Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám

FÜST MILÁN: LÁZADÓ
- Tragikomédia egy felvonásban -

SZEMÉLYEK:

Sándor író, 34 éves,

Olga, felesége, 23 éves,

Klementin, másként Tini mama, Olga nővére, 37 éves,

Papi, a hölgyek atyja 74 éves,

Pincér.

Történt Meránban nyolc évvel ezelőtt.

Nagy szállodai szoba, mely a háttérbe nyílik. A kertre nyíló ajtó és ablakok nyitva vannak. Rendes szállodai berendezés, ágyak nélkül. Baloldalt ajtó. Ugyancsak baloldalt kerevet, melyen Sándor fekszik. Jobb oldalt kis íróasztal, melynél Olga ül és ír. - Bőröndök, - egy szekrény. Forró nyár, korán délután.

Sándor (már őszülő fej, - a betegségtől kimerült, sápadt, de igen értelmes arc, Halkan): Olga!

Olga (fiatalos, gyerekes teremtés, szép kis babaarc, vékonyka termet. - Felnéz az írásból).

Sándor: Mond, mit is mondott a doktor?... Hány köbcentiméter levegőre van az embernek szüksége?...

Olga: Már nem emlékszem. (Tovább ír.)

Sándor: És mit mondott?... (Megfordult fektében, - nyögve sóhajt.)

Olga (felnéz): Rosszul vagy?...

Sándor: Nem... Sőt talán... azt mondhatnám, hogy ma jobban vagyok... (Szünet.) Ha nem szégyellném magam... De ne nevess ki... Éhes vagyok...

Olga (szórakozottan, örömmel): Na látod! (Csenget. - Aztán visszaül és tovább ír.)

Sándor: Talán egy kávét...

Olga: Borlevest!

Sándor (kissé elborul az arca. Halkan): Jó.

Olga (az ajtóban megjelenő pincérhez): Borlevest! (Tovább ír.)

Pincér (eltűnik.)

Sándor (bágyadtan): Tulajdonképpen... kinek írsz?

Olga: Tini mamának...(Szünet.) Se' nem ír, se' nem jön...Azt se' tudom, mi van vele...

Sándor (ingerülten): Olyan kíváncsi vagy, hogy mi van vele?...(Kérlelve): Hagyd már el, az Isten áldjon meg...Még most sem volt elég a Tini mamából?...

Olga (kissé hevesen): De én már nem bírom!...(Szünet.- Eltűnődve) Hát már nem szereted a Tini mamát?...

Sándor: Kit?

Olga: A Tini mamát?...

Sándor (hűvösen): Nem tudom...(Szünet. - Ingerülten): Mondd...az egész mindenség tőle függ?...

Olga (kelletlen mosolyog): És nem is szeretted?

Sándor (ugyanúgy): Nem tudom. (Szünet.) És mit írsz neki?...(Szünet.) Mondd egész őszintén, mit írsz neki? Hogy meg fogok halni...

Olga (szórakozottan): Ne beszélj ilyen csacsiságokat ...(Tovább ír)

Sándor: Különben...Akár írhatnád azt is...Óh - hiszen te nagyon jól tudod!...

Olga (szórakozottan): Némely ember...miket beszél össze ...(Tovább ír.)

Sándor (homlokát ráncolja, - tűnődve): Tulajdonképpen...Mit féljek?...(Szünet.) Talán már...hozzá is szoktam a dologhoz...

Olga (feláll és az íróasztal feletti tükörben a haját igazgatja - Szünet után): A Tini mama megígérte, hogy hoz neked egy orvosságot...

Sándor (elnézi): Mondd, Olga, - kihez fogsz te tulajdonképpen férjhez menni?...

Olga (ránéz): Ostobaságokra nem felelek...

Sándor (mentegetőzve): Hiszen nem a titkaid után kutatok...Isten ments. De azért...beláthadot...(kesernyésen): mégis érdekel...(Szünet.) Olga! Hallgass csak ide!...Mégis csak furcsa, hogy én egy cseppet sem félek! ...(Legyint a kezével. Tétován): Mit féljek...Mindenkinek muszáj ezen a...ezen az ostoba, hiábavaló csodán átesni...(Szünet.) Látod, ezt felírhatod...Olga!...Írd ezt fel a naplómba...Azt mondtam: a halál is épp oly hiábavaló csoda, mint az élet...

Olga (elővesz az íróasztalon egy könyvet és ír bele valamit)

Sándor: Kész?

Olga: Kész. (Tovább ír. - Szünet.)

Sándor (mosolyog): És nincs benne helyesírási hiba?...

Olga (sértődve): Nincs...Nincs...(Szünet.)

Sándor (tűnődve, - tétován): Hogy féltett szegény anyánk...No meddig tartott anyuskám...meddig tartott a dolog?...No de mindegy az!...Fő, hogy nem félek...Hidd el Olga...És nem is sajnálok semmit...igazán...(Szünet. Váratlanul felszakadó melegséggel): Olga, - én csak téged sajnállak!...(Felemelkedik és csóválja a fejét.)

Olga (felnéz, - szórakozottan): Már megint kezded?...(Tovább ír)

Sándor: Mit kezdek én...Semmit. Én már csak végzek. (Szünet.) Olga, - ide figyelsz?...(Szünet. - Mosolyog): Na, - és ha kezdeni kellene?...És ha lehetne?...Ha azt mondanák: kezd előröl...Olga! - Hallod?...(Szünet. - Révedezve, búsan): Az anyámat úgy sem adnák már vissza...Megint ...megint csak minden kicsúszna a kezemből...(Hangosabban): Te Olga! Látod...Mégis csak...akármi akárhogy is volt, - az mégis csak igaz, hogy te...azaz hogy...(nehezen): hálásnak kell lennem nekem, hogy olyan szíves voltál...igen, ez nagy szívesség...hogy itt töltötted mellettem az időt...(Révedezve): Mégis...fiatal is vagy...Hallottad? (Szünet.) Egyszer ezt már meg kell neked mondani...Nehogy aztán megbánjam...(Mosolyog): Lenn... a skatulyában... (Szünet.) Mert... amíg az ember él,... folyton elfelejti, meg halogatja megmondani az igazságot... De én ma egészen tisztán látom: miről van szó..... (Szünet.) Te, - ezt is jó volna felírni... (Legyint Szünet) Én azt úgyis tudom... - Ami azt illeti... (kesernyésen) : ... Tudom, hogy kínoztalak... Biztosan azt hitted, hogy nem szeretlek... (Lehanyatlik, lehunyja a szemét. Szünet. A könnyei lassan megerednek.)

Olga (közben a szekrényhez ment, és rakosgatott benne. - Élénken): Sándor, - Nem akarsz egy kis fenyőillatot?

Sándor (reszketeg hangon, komoran): Nem kell. -

Olga (előveszi a fenyő-illatos üveget és körüljár vele a szobában. - Mulat vele: lehajol, fölágaskodik, - telipermetezi a szobát, aztán elneveti magát): Te... most ittam belőle... Fúj!

Sándor (ugyanúgy): Tessék?

Olga: Ittam belőle... Bejött a szájamba... (Szünet.) De most te is kapsz ám... (Odamegy a beteghez és ráfújja a fenyőharmatot. Egyre közelebb hajol hozzá. Semmi hatás. Kissé kedvetlenül elneveti magát.): Meg se mozdul... Lehetetlen ember!... (Visszaviszi az üveget a szekrénybe).

Sándor (kesernyésen): Unatkozol kicsikém... Persze... (megvetőn): velem... (Felemelkedik, gyötrődve): Ami azt illeti... elvégre igazad is van... Épp elég is lehet már neked... (Ránéz, - fájdalommal): És én hiába sajnállak!... (Hirtelen megrázkódik): Tyűh az áldóját, de undorodom...

Olga (odamegy hozzá és ráhajlik, - kissé szomorkás vidámsággal): Ugyan hagyd el Sándorkám... Légy jókedvű! Tini mama úgyis hoz neked orvosságot...

Sándor (komoran): Én nem tudok jókedvű lenni. (Szünet. - Ingerülten): Mit akarsz örökké a Tini mamával!...

Olga (sírós hangon): Te mindig csak a halálról beszélsz... (elfordul, - megerednek a könnyei).

Sándor (kissé kegyetlenül): Hisz az nagyon érdekes téma... Egy fiatal asszonynak...

Olga: Te azt akarod, hogy én mindig sírjak!... (Az asztalra borul és indulatosan sírni kezd.)

Sándor (igen komolyan, kissé ünnepélyesen): Én nem akarom, hogy te sírj... Ellenkezőleg... Én sokat gondolkodtam a dolgon... (Halkan, fojtva): És szeretném, ha már vége volna... A te érdekedben... Érted Olga?... Mert én már nem tudom jóvátenni... Mert már késő... Pedig szeretném... hogy teneked még jobb életed legyen mellettem... De már nem lehet... Érted? Már késő... Mert én most már hiába becézlek magamban... Az már mind hiábavaló... Mert én sokszor azt képzelem, hogy én térdelek teelőtted... (hangosabban, reszketegen): De az már mind hiábavaló... Pedig az még jól esik!... Az egyetlen dolog, ami még jól esik... (Elfúl a hangja Szünet. Megrázkódik, - keserűn): Mi a fenét beszélek én itt össze!... Egész egyszerűen azt kell mondani... hogy sokkal jobb volna, ha már vége volna... (Szünet. Az ajtó megnyílik. A beteg feje megbillen, - fáradtan felemeli a kezét)

Pincér (bejön): Borleves...

Sándor (izgatottan): Vigye vissza!... Vigye vissza! Nem kell!...

Olga (könnyezve): Csak tegye le...

Sándor: Jó... jó... csak menjen...

Olga (szemeit törli): Tegye le, legyen szíves... (Pincér kimegy. - Melegen): Igyál egy kicsit...

Sándor (rekedten): Nem kell. (Hátradől. Szünet.) Idd meg te!...

Olga (sírva): Nekem sem kell...

Sándor (felemelkedik. Izgatottan): De muszáj!... Tessék csak!

Olga (sírva): De mikor nem tudok...

Sándor: Az nem lehet... Ezt te nagyon szereted... Egy-kettő!...

Olga (letörli a könnyeit, veszi a kanalat és megkóstolja az italt).

Sándor (élvezőn): Na ugye jó?... Na látod!... Na látod... (Lehanyatlik. Szünet.) Te Olga! Olga, ide figyelj!... Azt hiszed, én nem tudom, hogy te mindenkinek két levelet írsz... Hohó! Engem nem lehet becsapni! (Szünet.) Az egyikben egész mást írsz, mint a másikban... Ugye? Az egyiket feladod, a másikat meg felolvasod... Ugye?... Nahát, csak azt akarom veled közölni, hogy én ezt nagyon jól tudom, drágám... Mert én nem vagyok olyan ostoba, tudod... És nem is alszom mindig... Én mindent nagyon jól látok... (Szünet.) De most aztán tudni akarom, hogy mit írtál a Tini mamának... Tessék szépen felolvasni nekem...

Olga (veszi a levelet, egy pillanatnyi csend).

Sándor: De, - melyiket olvasod?

Olga (olvas): Tini mama, - drága Tini mama, jöjjön, mert már nem bírom...

Sándor: Hm... Már nem bírod!...

Olga (olvas): Sándor folyton a halálról beszél...

Sándor (révedezve): Ez igaz... És közben hallom a saját hangomat... Ez minek a jele?... (Szünet. - Odakünn távoli ének szól.)

Olga (elsápad): A búcsúsok!...

Sándor (sápadtan): Nna!... Most véged van!...

Olga (rimánkodva): Imádkozzunk mi is Sándor... (Lehunyja a szemét): Azért nem segít nekünk az Isten soha!...(Rimánkodva): Imádkozz velem!

Sándor (izgatottan): Olga! - Megint előlről kezdjem?

Olga (reszketeg hangon, rimánkodva): Látod Sándor... Valamit tehetnél... az én kedvemre tehetnél valamit... Én úgy félek!... (Sírva): Mi olyan egyedül vagyunk... És én úgy félek... (Reszketés fogja el.)

Sándor (részvéttel): Gyere ide hozzám...

Olga (odamegy, - sírva):Azt mondtad, hogy szeretnéd jóvátenni... Én nem mondom... De ha legalább megtennéd ezt a szívességet...

Sándor (megfogta a kezét, a szemébe néz): De én nem hiszek!

Olga (Sándorba fogódzik. - Hisztérikusan, lihegve): De én nem hagylak!... Istenem! - Istenem! - Mit csináljak?... (Sikítva): Én nem hagylak!... Hiszen már a múltkor azt mondtad...

Sándor (komolyan): A múltkor azt mondtam, hogy tudom, van valami, ami nálam erősebb... és okosabb, mert engem létre tudott hozni...

Olga (rimánkodva): Könyörülj rajtam!...(Az ének kinn elhal.) Hiszen nem tudhatod... - hátha mégis van valaki fölöttünk... (rajongva): Hátha épp most rajtunk van a szeme és ránk néz...

Sándor (komoran): Nem néz ránk!...

Olga: Nem tudhatod!... Nem tudhatod Sándor... Hátha mégis!...

Sándor (a levegőbe mered). Hátha mégis... Persze... Megint itt vagyunk!... (Sóhajt. Szünet.) Ez a nők hite... (szünet) Persze...(Mosolyog.) Szóval minden lehetőség ellen mindenesetre biztosítsam magam, - ugye kedves?... Nehogy rosszul járjak... Ugye te ... te kis csacsi!...

Olga (rimánkodva): Az én kedvemért!... Drágám!... az én kedvemért!... - Nem muszáj a Miatyánkot... - amit akarsz... Tedd meg Sándor!...

Sándor (tűnődik. Váratlanul - igen melegen, meghatottan): Jó! - A te kedvedért!...Imádkozni akarok, - a te kedvedért...

Olga (újból sírni kezd és ráborul): Látod... Látod... (Hosszabb szünet. Az ének újból felhangzik és elhal.)

Sándor (simogatja): No kis galamb! (Szünet. - Révedezve): Mily furcsán mondtam ezt most, hogy galamb... Nem furcsa az én hangom? ... Olga...

Olga (könnyezve): Vess keresztet!

Sándor (mosolyog): Nem kedves... (Melegen, meggyőzőn): azt nem muszáj!...

Olga (keresztet vet és összeteszi a kezeit): Mondd utánam: Hiszek egy Istenben...

Sándor (halkan): Hiszek egy Istenben...

Olga: Mindenható Atyában...

Sándor (halkan): Mindenható Atyában...

Olga: Mennynek és földnek teremtőjében...

Sándor (halkan): Mennynek és földnek teremtőjében...

Olga: És Jézus Krisztusban...

Sándor (felül és fel akar tápászkodni).

Olga: Mit csinálsz?

Sándor (sötéten): Fel akarok kelni...

Olga (erőszakos indulattal): Nem szabad!... (A két vállánál lenyomja).

Sándor (magán kívül): Eressz! (Nagy nehezen feláll és néhány bizonytalan lépést tesz).

Olga (rámered): Mit csinálsz?

Sándor (sötéten, fojtva): Kimegyek!... (Acsarkodó indulattal): Meg akarok tőled szabadulni!... (Szünet. Kezeivel elfödi arcát. - Kétségbeesve): Mondd, mit csinálsz te velem? ... (Lassan, tagolva): Meg vagy őrülve?...

Olga (sápadtan, gyűlölő szemekkel): Igen... Igen... meg vagyok őrülve...

Sándor (hirtelen ellankad, - mormog): Kimegyek... egy kicsit sétálni... (izgatottan): Eressz!... (Nem tud mozdulni a helyéről).

Olga (gyűlölve, éles tekintettel): Hiszen mehetsz!...

Sándor (kitörő indulattal): Hát eressz!... Ki akarok... menni... Sétálni... (Hirtelen gyengeség fogja el és megtántorodik).

Olga (szinte diadalmasan nézi tehetetlenségét): Menjen drágám!... (Édeskésen): Aztán jöjjön majd vissza!...

Sándor (kiterjesztett karokkal szédeleg néhány másodpercig, aztán elvágódik a padlón).

Olga (felsikolt, - odarohan hozzá): Sándor!... (Ráborul): Sándor!...

Sándor (fel akar tápászkodni): Hagyj!... Menj innen... Hagyj engem... (a hajába kapaszkodik, - nyakát, fejét fogja, ahol éri és próbál felállni).

Olga (meghajtja neki a fejét és vár).

Sándor (feláll, - szédelegve körülnéz. szünet. Maga elé mormog): Megütöttem magam... (Szünet).

Olga (átöleli, - melegen, szenvedve): Gyere... feküdj le szépen... Nem szabad neked...

Sándor (maga elé): Le akarok feküdni... (A pamlag felé indul).

Olga (segíti, - lefekteti a pamlagra és letakarja).

Sándor (gyerekesen): Nagyon megütöttem magam...

Olga (átöleli, - gyengéden, gügyögve): Hol ütötte meg magát?... Kis fiú... mondja?... Hol... Simogassam?...

Sándor (értelmetlenül): Mi? - Kis fiú?... (Váratlan görcsös kacagásban tör ki): Kis fiú - mondod?... Drágám - mulatsz?... (Fel akar ülni).

Olga (ráhajol, lefogja, halkan): Nem szabad!... Nem lehet!... (Súgva): Nem lehet... Én nem engedem... (A szájára tapad és lehunyva szemeit úgy csókolja, mintha nagy kortyokban innék ajkairól).

Sándor (kiszabadulva, - gyengén, érzékenyen): Menj... Hagyj... de Olga!... Te igazán bolond vagy...

Olga (súgva): Nem... nem lehet... most már nem lehet... (Liheg): Édes!... (Tébolyult forróságában a szemei megtelnek könnyel. - Ittasan sokáig a szemeibe néz, - aztán a szívére hajtja a fejét. - Halkan, sikongva): Hogy dobog!... Ho-o-gy dobog!... (Szünet. Súgva): Bezárjam?... (Fejével az ajtó felé int).

Sándor (halkan): Igen...

Olga (felugrik és furiózus hevességgel rohan az ajtóhoz. a kulcs csattan. - Aztán visszafut a beteghez, letérdel fejéhez és lehunyja szemeit): Édes!... (Szünet. Lehunyt szemekkel kezeivel fejét keresi, hogy átölelje).

Sándor (lassan felemelkedik. - Maga elé mered, aztán reszketeg kézzel nyúl Olga kezei után s szemeihez emeli azokat. Lehajtott fejjel bókol felettük egy ideig. - Szünet).

Olga (szenvedélyesen): Nem sírni!... Nem!... Az istenért... Nem szabad... Kis fiú, - nem szabad! (Fejét apró csókokkal borítja el, - aztán zsebkendőjével megtörli a beteg könnyes arcát, - nyállal nedvesíti a kendőt: mosdatja. - Közben gügyögve): Egész maszatos már... Csúnya, - rossz fiú... - Szeretsz?...

Sándor (halványan mosolyog. - Halkan): Igen...

Olga: Nagyon?

Sándor (szenvedőn mosolyog. - Behunyja a szemeit): Kicsit...

Olga (kissé keserűn): Csak egy kicsit?... Ugye, hogy csak egy kicsit?... (Szünet). Hát mit szeretsz nagyon?...

Sándor (sötéten): Semmit Olga!... Semmit!... (Csóválja a fejét).

Olga (szenvedélyesen, biztatón): Nem baj Sándor... Nem baj... (Átöleli a beteg fejét és szenvedélyesen öleli kebléhez. Magánkívül, - suttogva): Szeress! - Te! - Szeress! (Felugrik s letépi magáról blúzát, aztán háttal áll a pamlag felé. - Lázasan): Kapcsolj ki!

Sándor (remegő ujjakkal próbálkozik, hogy szoknyáját kikapcsolja. - E pillanatban kopognak az ajtón).

Olga (halkan felsikolt. Az izgalomtól remegve): Ki az?

Egy női hang az ajtó mögül: Nem mondom meg... Valaki!

Olga (felsikolt): Jézus! - A Tini mama! (Suttogva): Gyorsan... Gyorsan... Kapcsold vissza... segíts... (Magára kapja blúzát. - Édesen): Rögtön Tini mama... Rögtön... Egy perc!... (Türelmetlenül, lázasan): Gyorsan... Kapcsolj be... (Háttal a beteghez térdel, aki tétován próbálja kapcsolgatni blúzát. - Az izgalomtól reszketve, fojtva): Ne légy olyan ügyetlen, az Isten áldjon meg!...

Tini mama hangja odakünn: No gyerekek?... Nem eresztetek be?...

Olga: Rögtön drága, jó Tini mama... Rögtön!... Nagyon rendetlenek vagyunk... (A fogai közt): Csináld már!... (Hirtelen kitépi magát, - nyitott blúzzal az ajtóhoz fut és kinyitja. - A belépőhöz, - rajongva): Tini mama!... Drága!... Ilyen meglepetés!... (A nyakába borul és össze-vissza csókolja): No ez igazán nem szép... még csak nem is értesít... nem ír... igazán nem szép... Éppen írtam magának... Nézze - ott a levél...

Tini mama (35-38 év körüli, - még mindig igen szép asszony, - kissé különcködő eleganciával öltözve, - alacsony sarkú cipők s a vállon sárga és kék sávú ruhagallér. Kis virágcsokor a kezében. - Nagy frissesség és életkedv atmoszférája tolul be vele a szobába. - Egy pillantás alatt megértvén a helyzetet, - kissé erőltetett vidámsággal): No hiszen... Úgy látszik, itt nincs semmi baj... Te... te csaló!... (Komikus grimasszal néz Olga szemei közé, aztán harsányan elneveti magát.)

Olga (elpirul. Durcásan, háttal odaáll elé): Kapcsolj be Tini mama...

Tini mama (letette holmiját, - miközben Olga blúzát kapcsolja): Szervusz Sándorka!... Rám se nézel? - Hát hogy is vagy angyalom?... Most aztán igazán nem ismerem ki magamat nálatok... Úgy látszik - egész jól vagy... Nem?...

Sándor (tompán, - mintegy a sírból): Köszönöm, - nagyszerűen...

Tini mama (igen élénken): Persze... persze... ahogy ismerlek, - szeretsz egy kicsit lustálkodni... De most aztán igazán alaposan kipihenhetted magad... Hallod-e? (Az ujjain számol): Március... Április... Május... Június... Hatodik hónapja... Nem kelnél már fel egy kicsit, - szentem? ...

Olga (a nyakába borul Tini mamának, - túláradó boldogsággal): Drága jó Tini mama, - csakhogy már itt vagy!... csakhogy itt vagy drágám!... (Csókolgatja): Már úgy vártunk! Van már szobád?...

Tini mama: Van... van... persze, hogy van!... Mit képzelsz te rólam?... Majd én rátok bízom magam!... csodálom, hogy ennyire is meg tudtok lenni nélkülem... (Körülnéz.) Egész rendes szoba... (Szünet.) De hát - hadd kapcsoljalak be te haszontalan... (Kapcsolja az Olga blúzát. - Szünet.) Hát a beteg mit csinál egész nap?... Mert hogy te mit csinálsz, azt el tudom képzelni... (Nevet.) Semmit - ugye szentem?...

Olga (szórakozottan): Köszönöm Tini mama, - Sándor ma egy kicsit jobban van... Ugye Sándor?

T i n i m a m a (könnyedén, egy kis malíciával): Mindig mondtam, hogy neked tulajdonképpen nincs is semmi bajod Sándor... Képzelődöl drágám... - Annyi az egész... Azt akarod, hogy bolonduljunk érted... (Közeledik a beteghez): No valld be kis fiam!... (Leül mellé.)

Sándor (tompán): Az könnyen lehet Tini mama... Magam is épp azon gondolkozom.. (Szünet.) Én az előbb elestem... elszédültem... És azt gondolom most, hogy nekem tulajdonképpen nem is kellett volna elesnem... (Fölemelkedik, - mintha fantáziálna): Én talán akartam is elesni...

Olga (el akarja hárítani a dolgot, - gyorsan): Miket beszélsz itt össze... Képzelje Tini mama, - könyörögnöm kellett, hogy imádkozzék... Aztán mikor végre valahára nagy nehezen hajlandó volt...

Tini mama (gyanakodva, - Olgához): Lázas?...

Olga (vállat von): Nem hiszem!... Szóval, hallgasson ide...

Tini mama: Hát hogyan eshettél el Sándor?... Fel szoktál kelni?...

Sándor (révedezve): Meg is ütöttem a könyökömet... (Szünet.) Felkeltem...

Tini mama (Olgához): Nem voltál idebenn?...

Sándor (a szavába kap, - vádaskodva, gyerekesen): De idebenn volt és hagyott felkelni és mikor szédültem, - nem hitte el és hagyott elesni...

Olga (gyűlölő, befelé fénylő szemmel nézi, - majd élesen, keserűen felnevet): No fiacskám... Hazudni egészen jól megtanultál...

Tini mama (szigorúan Olgához): Már megint sokat beszélsz!... (Feláll. Igen elégedetlenül): Hallatlan, - milyen vircsaft van itt!... Tudtam!... Előre tudtam... Előre megmondhattam volna neked... Hiszen így kidobjátok a pénzt az ablakon!... Mit ér így a fürdőhely?... És mért nem ültök kinn a kertben?... Ebben a gyönyörű időben?... (Szünet. Sóhajt): Isten tudja, miket csináltatok, míg nem voltam itt...

Olga (szerényen): Nem szeret kinn a kertben, Tini mama...

Tini mama (sétál): Nem szeret!... Nem szeret... Majd sokat kérdezném én... Még most se' tanultad meg?... Hisz ezt vezetni kell, mint egy gyereket...

Sándor: Én akartam elesni, - az igaz... de csak azért, mert ő hagyott... (Szünet. - Töprengve): Különben... Hiszen nem is akarta hagyni, hogy felkeljek... (Olgára mutat, - kesernyésen): Szegény!... (A szemei megtelnek könnyel. Szünet. - Tini mama szemeibe néz, halkan): Hazudtam Klementin!...

Olga (kesernyésen mosolyog): Hagyd el Sándor... Hagyd már abba!... (Szünet.) Reggel érkezett?

Tini mama (sétál): Reggel...

Olga (kedvetlenül, - halkan): Elhozta?

Tini mama: El... (Szünet.) Apa megint egész úton ivott...

Olga (felkiált): Mi? - Papi is itt van?...

Tini mama (mosolyog): Persze...

Olga (hisztérikus kacagásban tör ki): Hallatlan!... Tini mama... te drága!... Mindig milyen meglepetéseket tartogatsz... (rajongva): Drága, jó apuskám... Hát hol van?...

Tini mama: Alszik... Rögtön lefeküdt és azt mondta, hogy egy óra múlva keltsem fel... De nem akart felkelni...

Sándor (kesernyésen): Az öreg is eljött... (Sóhajt.)

Olga (kérlelve): Menjen és keltse fel...

Tini mama: Minek?... Hadd aludja ki magát...

Olga (gyerekesen): De én szeretném...

Tini mama: Hát menj és keltsd fel... Az Európában vagyunk...

Olga (egy pillanatra elborul az arca. Sándor felé intve, halkan): Itt hagyjam?

Tini mama (ingerülten): Hát te sose szoktál innen kimozdulni?...

Olga: Hát... tudja Tini mama... nem igen... vagyis... (Végigsimítja a homlokát. Szünet. - Kissé hevesen, de kelletlenül): Aztán ne beszéljetek csacsiságokat...

Tini mama (ránéz): Miket beszélsz itt össze?...

Olga (zavartan): Azaz... hogy... Rólam, meg mi ... (Elpirul): Ne szidjatok Sándor... (nevet).

Sándor (kissé felemelkedik. Elmerülten): Olga... én gondolkodtam a dolgon... (Nehezen.) Nem szép volt tőlem, igazán... Roppantul röstellem... - Te itten kínlódol... Már öt hónapja... És ezért semmi elismerés... (Méltóságos mozdulatot tesz karjával. - Szünet). Igazán, bocsáss meg Olga... (Lehanyatlik)

Olga (kedvetlenül): Ugyan hagyjuk... (Tini mamához kesernyésen): Milyen szamár is vagyok... Épp ilyen szónoklatok kellenek nekem... Jobb lenne, ha... ha nem... eh mit!... (Sóhajt, - legyint. Szünet.) - Hol laknak?

Tini mama: Az Európában... Tizenegy és tizenkettő...

Olga (veszi a kendőjét és lassan kimegy. - Szünet.)

Tini mama (fel és alá jár. Az asztalhoz megy és virágait szagolgatja. - Háttal fordulva Sándor felé halkan): No Sándorka... Hogy vagy?...

Sándor (tompán): Köszönöm Klementin... Hát ti hogy vagytok?...

Tini mama (virágait szagolgatva): Beszéltem az itteni orvossal... Azt mondta... (Kis szünet) Azt mondta, hogy nem is olyan veszélyes az állapotod...

Sándor (tompán): Ezt mondta volna?... (Szünet.) No... elég nagy szamár... Én érzem, hogy miről van szó... (Szünet. Bágyadtan): Csak arra kérlek, ne csináljatok itt túl nagy lármát... (Szünet. Nehezen): Mert... igazán... nem is tudom... (Felemelkedik): Mért jöttetek ide?...

Tini mama (virágait szagolgatva, halkan): Terhedre vagyunk?...

Sándor (lehanyatlik): Nem... nem... de őszintén szólva, - remélem, hogy nem szórakozni jöttetek... (elkeseredve): Mert Olgának már csak ez hiányzik... Úgyis, már alig fér a bőrében... (Gyorsan kijavítja magát): Azaz, hogy... félek, hogy egészen megunja majd... és... és nem lesz tovább kedve... mert hát be is látom... kicsit sok már neki... (Szünet. - Igen keserűn): És akkor majd mit csináljak?... Mondd mit csináljak akkor?...

Tini mama (virágait szagolja, félig felé fordul): Hát már nem szeretsz?...

Sándor (izgatottan): Szegény kis Olga... Milyen ostoba vagyok!...

Tini mama (ugyanúgy): Már nem szeretsz?... (Duzzogva): Még meg sem csókoltál... (Szünet.)

Sándor (felkönyököl, - hirtelenül igen izgatottan): Nézd Klementin... Mulatozni jöttél ide?...

Tini mama (hátra fordul és mosolyog. - Gügyögve): Mulatozni!... mulatozni... (Lassan odamegy a beteghez és virágaival cirógatja arcát): Nézd, - ezt neked hoztam... Elfogadod?...

Sándor (fojtva): Mondd, - jó kedved van?...

Tini mama (mosolyog): No-no Sándorka... Csak ne légy olyan zordon... (Szünet.) Hát mesélj!... Hogy volt, mint volt?... (Szünet.) Képzelem, milyen ügyetlenek voltatok!... Nem felejtettetek valamit a vasúton?... Mert ti, - ha én nem vagyok ott...

Sándor (hirtelen indulattal): Mi az Isten csodája?... nem értesz meg engem?... Vagy a Bábel tornyába vagyok bezárva?... Vagy mi a csoda van veletek?...

Tini mama (mosolyog, - leül mellé és ráhajlik, - gügyögve): No... no... no... no... - Kérem, nekem egy puszi jár magától!...

Sándor (elvörösödik): Nézd Klementin, - én nem adok neked puszikát... vagy mi a csodát... mert akkor... tüdővészt kapsz tőlem... Érted?... Hallod?... (Szünet. - Fojtva): Én már igazán nem tudom, mit mondjak... Igazán nem tudom... - Nincs szívetek?... Vagy nem tudtok soha egy másik emberre figyelni?... (Kitör.) Ide nézz! - Klementin, ne nézegesd a körmeidet!... Ide nézz!... Nézz legalább addig rám, amíg beszélek veled!... Könyörgök, - figyelj rám egy kicsit...

Tini mama (elkomolyodó tekintettel, - kissé szórakozottan): Jó, jó, jó, - már figyelek... - Csak ne dühösködj mindenért... - No beszélj!... (Feláll, - nyújtózik, sétálni kezd.)

Sándor (fojtva): Azt mondtad, hogy - figyelek?... (Görcsösen nevet.) Ugye, azt mondtad, hogy figyelek?... Ha jól hallottam... (Lehanyatlik. - Szünet. - Halkan, könyörögve): Klementin... ne sétálj... az Isten áldjon meg!... (Szünet. - Saját magának): Meg fogom próbálni szelíden... igazán!... egészen szelíden!... (Szünet.) Virágot hoztál nekem... Ez igazán szép tőled... Köszönöm szépen... (Ismét kitör): Mondd, - mért vagytok olyan feneketlenül bájosak!...

Tini mama (megáll, - igen elkomorodva): Te kezdesz ám egész bolond lenni, Sándor.

Sándor (hévvel): Na látod!... csakhogy végre már itt tartunk... Hogy szíves vagy végre velem is foglalkozni!... Hiszen már ez is valami... (Kis szünet.) Hát hallgass ide!... Én nem vagyok bolond, hanem én nagyon beteg vagyok... és... és talán nemsokára meg is fogok halni...

Tini mama (legyint a kezével, - bosszúsan): Ugyan... szó sincs róla!...

Sándor (ingerülten): Tehát - szó sincs róla?... Ugye?... És ezt is úgy mondod, mintha nem akarnál hinni legszebb reményeidnek... Hát mivel bizonyítsak?... Kitegyem ide neked a lelkemet az asztalra?...

Tini mama (fejét csóválja, - igen komolyan): Te igazán nagyon megváltoztál Sándor...

Sándor (közbekiált): Most nem erről volt szó... Nem a modoromról beszélünk... Ne térj el a tárgytól... Tini mama (elneveti magát - és összecsapja kezeit): Hát - ez rémes! Mi lett belőled, - Sándor!... Milyen rossz fiú lettél!...

Sándor (gyöngyöző homlokkal, - mániákusan): Rossz fiú, - ugye ezt mondtad, - rossz fiú... (Fojtva): Te talán évődöl velem?... Az nagyon könnyen lehet!... (Szünet. A homlokát simogatja): Talán igazán bolond vagyok... talán mégis... megbolondultam... (Szünet.) Már azt se tudom, mért vagyok olyan mérges... (A levegőbe mered, - zavartan): Mi a fene!... Elfelejtettem...

Tini mama (kedvetlen mosollyal): Jó - én nem bánom, - hiszen beszélhetünk, ha éppen akarod... Kérlek!... Semmi sem akadályoz... (Kis szünet.) Majd én megmondom neked Sándor... Te azért vagy olyan mérges, - mert nagyon is jól megy a sorod... (Szenvedélyesen): Hiszen beteg vagy... persze... De hát mi jogon beszélsz te ilyen hangon? ... (Szünet. - Fojtva): Elvégre, most már az egész család körülötted táncol...

Sándor (tompán): Ha tudnád milyen undorító az egész család... Milyen undorító minden család... Ha tudnád - drága Klementin!...

Tini mama (sötéten): Az lehet...

Sándor (a szavába vág): És aztán még valami!... Ugye most jön a morál?... Ugye most legyek elkészülve rá?... Ugye most szabályozni akarsz engem?...

Tini mama (sötéten): Hiszen lehet, hogy az egész család undorító - Sándor... Az lehet... De neked szükséged van rá... Érted?...

Sándor: És ha szükségem van rá, - akkor nem lehet többé undorító... (Kacag.)

Tini mama (ugyanúgy): Hát tudod, - mi eddig a szellemi magaslatig nem jutottunk még el... De ha még sokáig oktatsz minket... akkor talán majd belátjuk mi is... És... (erős izgalomban): És egy szép napon itt hagyunk... (Szünet. Egy kissé enyhülten, - magyarázón.): Elvégre Olga már egészen tönkre ment melletted... Azt láthatod magad is... Hogy néz ki ez a szegény teremtés?... Sápadt... sovány... alig van már rajta hús...

Sándor: Én sápadtabb és soványabb vagyok, - nem?

Tini mama (kategorikusan): Ő öt hónapja nem mozdul mellőled...

Sándor (mániákusan kacag): Én se' mozdulok mellőle... Mert nem tudok! - Érti?...

Tini mama (folytatja): Csodálom, hogy bele nem őrült... (Szünet. - Felháborodva): Megszoktad, hogy mindig rólad legyen szó... és senki más emberfiáról... Hogy mindig az történjék, amit te parancsolsz... (Indulattal): Elvégre ebből már elég!... Mindenkitől az jár, amit nyújtani tud... Jó: te beteg vagy... De még egy szép szó sem telik tőled?... (Kis szünet.) Úgy látszik, anyád nagyon elkényeztetett...

Sándor (kínosan mosolyog): Anyám?...

Tini mama : Igen... az anyád... Túlságosan imádta egyetlen csemetéjét... És mi nem kívánunk ebben vele versenyezni... Mi is csak azt tudjuk adni, ami éppen tőlünk telik... (Élesen): Pénzt... meg újra pénzt... akárhonnan veszem is... Az mindegy!... (Szünet.) Tudod mibe kerül itt ez a mulatság?... Fogadok, hogy meg se kérdezted... (Szünet.) Jól éltél és most beteg, rosszkedvű és kimerült vagy... Ez jár nekünk... (Szünet.) Azt hiszed, hogy ez az Olga... Eh mit!... (Legyint. - Szünet. Váratlanul, - jelentőségteljesen, bizalmasan): Én nem akartam hozzád adni!...

Sándor (undorodva): Hagyja már el ezt a régi nótát... Nem vagyok rá kíváncsi!...

Tini mama (bizalmasan, - halkan): Hát azt hiszed, - hozzád való?... Ez a ... ez a kölyök!... (Szünet. Sóhajt.) Sajnos, egészen olyan, mint az öreg! - Sajnos! - Mintha nem is a testvérem volna... (Szünet.) Tud ez egy pillanatig is komoly lenni?... (Szenvedélyesen): Mondd... ugye, hogy vak voltál!... (Hosszabb szünet.) Azt hiszed, - itt kellene most feküdnöd?... Tudott ez valaha bánni veled?...

Sándor (megvetőn): Hát ki lett volna hozzám való?...

Tini mama (nyugtalanul): Azt én nem tudom... (Szünet. Indulatosan): Csak azt tudom, hogy ha én nem volnék... (Szünet.) Nem is tudom, mért teszem?...

Sándor (közömbösen, megvetőn): Hát mért teszi?... Ne tegye!...

Tini mama (szenvedélyesen): Ne tegyem?... Hát tudod mit: már nem sokáig...

Sándor (hidegen): Már nem is kell sokáig... (Szünet. Kegyetlenül): És mért tette, ha szabad kérdenem?

Tini mama (vérvörösre pirul): Hogy mért tettem... (Elfúl az indulattól): azt te... azt te nagyon jól tudod...

Sándor (hidegen): De én azt már nem akarom tudni... Arra én ma már nem vagyok kíváncsi... (Szünet. Indulatosan): És... ez a kis kölyök... ez a kölyök... Ezt én szeretem... (Felül): Minden csepp véremmel... - Érti?...

Tini mama (megint uralkodik magán. - Gyűlölködő édességgel): Jól van Sándor... Jól van Sándor... Ezt én már tudom... ezt nekem már tudtomra adtad... És én nagyon örülök neki... Persze!... (Szünet.) Örülök neki, hogy olyan jól megtaláltad, akire szükséged volt... Aki hozzád való... Eh! (Indulatosan toppant. - Sétál. - Szünet.) Aztán legalább tudod már, hogy mi a bajod?... Megvizsgáltattad legalább magad?...

Sándor (hirtelen ellágyul, - mosolyog, - szelíden): Drága Klementin... ha tudnád, hogy most milyen kedves voltál... hogy most mennyire megszerettelek... Hát persze!... Mert mit akarsz te még éntőlem?... (Szünet.) De hát hiába mondom... - nem hiszed el!... Hát nem beszéltél az itteni orvossal?...

Tini mama: Nem beszéltem...

Sándor (boldogan): Na látod Klementin... Na látod... Ezt én úgyis tudtam...

Tini mama (sétál): Egész jól el tudom képzelni, hogy mit mondhat az ilyen suszter...

Sándor (ugyanúgy): De nézd Klementin... ezt még az ilyen utolsó suszter is látja... Ezt nem lehet nem látni... Ezt csak maguk nem akarják látni... (Szünet. - Kissé kesernyésen): Alvajárók maguk?... Vagy úgy kívánják már, hogy nem akarják látni?...

Tini mama: Mi az, hogy nem akarom látni... Nem is nézel ki olyan rosszul...

Sándor (lelkesen): Ugye, nem nézek ki rosszul?... Na látja!... (Kissé mámorosan): Ha tudná, hogy én tulajdonképpen mennyire szeretem magát Klementin... Jöjjön ide... Hadd ölelem meg... Maga a legdrágább teremtés a világon!...

Tini mama (nagyon elpirul. - Fojtva): Bolond!...

Sándor (ugyanúgy): Maga egy nagy egyéniség... (Csúfondárosan): Egy nagy léggömb...

Tini mama (fojtva): Csakhogy ezt a léggömböt, te, drágám, - már nem sokáig kormányozod...

Sándor (ideges boldogsággal): És teszem fel... Drága, jó Klementin... csak éppen felteszem... Ha, - mondjuk, - dögvész volna az országban, - akkor is ezt felelted volna?...

Tini mama (fojtva): Csakhogy semmiféle vész nincs... Érted?... Semmiféle vész nincs... Ne állítsd be magad olyan tragikusan...

Sándor (kicsapongón): De, - drága Klementin, - mért ne mulassunk?... Hát nem jó nekem, - mondja... Hogy végre egyszer szabadon megmondhatom, amit gondolok?... Csak most jövök rá, hogy tulajdonképpen még életemben ilyen boldog nem voltam!... Hiszen eddig kénytelen voltam mindent úgy tenni, meg mondani, - ahogy maguknak tetszik, - nemde Klementin?... (Kissé kesernyésen): Hiszen én ide vagyok láncolva ehhez a rongy díványhoz... Nem látja, hogy kénytelen vagyok úgy táncolni, ahogy maguk fütyölnek?... Nem mehetek el például sétálni!... egy kicsit kifújni magam... (Kimerül, - liheg. Néhány pillanatnyi csend.) Nem... mehetek el sétálni... lássa, - azért voltam én maguknak azelőtt tűrhetőbb ember... (Keserves rajongással): Mert elmehettem sé-tál-ni... - Érti?... Érti Klementin?... (Szünet. - Révedezve): Most jut eszembe, - hiszen maga nekem valami orvosságot hozott?...

Tini mama (sétál, sötéten): Hoztam... Hogy mért hoztam, - azt nem tudom...

Sándor: Mert meg akar engem menteni!... Mert nem akarja, hogy az irodalmat ilyen veszteség érje... Ugye, Klementin?... (Csúfondárosan): Hiszen maga pártfogolt engem ifjú koromban is... Maga volt az irodalom egy Mecénása... - Drágám!... A maga neve benne lesz az irodalomtörténetben - nem tudja azt?...

Tini mama (megáll, - felindulva): Mondja... Képes - ennyire ízléstelen lenni?...

Sándor (ujjongva): Orvosságot hozott!... Talán bizony azt hisz, hogy meg fogok tőle gyógyulni... Vallja be drágám, - hogy ez csak ürügy... Hogy maga inkább csak a közelembe akart fér-kőz-ni... Drága szentem!...

Tini mama (megvetően méri végig, - a fogai közt): Szemtelen...

Sándor (ujjongva): Lássa Tini mama, - drága, egyetlen, jó Tini mama, - én egész más, - nagyszerű hangulatban vagyok, - mióta maga itt van... (Szemtelenül): Maga kellene nekem...

Tini mama (egészen megenyhülten, - kérlelve): Mondd Sándor - képes vagy ennyire ízléstelen lenni?...

Sándor (ugyanúgy): A halálos ágyamon - Ugye?... Gondoljak arra, hogy a halálos ágyamon vagyok?... - Hiszen maga meg akar engem hatni!... Ó, - az nem megy drágám!... És aztán mért hozta azt az orvosságot, - mért fáradott vele annyit?... (Sunyin): Ugye, mégis csak azért, mert - szeret!...

Tini mama (magán kívül, - sírva kiált): Mert őrült vagyok!... Mert bolond vagyok!... (Az asztalra borul sírva.)

Sándor (felemeli az ujját, - mániákus mohósággal): Hohó! Itt nincs kegyelem, Kelementin!... És kinek a bolondja, - ha szabad kérdenem?...

Tini mama (kétségbeesetten zokog): Hogy kinek a bolondja vagyok... Istenem!... Istenem, - milyen szerencsétlen vagyok é-én!... Milyen szerencsétlen vagyok!...

Sándor (egészen felemelkedik, - hirtelen ötlettel): Csak nem akartok megmérgezni?... (Hosszabb szünet.)

Tini mama (felemelte könnyes arcát és rábámul, - melegen, - szelíden): Feküdj le, Sándor...

Sándor (mániákusan): No-no!... Jó, hogy eszembe jut... Mondd meg végre, Klementinka. - Miben is halt meg az első férjed olyan hirtelenül?...

Tini mama (rábámul, - reszketeg, könyörgő hangon): Feküdj le, fiam... Istenem, mi lett belőled!... (Újra sírva fakad.)

Sándor (ugyanúgy): No-no!... Most már megmondhatod az igazat is... No, mondd meg te drága!... Nem árulom el senkinek... Magammal viszem a sírba!...

Tini mama (zokog. - Csend. Aztán, - enyhültebben, komolyan): Feküdj le, Sándor!... (Az orrát fújja.)

Sándor (beteges élvezettel): Azt akarod, hogy hallgassak a dologról... (Görcsösen nevet): Egy kicsit titokzatosan halt meg, - nem?... Nem segítettél neki?... - Nem gyanús neked a dolog?... Nem?...

Tini mama (újból rámered. Reszketeg hangon): Édes istenem... te rosszul vagy!... Ne hívjak valakit?... (Sírósan): Te nagyon beteg vagy!...

Sándor (diadalmas mámorban): Lássa, drágám... Ha akarom, mindjárt velem is foglalkozik egy kicsit... Csak akarni kell, Klementin... (Merőn nézi): Csak meg kell egy kicsit rémíteni!... (Szünet. Komolyan): No, - de azért megmondhatja, miben is halt meg ő kelme?... Igazán nem segített neki?...

Tini mama (feláll - magán kívül, - reszketve az izgalomtól): Őrült vagy?...

Sándor: No-no... Csak éppen a tényállást akarom tisztázni... Hogy is volt?... No ki vele!... Ki vele!... Nem szégyellni az igazságot!...

Tini mama (ugyanúgy): Te meg vagy őrülve!... Mit akarsz te tőlem... Mit akarsz tőlem... (Újból megreszket a hangja.)

Sándor (felemelkedik): Itt nem segít semmi!... Én vagyok az Isten ügyésze... Csak ki vele... ki vele!... (Fenyegetőn rázza az ökleit, - aztán hirtelenül fuldokló, őrjöngő nevetésben tör ki).

Tini mama (igen sápadt. - Elhűlten rámered és nem tud szólani csak dadog): Te... te... én... (ökölbe szorulnak kezei, magánkívül a felháborodástól): Mit mondjak neked... Mit lehet mondani... te... te őrült... (kiáltva): Most értem csak szegény Olgát!... (Tombolva): Feküdj vissza a helyedre... te... te parazita... és örülj... hogy... hogy... nem...

Sándor (fuldokolva köhög): Feküdjek le a helyemre?... Tudod... én ... nem... (Még akar valamit mondani, de nem tud. Szünet. - Lefekszik).

Tini mama (megvetőn): Komédiás!... (Szünet.)

Sándor (liheg, - halkan): Komédiás - vagyok... persze!... (Szünet.) Mindig is az voltam... (Szünet. Újból felemelkedik, - már kedvetlenebbül): No és a második ura miben halt meg?... Mondja Klementin!... (Szünet.) Majd én megmondom magának!... Nem bírtak maga mellett kitartani... (Bólint.) De igen, - higgye csak el!

Tini mama (megvetőn): Komédiás!...

Sándor (lehanyatlik, - bágyadtan): No és hogy van a mostani tisztelt ura?... A sógor... (Felemelkedik és újból roppantul nevet): Sógor... Hallja?... Sógorságban vagyok vele... Pedig... semmi közöm hozzá, - nem nagyszerű?!... És a másik kettő a sírban - szintén sógorom...

Tini mama (megvetőn): Megtisztelve érezheted magad... te... te komédiás!...

Sándor: Na látja! - Sok pénzt keres - mi? Már tudniillik ez a mostani... Vagy a másik kettőre is büszke legyek?...

Tini mama (kitör): Csak annyit mondhatok neked... hogy... hogy az Olga nem marad itt... Ebből a komédiából elég volt!... (Dühösen kifelé indul. Az ajtó e pillanatban megnyílik és megjelenik benne Olga és Papi, - nagy virágcsokrokkal.)

Papi (parókás, pirosarcú, ismét virágzását élő öreg úr, - igen élénken): No - öcskös, - szervusz! (Kukorékolva): Ho-ogy va-gyu-unk? (Odatopog Sándorhoz, leül mellé és azonnal simogatni kezdi.)

Olga (ugyanakkor, szilajon, boldogan): Milyen nagyszerű a levegő!... Sétáltunk... Karonfogva Papival... (Nevet. - Rábámul Tini mamára, - meglepve): Mit olyan mérges?... - Maga sírt?... (Karjánál fogja és a szemébe néz): Mi van?... (Lassan, tagolva): Belekóstolt?...

Tini mama (még halványan az izgalomtól): Veled beszélni akarok!...

Olga (kissé élvezőn): Nna - ugye!... (Valamit beszélgetnek a jobb sarokban, melyből Tini mama egy-egy izgatottabb szava kihangzik.)

Sándor (bágyadtan, - kissé megvetőn): Hát maga hogy van?...

Papi: Te hogy vagy öcsém? - Mert én egészen kitűnően... annyit mondhatok... Megint megfiatalodtam... tudod... (Nevet. - Szünet. - Elszontyolodva): Csak attól félek, hogy mégiscsak gyün az a kutya öregség... (Nagyot sóhajt).

Sándor (gépiesen): Igen, - hát aztán?...

Papi (méltatlankodva): Hát aztán?... Miféle goromba beszéd ez?... Az a hát aztán, - hogy te egy nagy szamár vagy, hogy itt fekszel ebben a gyönyörű időben... Kelj föl és sétálj odakinn... meg igyál egy kis bort... Szóval élj úgy, mint egy rendes ember... majd meglátod!... (Energikusan): Mert nincs neked semmi bajod a világon öcsém... Még az is ostoba, aki azt mondja, hogy neked valami bajod van!... Persze: neked az kell, - hogy még jobban elhagyd magad!... Semmi!...Én mondom neked!... Képzelődés, meg idegesség az egész... Ha én úgy elhagytam volna magam, mint te!... (A mellére üt): Én már négyszer voltam életemben halálos veszedelemben, - aztán mégis itt vagyok!... Csak az kellett volna!... Ezelőtt nyolc évvel is... Ugye Tini?... Azt hittem már: itt az öregség... Kezdett rossz lenni a szemem, meg a lábam... No - gondoltam, - most megdöglünk... Aztán én is épp úgy elhagytam magam, mint te... De akkor megint csak gyütt a fiatalság!... (Nevet.) Ilyen az élet barátom... Bizalom kell hozzá! Érted?... Bi-za-lom. - Ennyi az egész... Azt kell hinni, - hogy sose fogsz meghalni... Mer' mi volna, ha teszem fel én, ments Isten, folyton azon törném a fejem, hogy holnap felfordulhatok... (Elborulva): Hetvennégy vagyok!... (Szünet.)

Sándor (gyenge érdeklődéssel): Aztán sose unta meg?... Mondja?... Egyszer se?...

Papi (élénken): Már mint az életemet?... Azt látod - nem én!... Soha!... Olyan bolond én nem vagyok!... Csak nézlek benneteket fiatalokat: epe, meg méreg, meg veszekedések, - meg elégedetlenség... Mit nyavalyogtok annyit?... Mit van annyi ügyetek?... (Diadalmasan): Csak egyszer élünk!... És ez azér' van, - mer' nem gondoltok soha a halálra... (Bizalmasan): Én, látod, mindig arra gondolok, - hogy akár holnap is vége a mulatságnak!... Mer' lehet!... Mer' az is csak lehet! (Kicsapongón): Aztán annál jobb kedvem van!...(Kissé szemérmesen): Én még ma is szerelmes vagyok öcsém!... Úgy ám!

Olga (savanykásan Tini mamához): Ugyan hagyja!... Mit törődik vele!... (Odafut Papihoz, átöleli a fejét, - rajongva): Drága apuskám!...

Tini mama (az előtérbe jön, - igen kedvetlen, szomorú. - Papihoz): Úgy látszik, megint feltöltött...

Papi (haragosan): Feltöltött?... Micsoda beszéd az?... Mi vagyok én, - egy iszákos?... Mit gorombáskodol te énvelem?... Persze, hogy feltöltöttem... Majd tőled kérdezem!... (Szünet.) Mer' mit segíthetek én terajtad, Sándor?... Beléd nem bújhatok!... Megkérdezhetem, hogy hogy vagy?... Meg aztán megint megkérdezhetem, hogy hogy vagy... Meg erőltethetem a dolgot és szomorú pofát vághatok, hogy itt nyavalyogsz... De segíteni?... Mindenki csak magán segíthet... (Szünet.) Persze, hogy feltöltöttem!... Maj' búsulni fogok!... (Szünet. - A leányaira): De ezek - nem értenek ehhez!... mer' ezek buták ehhez... De te okos ember vagy, öcsém... Örülök is, hogy eljöttem hozzád beszélgetni... (Szivarra gyújt.)

Olga (aggódva): Papi, - itt nem szabad!

Papi: Mit nem szabad? - Szivarozni?... Dehogynem szabad... Ez az egészség... Azt ti nem tudjátok...

Sándor (könnyedén, mosolyogva): Maga - igazán okos ember... Nem sokat teketóriázik, - az biztos... (Szünet.) Úgy látszik, tudja, hogy nekem már nem árt... (Szünet.) Adjon nekem is egy cigarettát...

Olga (ijedten): De Sándor!...

Papi (ránéz): Mit beszélsz te bele a mi dolgunkba... Nesze, öcsém... (Megkínálja cigarettával s a szivarjáról tüzet ad.)

Sándor (mélyen beszívja az első szippantást, - boldogan): Ha-a! - De kitűnő...

Papi: Na, látod!...

Sándor (hirtelen felül): Olga... Szédülök... (Kiterjesztett karokkal, behunyt szemekkel szédeleg, - aztán köhögési rohamot kap.)

Olga (odafut hozzá.)

Tini mama (aki eddig szórakozottan, elgondolkozva lapozgatott egy albumban, - odafut hozzá, - kiveszi a kezéből a cigarettát és lefekteti. - Közben, fojtva): Maga is meg van bolondulva!... Csupa bolond szaladgál ezen a világon...

Olga (eltakarja arcát, sírós hangon): Ezt hallgatom... már mióta!...

Papi: Bolond... mit - bolond? - Nincs hozzászokva... Maj' meggyógyul!... (Sándorhoz): Hogy vagy, öcsém?...

Sándor (lehunyva szemeit, halkan): Bocsáss meg, Klementinka!... Ne haragudj rám!...

Olga (sírós hangon): Nem akarja az orvost hívatni... akárhogy könyörgök...

Sándor (tompán): Klementin!...

Tini mama: (egy helyben áll és a könnyeit törli).

Papi: Orvost hívatni... Pedig az jó volna... (elszontyolodva): Ha az ember már ennyire oda van, mint te... Mer' úgy látszik... (Szünet.) Mondd Olga... volt itt pap?...

Tini mama (élesen ránéz Papira, - a fogai közt): Nem tudja befogni a száját...

Papi (kijavítja magát): Azaz hogy... Hát persze, az a baj, hogy úgy elhagyod magad... (Élénken): Nem szabad úgy elhagyni magad, - hallod-e, öcsém!... Föl a fejjel!... Különben is, hoztunk neked egy jó orvosságot...

Sándor ( közömbösen tompán ): Milyen orvosságot ?...

Papi ( igen élénken) : Kutyazsír, öcsém... Nagyszerű dolog!... A Petneházi Móric bácsi attól gyógyult meg...(Szünet.) Nagyszerű ember volt az öreg...Nagy selma! Akkurát, miatt én... Én, tudod, életemben még nem láttam, két egyforma embert... De arrul mondhatom,-isten nyugosztalja, - hogy éppen olyan volt, mint én... Semmi különbség...Csak éppen, hogy húsz évvel volt öregebb... De mi az a húsz év ?... Mi nekem húsz év?... Olyan, mint tizennégy nap... És mondhatom: nagyon kellemes volt az élet... (Észreveszi az asztalon a borlevest): Nini... mi ez? (Felveszi, megszagolja, nézegeti): Borleves! (Megkóstolja): Az! - No, gyerekek, ezt megiszom!... Egészségetekre! (Iszik.)

Olga (ráakaszkodik, duruzsol): Papi, - ne az egészet!... Hagyjon nekünk is egy kicsit...

Tini mama (aki meddig elmerülten ült egy karszékben, - felfigyel bágyadtan, szomorkásan mosolyog): Ne engedd, Olga!... Mi is akarunk...

Papi (a pohár mögül): Részegesek!... (Lassan továbbiszik.)

Sándor (merőn nézi Papit): Maga, - mikor iszik, egészen olyan, mint egy madár...

Olga (nevet): Ilyen zsugorinak lenni... Nem szégyelli magát?... (Cibálja): Illik ez?... Papi!...

Tini mama (kissé felüdül a látványon - nevet. Aztán gondol egyet, felugrik, odafut az öreghez és ő is cibálni kezdi): Öreg,... elég lesz a jóból... Nekünk is jár valami... (El akarja húzni a szájától a poharat).

Papi (gyorsan kiissza a borlevest): No hála Isten, kiittam... (Fejet csóvál): Hallatlan szemtelenség!... Így tisztelitek ti az apátokat!...

Olga (ellágyulva, rajongva): Apuskám, drága!... Imádunk... (Átöleli fejét).

Tini mama (játékosan): Hozass nekünk is!... Mert ez nem járja!

Olga (élénken): Hozatok is! - És maga is iszik még apuskám!... (Csenget.)

Sándor (halkan, panaszosan): Szédülök! - Ne beszéljetek olyan hangosan...

Papi (suttogva): Látjátok... Haszontalan népség... Mit lármáztok...

Olga (rákönyököl Papi vállára, - suttogva): Papi - mi van avval a kislánnyal?... (Nevet.)

Papi (halkan): Melyikkel angyalom, a sok közül?...

Olga (halkan): Az a kutyás?

Papi (halkan): Ja az! - Nagyon édes! - Mondhatom: nagyon édes!...

Tini mama (halkan): Magának hál' Istennek az egész világ édes!...

Papi (halkan, ravaszkásan): Még a nők se legyenek édesek?... Mi marad akkor a világból?... Hát még az a kislány!... Még életemben ilyet nem láttam... Az még se színházba' nem volt, - se' sehol a világon... Az még semmit nem látott... Még egy regényt se' olvasott...

Tini mama (nevet, - halkan): És aztán a szűz!...

Papi (diadalmasan): Eltaláltad! - Ez az éppen, ami benne úgy érdekel... Kérdezem tőle: hogyan lehet az, - ilyen intelligens lány, mint maga... Hogyan él maga?... Mert, - olyan okos, - igazán tanulhatnátok tőle... - Azt mondja: ő ilyen, - ő nem vágyik semmire... Ő reggel felkel és a kutyájával játszik, aztán zongorázik ebédig, aztán elmegy a mamájával sétálni... - mindig a mamájával... aztán alszik egy kicsit, - aztán megint csak zongorázik ötig-hatig... Így él... És, ami a legjobban tetszik nekem, - még moziba se' jár... Nem úgy, mint ti!

Tini mama (nevet): Mit ugrik be ilyen meséknek!...

Papi: De úgy van, - igaz, ha mondom... (Ünnepélyesen): Az a lány nem tud hazudni... (Rajongva): És milyen gyönyörű!...

Tini mama (sétál): No hála Istennek, ... Csakhogy megint szerelmes...

Olga (átöleli apja fejét): Igen, hála Istennek, - drága Apuskám!...

Sándor (aki eddig lehunyt szemekkel feküdt, - hirtelen felkönyököl): Hányszor volt maga szerelmes életében?...

Papi (buzgón, - a beteghez hajolva, mosolyogva): Hányszor?... (Bensőségesen sóhajt): Igazán szerelmes?... Talán csak háromszor... (Számol az ujján): Igen... háromszor...

Sándor (merev tekintettel vizsgálgatja, - halkan): Maga egész olyan, mint egy öreg asszony...

Papi (saját magára figyelve): Hogy?... Hogy mondod?... Ja igen... De azért a szívem sosem volt ám hideg... Nehogy azt hidd... Az én szívem ma is oly fiatal még, öcsém... Nem cserélek én sok fiatal...

Tini mama (sétál): És a zseb...

Papi: A zseb!... Mit a zseb!... Ti mindig afféle aljas dolgokra gondoltok... Hol volnék én ma már!... Na, hát tudjátok meg, hogy engem mindig a női lélek érdekelt... Értesz engem, öcsém?... És épp ez a dolog titka... Ettül van az, hogy én ma még épp olyan fogékony vagyok a nők szíve iránt!... Mert hol volnék én!... (Szünet.) És ezt nem mindenki érti ám... Ez az, amit érteni kell!... Ebben még te is tanulhatnál tőlem, édes öcsém... Mert... tudod... azt hiszem... te is azt nyögöd, barátom... Te is azért vagy ám beteg,... mert nagyon is szeretsz...

Olga (vérvörösre pirul, befogja Papi száját): Ugyan, - apuskám!...

Sándor (kínos undorral): Hech! (Feldobja magát fektében.)

Tini mama (megáll, undorodva): De belejött a mondókájába... Tudja mit?... Ne ízetlenkedjék!...

Papi (méltatlankodva): Mit vagy velem olyan goromba?... Mit - ízetlenkedés?... Nem vagytok ti kisgyerekek... Ezen én már eleget gondolkodtam... (Oktatva): Mert te Olga... te bizonyára nem vagy tisztában a dologgal... (Óvatosan, - kissé mosolyogva): Nem szabad ám olyan követelőnek lenni...

Tini mama (indulatosan): Megőrült?...

Papi (izgatottan): Ne tanítgass te engem... Amit én mondok, az csak hasznára lehet mindkettőjüknek... (Szünet.) csak szerelmesnek lenni! - mindig... Az a fontos!... az nem árt meg és az tart fiatalon!... Én tizenhat éves koromban egyszer oly szerelmes voltam, hogy nekidőltem egy palánknak és majdnem elaléltam... És ez az igazi, - barátom...

Pincér (megjelenik).

Papi: No maguk is jócskán váratnak magukra...

Olga (számol): Egy-kettő-három, borlevest hozzon... Sándor - tetszik?...

Sándor (egy halk állati hangot hallat és a másik oldalára fordul).

Tini mama: Három borlevest hozzon...

Pincér (kimegy. - Szünet).

Papi (suttogva): Igazán legyünk csendesebben... Ne zavarjuk, - ha nyugodni akar...

Sándor (lehunyt szemekkel, - igen szelíden, kérlelve): Menjetek ki a kertbe... nagyon kérlek!...

Papi (örömmel): Ez nagyon jó lesz, - ott isszuk meg a borlevest!... (Szünet.) Gyerekek... Olga... Nem adnál annak a kis lánynak valami olvasnivalót... Valami szép regényt... (Mosolyog): De ne olyat, amit a Sándor írt!...

Olga: Hisz ráér még!... Csak nem akar még visszamenni!...

Papi: De... de... én nem maradok sokáig... (Rajongva): Én nem tudok nélküle élni!...

Olga (felvesz az íróasztalról egy könyvet és odaviszi): Jó lesz?...

Papi (lapoz benne): De ne valami pikánsat!... (Hóna alá veszi): Menjünk!... (Feláll. Aztán újra előveszi a könyvet és lapozgat benne.)

Sándor (könyörögve): Menjetek!...

Tini mama (a kertre néz): Odakinn oly remek idő van!... Gyertek!... (Megy kifelé).

Olga (utána ugrál): Én is jövök!... Tini mama oly boldog vagyok!... (Belécsimpaszkodik): Tini mama, - milyen jó volna, ha legalább magának volna egy gyereke!... Ha csak egy ilyen icike-picike is!...

Tini mama (ránéz): Hát miért nincs neked, - te haszontalan! - Azért vagy olyan bolond!...

Olga (kicsapongón): Hiszen hozhatok én magának ide egyet, ha éppen akarja... (Mélyen elpirul, - nevet. - Rajongva): Én úgy szeretnék egyet Tini mama!... (Kimenőben): Nem kell valami Sándor?... (Kimennek a kertbe.)

Papi (felpillant a könyvből - a hóna alá csapja): No - csakhogy már kimentetek... Szervusz Sándor... Aludj egy kicsit... Bolond népség ez!... (hirtelen bizalmasan, halkan, kissé aggódva): Te... azért talán mégis jó volna... ha talán mégis papot hozatnál... (Nem kap feleletet - Ügyetlenül áll a helyén, aztán gyorsan kimegy. - Szünet.)

Olga (visszaszalad és a borleveses pohár alját kikanalazza, - a kanalat, szája szélét nyalogatja. - Szelesen): Nem kell valami Sándor?... (Szünet. - Kiszalad. Nemsokára kívülről hallatszik, amit énekel. - Forró nyár.)

Sándor (felemelkedik. - Révedezve, - bólogatva): Énekelsz kis fiam?... (Lassan feltápászkodik.)

Papi hangja odakünn: Gyerekek jó volna egy kicsit lefeküdni... a fűbe...

Tini mama (nevetése, aztán beszédhangok hallatszanak, végül megint csend lesz).

Sándor (révetegen néz körül. - Aztán az egyik bőröndhöz botorkál és kotorász benne. Valamit kivesz és zsebre dugja).

Olga (megjelenik az ajtóban, - bekiált): Nem kell valami Sándor?... (Meglátja, - meglepve): Te fenn vagy?... (Bejön, aggódva): Mit csinálsz?...

Sándor (zavartan): Semmit... azaz hogy... Kerestem valamit...

Olga: Talán ki akarsz menni?...

Sándor: Nem... azaz hogy... (roppantul idegesen): Hagyj békén!...

Olga (közelebb megy hozzá, - melegen): Ne légy olyan szégyenlős... Édes Sándorkám... (Szünet. - Gyanakodva): Kerestél valamit?... (A szemébe néz, - közelebb megy): Valami hazugság van a dologban, - látom az orrodon drágám... (Végig tapogatja): És gyanús is vagy nekem... Mondd - mit kerestél?... (Kinyitja a bőröndöt, - elhűlten, csendesen): Ja úgy?... (Szünet. A szemébe néz): Tegye szépen vissza azt a revolvert...

Sándor (bosszúsan): Ne olyan hangosan!...

Olga (a szemébe néz, - ugyanúgy): Tegye vissza!...

Sándor (kérlelve, - szelíden): Mondd, mért tegyem vissza?... (Szünet. A szemébe néz, - szeretettel, melegen): Mondd kedves - mért tegyem vissza?... Nem lesz jobb?...

Olga (hisztérikus hevességgel): Tegye vissza!... (Ráveti magát és lázasan motozza).

Sándor (felemeli karjait és tűri)

Olga (kiveszi a zsebéből a revolvert, - a szemébe néz): Már megint?...

Pincér (megjelenik az ajtóban): Borleves!...

Olga (rezignáltan): Vigye a kertbe...

Pincér ( a kert felé kimegy).

Olga (szemébe néz, - keserűn): Hát mondja, - már megint?...

Sándor (egykedvűen): Igen, - már megint...

Olga (szomorúan): Oly tűrhetetlen vagyok neked?... Oly rosszak vagyunk hozzád?...

Sándor (könnyedén, - szomorúan): Hát mit is mondjak neked?... (Halványan mosolyog): Megint panaszkodjam?... (Melegen): Hidd el, kicsi Olga, - jobb lesz!... Neked is, - nekem is...

Tini mama h a n g j a: Olga!... Itt a borleves!...

Olga (bosszúsan): Rögtön!... (Szünet. Szomorúan, - lesütött szemmel): Te utálsz minket... tudom... És mi hiába akarunk jók lenni hozzád... (Hirtelen ellágyul. - Gyötörve magát): Ugye kimentem?... Itt hagytalak!...

Sándor (kínosan mosolyog): Ugyan... Olga!... Ne gyerekeskedj kicsikém... Persze, hogy kimentél... - Okosan!... (Mosolyogva, - gyengéden): Persze... egy kicsit kimentél...

Olga (leteszi a revolvert, - aztán átöleli Sándor fejét): Bocsáss meg!... Drága, - bocsásson meg... (Könny fátyolozza szemét. Remegő hangon): Ugye, hogy rossz vagyok?...

Sándor (a fejét simogatja, - bágyadtan mosolyog): Hát mért ilyen... Mondja csak... (Sóhajtva): Mért ilyen?...

Tini mama hangja: Olga! - A borlevesed!

Olga (kiált, - remegő hangon): Igyátok meg!...

Sándor (mosolyog): Igazán?... (Simogatja): Igazán ott hagyod értem a jó borlevest?... Gondold csak meg!... Igazán?...

Olga (Sándor mellére hajtja fejét s behunyva szemeit, mosolyog): Igazán!...

Sándor (kissé meginog. - Leül egy karos székbe): Szédülök fiam...

Olga (leül mellé a fotel karfájára, - átöleli fejét s gyengéden): Mért szédül mindig kis fiú?... Mondja, mért szédül?...

Sándor (átöleli a kezét, - duruzsolva): Te egy kis cica vagy!...

Olga (behunyja a szemét, mosolyog és Sándor melléhez dörgöli fejecskéjét): Mondd, - igazán haragszol?...

Sándor (mosolyog): Hát mért haragudnék?... Talán mert úgy szereted a borlevest?... Hiszen te egy kis cica vagy!... (Szünet. - Melegen, bizalmasan): Hiszen azért is hozattam olyan sokszor... Hiszen én nem is szeretem...

Olga (duruzsolva): Látod, - milyen rossz vagyok!... (Hirtelen): Mért is szeretsz, - mondd?... Mondd, - lehet engem egyáltalában szeretni?...

Sándor (bensőséggel): Hiszen éppen azt szeretem, hogy te ilyen kis... nagy csacsika vagy! Hiszen ha nem volnál ilyen nagyon nagy csacsika, - talán nem is szeretnélek!... (Szünet. - Megöleli, - mosolyog): Csak azt az egyet mondd meg, mért nem hozattál magadnak soha, - ha ennyire szereted?...

Olga: Mit?

Sándor: Hát borlevest!...

Olga: Mert az nem szép, hogy az ember mindig csak magára gondoljon... és örüljön valaminek... amikor más... amikor te olyan beteg vagy... (Szünet.) És én jobban is szeretem azt, amit te hagysz nekem...

Sándor (bensőségesen): De hagytam is, - ugye?... Meg voltál-e velem elégedve, - mondd csak kicsikém... Mondd csak... (E pillanatban ellágyul és könny fátyolozza szemét. - Szünet. - Simogatja. - Kissé reszketeg hangon): Hiszen... ugye tudod... ugye nem fogod elfelejteni... Ne felejtsd el édes kis... kicsi cica... Ugye hányszor hagytam ott az egészet... Mind!... Csak épp, hogy megkóstoltam... És akkor úgy örültem, mikor láttam, hogy te hogyan nyalakodsz... Te kis malac... te!...

Olga (Sándor melléhez dörgöli fejecskéjét, - bizalmasan): Hiszen én tudtam ám, hogy te nem nagyon szereted...

Sándor (kesernyésen): Úgy?...

Olga (megbánva, amit mondott, - szomorúan): Ugye milyen rossz vagyok!...

Sándor (gyengéden, - szomorúan): Nem vagy te rossz... (Sóhajtva): Én vagyok a rossz...

Olga (rajongva): Te jó vagy!... Te jó vagy!... És én is meg akarok próbálni jobb lenni... De igazán... Ne mosolyogj!... Mért, - az nem lehet?... (Felugrik. - Hirtelen ötlettel): Verj meg engem Sándor... De igazán... (Nagy, komoly szemet mereszt): De igazán verj meg!... Légy szíves!...

Sándor (szomorkásan nézi): Te kis... csacsika...

Olga (akaratosan): De igazán verj meg... (Hisztérikusan hízeleg): Sándorka verjen meg!... (Duzzogva, lesütött szemmel áll a helyén): Hát mit csináljak?... Mikor nem tudom érezni, akármilyen nagy baj van is... (Letérdel eléje - rimánkodva): De én akarok jó lenni... és nem tudok... És én szenvedni akarok... Veled... Én mindig csak később tudom érezni és akkor oly szomorú vagyok!... Úgy fáj a szívem... Úgy fáj... (Felnéz rá. - Ökölbe szorulnak a kezei s a szeme megtelik könnyel): Én... akármit teszek... az rossz...

Sándor (aggódva, - izgatottan): Nem szabad, kicsim... Hát hova gondolsz... (Megpróbálja felemelni, - de hátrahanyatlik.) Nem szabad!... Ne alázz meg engem... Hiszen megszakad az a kis szíved... (Rimánkodva): Kelj fel!... Kelj fel kicsi...

Olga (felnéz rá, - reszketve): Segíts rajtam Sándor... Hisz te oly jó vagy... És oldozzál fel engem?... (Megcsuklik a hangja.)

Sándor (magánkívül az izgalomtól, - az ég felé néz): Segíts már! - Hogy ne tartson soká!...

Olga (felugrik, - kiáltva): Nem!... Nem!... Nem akarom hallani!... (Körülfut a szobában és bedugja füleit.)

Sándor (reszketve): Nem kicsi... Nem mondtam semmit... Nem... (Hosszabb szünet.)

Olga (a szoba egy sarkában áll összehúzódzkodva, - befogva füleit).

Sándor (fájdalmasan): Nézd gyermekem... Hiszen muszáj már egyszer komolyan is beszélni a dologról...

Olga (irtózva): Nem!... Nem akarok!...

Sándor (igen fájdalmasra torzult arccal): Hát azt akarod, hogy el se' búcsúzzam tőled?...

Olga (sikolt): Ne... be-szélj... (Szünet.)

Sándor (eltűnődve): Hát - hiába!... Akárhogy is: - nem lehet!... Nincs elég erőm... A végin: - muszáj egyedül maradni... (Szünet. - Határozottan): Olga, fiam, - a naplómra nagyon vigyázz és ne add oda senkinek... Majd jönnek érte...

Olga (hangtalanul rázkódik és még jobban összegubózik).

Sándor: És... mindenesetre el akarok neked még valamit mondani. (Szünet. - Nehezen): Oly furcsa érzésem volt ebben a pillanatban... Olga fiam!... (Töprengve): Különös!... Egészen furcsa!... Mintha leugranék valami magasságból és... és nem én esnék lefelé... hanem a földet dobná valaki felém... (Szünet.) Ja mit is akartam mondani?... Igen, - igen... Hiszen látod, - Olgácska, - akárhogy vesszük is - szerencse, hogy nincs gyereked és... és hogy nem is szoktál még annyira hozzám... Még nincs kizárva, hogy esetleg más... egy más ember... tudod... ne haragudj kis fiam... De figyelmeztetni szeretnélek, hogy majd... hogy majd... (Legyint. - Sóhajt. - Szünet.) Te talán néha el is felejted, - hogy már öt éve asszony vagy... De azért meg volt benned a jóakarat... igazán!... És én csak azt akarom most mondani neked, hogy nagyon szerettelek... Így... ahogyan vagy... amilyen vagy... hogy az én szíven... lelkem... minden csepp vérem... (Hátrahanyatlik a karszékben és behunyja a szemeit. - A könnyei folynak.)

Olga (odafut hozzá, - rémülten, magánkívül): Nyisd ki a szemedet!...

Sándor (felnyitja a szemeit, - mosolyog): Oly jó így kisfiam... Oly jól érzem most magam... (Kis szünet.) Ilyen jól... igazán... talán, még sosem voltam...

Olga (lázasan): Be kell venned azt az orvosságot, amit a Tini mama hozott!... (Szünet.)

Sándor (mosolyog): Tudod, - milyen orvosság az?...

Olga (ugyanúgy): Be kell venned!... Be kell venned!...

Sándor (mosolyog): Fiacskám, - hiszen ezek kutyazsírt hoztak nekem!...

Olga (rimánkodva): Hiszen a Petneházy Móric bácsit is meggyógyította... drága jó Sándor!...

Sándor (szelíden): Olgácska, - ... én ezt nem fogom bevenni...

Olga (rimánkodva): De mért ne?... Édes, jó Sándor... Mért ne próbálnád meg!... A jó Isten áldjon meg!...

Sándor (szeretettel): Téged áldjon meg!...

Olga (rimánkodva, - gyerekesen): Nézd - édes!... Mért ne próbálnád meg?... Behunyod a szemed - és lent van... És meglátod... (Összekulcsolja a kezeit): Meg fogsz gyógyulni...

Sándor (mosolyog): Meggyógyulok?...

Olga (Rajongva): Meg fogsz gyógyulni... Akarom... Én nem hagylak!...

Sándor (szelíden): Nézd kis fiam... Én nem fogok ám ezért mérges lenni... Igazán nem... Egy cseppet sem... csak ne félj kis galamb... (A keze után nyúl): No gyere ide szépen... Gyere ide... (Simogatja.) De el kell ám hinned nekem, hogy ez az egész egy nagy csacsiság... Én nem haragszom ám azért... Dehogy!... De azért neked nem szabad ám ilyen csacsiságról még beszélned sem... Még ha a Tini mama mondaná, - jó, azt még megértem valahogy... Bár azt is csodálom... Igazán nagyon csodálom... De hozzád nem illik ám az ilyesmi... Hidd el kis fiam... Te mégis már öt éve itt vagy mellettem...

Olga (sóhajt. - Lesütött szemmel hallgat egy ideig, - aztán): Mondd Sándor... de egész őszintén... szereted te a Tini mamát?...

Sándor (mosolyog): Hát te kisfiam?

Olga (savanykás grimaszt vág): Hát... tudod - nem valami nagyon... Mert hamis... (Élénken): Hamis ám a Tini mama, - mondom neked Sándor... De ne beszélj erről!... Néha már unom... (Szünet.) De te valamikor szeretted!... Nem?...

Sándor (tűnődve): Valamikor szerettem...

Olga (ártatlanul): Én láttalak, mikor egyszer csókolóztatok... A fürdőszobában... (Elpirul. - Nevet - Szünet.)

Sándor (kissé kedvetlenül): Hát még mit láttál?...

Olga: Mást nem láttam... (rajongva): De akkor én már szerettelek... És egész nap sírtam...

Sándor (mosolyog): Hát tudtál te egyáltalán szeretni?...

Olga (nagyot nyújtózik, - a kertbe néz): Hová mentek ezek?... (Ásít. - Szünet. - Szórakozottan): Vedd be szépen azt az orvosságot...

Sándor (mosolyog): Drágám... ha ki akarsz menni hozzájuk... Én nem tartóztatlak!...

Olga: Nem... Nem Sándor... de be kell venned... igazán!... Az én kedvemért!...

Sándor (szemrehányóan): Látod, - látod, - már megint nem figyeltél ide, kis haszontalan!... Az előbb már elmagyaráztam neked... Na jó!... Nem baj!... Hát figyelj ide szépen!... Azt szeretném, ha okosabb volnál...

Olga (a szavába vág): De a Tini mama is azt akarja, hogy vedd be!...

Sándor: Hiszen te magad mondtad az előbb, fiam, hogy a Tini mama hamis... És a Tini mama talán nem is hiszi el, hogy én ilyen beteg vagyok... (Szünet. - Előrehajlik. - Kissé izgatottan): De neked el kell hinned... Neked nem szabad tréfálnod velem...

Olga (buzgón): Hiszen én elhiszem, - és én nagyon is sajnállak téged...

Sándor (mosolyog): Na látod, fiam... És mondd csak: hát mindig és mindenben a Tini mama tetszése szerint kell tennünk?... Az egész életünk fölött ő rendelkezik?... No - ugye nem?... Hiszen nézd fiam: - az nem is orvosság... Épp úgy azt is akarhatnád, hogy valami szemetet vegyek be... (Szünet.) Most menj ki szépen hozzájuk és majd ha elfáradtál, - gyere megint be...

Olga (kinéz a kert felé): De előbb be kell venned azt az orvosságot... De igazán Sándor... Csak nem szégyeníthetjük meg a Tini mamát!... Mikor ezért jött... És most mit mondjak neki?... Tini mama, hiába jöttél... A Sándor nem akarja bevenni... Milyen szégyen az!... Hiszen úgyis írta, hogy baj lesz veled... hogy majd nem akarod bevenni... És milyen nehezen tudta megszerezni - szegény Tini mama... Mennyit fáradott vele... Nézd Sándorkám...

Sándor (komoran): Nem azért jött az ide!...

Olga: Hát mért?... Akkor mért jött volna?... (Szünet. Hízelegve): Nézd, drága Sándorkám...

Sándor (fáradtan): Menj ki kicsikém!...

Olga (konokan): Nem megyek, amíg be nem veszed!...

Sándor (türelmetlenül): Menj - menj - menj... És hagyj egyedül...

Olga: Vedd be az orvosságot... És akkor... (Nevet): Akkor örökre elmegyek... - Jó?

Sándor (kesernyésen): Nagyon jó... Csak menj már!...

Olga (kacéran): - Úgy?... most aztán azért is maradok... magánál Sándorka... (Leül a fotel karfájára): És addig nem megyek, amíg szépen szót nem fogad...

Sándor (hirtelen elvörösödik. - Felemelkedik helyéről. - Fojtva): Elvégre én egy súlyosan beteg ember vagyok... (Elfúl a hangja): És amit ti velem itt csináltok... (Szenvedélyesen): Mulatsz rajtam?...

Olga (sápadtan felemelkedik.)

Sándor (igen indulatosan): Nem szégyenled magad?... (Liheg): Kénytelen vagyok most már így beszélni, ha másként meg nem értesz... (Toporzékolva): Én itt nem tudok megmozdulni... És ti azt teszitek velem, amit akartok... (Állati bőgéssel): Men-je-tek innen!... (Az ökleit rázza): És ne is lássalak!... (Feláll és lassan, bizonytalanul a díványhoz megy. - Útközben): És most menj!... És mondd meg annak a feslett bolondnak... Meg annak az agyalágyult vén szamárnak... (Megáll, - liheg, - Szünet. Felveszi a takarót, lefekszik és valahogy, - reszkető kezekkel betakarja magát, - aztán a mellén összeteszi a kezeit. - Nagyobb szünet. - Indulatosan): Mi lesz?...

Olga (aki eddig sápadtan, elhűlve állt a helyén, hirtelenül a bőröndökhöz rohan, - lázasan kinyitogatja azokat. - Közben, - hadarva): Én most bepakolok és elmegyek... Majd én itt hagyom magam kínozni... (Könnybe lábad a szeme): Ez az én jutalmam... Ez a köszönet... amiért annyit szenvedek... (Leborul az egyik bőröndre és hangosan zokog): Én elmegyek... Most aztán örökre elmegyek... És soha többé nem látsz engem... (Össze-vissza szórja a bőröndökben levő holmit. - Majd a szekrényhez szalad, - kinyitja és kidobálja belőle a ruhákat. Közben): Majd akkor meglátod... Majd akkor meg fogod látni, hogy... hogy ki voltam én neked...

Sándor (tompán): És mit csináljak itt egyedül?...

Olga (indulatosan sír): Amit akarsz!... Ami tetszik!...

Sándor (tompán): Felforduljak?... (Szünet.) Várj még legalább néhány napig... (Szünet.) Kutyazsírt akarsz velem etetni?... Mondd?...

Olga (sírva): Én nem akarok veled etetni semmit... Én azt sem bánom, ha... ha... akármit csinálsz is... Nekem már elég volt!... (Felnyalábolja a ruháit és a bőröndökhöz viszi. - Egy férfi-mellényt kikap a holmiból és odahajítja a beteghez): Ez a tied!...

Sándor (felül - könyörögve): Nézd... Olga... Könyörgök... Ne csinálj itt ilyen rendetlenséget... (Lehunyja a szemeit): Én ezt nem bírom nézni... Könyörgök... Olga!... Nézd, - ne vágj hozzám semmit... én elvégre mégiscsak egy beteg ember vagyok... (Mély komolysággal): Legyetek irgalommal... emberek!... Legyetek könyörületesek irántam... (Szünet.) Nézd, - Olga!... Én nem bírom bevenni ezt a... ezt a rémes... (Megakad. - Nyel egyet.) Mert utálom... Hidd el, hogy borzasztóan utálom... és mert rettenetesen undorodom - és szégyellem magam... hogy te... az én feleségem... hogy te engem ilyenekre akarsz kényszeríteni... (Szelíden, - mély szomorúsággal): Nem szabad ezt tennetek Olga... ez nagy szívtelenség... Mert nem szabad egy okos embert arra kényszeríteni, hogy ilyen borzalmas ostobaságot csináljon... Hiszen már én oly sok mindent megtettem a kedvedért... (Könyörögve): Lásd be édes... És bocsáss meg nekem!...

Olga (aki közben egyre lassabban rakosgatta a ruhát. - Sírós hangon): És ezért... ilyen ostobaságért ennyire felizgatod magad!...

Sándor (összecsapja a kezeit és fuldokolva felnevet).

Olga (izgatottan): És engem is!... És engem is!... (Megint hevesen csomagol): Nekem is jogom van élni!...

Sándor (szelíden): Persze-persze... Nem is azért nevetek én!... (Szünet. - Gyengéden): Gyere ide hozzám!...

Olga (duzzogva, - sírós hangon): Nem megyek!...

Sándor (melegen): Gyere ide kis galamb... És ne haragudj rám!...

Olga (elereszti a kezében levő ruhadarabot és tűnődik).

Sándor (igen melegen): Gyere ide kis fiam... Csak egy kicsit gyere ide...

Olga (a kertajtó felé néz, - duzzogva): Mindjárt bejönnek...

Sándor (mosolyog): Nem baj kicsikém...

Olga (odamegy hozzá, kissé fanyarul): Mit akarsz?...

Sándor: Ülj le ide szépen...

Olga (leül mellé): Mit akarsz?...

Sándor (reszketeg kézzel simogatja): Ugye, nem haragszol, kedves... És nem fogsz többé kínozni?...

Olga (duzzogva): Én nem kínoztalak!...

S á nd o r (ugyanúgy): És nem fogsz többé ilyenekre rábeszélni?... Hiszen látod, fiam... aminek értelme van, arra úgy sem kell engem rábeszélni...

Olga (duzzogva): Én nem beszéltelek rá semmire... Én csak mondtam...

Sándor: De - minek is?... Hiszen, édes fiam, - én is szeretnék még egy kicsit élni... Utazgatni... Nem volna jó?...

Olga (melegen): Látod... még nem is voltunk Olaszországban...

Sándor (melegen): azért, kis fiam... Légy egy kis türelemmel... Nemsokára meg fogok gyógyulni... És akkor elviszlek magammal Olaszországba... Jó lesz?...

Olga (melegen): És neked is milyen jót tenne... De honnan veszünk pénzt?... Mert a Tini mama már nem ad...

Sándor (ugyanúgy): Majd veszünk valahonnan... Majd lesz!... Majd addig dolgozni fogok megint... És majd lesz!... Meglátod: minden jó lesz!...

Olga (ráborul - sírósan): Látod, - milyen csúnya tudsz lenni!...

Sándor: Csak nem szabad ilyen erőszakosnak lenni!... Megígéred?...

Olga: Mit?

Sándor: Hogy nem fogsz többé erőszakos lenni?...

Olga (ráhajtja a fejét, behunyja a szemét): Megígérem...

Sándor (megcsókolja a kezét): Na látod, kis fiam... És most menj és rakd vissza szépen a ruhát...

Olga (feláll és megy a ruhákat visszarakni. - Szünet.)

Sándor (nagyot sóhajt. - Mosolyog - szomorú tekintettel): Hát Istenem!... Hát mi is volna, ha tényleg meggyógyulnék... Olga fiam!... Mi volna, ha például ma éjjel egy szépet álmodnék - és meggyógyulnék tőle... (Szünet. - Révedez): Te, Olga!... Hogy is van az a nóta: Mindjárt meggyógyulnék?...

Olga (rakosgatja a ruhákat): Aha!... (dúdol): Ha kertészed lehetnék... Ha kertedbe mehetnék... Mindjárt meg-gyó-gyul-nék...

Sándor (élvezőn, - szomorúan, - meghatva): Milyen szép! (Sóhajt. - Szünet. Kérlelve): Énekelj még egy kicsit!

Olga (halkan eldúdolja a dalt.)

Sándor (lehunyt szemekkel hallgatja. Szünet.)

Olga (rakosgat, szomorkásan): Látod... mennyire szeretnél meggyógyulni... És mégsem teszel semmit... Más ember - igazán, - a te helyedben mindent megtenne... Már a felesége kedvéért is... (Szünet.) Még nem vagyok se öreg, - se csúnya... Még oly szépen élhetnénk... (Sóhajt. Szerényen, halkan - óvatosan): Látod, Sándor, - igazán megpróbálhatnád... Olyan szörnyűségesen nagy dolog ez?... Hiszen, hallod... hogy a Petneházi bácsi is meggyógyult tőle...

Sándor (feldobja magát fektében, - kicsapongó vidámsággal): Hej! Haj! Bár megfulladt volna tőle...

Olga (rakosgat): Ki?

Sándor: A Petneházi bácsi, vagy hogy híjják...

Olga (szemrehányón): Te csak mindig elütöd!... Hiába beszélek én neked!...

Sándor (hangosan nevet): A legjobb pedig, tudod, mi lett volna... Ha meg se' születik...

Olga (rakosgat): Ki?

Sándor (vidáman): A Petneházi Móric bácsi... Meg én... Mi ketten... (Szünet.) Úgy látszik, mi is hasonlítunk egymáshoz...

Olga (rakosgat): Istenem, de nagy dolgot is csinálsz belőle... Igazán!... Az ember azt hinné, - tudja Isten, miről van szó!... Behunyod a szemed - és lenn van...

Sándor: Piff-paff-puff...

Olga (rakosgat): Mi az, hogy piff-paff-puff...?

Sándor: Az mindegy, hogy piff-e, vagy paff-e... ez azt jelenti, hogy lement a gyomorba az a szemét...

Olga (rakosgat, - bosszúsan): Ej - te mindig viccet csinálsz mindenből...

Sándor: Én - viccet csinálok, - mindenből... És mindig?... Bár úgy volna... Angyalom!...

Olga (rakosgat, - bosszúsan): Tisztességes ember nem kínozza ilyen csekélységgel az egész világot... Meg a feleségét... Most a Tini mama hiába utazott ide... És hiába dobta ki azt a sok pénzt... (Hirtelen): Tudod mit?... Majd azt mondjuk, hogy bevetted... Jó?... (Szünet.) Pedig tudja Isten, milyen jó volna, ha bevennéd... Egész biztosan tudom, hogy használna...

Sándor (nyugodtan): Szóval, - biztosan tudod?... Szóval nem hiszed el, hogy butaság... Hát, - hogy bizonyítsam be neked?...

Olga (rakosgat): Butaság - hát butaság... Az ember mindenesetre megpróbálja...

Sándor (merőn nézi): Szóval ezt is... - mindenesetre megpróbáljam... ugye?... Mindent - mindenesetre megpróbáljak?... Hátha jó lesz - ugye?...

Olga: Én nem kényszerítlek... Én semmire sem kényszerítlek... Aztán majd ne mondd, hogy én kénysziretlek...

Sándor (merőn nézi): Mi az, hogy kénysziretlek?...

Olga (rakosgat): Eh mit... Kényszerítlek... - vagy kénysziretlek... Az mindegy!...

Sándor (merőn nézi): Az mindegy?...

Olga (rakosgat): Ne légy már olyan szőrszálhasogató!... (Szünet.) Butaság!... Hányszor segítenek épp az ilyen buta dolgok... Hidd el nekem - Sándor... Hányszor! Mit lehet azt tudni?... Lehet azt olyan jól előre kiszámítani?... Hányszor segít épp az ilyen buta dolgok...

Sándor: Segítenek fiam - segítenek...

Olga: Mi az, hogy segítenek?... Persze, hogy segítenek...

Sándor: Ja, de én nem úgy értem... Segítenek - a dolgok... Többes szám, fiam!... Többes szám...

Olga (rakosgat): Hát többes szám!... (Szünet.)

Sándor (rámered): Hát borzalmas, fiam... Borzalmas!... Most látom csak, milyen borzalmas nő ez a Tini mama... Édes fiam!... Ha tudnád!...

Olga (rakosgat): Borzalmas... Mért volna olyan borzalmas?... Inkább nagyon kedves tőle, - hogy ennyi fáradtságot vett magának... (Szünet. - Sóhajt.) Különben, - mindnyájan borzalmasok vagyunk... Hát nem borzalmas, hogy ilyen nagy ügyet csinálsz belőle?... Én, - a te helyedben, - már rég bevettem volna... Mért ne?... Akár mulatságból is!... Akarod, hogy bevegyem?... Igazán, - én akár be is veszem...

Sándor (hirtelen ötlettel): Tudod mit!... Hiszen igazad is van!... Mért ne? (Feltápászkodik. - Négykézláb áll a díványon. - Boldogan): Persze!... Hiszen csak most jut eszembe, hogy mit kellett volna, már régen... (Felül, - megindulva): Meg fogom alázni magam - Olga! - Ide nézz!... a te kedvedért... (Mohón, lázasan): Add ide, lelkem... Gyorsan add ide!... gyorsan!...

Olga (kételkedve nézi): Ugyan ne tréfálj!...

Sándor (lázasan): De igen!... Hidd el... igen... igen... Add csak ide!... Le fogom hunyni a szememet... (Hirtelen áradozva, - mint egy széles áriát): De akkor ugye, drága, - békében fogsz hagyni... (Esengve, - sóvárogva): De akkor aztán igazán hagyjatok már békében... Engem akkor hagyjatok!... És ne kínáljatok többé semmivel... (Szinte fantazálva hadar): És akkor aztán menjetek el sétálni... Menjetek el tőlem... És ne hozassatok nékem többé semmit... Se borlevest!... Se semmit!... (A szemei kidüllednek, - felemelkedik): Én meghozom nektek ezt az áldozatot... Én ezt még meghozom, - ha éppen akarod... Én nem bánom!... Én nem bánom... De te is légy egy kicsit jobb... Már légy egy kicsit jobb hozzám!...

Olga (rémülten nézi): Sándor mi van veled?...

Sándor (egy kicsit megnyugszik): Olga!... Nézd fiacskám... Add nekem azt ide!... Add szépen ide nekem... És fogadj szót!... Mert hátha igazán segít?... (Letérdel, - eksztázisban): És én meg akarok gyó-ó-gyul-ni!... (Könnyek gyűlnek a szemébe): Mer' én el akarok menni... mindenfelé... Én el akarok menni sé-tál-ni... (Magán kívül): Én sétálni szeretnék... És én meg akarom próbálni!... És imádkozni is akarok!...

Olga (halálra váltan, reszketve): Sándor... én nagyon félek!...

Sándor (csúszik a térdein): De higgyél nekem... Mert hátha van Isten... és én nem akarom, hogy haragudjék... Mert én talán most meghalok... És én meg akarok előtted most alázkodni... amiért bántottalak... amiért kínoztalak... És én jó akarok lenni hozzád... És én jóvá akarom tenni... amiért te feláldoztad magad!... Látod, a Tini mama is azt mondta, hogy én tönkre tettelek... Olga!... Hallod?... Én... én most már mindig engedelmes leszek... És én most... most az utolsó percemben... én bocsánatot akarok tőled kérni...

Olga (reszketve - félájultan): Sándor... Sándor... én nagyon-nagyon félek!... (A kert felé hátrál.)

Sándor: Csak ne sírjál... (Összeteszi a kezeit - az ég felé néz): Hogy ne sírjál... Én azt akarom, hogy többé ne sírjál... (Egy furcsa, józan nyögést hallat és kimerülten előredől. - Hosszabb szünet. - Alkonyodik.)

Tini mama hangja odakinn: Olga!... Olga!...

Olga (lassan, lábujjhegyen a kertajtóhoz megy, kihajol - és félős, gyermekes, halk hangon kiált): Tini mama!... Tini mama!...

Tini mama hangja: Megettük a borlevesed!

Olga (kissé hangosabban, reszketegen): Tini mama - jöjjön be... Legyen szíves... Gyorsan jöjjön be... (Szünet.)

Tini mama (alakja megjelenik a lépcsőn, - szalmaszálon szürcsöli csészéjéből a borlevest).

Sándor (egy ideig még előredőlve, maga elé meredve térdepelt. Aztán leült a földre és térdeit dörzsölgette, - majd odahajított mellényét gyűri a feje alá és lefekszik a földre).

Tini mama (bejön, - körülnéz, - elámul): Mi van itt?... Te a földön fekszel?...

Sándor (delíriumban, halkan, lihegve): Nagyon melegem van, Klementin... igazán!... nagyon melegem van...

Olga (egy helyben áll, reszket, - suttogva): Tini mama, segítsen!...

Tini mama (leteszi csészéjét, - kétségbeesve): Mi van itt az Istenért!...

Olga (mint a megbüntetett gyermek): Én nem tudom, Tini mama, - én nem tudom, mi van... Talán azt az orvosságot...

Sándor (felül a földön, - delíriumban, - rekedten): Igen... igen... adja csak ide azt a szemetet... be akarom venni!...

Papi alakja (a lépcsőről): Olga, - valami más könyvet adjál annak a kislánynak... Ebbe' mégis szerelemről van szó!... Nem akarom én azt elrontani... (Bejön, - körülnéz, - kissé megszeppenve): Mi van itt?...

Sándor (eddig mereven nézte őket, - most aránylag egész könnyel feltápászkodik, - feláll és támolyog. - Szünet.)

Tini mama (ránéz, - összecsapja a kezeit, - reszketve, kétségbeesve): Sándor, - mi van veled?... Sándor, - mi van veled!...

Papi (rémülten): Dehát - mit csináltatok vele!...

Sándor (delíriumban): Én most elmegyek... Én most el akarok menni... (Néhány merev lépést tesz.)

Tini mama (lábai gyökeret vertek. - Sápadtan mered a beteg arcába és reszket): Sándor... Sándor...

Papi (toporzékolva): Hát mért nem mentek neki segíteni!...

Olga (odarohan hozzá és át akarja karolni).

Sándor (vérbeborult arccal - elhárító mozdulatot tesz, - akadozva): Sé-tál-ni... (Teli szájjal, - aggódva): Olga, - valami van velem... (Egy vékony vérsáv önti el szájából ruháját. - Mohón): Nézd - vér!... (Ujjaival tapogatja a vért): Lá-á-tod?...

Tini mama (lábai elgyengülnek, - egy székre roskad.)

Olga (iszonyatában eltakarja arcát, - térdre rogy és a földre borul, - magán kívül): Jézus segíts!...

Sándor (delíriumban, - siránkozva): Anyikám!... Nagy bajban vagyok!... (Köpköd, - körülnéz): Anyikám, - hát gyere, - nagy bajban vagyok!... (Leül az asztal melletti székre és az asztalra dönti a fejét.)

Pap i (toporzékolva): Hát mért nem mentek neki segíteni!... (Odatopog Sándorhoz és átfogja fejét. - Az arcába akar nézni, majd megpróbálja fejét maga felé fordítani, - Reszketve, kétségbeesve, - halkan): Hiszen már meghalt!... (Nagy csend.)

Olga (vonaglik és úgy hajladoz a fejét fogva, ahogy a törökök imádság közben.)

Tini mama (mereven maga elé néz és bólogat): Tudtam!... Előre tudtam!...

Papi (magánkívül az ökleit rázza feléjük. - Fojtva): Ó - hogy utállak én benneteket!... Ha tudnátok!... Hogy utállak!...

(Vége)

Függöny.