyvet, izgalmas érdeklődéssel, lelkendező kíváncsisággal. Soha még a jó Tompától nem olvastam semmit, ami ennyire érdekelt volna. Persze, hogy csak anekdoták és hogy csak jelentéktelen emberekről szólnak. Persze, hogy persze. Persze, persze! Kis, parlagi esetek, - nem is esetek, csupán esetkék. De az esetkék valami vészes egészbe tömörülnek, valami haragos, viharfelhős világnézetbe gomolyulnak. Ez a gömöri Chamfort. Mert a tiszteletes is úgy érzett, mint a francia szomorú elménc, aki elsőnek mondta ki azt a megdönthetetlen igazságot: "Reggelire egy varangyot kell nyelned, hogy azután napközben meg ne utálj semmit."

Tompa lenyelte a varangyot, a vidéki élet förtelmes varangyát. A röggel küszködő, garasoskodó parasztot úgy látja, oly keményen, akár Móricz Zsigmond. Csak még haragosabban. Mert haragja sosem enyhült bele a művészi teremtéshez kellő ihlet nyugalmába. Csupa veszettkutya marás minden sor, csupa epileptikusan habzó, véres harapás. A tiszteletes úr sárral dobálja, sőt leköpi, lehányja báránykáit, a híveket, honfitársait, a magyarságot, az emberiséget, az egész életet, a földit és a földöntúlit egyaránt. Atheni Timon, aki hamvára költözött.

Derék tudós egyetemei esztétáink pedig, akik a modern városi költészetnek a vidéken való megújhodását tűzik ki célul, most ezen az eleven példán láthatják, hogy a költő életét mint őrli fel a vidéki élet tompa butasága, monoton magánya, furfangos gonoszsága és ízetlen ízléstelensége. Igen ám, - vetik ellenemre a diplomás okosok! - Tompa élete megromlott, de lénye törésétől megtudta óvni töretlen épségben őrzött költészetét. Azaz hogy - felelem én! - megrabolta művészetét mindentől, ami művészet, kicsente a lírát a dalból, az én-t vonta el az énekből. Innét a személytelen, mind halványuló emlék, melyet Tompa felől őrzök. Revideálni kell, újra el muszáj olvasni könyveit.