Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám

KERTÉSZ ISTVÁN: FÉRFIKAR

Csipkepántlikás, feketenyakú, karcsú torony ágaskodott a kis város törpe házai között meredten az ég felé. Tetejében fekete vaskakas terpeszkedett sarkantyús lábakon kiabáló büszkeséggel és bámult a zsindelyes tetők alatt szorongó csendbe. Mintha csak most repült volna fel és rezes csőre el akarná kiáltani: "Ide nézzetek! Kukurikú-ú..."

Némán trónolt a felhők alatt a Csend felett, vakon verte vissza a napsütést nevető aranytaréja és forgott jobbra-balra ideges titokzatos kíváncsisággal amerre a szétszakadt felhőket hajszolta a vágtató szél. Mindig látott mindent és porosan, borzasan őrködött, mint akit vasból kovácsoltak, hogy túl ácsorogja az időt. Benézett az alatta lapuló udvarokba, ahol hangosan hízott a csend, néhol vízért csikorgatták a kutakat, a félmeztelen, nagy mellű cselédek. A torony alatt szaladó cikkcakkos utcákban árva szekerek álldogáltak lomhán, legyek fátyola alatt szenvedő lovak és kétlábú fekete pontok sürgő hangyák forgolódtak lent futkároztak valami célért, bolondosan, össze-vissza, kifeketéllve meg elbújva a kapuk alatt...- Ku-ku-rikú - hú céltalanul. A lilás kalapú hegyek aljáig nyúló mezőben, a zöldben bársonyló szőnyegen tarka folt szakadt ásító zsákutca szájában és beleszaladta a füzek közt feketéllő és borospincékkel koszorúzott temetőbe. A fehér oszlopos csarnok alatt egy bolyban nyüzsgött a sok hangya a délutáni verőfényben és bebújtak a földig boruló fűzfák alá. - "Feltámadunk!" Kukurikú...Belenézett a kéklő levegőben remegő messzeségbe, ahol vonatok kúsztak és zúgó drótok futottak utána füstfátyol uszályban, megszakadt elhaló köhögésük és elértek az úgynevezett messzeségbe, a dombon álló pici piros torony alá mindennapi viszontlátásra. A magától jött vaksötétbe, a házak égő szemébe, fekete oszlopok gyertyás fényecskéjébe, az estébe beléröhögött a patakparton hátat fordított házon vergődő homályba a piros...meg a zöld...meg lila lámpa. - Kukurikú...A Szerelembe! A hold tátott szájú sárgára puffadt képébe, gödrös ábrákkal ráncos kisírt arcába, mely körül csillagok voltak a fekete éj boruló bársonyára petyegtetve és száradtak a hajnali szellőben, mint könnyek a gyerek arcán. Belenézett a borulatba, a feje körül vágtató viharokba, a villámok dörgő hahótájába, a kóválygó felhők zengő zenebonájába, az éccakába, az Éccaka halott arcába fagyott hajnalok rózsaszín kendőjébe, a kigyúlt kendőből lobogó verőfénybe, a napsütésbe, a szétsíró nevetésbe...A Mindenbe...A Semmibe...Ku-ku-ri-kú...Az örök életű Időbe...Az időtlen időben sorvadtak a házak és kinyíltak a kertek, életbe borultak mint szent csudák, májusi virágzásban. Egy ablak csattan fel és a cserépvirágok mögött egy asszony könyökölt ki a hangtalan kövek közt serdülő fűben unatkozó utcára, mint egy szentimentális cukros kép valamely vidéki agglegény szobájában. Szemközt csipkefüggönyös szoba ablakán vakított a napsugár és egy sovány fiú mélyen bókolt az ablak mögött, szemébe lógó haja átcsillogott, mint a fekete ében a fényben. Aztán eltűnt a függöny mögött tiszteletteljesen és az asszony szőke hajszálai közt lassan követte és leesett, mert két kerek fekete szem, mintha áttűzne a függönyön és égne forró tüzes könnyekben - jaj - a nagyon kivágott blúzában kikandikáló mellén. Becsapta az ablakot. Milyen bolondos képzelődés...De leült az ablakhoz és az üvegen csuszkondáló legyeket nézte. Fiúk jöttek lóduló léptekkel hangos beszédben végig az utcán, megálltak a szomszéd ház előtt, felkacskaringózott élesen egy hívó füttyszó és szaladt ki feléjük nevetve mentében cibálva magára a kabátját az ismerős fekete diák! Milyen szép fiú! És finoman nyúlánk a többiek robosztus a férfiasodó tömzsisége közt. Ahogy mentek nézegettek vissza a szürke házra, a házban áporodó füstös diáktanyára, az udvar savanyú káposztaszagára, melynek ízét vitték magukkal édesedő nyálban fiatal szájukban. A két égő szem még visszavillogott, mint kéklángú szén a fehér homlok alatt...Gelb Maxi...Bolond képzelődés...és elkanyarodtak a meghunyászkodott házsor alatt, ahol alázatosan meglapultan a Gimnázium terpeszkedett rozsdaveres szegényfoltos hátával a torony alá támaszkodva. Hályogos ablakai unos-untalan egyformaságban fakultak a homokos tér vedlett agáca fái között a kisváros halotti csendjében, ájultan, szombat délután. Nyitva ásított fekete kapuja a tavaszi ebédutánban, kísértetiesen utáltató undokságban a diákok szívébe harapdálva, mint a kripta szája.

Eszeveszett bongással-jajongással harang kezdte gyilkolni a csendet. Lassú tömeg nőtt ki a térre, fekete bokrokba verődve meg újra apró csoportokba szakadva a szomorú utcák során hajbókolt, mint széthúzott meg összeterelt fekete nyáj. Szakadozott beszéd verődött a házak piszkosra meszelt falaihoz, szavak feleselése a harang elcsukló földig érő fogreszelő zúgásában.

- Én a Bég-utcán megyek...Te gyere velem Svarcz...Szekundám nekem? Nekem? Ilyet mi! A keresztanyád térgyét! Görögből máma kétharmadra Popojnál...Te becsületszavamra egy kukkot se...Marha Popoj, egy árva betűt se becsületszentséges úristenemre no ha mondom...Arra mégy Bözsiék felé?...- Te hülye...No hát a kapu felé...Hát igen is arra, és van valami közöd hozzá?...Semmi, csak...

- Mindig jár az a repedés az orrod alatt?

- Bözsit én is szeretném még egyszer...

- Mi? mi? mi - mi - mi - mi?

- Höhöhö, mert már egyszer szerettem vóna.

Nagy kamaszok voltak, csontos bokájúak, rőfös karjukon lógó kezüket a nadrágzsebükbe süllyesztve irkákat, könyveket, megkínzott kottákat szorongattak a hónuk alatt. Henyén lógott horgas házukon a vedlett télikabát, hajlott gerincükön vitték tovább imbolygó fejüket, nagy térdük bütyköje alá buktatva lábukat, kaszáltak előre. Tétova csoport baktatott utánuk, a templom fagyos levegőjéből meggémberedett testüket-lelküket hozták ki, a napra hunyt szemükkel a napot lesték, megborzongva gyönyörűséggel szedték hátukra édes melegét. Aztán felbugyborékolt bennük a szó.

- Máma megint jól beszélt a tiszteletes.

- Jól. Csak nagyon hideg vót.

- No nézzék! Maxi te is benn vótál?

- Szeretem látni az egyszerű formákat. Tudod a mi vallásunkkal rokon, rideg tiszteletet.

- Láttad? Semmi hókusz-pókusz.

- A lényeg a fő...Az egy igaz élő Isten nevében...Mert - kérlek - hinni a szent lélek szeplőtlen fogantatásában hát ez...ez kérlek szépen az én szememben egy képtelenség.

- Na ja, te zsidó vagy - neked könnyű.

- De - kérlek - ha van valami természet fölötti nagy mozgató erő, nekem teljesen elegendő. Mert van. És ha nem is úgy képzelem el, mint egy hosszú szakállú öreg zsidót, kell, hogy valaki legyen fölöttünk. Hinni kell. El kell hinni. A rabbi azt mondja: kategorikus imperativus...Kant. Ez a Kant kategorikus imperativusa. Szóval a szent lélek tagadása megbolygatja a Szentháromság léte lényegének az állagát, punktum. Egy igaz Isten, ennyi az egész.

- Hát a predestinátió? az kutya?

- Igen. Szerintem is a Sors könyvében minden meg van írva.

- Kettős könyvvitel. Kálvin...Predestinátió...

- Amely azonban nem zárja ki a szabad akaratot. Minden egyéb marhaság. Tudod. Papolás. "Akinek a pénze a ládájában cseng, annak a lelke a mennyországban leng." Zsidó mennyország, pápista mennyország...de a kálvinista mennyország az más...ezt szeretem, tejfellel, túróval!

- Az emberi cselekedetek rugója a szabad akarat. Ez csak evidens?...

- No hát hová menjünk most szabad akaratból?

- Éhes vagyok az isten fáját. Mára koplalásra vagyok valószínűleg predestinálva.

A hátul kullogó két alak megállott a sarkon, ahol a gimnázium előtti kopott sétányból kis utca vágott a város szélébe. A tavaszban fürdő ezerfűszagú rét terült elébük csiklandozó langyos szellőben, a felébredt erő haragos-bátor zöldjében a mocsári gólyahír nevetésre ingerlő sárgájában cifrálkodva. Ott állottak Gelb Maxi és Bencze Miska a gyakori kiruccanások szégyenlős, duhajkodó csakazértis elhatározása előtt a vasúton túl kacskaringózó szikrázó bársonyszalag-út elején, hol a troszka fekete homokja a topolya-fák közt bujkáló fehér házig csikorgott. "Tugári fürdő és vendéglő, hideg és meleg ételek, pontos kiszolgálás, tisztán kezelt saját boraim, polgári árak!" Hátuk mögött egy lakatos műhelyben dohogott szabályosan a kohó, mintha az egész ház nagyokat lélegzene. Bencze Miska mint aki vágtató kocsit akarna egy rándításra vissza tartani, a levegőbe lódította súlyos jobbját.

- Fiúk megálljatok. Kimegyünk a Tugáriba.

Maxi türelmetlenkedett, idegenkedett és mindig beljebb rázta nyakát a kabátja zsíros gallérjába nyugtalanul.

- Micsoda marhaság az, idehozni idegen elemeket. Nem értem mire való az a vitatkozás. Mindenkinek jelest adok filozófiából, aki hazamegy. A lényeg a fontos. Vino veritas. Szervusztok. A banda maradjon együtt. Gyerünk!

Bencze Miska, mintha egy nagy öleléssel magához akarná vonni mindegyiket, úgy hessegette, terelte őket előre.

- Gyerünk gyerekek. Még csak az kéne, hogy meglásson itt minket Csámpás. Fiúk - és most úgy lesett bele a többiek szemébe, hogy befúrja magát a véd- és dacszövetségesek lelke legmélyébe - "hogy les az a disznó Csámpás utánunk, hű-hű...Becsületemre megállított a tízpercben a folyosón a pedellus, mikor a Horatiust akartam épp bevágni, még jó, hogy Popoj ki nem szólított - becsületemre - az a vad marha - oszt asszondja nekem: "nézze Bencze Mihály - de még a kezét is a vállamra tette - maga szegény gyerek ugye? - Hát, mondom, igen. - Maga kálomista gyerek, ugye? - Mondom: igen. - Felküszködte magát a szegénységbő a nyócadik osztályig. Meg oszt özvegy édesanyja van meg száz korona stipendiuma, nagy talentum van magába meg tudomány. Egy szóval no, első eminens gyerek az én szemembe is, meg vele együtt kálomista." De már akkor ránéztem az öregre, azt hittem meg van az öreg bolondulva, becsületemre. Oszt olyanokat nyelt az öreg, azt hittem, hogy lenyeli az ádámcsutkáját. Oszt asszondja nekem: "Miért iszik maga?!..."

- Én-én? Én? - mondom.

- Mire való egy Bencze Mihálynak lumpolni?

- Én??? Én lumpolok?

- Mire kell az egy Bencze Mihálynak a jányokhoz járni?

- Én, Matyi bácsi? Hogy é-é-é-én?...De már erre dühbe jöttem, az öreg meg szorította a vállam, mint egy nebulóét, rágta a bajuszát, rezgett a hangja, a szemével is úgy pislogott az én szemembe, mint egy vidra. Nem tudtam betapasztani a száját. Úgy el voltam álmélkodva, hogy csak álltam előtte, mint a faszent. Marhaság volt, amit csináltam, de becsületemre nem tehetek róla, olyan volt az öreg, mintha álmomban egy jó öreg bácsi simogatna és - tudjátok - úgy érezni lehetett rajta, hogy jót akar. Az volt a marhaság, hogy kikottyantotta:

- Hát honnan tudja, Matyi bácsi?

A Bencze Mihály hadaró, dohányfüsttől recsegős hangjában megnyugtató fölényes humor kuncogott, viaskodott dacos virtoskodással, vonogatta széles vállát, mintha a karjába csimpaszkodó ugráló lépésű, vékony testű Maxit akarná meglökni. Összebújtak a Bencze Mihály óvatosan körüljáró szép szögletes parasztősű feje körül, karjaikkal egymás nyakát átfonva, mind a hatan megtorpanva a kíváncsiságtól és a fél cigarettákat tüzével befelé a tenyerükbe rejtették. Mégis féltek. Ha visszafordultak a városra, a gimnázium fenyegető frontját láthatták, mohos, piszkos tetejét, a kéményeit, melyek mint mutatóujjak nőttek ki belőle és a szemükben, a torkukba nyúlt gyomrukat fordító hányinger érzésével. Bencze Miska félrecsapta kalapját a fején, a gesztenyebarna fürtjeiből a mutatóujjára csavarintott egy tincset, próbálta utánozni, mutatni ahogy csinálta Matyi bácsi előtt.

- Fű - üh...a szentyit neki! akkor vettem csak magam észre.

- Beugrottál Miska.

- Miska beugrottál.

- Vigyázzatok gyerekek, az öreg nagy spicli. Nagyon kell vigyázni!

Miska egy mozdulattal leintette a vakkantókat.

- Ne izéljetek. Inkább meg kellett vóna pukkadni. A nevetéstől majd meg kellett pukkadni. Aszondja az öreg: - "nézze amice! hát azt hiszi maga, hogy egy jó pedellusnak elég tudnia a Kepler törvényét a bolygók pályájáról, meg a testek nehézkedését és egymásra vonzását? Mi? Szinusz négyzet alfa-fél plusz koszinusz négyzet alfa-fél az egyenlő kereken: egy? Igen, amice, se több se kevesebb! Egy. He? Meg hogy Eötvös-Jósika-Kemény regényirodalmunk kimagasló alakjai a kietlenség zordon homályában a politikai fájdalmába süppedő nemzet felett borongó felhőkbe cikázó klasszikus napsugár? Mint kis gömbben meginduló, de alárohantában végtelen nagyságra növekvő lavina! És Petőfi a magyar közönségnek kényeztetett kegyeltje legjavában ünnepeltje volt, mikor szalontai magányában az ismeretlenség homályából kilépett a magyar eposz-irodalom eleddig hallgatag képviselője, hogy nevét a magyarság számára örökké halhatatlanná tegye: kettőspont és ez volt Arany János!"

Az agyonkopott frázisok, lélektelen tanáros mondások ilyen eredeti beállításban a tudákos pedellus harcsaszájában, ellenállhatatlan kicsattant nevetésbe fullasztotta az előbb még meghökkent kíváncsi arcokat. Még Gelb Maxi is, aki pedig életében nyomorúságos diákévei tengetésében nem nagyon szokott rá a nevetésre, benyálazott kék ujja hosszában lapítgatta az ajkához feketén serkedő bajuszkáját. Rászoktatta eltitkolni a nevetését az élet, pedig ha elnevette magát, finom vonalas arcán gödrösre húzódott a rózsás bőre, fehér csontból faragott fogai nevettek, mint márványba faragott görög ifjúé, gyönyörűn.

- "Mert ám egy jó pedellusnak - folytatta Bencze Mihály magát Matyi bácsis állásba utánozva - nemcsak ez a tudománya, sem az, hogy eladja a diákjainak a vajas zsemlyét, ámbátor a vajas zsemlyécske se rossz, kivált azután az utálatos száraz Kájusz Szallusztius Kriszpusz után, hanem legfőként és leginkább, hogy úgy ismerje a diákjait, mintha egytől-egyig mind a saját édes kölyke lenne. Mint a kutya a kölykeit! Mikor fekszik, miből él, hova járkál, egyszóval hát: mit kíván a teste, mit óhajt a lelke."

Szétlódította a rágyűrűsödött pajtásokat, erőszakosan, nekilendülten lépkedett a talpa alá feküdt legsárgább virágok nyakára, belerugdalt a vakondtúrások puha hátába, kalapját a szemére vágta, kabátját két öklével feszítette a szélnek, garabonciás durcásággal nyerítve talpalt előre. A többiek loholtak utána a kocsma körül vigyázó topolyfák zavaros zúgásában és besurrantak nyihogó iramodással, mint az egerek. Egy sarokasztal körüli homályba vetették magukat meghitten, megbújtan izgalmat szuszogva tág szemekkel a falon mozgó árnyakra lestek bennük égő nem létező rémtől üldözött ártatlan zsiványok. Egymás felé bökték a fejüket.

- No ezt adjátok össze.

- Hogy a fenébe szagolta ezt ki az a vén róka?

Bóna Laczi a gémnyakú nyurga csontos diák nem tetszőn dörmögött, hümmögött, a Takács Ali széles, cigányos arcába tanácstalan káromkodásokat vagdalt öblös, boros hangján a sűrűfejű tömzsi gyerek öklén nyugvó koromfekete fejéhez. Eleven, villámló-eszes volt a kis Takács, forró hévvel lobogott az élet szerelme két bogárszemében, húsos tenyerével fülig lógó hajában vájkált és lecsapott az asztalra egy hirtelen ötlet menedékében.

- Csak nem kell mindjárt berezelni.

- Éljen kis Takács! Éljen! Éljen! - és melegre éljenezték, kik szavakkal csókolták a szűk kabátjában szorongó, ugrándozó szívét, bár Halyák Gyurka némi ellenlábaskodást éreztető kiszólással akarta beadni a népszerűség ünneprontásába a maszlagot.

- Addig éljen, míg a honnak él...

De lehurrogták és Bóna Laczi szűkszavú fölényességgel igyekezett őt visszanyomni a helyére, de egyúttal a szót is belenyomta rövid indoklással.

- Ne vakaródzz Gyurka! Ez nem nőkérdés Gyurka! Ez közérdek Gyurka!

Kis Takács elkapta a szót.

- Tekintve, hogy a dolgok körülállásának tárgyilagos megállapítása közérdek, és Matyi bácsi, mint túlfeszültségű váltóáramú hajtómotor jól szigetelt vezető nélkül csak veszedelemmel közelíthető meg, magamra vállalom az ügyet, mert...

- Mert a Matyi bácsi lánya Jucika... - Toldotta hozzá keserű nevetéssel Halyák Gyurka és nagyot fújt a zsebkendőjébe.

- ...és Jucika a veszélyes indukált áramok jól szigetelő veszélytelen vezetője.

A helyzet meg volt mentve. Kikedélyesedtek a mogorván aggódó arcok. Bencze Mihály lesimította a félig lerángatott abroszt, úgy éljenzett teli tüdővel nevetve.

- Éljen! Mit iszik? Éljen a kis Takács. Micsoda egy betyár ez a kis Takács. Nekem, ha tíz évig járok is még abba a piszok gimnáziumba, eszembe nem jutott volna a Jucira gondolni.

Némi hencegéssel és odaadó lelkességgel biccentett rá a kis Takács.

- Én azonban gondoltam.

Gelb Maxi is elismerőleg ceccintett.

- Üssd a vasat, amíg meleg, te kis Takács.

Halyák Gyurka kotnyeleskedni akart.

- Ce... azt hinné az ember, hogy két szót se tud szólni a szelíd szőke fruska. A szűz anyám. Eszem a szívit. Az egy világért nem nézett volna még a szemembe se. - Elkezdte cérnahangon utánozni. -"Zsemlyét tetszik Halyák? Vajasat? Vagy csak amolyat?" Hehehe, jó pofa vagy kis Takács.

Ez ráförmedt bizonykodó, mosdató hangon.

- Becsület szentségemre mondom, hogy én még egy zsemlyét se ettem meg a kezéből soha.

- Elég marha vagy.

- Hátha marha vagyok, az vagyok. De te se jártasd sokat a pofád. Nem kérek tőled tanácsot.

Szemtelenül, kölykös ravaszkodással vihogott bele a fellángolt fekete szemekbe Halyák.

- Látod. Ugye ugratsz. Ugye kis Takács most ugratsz? Szerelem kis Takács. Ez a szerelem. Ne tagadj! Szerelem van jelen. Prézensz imperfektum egyes szám második és harmadik személy: te és ő...

Ki volt gyúlva a kis Takács arca és csak halkan pusmogott benső rezdüléssel. Hát ha ez a szerelem, - gondolta magában, - hogy a kis szőke nevének a hallatára egyszerre forró-édes nyál önti el az ember száját - mintha sós ízű párolgó vérét sugarazná a torkába mellét verdeső piros hólyaggá dagadt szíve, hogy a hátában futkározva az égő hajszálai tövétől a talpáig megzendülnek az idegei, halálos gyönyört harapva ajkába, a húrok remegő dallamába belebicsaklik reszkető két térde, hogy csókba rogyassza a földre, hogy csókra hajítsa az égre, véresre karmolt torkából hörögve levegőért, fuldokolva csókért... egy csókért... egyetlen csókért... Hjaj! Jajj Istenem!... Jajj ... - Ha ez, ez az? Akkor igen! Ez szerelem.

Dehogy szólalt volna most meg egy világért, bámult üveges szemekkel az elébe állított spricceres pohárban bukdácsoló gyöngyöcskékbe. Könyökre vetette magát az asztalra és a Gelb Maxi zabáló száján felejtkezett el. Szalámit evett, a körmeivel gyűrve be, meg túrót és spriccert nyelt utána Maxi mohón, halálos éhesen, csámcsogott jóízűt a felzaklatott kis Takács izzadó arcába. Bóna Laci belebrümmögött a csendbe.

- Melegen kell tartani a kis szöszét. Besorozzuk a matura tételek után nyomozó nyócas bizottságba.

Megint Halyák okvetetlenkedett bele.

- Passzió, passzió lesz. Bizonyisten legalább passzió lesz, ha rajtacsípik az embert. Ravaszkásan hunyorgatott és az ajkát felső fogsora alá csíptette, mert nevethetnékje támadt. Passzió lesz. Bent fog aludni valaki a gimnáziumban.

- Aludni? Megbolondultál? Ripakodtak rá.

- Bolond az öregapátok. Vágta vissza Halyák, átfogta a kis Takács nyakát és lesimította észrevétlen a mellének szegzett öklét. - Ebben a gimnáziumban már évtizedes hagyomány, hogy a tanári szobába csak éjjel lehet betörni. Aztán rátette kezét, mintha forró bronzszobor volna, a feléje konyult fejre. - Igaz-e kis Takács?

El volt kábulva, bámulva a kis Takács gyerekesen és szája szögletén lassan szivárgott lefelé a nyál. De felriasztotta.

- Hova meredt el szép szemed világa?

- Hagyj békén. Számolok.

- Számolsz? Jó vicc.

Szemmel nevetett vissza a panaszkodóra, mintha mondaná: majd adok én neked, te hamiskártyás. - Kiszámítom neked a valószínűséget hogyha lehúztad a pirosászt meg a piroshetest, Sváb Rudinak pedig öt figurából húsza van, mi a valószínűsége annak, hogy te bevágjá tizennyóc pirosra, figurát húzzál és hazamanjél tizenhat forinttal.

Mindenki ráfigyelt, csak Halyák Gyurka sunyította le a szemeit az asztal alá, elpirult és lekonyult az orra, mint sovány pulykáé.

- Halljuk! - halljuk!

- A matematikai valószínűség csekély, ha ceruzát adtok, mindjárt ki is számítom. A logikai és a nagyobb valószínűség azonban, hogy Gyurka átlát a kártya hátán, mert bevágott és richtig huszoneggye vót.

- Ez már mégis csak disznóság. Fortyant fel Halyák nem sok benső meggyőződéssel. - Ez ... kvalifikálhatatlan... ez non plus ultra... ez inkollegialitás.

Ez hatott. Kollegialitásra kellett hivatkozni. Akik ki voltak vetve a tanárokkal szemben sunyin alázkodó, képmutató diákok sorából, a lázadozók akik ha önérzetüket pofozta a letaknyosozó tanári szó, visszaszóltak szikrázó szemekkel, öklüket elszántan szorították, kitornázott izmos testük megropogtatta a szűk padokat, ahová beszorították őket, ezért sem a klozettban cigarettáztak és fuldokolva az ezernyi "tilos" és "nem szabad" nagyképűségben, lázasan mertek élni, kiélni az élet apró-cseprő élvezeteit - mert tilos - az ifjúság vérének felforrt unszolására. Az iskolából kiátkozottak voltak és a kikiáltott "bűnben" találtak egymásra. Köztük különös értelme volt és érződött annak hogy: "Kollegalitás".

Bencze Miska, aki testi erőben és izomzatban is mindig fölébe tudott a dolgoknak kerekedni és nyugodt körültekintésben, mint pártatlan bíró nőtte ki magát, leintette a felzaklatottakat is, a nevetőket is.

- Megisszuk a tizenhat pengőt és ezzel vége a vitának. Ezt kívánja a kollegalitás!

Az általános tetszés zajába, leghangosabban Halyák Gyurka rikkantott bele, valószínű afeletti reményében, hogy megszabadult az erkölcsi meghurcoltatástól.

- Gemacht! Én fizetem a cehhet ma.

Kisomfordált a kollegalitás szívéig égető szemtüzéből leforrázottan, a zsebeiben combjáig égették az ezüst forintosok, szabadulni, csak szabadulni akart tőlük. Hosszú nyakú üvegek sétáltak fel sorjában az asztalra, fanyar szőke borok: Leányka, Rizling, derűs kotyogással, ingerlőn. Bóna Laci már jó előre nyeldekelt, fel-le szaladgált ádámcsutkája a torkában, öblösítette nagy nyeletre és szeretettel fojtogatta a palack nyakát.

- Legjobb nekem, ha egy cseppet be vagyok csípve. Maga bátorítására keserű filozófiával öntötte ki a szívét. - Apámmal úgy vagyok, mint a kutya meg a macska. Ülök délben az asztalnál, nekibúsulok a könyvnek, be akarom vágni hónapra azt a marha történelmet, begyün az öreg paraszt, de láttam rajta, hogy be van egy kicsit antragolva, ne nevessetek, nem szégyen, az öreg szereti a törkölyt, azzal rácsap az asztalra: no mérnök úr az Istenedet, hát nekem kell ilyen forró napban oda kint rostokolni a sorompónál?! Ennek neveltem én kölyket? Hát ne legyen nekem, aki segítsen leereszteni a sorompót? El ne menjen a szentnek se egy ilyen kölyök lesétálni a vonalat? Ha mérnök úr akarsz lenni, hát ott a vasút, mér nem sétálsz az én dolgomban is egy keveset, te mérnök úr, hogy a nyavalya törjön ki a sok könyveddel.

Felnézett bocsánatkérőn a barátai arcába, leste, hogy bíztassák, erősítsék, egyenesítsék, mert összehorpadt a melle is és kereste magában elömlő fájdalomban az apját. A fiúk kíváncsiak voltak.

- Olyan dühbe gyöttem, hogy meg tudtam volna fojtani az apám. De csak annyit mondtam neki, hogy tanulni kell édesapám. Se szó, se beszéd, földhöz vágott egy tányért. Úr akarsz lenni, az istent benned!

- Hát ha nem akarta, hogy én is bakter legyek. Ha jön valaki hozzánk, kezd hencegni az öreg, a vállamra teszi a kezét, úgy mondja: a nyócadik gimnazista fiam! mérnököt nevelek belőle, mer mérne. Ne legyen bakter, legyen úr a mindenit a világnak. A pályamunkásokat is azzal szokta mérgesíteni velem együtt: nem sokára fogtok ti süvegelni a gyerekemnek, így-e, hogy "dicsértessék a Jézuskrisztus jó reggelt tekintetes mérnök úr". Büszke, mint a majom a farkára. Pedig - ti tudjátok fiúk a legjobban, - én szeretek a síneken sétálni, szeretem a bakterházat, meg kint állni a ház előtt ha jön a vonat, meg ni gyerek vótam legeltetni a tehenünket a kubikgödörbe, még anyámnak is segítettem kukoricát kapálni a töltés mellett. Elfenekelt a nadrágszíjjel mikor intőt hoztam haza, úgy szoktatott a tanulásra, mint a cigányt a szántásra. Most meg "mérnök úr" a szentséged így, "mérnök úr" a szentséged úgy, álljak ki a pályára, ha jön a vonat és máma beszekundáztam rongy történelemből, mert nem tudtam, hogy Mária Terézia mire és mi célból alapította a magyar nemesi testőrséget, azaz hogy én tudtam vóna, de - hallottátok - az a piszok disznószemű Sáfrány nem hagyott kibeszélni.

Gyűlölettel, fájdalmas humorral kezdte a tanárja mekegő köhécselő intelmeit utánozni, keserű lett mindegyikük szája a serkedző szakállú, hórihorgas legényre kényszerített kisgyerekes panaszkodástól.

- Majd én alkalmat fogok önnek szolgáltatni Bóna úr, hogy ott a vasúti töltésen foglalkozzék Mária Teréziával egy kicsit a vakációban ke-ke-ke kérem ke-ke-ke kérem, hogy hát kérem, hogy ha valaki nem akar tisztességes pályaőr maradni, ámbár én is lennék szívesebben tisztességes pályaőr vagy valami fene más, mint gimnáziumi tanár kérem, miért nem foglalkozik akkor a történelemmel és ennek keretében Mária Teréziával is, ezt nem értem ke-ke-ke kéhérem? Persze a bakterházuk mögött a rét, nem de a friss levegőben egy jó cigaretta, ugye sétálgatni egy kicsit a cselédleányokkal, nem de ugye kérem? Sajnálom ez szekunda kérem.

Epés keserűség csorgott egész testében, a haragtól sápadt arcából, keserves mosolyra rándult a szája. Elfordultak, mint akiket rossz látomás kínoz. A dagadtképű, vizesszemű történelem tanár, aki a könyvből kilesve, értelem és lélek nélkül böfögte a mondatokat, alacsony homlokából mint a tüske nőtt ki felfelé kínzott frizurája, kövér arcából sunyin pislákoltak szemei, elbújva a zsíros párnákban, mint a disznóé. Ez elevenedett meg bennük, mintha előtte ülnének feneketlen undorra.

- Alig várom, hogy lematuráljak. Lematurálok, ha addig élek is, de felpofozom. Csak azért.

Bencze Miska a szemébe nevetett.

- Dehogy is pofozod Laci, örülsz majd, hogy megszabadultál. Sétabotot a kezedbe, szivart a szádba, aztán ki a gimnáziumból. Pestre...Pestre pajtás, ki a világba!

- Hát az apám?

- Az majd küldi, ne félj semmit, a harminc pengő forintokat, mert azt akarja, hogy mérnök úr legyen a fiábúl.

Bort töltött nevetve a poharakba, hosszúra nyúlt alakjuk torzult a tükröző poharakon az asztalra vetett könyökökkel. Mulattak szegények.

- Mi van hétfőre feladva történelemből gyerekek? Kérdezte Bóna Laci nekibúsultan a vigasztalón rávigyorgó Halyák Gyurkától.

- Tudja a szösz. Én nem foglalkozom Mária Teréziával. Ha kiszólít Sáfrány, majd hasalok. Fődolog, hogy jó képet vágjon hozzá az ember, ha ordít a butaság.

- Itt ne iskolázzatok fiúk. Nem érdekes. Igyatok.

Halyák Gyurka széles mosollyal fordult vissza.

- Hallgassatok ide csak, Popoj legújabb aranyköpése. Ma köpte görögórán. Aszongya: - Az árkádiai szamár meglepően nagy, kérem. Némelyik akkora, mint én, de vannak még nagyobbak is. - Közbekiáltottam, hogy példát kérünk, akkor rám ordított: ne feleseljen Halyák.

Teli szívvel nevettek rajta.

- Hát mit szóltok ahhoz, hogy a bájos Krimhilda, Attila neje, férje kívánságára ikreket szült.

- Szemtelenség - röhögött bele mély nevetésével még Bóna Laci is a diákhumor ellenállhatatlan csiklandására. - Szemtelenség ilyet kívánni.

A tempózó borozásban elcsukló lassú kacarászásban egyszerre csak Gelb Maxi felvetette a fejét, beleszimatolt a levegőbe és kivetette mutatóujját az ablak felé.

- Nézzétek csak, már sétál a töltésen Locsi-fecsi tanár úr. Hat óra egy perckor elindul ez a kémiába savanyított természetrajzi ősállat. Masztodon. Teleszívja magát az élethez mint kémiai folyamathoz szükséges Nitrogén négy és oxigén egy-gyel, mint keverékkel, belevirít az orrába a linária vulgarisz meg taraxakum officinálé, bi- és hemiptérás rovarok repkednek a szélben és kikristályosodik előtte mindennapos, lekopott életének minden nyomorúsága a legtökéletesebb piramidális rendszerben. Hat óra harminc perckor észak-déli irányba változtatja mozgását a sók, savak és bázisok összekeveredett lúgos ízét érzi szájában, a nervusz glosszafaringeusz alján. Odahaza ül az asszony, mely csupán nemben különbözik az embertől, melynek nemi neve: homo, faji neve: sapiens, egyedül volt a spirituszszagú, bogárgyűjteményekkel díszített dolgozó szobában Csukásival, a tiszti főügyésszel és mint a gerinces vertebráták, emlősök alosztálya, a mammáliák, a faji fenntartás rendkívül érdekes és a hím által az állatvilágban megérzett életfolyamat után vár, a természetrajz tanítása szerint, a nősténynek jutó új procedúrákra.

Locsi-fecsi ott sétált néhány száz lépésnyire tőlük, Maxi szemmel követte, úgy rajzolta róla szavakkal ezt a skiccet.

- Kaptam én ettől másodikban egy olyan pofont, hogy még az esküvőmön is megemlegetem. Elsőben a vizsga előtt beszedett minden gyerektől húsz krajcárt rovargyűjtőre, én meg másodikban az első órán megkérdeztem: tanár úr kérem, mikor kapjuk meg a rovargyűjtőt? Erre kaptam aztán azt a pofont.

Az évekbe temetett sanyarúságukból apró emlékezések bugyborékoltak fel bennük, fájó pattanások, mik a lelkük arcán száradtak. A kémia és természetrajz tanárától most fölényes távolba férfiasodtak, őket nem tanítja ebben az életben, szorongó reggeleiket ő már nem fojtogatta torkukba. Tisztán láttak a tükörben. Lelkes hanggal, elfojtott gerjedelemmel szólalt meg valaki.

- Szép asszony a felesége. Gyönyörű nő Locsi-fecsiné.

Mámoros szavakkal kezdték lefesteni maguknak, mintha mindegyikük meg akarná titkosan felforró érzésében tapogatni.

- A haja gyönyörű. Vörösbe játszó szőke és selyem. Egy selyemboglya.

- A múltkor láttam, mikor esett az eső és felfogta jól a szoknyáját, félcipőben olyan volt a lába szára, hogy majd neki mentem... a falnak.

- Az alakja tetszik nekem a legjobban, olyan nyúlánk, nem is olyan mint egy asszonyé, erre felfelé meg abban a lilaselyem blúzban olyan két... két szép gömbölyű jaj, elengednék az életemből tíz esztendőt.

Maxi csak bámult, bámult a levegőben döglődő legyek után, lekattant a szája és hirtelen leernyőzte tenyerével a szemében fellobogott lángot. A titkát még egyenlőre maga előtt takargatta. Halyák rátette a vállára a kezét.

- Szerencséd van büdös Maxi. Pont szembe lakol Locsi-fecsivel.

Maxi lerázta magáról.

- Eredggy a fenébe. - De mosoly szaladt végig az arcán. - Látni látom minden nap, mi van nekem abból. Reggel már az ablaknál ül, egész délután kézimunkál. Úgy teszek mintha tanulnék, hason fekszem és nézem a kezét.

- Ez már teszi.

- Hej ha egyszer megcsókolhatnám a könyökét! és nagyot ásíttatott vele a gerincén végigfutamodó vágyakozás, hogy a dereka is megropogott belé. Szétvetette a két öklét a válla fölé - eltaszította majd visszaölelte magához láthatatlanul.

- Ech, nem ér semmit az ilyen filcelés.

Lassan gomolygó párát hajszolt a lilásan alvó hegyekről a szél. Locsi-fecsi is eltűnt kimért feszes lépteivel a töltésről. Kifogytak a megbeszélni valókból, a tanárok csúfolódó szidásából, önizgató heccelődésükből a nőkről, a hétfőre bevágandó leckeadagból, melynek mindnek csak azért van valami értelme, hogy bor mellett tilos helyen beszéljék meg. Rekedten csapkodták már a megjegyzéseiket, a sok cigarettázástól mintha füstbe volnának faragva. Újra előlről pergették a malackodásaikat felcsuklódó nevetéssel kísérték. Halyák Gyurka, akinek begyében volt a kis Takács, felugrott és szónokló pózba vágta magát, megnyálazott tenyerével lesimította frizuráját, hirtelen előkapta a noteszát.

- Szilencium. Ezennel közhasználatra bocsátom szavalásra alkalmas lírai versem, mely a Kármán kör jelentése szerint, az idei évad költői eseménye.

Felfigyeltek, felvillanyozta a társaságot az új eseményt előadó. Különös hangsúlyozással a kis Takács felé beszélt és hízlalta nevető szemeit, ahogy egybefogta egy pillantásba Gelb Maxit és kis Takácsot. Nem oda nézett, ahová ütött. - Szenvedő szívű szerelmesek szerelmesüknek szavalhatják sziszegve.

Szavalni kezdett nevető komolysággal és hajmeresztő pátosszal.

"Szende szentem szép szerelmem
Szalmaszál!
Szegény szívem szép szemedért száz szuronnyal
Szembe száll.

Szende szentem szent szerelemem
Százszorszép!
Szende szívem, szomorú szírt
Szerelemem szűz szigetén.

Szálló szellő számum szele
Szikrákat szór szűz számra,
Szóba szőve szenderegve
Szemtől-szembe szájról-szájra
Szivárványszín szemsugárba
Számat szorítom szádra."

Nevetve figyelték a széles gesztusokkal handabandázó diákot. Egész belefeledkeztek, nem is a versbe, hanem a kinevetett szerelembe és könnyeiket csillogtatták mosolyukba. Az ablak alatt lappangó homályba sompolygó léptekkel csikorgott valaki a homokon. Fel se eszméltek még, Halyák Gyurka javában szaggatta a szavakat. Örömtől elcsodálkozottan, fogatlan szája pampogó kacagásával kiporosodva széles köszönésre lengettek a kalapját és mielőtt megszólalt volna, meglepetten vetette fel Bencze Miska a fejét. Ő szólalt meg, de csak azért, hogy zavarát is eltitkolja a helyzetnek fölibekerekedőn.

- Hol jár erre Matyi bácsi, amerre a madár se jár?

- Megfürösztöm a bajuszom egy kis tugári lébe, mondok, mert szürkül.

- Ó, tessék legyen szerencsém. Tartjuk szerencsénknek. Jó könnyű borocska. Egy kis vinkó.

A Matyi bácsi arcán ravasz mosoly ült, úgy tett, mintha a bajusza két szárnyánál nem volna fontosabb dolog a világon, azt sodorintotta meg kunkorította, szemmel a bajsza hegye mozgását leste, közelebb jött a társasághoz, közben megmustrálta kik vannak jelen.

- No hát, mondok, az uraknak nem akarok egy pohárka borra nemet mondani.

- Isten őrizzen meg minket attól. Hová gondol Matyi bácsi?

- Meg hát, ugye uraim, nem erőszak a disznótor, mert az megyen oda, akit hínak.

- Brávo. Úgy van.

- Az egyszeri poéta is aszonta: bort megissza magyar ember jól teszi. Jól teszi, mert megissza ha teheti.

Maga alá húzta a széket, közibük telepedett a vén szürke macska és tenyere talpával az elébe tolt poharat markolászta. A meglepődés elfogódottsága felengedett az arcokon. Bor töltés közben Bencze Miska még szükségét érezte egy kicsit tapogatózni.

- De Csámpás tán nem jár erre valahol? Mert akkor bármi kedves is mindnyájunknak a Matyi bácsi megtisztelő társasága, de inkább eltávozunk jószántunkból még pedig hátul a kerítésen át.

Matyi bácsi áldólag emelte fel a kezeit.

-Ugyan. Már hová gondolnának olyat uraim. Hát egy jóravaló pedellusnak csak kell magához való eszének lenni. A diákság, fiatalság. Ágaskodik az életöröm, csipeget valamit ebből az életből, majd rágyönnek valamikor, hogy nem sok az egész. Szentúristenemre mondom, uraim, nem sok az egész, higgyék meg nekem én már tudom.

- No, ha ez így van, akkor igyunk egyet, mert igaza van Matyi bácsinak.

Koccintottak, lekortyogtatták a poharakat fenékig.

- Ech de jól esett. Csencsegett nagyokat az öreg. - Tiszta vérré vált bennem, mondhatom, hogy sose esett rosszul, de most is jól esett. Felpislantott. - Aztán nézzék uraim, én szemmel tartom a diákságot, mer én csak úgy szemre klasszifikálok. Harminc év óta jobban megmondom én, hogy kiből mifajta ember válik, mint az egész tanári tantestület. Én apa vagyok.

- Igaz, úgy van. Bólintgattak rá a fiúk.

- Ma hónap má kérem uraim az én Juci lyányom betőti a tizennyócadik esztendőt az isten éltesse, hát nem azé nevelem én harminc év óta a fiatalságot, hogy parasztnak adja a lyányomat.

Szemeivel a boros pohara mellett a Bencze Miska arcát vizslatta, végig tapogatta pillantásával széles vállából az asztalnak feszülő mellét. A fiú tekintete után leskődött, el akarta fogni, hogy beléje lásson mit ráztak fel szavai.

- Majd azt nézzék meg a tanárurak, akit én klasszifikálok, azt a jelest.

Csend zümmögött körülöttük, csak Matyi bácsi krákogott még egyre a Bence arcát lesve és szőtte-szövögette a mondanivalóját, mint valami pók.

- Édesapával jó cimborák voltunk mink, tudja-e azt maga fiatal Bence barátom.

- Jó mulatós ember vót.

- De meghiszem ám azt. Addig míg meg nem házasodtunk. Merhogy mindig együtt vigadtunk, körülbelül egyszerre is házasodtunk. Én belőlem oszt állami ember vált, úgy aztán lassanként elszoktunk egymástól csak hébe-hóba az utcán szervuszoltuk egymást.

Kényelmetlen viszketést érzett a fiú, a vére mintha sétára indult volna a bőre alatt és szúrta minden porcikájában, szemeivel az asztal alá bújt, a Matyi bácsi felcsillanó nézése, reszketős hangja a szívében kopogott vissza.

- Hol van most kosztba' Bence úr?

- Az öreg Víg néninél.

- Hát kvártélyba?

- Kvártélyon is.

- Meg van elégedve vele?

- Méne legyek? Nyócadik éve már.

- Nem sokat fizet?

- Hogy sok-e? - Elmosolyodott Bencze Miska kényszeredetten. - Ahogy vesszük. Az öregasszony nem sokallta még sose. Én meg keresek annyit, hát nem sok.

Az öreg elismerőleg lóbálta a fejét és mint aki nagyon fellebbentette a kendőt lassan be is takarta, amit akart.

- Igen, sz' jó hely is, meg tiszta, tudom. Csak hát azt akarom vele mondani, hogy derék, ritka egy diák az ilyen Bencze Mihály féle. Sose hittem vóna - azt mondhatom - hogy az én Istenbe' boldogult cimborámnak ilyen derék gyereke legyen, aki, hát úgy köztünk legyen mondva, elég nagy salabakter vót. Hm! Keres annyit, amennyibő kitelik a kosztja meg a kvártélya.

Halyák Gyurka az elszontyolodott kis Takácsot figyelte, ahogy falta a diskurzust és játszott elálmélkodva a kezével, mintha csipke-csókázna valakivel.

Szegény szívem szép szemedért
Száz szuronnyal szembeszáll...

Keserűen felkacagott a kis Takács, hogy sírt benne a féltékenység és mindenki ránézett, mintha várná, belevág valami éleset a Matyi bácsi és Bencze Miska kínlódó beszélgetésébe. Bóna Laczi, mint aki katasztrófa kitörését félti, pisszegve szájára tette az ujját. Kis Takács megszeppent, leszívta, amit mondani akart és csak úgy foghegyről érdeklődött.

- Mi újság van a gimnázium körül, Matyi Bácsi?

Az öreg nyugalmasan vakarászta gyéren lengő hajszálait, komondoros mormogással az új kérdésre gyűjtve gondolatait.

- Várjunk csak, hát mi is van. Ja, igaz. Két másodikos gyereket akartak kilökni a konferencián. Vitatkoztak, veszekedtek, de a tisztességes szülőkre tekintettel még, aszonták, megpróbálják a harmadfokú megrovással.

- Mit csináltak?

- Tudom is én, nem igen hallgattam, csak úgy félfüllel. Fürödni vótak valahol, kint a Zúgónál, aztán meg hogy valami úri lyánykák is sétáltak arra, oszt a két gyerek hogy csalogatta vóna őket a bokorba, oszt hancúroztak ott a réten, a napon, mert mit tudna még két olyan gyerek, elég abból annyi, hogy a kislyányok sáros meg ződ bugyogóba kerültek haza. Rajtakapták, oszt kivallatták. Persze, hogy a friss tavaszi fű megfogja a fehér nadrágot, nincs abba semmi, ki lehet mosni.

A fiúk egymásra nevettek, mindegyikük emlékébe be volt ásva ilyenféle fürdés, bújócskázás, kislányok, friss fű a meleg homokon, tavaszi napsütésben. Halyák Gyurka, a butaságszámba menő egyeneslelkűség reprezentánsa, nem is állotta meg, hogy ki ne mondja:

- No, akkor mindnyájunkat kidobhattak volna.

- Az se lett volna valami nagy szerencsétlenség. - Őrölt a maga malmában Bóna Laczi.

Matyi bácsi az ujja hegyén sorolta tovább a közlendőket.

- Laczek, a pap, feljelentette a nyócadikosokat, hogy nem járnak el a misére, meg hogy nem járulnak aszongya a szent gyónáshoz. Intőket kért. Ehhez meg a rabbi helyeselt a fekete szakállával.

Gelb Maxi felfigyelt, úgy vetette oda:

- Úgy éljen a feje, mint ahogy ő helyeselt.

- No meg aztán éppen Gelb Maxi után érdeklődött a Locsi-fecsi úr. Azt üzeni, hogy keresse majd hétfőn tízkor a tanári szoba előtt.

- Mit akarhat tőlem Locsi-fecsi? Nem értem.

- Korrepetálásról vagy miről akar magával értekezni, csak nyugalom, Gelb úr, sose izgassa magát.

- És aztán hónap, vasárnap estére, ha csillagok vannak az égen, kilenc órára legyen kint a nagyvásártéren az egész nyócadik osztály.

- Hát ez meg mi lesz? - Néztek tanácstalanul egymásra.

- Csillagászatról fog danolni majd a Zsupfejű. Nem kell csak megijedni. Egy kicsit majd asztronomizál magoknak, igaz, hogy azt hinné az ember, minden nap felfal egy diákot, olyan rettenetesen kegyetlen tanár az a zsupfejű.

A fiúk nem mukkantak.

- Mintha az egész világ csak fizika-matematika vóna. No főzzön meg egy jó paradicsomlevest, akkor látom, hogy mit tud a sok fazék odalenn a fizikában.

A bor levét a két ujja közt levillázta a bajuszáról az öreg, egy szivarba harapott, a potyázás utáni tétova nézéssel keresve, vajon mondhatna-e valamit még.

- Ej, de jól esett leöblögetni a torkomról az iskolaport.

- De nekünk is ám, elhiheti Matyi bácsi. Tudja, nem csinálunk mi nagy ricsajt, ha ki is jövünk.

- Persze, hogy tudom.

- Elbeszélgetünk a maturáról. Halyák Gyurka szavalni szokott verseket, a kis Takács meg hallgatja.

Ravasz ártatlankodással úgy volt ez előadva, hogy nehogy valakinek eszébe jusson fennakadni rajta. Matyi bácsi cihelődött, menni készült, észrevétlenül ment el a füle mellett a fiúk kérő marasztalása.

- Nem lehet. Harmadfokút kapok az anyukomtól. Kifaszolok.

A fák árnyéka bevetődött, az ablakon át húzódott befelé az este és elnyúlt a fehér kocsmaszobán, mint nyúlós, nyugtalanító háló. A fiúk sorjában feltápászkodtak. Halyák Gyurka a középen állott, és mint beszédes jelet mutatta mosolyogva kifordított nadrágja zsebeit. Maxi idegesen felgyűrte a gallérját a nyakába, szórakozottan sétált az asztal körül, rágódott és hánytorgatta a Locsi-fecsihez meghívása eshetőségeit. Bóna megrángatta a kis Takács kabátját.

- Hová mégy, kis Takács?

- Még magam se tudom.

Bóna oda szólt félvállról Matyi bácsi felé:

- Jucika kisasszony jár még a varrodába?

Matyi bácsi Bencze Miska elé állott, de úgy tett, mint aki kérdezősködőnek felelt.

- A lyányom: Persze, hogy a varrodába jár. Mer én rá fogom őt a tudományra csak úgy, mint a házimunkára.

Kis Takács fanyarul ránevetett Bónára.

- Lemegyek a Temető utcába. Gyüsz arra, a varroda felé, Laci?

- Nem. Jön a nyolcórási, hazamegyek, leeresztem a sorompót. Kitornázom magam az apám kedvére.

Kint állottak a zúgó fák alatt, harmatos szél csípett a kabátjuk alá, süket csönd setétlett az alvó rét felett és a vasút felől, mintha szívükbe csuklana, a kákásban békák kurjogtak.

Nehéz lépések ropogtak a homokon feléjük, ők a fák mögé álltak, az öreget faképnél hagyták, mint silbakot a ház előtt jóleső egyedülvalóságban, a fején táncoló borködös képek nyomasztó játékában. Hárman jöttek a város felől és ahogy megállottak kézfogásra az öreg előtt, kis Takács a fának lapulva, az alakok ismerős formájából leste ki őket, mint egy hiúz. Kozányi Pista is köztük volt, régi osztálytársuk, csakhogy háromszor akkora, mint valaha volt, hosszú szőke haja kisimult a kalapja alól és pirosan duzzadó arca egészséges mesterségben megpuffadt, nagy vörös kezével harmonizált, mint a frissen vágott nyers hús. Így látta reggelenként a kis Takács, amikor az iskolába loholt és Kozányi Pista kinn állott a hentes és mészáros bolt előtt. A másik kettő is iparos volt, ismerősök a városból a "Magyar asztaltársaság" hízott tagjai, akik a gondtalan élet unalmában a pirosfehérzöld zászló arany címere alá sorakoztak, kicsit emberekkel összejönni, kicsit nagyokat inni, kicsit kivonulni ünnepeken az út közepére egy felfújt mellű, szigorú tekintetű, nagy bajuszos testületbe. Matyi bácsit közrefogták, kicsit beszélgettek és "gyere már te zsíros fülű" invitálás után látták, ahogy Kozányi Pistát átölelve, Matyi bácsi visszament a vendéglőbe. Előbújtak a fák mögül megkönnyebbült szégyenlőséggel és dühös csörtetéssel vágtak neki a rétnek. Bátorítón csikorgott a lábuk alatt a fű hátára ágyazott avar. Elől Bencze Miska egyedül lélekben, céljában, azután Gelb Maxi és a kis Takács ideges, didergő beszélgetésben külön-külön elkalandozó gondolatokban és Bóna Laczi Halyák Gyurkával lassú, kiszámított léptekkel tanakodásban, egy nyugtalan fájdalomban sompolyogtak kimondatlan vágyakozásban. Titkos szándékok bizseregtek fel bennük a bámulatos estében, langyos fázások fogvacogtató remegésében. A Bónáék őrháza oldalt esett, a vasúti töltésen himbálódzott kivilágított ablakaival, mint fekete vizeken úszó bárka. Eltértek a töltés irányában, utánuk kiáltva köszöntek a város felé siető társaknak, éles dalokat fütyülve mentek ketten az agyagos földön nagyokat cuppogva. A gondolataik akaratlanul fonódtak egymásba, mentek ellenállhatatlanul, tág szemekkel a sötétbe lesve, mint a vadászok éjszaka a vad után.

- Erre szoktak koncsorogni esténként.

- Akkor most is erre lesznek, csak gyerünk.

- Te is szereted a cigánylányokat?

- Hogy a fenébe ne szeretném.

- Te, azoknak olyan kemény a húsa és forró a bőre, hogy nincs az az úrilány.

- Nagyon jó, csak koromszaguk van egy kicsit.

- Az nem baj. Forrók...Jók...

Megállottak. Viháncoló lányok hangja szakadozott feléjük. A vérük lángolt s dideregtek. Mezítlábas léptek topogtak és köhécselő kacagással teliszájukból kifehérlő fogakkal ott lihegett előttük a két hancúrozó cigánylány. Bóna rájuk ripakodott, de valami régebbi ismeretség barátságos zengésével.

- Hová mentek?

- Semerre.

- Te vagy a Málya, ugye?

toppantott, meg a meztelen mellére csapott, hogy csak úgy csattant a kemény tenyér a kövérségén.

- Én vágyok. Én vágyok a Málya.

- Én meg vagyok a Dórika. És belekarolt a Gyurka karjába a nyurga kamaszlány. Ringázta magát és mint puha fekete macska, ráhajtotta fejét a fiú vállára, meztelen bokáját mutogatta a kedves bestia. A töltés fekete hátához húzódtak, felkuncogó pajzán kacagások hasították a csendet, leültek egymás mellett kéz a kézben, egymáshoz vonszolódott összebújt meleg testek, a selymes sötétben felvillanó szemek, összenőtt forró szájak, összekoccant csontfogak és sóhaj, lihegés a tücskök cirregő muzsikájában összefojt szimfóniája az estnek, a fekete bársonyban szenvedő égről kacagó csillagok és elámult, bánatos képű hold alatt...

A görbe utcák könyökében egy lámpa szétfolyó fényében megállott a három diák és elköszöntek egymástól.

- Hát fiúk, holnap találkozunk.

- Kis Takács te hova mégy? Haza?

- Nem. Még nem. Megyek le a Temető utcán. Dolgom van.

- Te Maxi?

- Én haza megyek.

- No szervusz, Isten veletek. - szólt Bencze Miska és elindult a falak mellett lapulva. - Én is elmegyek haza. Eltesszük magunkat hónapra. Saját ágyamban.

- Bélelve?

- Még nem tudom, az attól függ. Nevetett vissza és integetett látva, hogy a másik két fiú is búcsúzkodik.

- Vigyázz Maxi, bele ne ütközz a tanárokba.

- Ma este már nincs kedvem menni sehova.

A toronyban nyolcat vert a göthös óra. Maxinak, ahogy a holdvilágos kockaköveken kopogott, tányér, kés, villa csengett a fülébe, a vacsora jutott eszébe, de ideges kezével leintette. Egész héten minden délben képosztás haluskát kapott, mert napokat evett és borzadott ez ételtől kiskora óta, mely üldözte fatálisan egész héten át. Nem kellett a vacsora neki. Forrt, fölt a feje a legképtelenebb gondolatok hideglelős zuhatagában, szédület vitte a kanyargós utcák sötétjében, magában kigyúltan. A bolthajtásos kapu előtt megállott és ahogy a kilincsre tette a kezét, mint jó tornász megnyúlt, magasabb lett, fiatalosan kecses, erős, elszánt kép a tátongó kapu hátterében. Visszafordult. A szomszéd ablakban kikönyökölt és a lámpa szivárgó rózsás fényében kirajzolódott, mint puha fekete koromba a selyem sawljába bugyolált asszony, a széltől szétborzolt hajában fürdő tenyerében pihentette fejét, mint a varrólányok szokták. Maxinak torkában dobogott a szíve.

- Alászolgája. Kezeit csókolom.

- Jó estét Gelb. Ugye maga a Gelb?

- Igen. Én vagyok.

- Az uram kerestette magát. Tudja?

- Nem tudom Nagyságos Asszony. És ha szabad kérdeznem, nem tetszik tudni minek?

- A kis bárót aki itt van nálunk, magával akarja taníttatni. Ő nem ér rá. Maga ráér úgy-e? Könnyű. Első osztály.

- Hogyne. Nagyszerű. Fenséges lelkesedés imádkozott a fiú hangjában és az izgalom halk remegése. - Itthon van a tanár úr?

- Nincs. A Körbe ment, most várom haza.

- Ki ajánlott engem, nem kegyeskednék megmondani?

Bársonyos halk asszonyi kacagás szállt át az utcán.

- Én. Csodálkozik? Ismerem jól. Sokat látom tanulni, az ablakon át. - Biccentett. - Isten vele, jó éjszakát. Holnap jöjjön át megbeszélni a részleteket az urammal.

- Kezeit csókolom. Alászolgája.

Szívéből sisteregtek fel a szavak, az ablakcsikordulása után bámult ámultan, megbabonázottan, mint valami múló csodán, szent Isten milyen jó, milyen barátságos, milyen szép és kedves... kedves és gyönyörű és kedves... Az égre szeretett volna kiáltani pattanásig feszült mellében a szíve és a sötét szobában botorkált, se szó se beszéd, ruhástól rávetette magát az ágyra, fejére húzta a takarót s mint végtelen jóleső sírás szakadt ki belőle a legigazibb örömből a nevetés.

A Búza-tér egyik sarkában zöldcsipkés hársfa és libegő jázminbokrok mögött hordókból nőtt leanderek között, mintha festve lett volna, igazi "özvegyasszony udvara" volt a Víg nénié, ahol Bencze Miska lakott. A kis házikót a csatornáig kúszó vadszőlőkötelek drótozták össze. A konyhában sötét volt és kövér, terjengő ételszag az izzadó cselédlány szuszogó alvásszagával keveredve. Tapogatódzva ment és mormogva mérgeskedve, hogy a tyúkokkal megy aludni az egész ház. Lámpát gyújtott és valami ennivaló után keresgélt a konyhában, mindenről elfelejtkezve gondtalan boros vidámsággal. Kenyeret, szalonnát vett és lábujjhegyen vissza akart menni a szobájába. A zöldre mázolt cselédágy esett útjába az ajtóban, a kövér dunnák alatt alvó lány pihegett és nagyokat fújt, ezt nézte és lassan szalonnázva megállott fölötte. Elnézte kipirosodott arcát és a fehér nyakán a kis aranykrisztuskát, amit ő vett neki, csámcsogott, jókat falva a szalonnából és szemét a termetes formákon hízlalva, a csupa egészségtől duzzadt zümmögésben. Elcsodálkozott most rajta, a barna hajkoszorú alatt csinosnak látta kerek vonástalan arcocskáját és a levegőt pufogva szívó piros száját nézte és furcsállotta, hogy szó nélkül össze van csukva. Nem szól. Nem hívja oda az ágyba oda magához szemérmes szemtelenséggel és nem öleli kövér karjával át a nyakát, hogy majd megfojtja, magába szorítva a sírást, forró izgalmában reszketve, mint kis koca az ártánnyal. Egy mély szusszanás után megfordult a lány, a dunnát lerúgta a lábáról, mint nehéz testet és nyöszörögve félálomban nyitott szemmel, kínos rettenettel tolta el magától a ropogó ágyát, mintha őt taszítaná.

- Menjen...menjen innett...nem kell...a gyerekem...mi lesz...jájj...Sóhajtott és a falnak nyikordult dunnástól félmeztelenül.

A diák összerázkódott, mint akit darázs csípett a szíve táján és beugrott a szobájába, az asztal körüli sétájába nem tudva róla, csak hányta magába falva a szalonnáját, a mellére mázsásodó kínjából böfögött fel fullasztó önámítással.

- Meg van bolondulva. Zsuzsi meg van bolondulva. Vagy álmodik. Sokat evett vacsorára, rosszat álmodik.

Könyvet vett elő, leült a lámpa alá, a petróleum vörös lángja játszva nyújtogatta a nyelvét a szemébe, izgett-mozgott s a betűsorok közt a kis aranykrisztus ugrált előtte a lány nyakán szenvedő láncon. Becsapta a könyvet, hirtelen levetkezett s mint kínpadra feszítve vetette el magát az ágyon, nézve a plafonról rászakadó sötétséget, a régi csipkés kedves kis szobában, mint a poklot és ha megreccsent valamelyik öreg bútor, felkönyökölt és kiverte homlokát a verejték, ahogy belebámult a sötétségben táncoló tüzes karikákba...

A kis Takács a Patakpart című pocsolya partján loholt, mindenféle zegzugos utcákon kanyargott, melyeknek nevére is különféle képzelt szagok ütődtek illattá desztillálódva az emberek orrába. A patakpart émelyítő haragos zöld pocsolyájából nőtt dús vadnövények édes élvezhetetlen hánytató illatát elnyomta a Varga utcában terjengő tímárság, a korhadt kerítésekre feszített száradó bőrök rohasztó szaga cserrel keverve. Mikor kiért a Temető utcára, a kis házak közt nagyot fújt a mezők felől küszködő langyos szélbe. Egy kopaszra nyírt akácfához támaszkodva állott félig átölelve, mint jó barátot és a foga között hangfogózva fütyörészett érzelmes dalokat az ősszel múlt tánciskola verklisének repertoárjából. A lefüggönyözött ablak mögött varrógépeket tologattak és nevettek nagyokat a lányok, vidám tere-fere és ajtócsapkodás veszekedett az esti világ lankadott csendjével. Várt, fütyörészett, megint elhallgatott, lélegzete is elállt, várt. Milyen nagy betegségi is ez a ...ez a Szerelem és mindig a nóták érzelgős szövege jött a szájára, ha rágondolt, hogy ezt vagy azt kéne neki mondani. De minek is vár, megint nem meri megszólítani, mit akar - semmit, semmit, csak menni mellette, kísérni hazáig, a világ végéig és csak ránézni néha. Te jó Isten, hogy hogyan tud fájni az a buta Szerelem!

Hogy lehet valakinek lelke azon csúfolódni, vigyorogni mint egy fakutya, az a barom Halyák. De talán még sem, nem, valami száraz irigység volt benne inkább és a vers...egész szép, csupa csupa szerelem, komoly, mint a halál, csak hogy kivigyorognak a fogai, mert minden szó sz-szel kezdődik és olyan nevetséges, mint sok meztelen, szemtelen gyerek egy csomóban a sok sz betű, csak az ne volna. Egész nagyszerű és ami a fő: igaz. - Szende szentem szent szerelmem Százszorszép! Szenved szívem szomorú szirt Szerelemem szűz szigetén. Hogy a fene egye meg, milyen bolondság és mégis igaz.

A kis kerítéses ajtó nevetősen csikordult sarkában, felijedt, jöttek ki a varrodából a lányok libasorba a kerítés alatti kis vizestócsán átugrálva. Úgy szorította magához az akácfát, hogy a karja belezsibbadt és egész testében végig szaladt a zsibbadás dermedtsége. Harmadiknak ment, hosszú szőke haja a hátán ficánkolt és a kalapja szélét fogta két ujja között, ahogy a többi lányokhoz forgolódva ide-oda beszélt. Itt van. Nyilallott a szívébe, hallotta a beszélgetése széjjelszakadozó hangját és lesett utána, nyakával szinte nyúlva utána és mikor a sarkon befordult, eltűnt, lassan megindult ő is utána, mint észrevétlen nesztelen bánatban bujkáló árnyék. A városon át véges végig keresztül-kasul az utcákon utána, utána lassú, szomorú cipelésben, mintha zsákban a vállán vinné a szívét utána, amíg csak be nem szaladt a gimnázium kapuján. A torony alatt megállott kis Takács. Nézett fel a csillagokkal sebzett égre, kisóhajtott lelke, mint valami fekete lepke szállt az értelmetlen semmiségbe és úgy vágyódott fel utána és a szíve is mintha szállna és integetne a torony hegyén kíváncsiskodó kakasnak. A hátára szeretett volna ülni, hogy onnét nézzen a világba és mindenki őt nézze, a házakból kiszaladók lelkendezve csudálva a szenzációt, mindenki őt nézze és integessenek, a lány is neki integessen, úgy nézzék, mint egy csudát...

Felrezzent. A háta mögött a főutcából járó-kelők jöttek, sétáló alakok, a korzó szétszállingózó utolsó mohikánjai. Pár lépésnyire tőle ismerős rekedt köhécselés után a Csámpás cvikkere csillogott felé, hízásnak indult pocakja alatt kifelé rugdalta karikás lábait és a felesége a karjába csimpaszkodva hosszú kabátos ruhafogas tehénkedett rája, mert sétáltak. A kis Takács gépiesen a kalapjához kapott és tovább akart menni, hazacipelni nehéz szívét. Vérig sértő, átkozódó arcátlan hanggal károgott rá az osztályfő.

- Micsoda szemtelen disznóság ez már megint, ilyenkor még mászkálni az utcán?! A felesége is elszégyenülten húzta-vonta tovább.

- De fiacskám.

A kis Takács szeme lángban lobogott, mint felbőszült, dühödt patkány a torkára szeretett volna felugrani és átharapni, hogy beledöglessze a szót, holott érezte, hogy valami ártatlan hazugság leginkább helyén volna. Erélyesen visszavágott, majd megfojtotta a düh.

- Dolgom volt.

- Micsoda?

- Semmi köze hozzá. Sarkon fordult és otthagyta a handabandázó komikus figurát, ugrándozva a felesége karján. A kaput bevágta maga után, hogy beledöngött a nehéz bolthajtás, lábujjhegyen ment át a szobán, ahol a poshadt levegőben alvó diákok szorongtak bepréselve, mint a szardíniák az zöldre festett, nedves négy fal közt, a diáktanya évenként változó rabjai. A sötétben levetkőzött, káromkodott a cipő makacs zsinórjára, meg az oldalán végigfeslett hálóingre, lerázta a forróságát magáról és ahogy bebújt, tovább tolta a falhoz a csíkos dunna alatt dinsztelődő gyerektestet, a fejére tette a kezét, mintha simogatna valakit, forró volt a tenyere és izgett-mozgott a forró ágyon, hogy testének vackot találjon, fekete haját ahogy elsimította szeméből, ijedten kapott oda a tenyerével és szétdörzsölte egész arcát az észrevétlen felszakadt két könnycsepp hűvös levében fürösztve, mialatt egymás után bugyborékolva, szabályos csuklásban kifakadt tehetetlen melléből és végigzuhogott, záporozott egész arcán a drága jó, édesjó, magától jött sírás...

Kint a város mellett sárga agyaggal kiverve a vásártér, mint végtelen hatalmas csarnok laposodott az ég bakacsin bársony kupolája alatt. A csillagok sorba kisorakoztak ünneplő fényben a csendes vasárnapi estén, csodás aranyszegek s díszek a Mindenség egekig komoran díszelgő templomán. A szikár, soha nem nevető tanár Zsupfejű, aki kívül-belül csupa epe, elfogódva, némiképp meghatódva hordozta körül szemeit a köréje sereglettek fölött, sötét pásztor fekete juhok között, a végtelenség kiáltó csendjében lesüllyedve magába, hol a lelke mélyén fetreng a kínlódó ember fel a mindent betöltő magasságba epedőn. Esernyő volt a kezében és szélescsontú homlokát végighordozta az égen, mint a szarvas a holdvilágod éjszakában. Kísértetiesre nőtt mágus, aki esernyővel a csillagokba szurkált, pap, aki magasba vetett éles vonalú koponyával az Istent szedte darabokra, szürke, kurta igazságokat olvasott le az égről, felgyúlt költő, ki nekiszegezte mellét a szavalásnak, hogy szíve kísérje szavait, mint dalos ember tekintet a zsoltárt.

- Ó drága, fiatal barátaim, ha én most Önöknek egy percig a szívükbe nézhetnék és megmaradnék a perc örökkévalóságán át, mert - ne nevessenek és ne higgyenek Önök is a bolondnak - az Igazat hirdetem és eleven húsukba metszem a késem, hogy beléjük vágjam az Örökkévalóságot... A Szép... A Minden, ami itt virít a fejünk felett, sötét elbúsulásban a mi tökfejünk értetlenségén. Ó csak egy percig higgyék és nekem elég. Ó nézzék, nézzék micsoda fenséges megnyilvánulása ez az igazi örökkévalóságnak. Nincs gyönyörűbb a csillagos égnél. Tessék nézzék. Túl a tornyon ülő kakas fölött megáll az ember esze s mint jámbor pap a templomba lép és a földre néz. Az Ember az a mesebeli király, aki a molnárlánnyal számoltatja meg az ég csillagát, mint ahogy megfoldoztatja a lukas fazekát és elvetéli a gondolatát. Mi az, ha valaki felordít: Világ? Bőgés, ami a hasból szakad és szétrepeszti a lukra járó "egyenlítőt", a föld abroncsát, vagy mondjuk úgy, hogy nadrágszíját. Teli vagyunk ámulattal és hurkapálca körül forgatjuk az Atlasz-gömböt. Ki merészelte letörni a föld sarkainál a hurkapálcát? Hogy nevethet ezen az északi sarkon az eszkimó, mikor fókaolajat forral és jajgatva sercegnek a jégtáblák a tűz mellett, mert behorpadnak egy kis tűztől azok a híres sarkak. Nekem - emlékszem - dedós koromba' vót egy dajkám, az mesélte mindig, hogy van egy óriás: két csillagból van a szeme, a nap a feje, felhőkből van nőve a két füle és a holdat hordozza a kezében, mint lámpást. Sokat eszik, három földet is megzabál, ha megéhezik, mert úgy eszi mint az almát. Sárból van hát, köpdös tőle, így lesz belőle az eső. - És leköpte parasztosan a földet, jogot érezve rá mintegy a pillanat mámorában. Tessék, itt van, ennyi az egész, egy marhaság. - Vigyázzanak kérem. Ismerik Önök is ezt a nótákba font és sokat kompromittált hét csillagból álló göncöl szekerét. Jó, hát mondjuk rá szekér. Mármost ha egy egyenes vonallal összekötöm ennek a szekérnek vagy mi fenének a két utolsó csillagát és rámérem itt az esernyőmön háromszor ezt a távolságot az égboltra, ott van egy mindegyiknél fényesebben ragyogó csillag, igazi királyi fenség, ennek érdemes köszönni, neve: Északi sarkcsillag, kora: legalább is öregapja földanyánknak. Hamármost - megint csak az esernyőmmel - abból a sarkcsillagból egyenes vonalat húzok a szememen át és azt aztán meghosszabítom erre lefelé ezen a kis pocsolyán át és kilukasztom a Poklot vagy ami mindegy az ég alját, akkor megkapom az igazi Igazságot, amihez a hurkapálca olyan semmi, mint ha mondanék egy hasonlatot a kardot nyelt bolháról. A Világ Tengely. Ez az a tengely, ami körül érdemes forogni. Ki mászott még erre fel, hogy tovább lásson az orránál és a nyelvét, mely a hazugság szerve - mellesleg a legnemesebb szerv, mint ahogy a szív a vérkeringés, a vese meg a kiválasztás szerve - ki mászott fel, hogy nyelvet öltsön a tetejéről a Mindenségbe? és hóbundába vizitbe menjen, hogy elpiruljon, mint gazdag rokon szegény vendég jöttén Zenit és Nadir! Holott a kutyák is megugatják a holdat. Teremtő Isten micsoda nyomorúságos állati bátorság! Teszem fel mármost, ha egy nyíltfejű ember, akinek nem hason csúsznak a gondolatai, - mit mondjak no, ki legyen az? - A diákok felkiáltottak: a kis Takács! a kis Takács! - nos jó, hát a kis Takács felkúszik ezen a tengelyen és mindegy, hogy odafentről mit csinál ránk, a szélesség és hosszúság fogalmából olyan gömbháromszöget ölelhet magához, hogy megmondhatja némi logaritmálás után, hogy hány óra és hány perckor kel, hogy a nap besüssön teszem azt a Kállai pedellus ablakán. Ez jutott épp eszembe, mert tudom, hogy az keletre néz. Gondolkozzék, aki tud ezen a problémán és majd megbeszéljük a legközelebbi fizikai órán.

Mint egy varázsvesszőt, leeresztette a feje fölül az esernyőjét, szentséges csodálkozással csóválta a fejét, felmosolygott gyerekes elfogódottsággal, mint kedves ismerősre, a kis meg a nagy Medvére, a Fiastyúk sok gyerekes családjára, míg egyre kábulatba vonulva a diáksereg előtt a visszavezető szűk utcasoron mind mélyebbre horgasztott fővel, szabadulni vágyó zavarodott lélek a kisvárosi Golgotán. Utána tanácstalan tereferében csoportokban tanakodott az osztály. Egy előrefurakodó hang szaladt utána.

- Tanár úr kérem, nem lesz baj, hogy este mászkálunk az utcán?

Idegesen összerázkódott, mintha fejen ütnék, felkiáltott belőle valami keserűn szitkozódó megvetés.

- Tessék, ilyen embereket bevezetni a Mindenségbe. Ennek most ilyesmin jár az esze. - És morogva, mint egy szomorú kutya, eloldalgott tőlük lemondó kézlegyintéssel. - Ezt verték beléjük nyolc esztendő óta. Na, szervusz óh dícső tanárság...Persze, hónap, nyolctól kilencig majd megint bemegy a főtisztelendő úr és beletojik a fészekbe egy-két bibliai csodát...

Egy szótlan öttagú társaság, mint akiket titkos kötelek tartanak össze, elvált a csoportból, a kölykös hangok és nevetések között tiszta és mély volt az ő nevetésük, mint a harangszó. Halyák Gyurka elkapta a kis Takács karját és valami gúnyos dicsérettel vonta magához.

- No kis Takács felmászol-e a Világ tengelyére?

- Felmásznék bizonyisten, hogy egy jót köphetnék erre a nyomorúságos életre meg rád.

Bencze Miska kimondhatatlan melegséggel ölelte magához a keserű szájú gyereket, mint apa a fiát, a legkisebbet köztük, kik összeszűrték a lelküket megnyomorított életüket, egy titkos vérszerződésben.

- Pechem van gyerekek. Ne bántsatok, engem üldöz a sors, gyerekek a Sors nekem a sarkamra tapos mihelyst megmozdulok.

- Mi az, mi baj?

- Este megfogott Csámpás az utcán.

- No és aztán? Hát abba' is van valami?

- Cudarul összekaptunk. Ha a felesége nincsen vele, leköpöm vagy beleszúrom a hasába a bicskám. Otthagytam és rákiáltottam, hogy semmi köze hozzám.

Bencze Miska megsimogatta.

- Sebaj kis Takács, oda se neki. Akire Zsupfejű kimondja, hogy feltud mászni a világ tengelyére és gömbháromszöget ölelget, az nem elveszett diák. Biztos benne matulus, ha Csámpás a feje tetejére is áll.

Bóna Laczi a bajuszkáját pödrögette megelégedett dormogással, mint egy jóllakott kandúr.

- No, ha velünk találkozott vóna, akkor cifrább esett is lehetett vóna. Igaz-e Gyurka?

- Meghiszem.

Bencze Miska elértette, megveregette a vállát.

- Jó fogás vót mérnök úr?

- Hát vót, ami vót.

- Gyönyörű este vót, csudás.

- Életembe se láttam még olyan csudálatos csillagos éccakát...Jó, hogy hagytatok nálam húsz krajcárt.

Könnyű lelkek voltak ők a szabad éjszakában nyurgák, mint ifjú fák, lelkes, csillogó szemű alakok az egészséges ösztönök kisvárosi palántái, bizakodással teli a szaladó élet egyhangú zakatolásában. Összekovácsolódtak a nevetésük könnyű áhítatában, egymás szemében olvasva és mindent elárulva, kiket a félelem egyre nagyobb merészségekre bíztat. Hősei a gyávaságnak.

Gelb Maxi szintén közöttük lődörgött, velük nevetett egy-egy mondás titkos értelme után - de mégis valami hűvös unalmat érzett, egy szemernyi idegenkedést, kit nem érdekel az egyforma csipkelődés, a tréfák a kis Takács körül, a tanárok szidása és a leckéken kérődzés, gyakran beleásított a társaságba. Felébük kerekedettnek érezte magát és bujkált benne e neki már kicsinyes dolgok lenézése. Maga fölé görbülten rágódott befelé még éretlen ízén a távoli sejtésnek a gubójából kipattanó selyemlepke távoli kikelését megérezve, némely ihletett pillanatában és arcára kikínlódott a gyönyörűség, a nő, az Asszony álombajáró megelevenedésén. Szintúgy Bencze Miska, de tragikus búbánatban a félelem gennyező kelevényével lelkében és színtelen befelé csordogáló könnyezésen át mosolyogva incselkedés mögé bújt.

- No Maxikám és mit szól mindezekhez a néma őrgróf, miközben egyik karjával a vízben fuldokló asszonyt öleli, a másikkal meg segítségért kiabál? És Maxi lelohadt, kigúnyolt szentséges káprázatát egy vállrándítással rejtve a láthatatlanság subája alá.

- Ech hagyj békén ezekkel a butaságokkal.

- Maxikám megint káposztáshaluskáztál?

- Nem.

- Hát akkor mi fáj?

- Mim? Mim fáj? Ugyan kérlek ezek olyan dolgok, amelyek egészen másfélék. Egészen mások mint a tiétek. Nevetséges. Hát azt hiszed nem létezik más a világon, mint cigánylány!

És Bencze Miska, jó muzsikus, pompás naturalista, a vezetése alatt álló gimnáziumi zenekar minden hangszerén a vadászkürt bombasztjait öblögetve a testében és a piccoló dermesztő trilláit hasogatva a meleg tenyere zsongó idegzetén, egy mozdulattal kapott belé a magától megpendült húr árva zengésében magához ölelve az egész felzaklatott hárfát.

- Tanítod már Locsi-fecsi kosztosát?

Maxi egy bikabornyú apátiájával csüggesztette rá kéktűzben elborult szemét, a leforrázott egér zavarában vergődve hápogó némaságában felcsigázva, majd felvillázva dühösen a tekintete lesújtó szavára. És amaz visszahőkölt tőle, mint aki tüzes vashoz ér, sziszegett és handabandázott féllábon ugrálva, mint máglya körül a kicsapott lángok reflexiójában, csökönyös tűzimádó, az Életen szenvedő ifjúság mérgével beoltva mint egy fagyos halálos kacagás.

- Máma nem megyünk sehová. Elég volt.

Úgy mentek széjjel a testükön táncoló szélben, mindegyik magába zárt titokzatosság, szemüket lesütve a lámpák szemtelen fényében, a mindenségbe lökött lelkek és mégis barangoló árva lihegő nyelvű kutyák, kettő az őrház körül párálló esti réten, Maxi a volt tanára felesége ablakához, Takács a gimnázium keleti falához és Bencze Miska a danolászó cseléd körül gőzölgő konyha ajtajához tapadva, kiket felszívott az éjszaka csodálatos vaspatkója, mint egy szerelmes Istentől kovácsolt mágnes.

A gesztenyefák zöld bársonyba borultan kis fehér süvegek csipkés díszétől áldott teherben hajbókoltak egy rózsaszín ragyogású kakasos reggel szellős pompájában. A gimnázium körül álomba zárt ablakos házak izzadták a reggeli párákat teli tüdővel nedves zöld gyöngyökben ragyogva a smaragdtól a piszkos barna változataiban hullámozva a mohában, mint csodásan fénytjátszó selyem ruhában. Puhán kelve, mint a friss meleg kenyerek a padokba szorítva kidagadoztak a diáktestek, sápadtak mint pelyhes őszibarackok, meg rózsaszínűek mint a ma született egerek, változatban mindenféle a padsorok közt elültetett szemek anyacsókos kékek, könnyes barnák és lidérces feketék, mint fura bogarak a frizurák szakajtója alatt, melyek a reggeli mosakodás és a zsíros pomádék, brillantinok illatában tapadtak, szép eleven parókákba. Az izgalom és unalom a hirtelenében lefetyelt reggeli kávézás böfögős kesernyéjében feloldódva a zúgás és morgás ritmikus skálájában a leborított méhkas kapkodó szorgosságában zsongott a nyolcadik osztály. Néhány szakállas öregúr táblabírós fotográfiája unatkozott lenézően a hamuszínű falon néma rezignáltságban a gyászos keretek alatt majdnem haragos csodálkozással a padokban nyöszörgő ifjúságon. És sztereotip jelmondatok szembeszúrók és emlékezetbe furakodók az életre, mintha az eleven agyra volnának rányomva mély szavának és híg moral savanyú ízű és áporodott, mint a penészes gubacstinta. Mint betűk fekete koszorúja:

"Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
Tudod mi az erő? Az erő akarat,
Mely előbb vagy utóbb diadalt arat."

Tessék diák ettől légy okosabb, hánytorgasd elmédben egy élet gigászi forgatagán át. Ám a könyvekre borulva szerelmes dalokat is dudorásztak saját nyakukat ölelve. Mint fiatal faunok a beszűrődő napsugárban didergőn a csengettyű sikító fagyos tremolójában. Csendes undorral felállottak a tisztelet és megvetés jeléül a Csámpás félkör alakja előtt és valaki, talán a legjobban nevelt diák farkasszemet néző csendben kiszalasztotta a száján: "Jó reggelt!" némi kedélyes basszussal az egyformaságban. Csámpás a katedrára csapott.

- Ki volt az a pimasz fráter! álljon elő, ha van bátorsága! ha van egy szemernyi becsület benne!

Bóna Laci fiatal atléta alakja elvált a faltól, amelyet valami fölényes daccal támasztott, nyugodtan előrelépett különös komoly hangsúlyozással.

- Én voltam.

Csámpás lekapta a cvikkerét és a felborzolt bagoly komikus pislogásával rikácsolt, de már egy kis kényszeredett nyugalommal.

- Mégis csak szemtelenség, amit már Önök merészelnek és épp most pár héttel a matura előtt. Bóna vigyázzon magára!

Bóna megbiccentette a fejét és megfordult háttal, bizonyára valami szótlan ajánlással. Csámpás szemmel kísérte, míg a padjába vágta magát.

- Olyan pofont adok magának... - A diák felemelkedett újra és előreszegezte fejét, a homlokán kéklettek az erek, mint két gyík és a tanár ijedt nyugtalansággal kapta le róla a szemét - ...majd a maturai bizonyítványában. Igen barátom, hogy arrúl kódul.

Halk nevetés és fellélegzés volt utána, a szolidáris lelkek panaszos suhogása szabadult fel, mintha egy sereg galamb hessent volna tova az ablak előtt. Csámpás a nemzet dicső történelmének múltjára való hivatkozással, melyben a Gondviselés nem szűnt meg virrasztani a múltja dicsőségén merengő géniusz felett és áldott bőkezűséggel termékenyítette meg a rózsabokrokat, melyekben Nagyjaink bölcsője ringott ezen kézzelfoghatóan nesze semmi fogd meg jól ömlengetésén kérődzve, valamely kriptaszagú poéta életét és halálát fonta koszorúba a színtelen és unalmas szavak zöldiszapos hínárjából. Közben kémlő pillantásokkal a cvikkere mögül lesett az ásítással küszködő osztályra, melyet nyílván az ásítás feletti győzelem diadala tartott ébren és ültek görbülő gerincek alatt, gumók fájdalmas növesztésén izgulva, a paddal érintkező testrészükön gubbasztva. Már a végére járt Csámpás a halotti beszédnek és valami görögtűzfényű hatásos mondatra köszörülte a torkát, hogy még egy avas metaforát is kikanyarítson: "mint a sötét éccakában száguldó vonat, melynek tüze messze földet bevilágít" - a torkán akadt a szó és szemét tágan düllesztette a sarokra, ahol már minden mondata végén a rossz szemek szokása szerint megpihent és felpattant:

- Takács mit csinál ott? Adja ide azonnal!

Más világból felkiabált meglepett és kipirult arc emelkedett fel panaszkodón és értelmetlenül a testtel, lélekkel a munkájába merülő szórakozottsággal.

- Mi az? Mit akartok?

- Adja ide azt a jegyzetet, ha mondom.

- Kérem, ez az én jegyzetem.

- Adja ide, ha mondom. Alávalóság óra alatt ilyesmit művelni, ahelyett, hogy figyelne.

- De kérem, tanár úr.

- Semmi kérem. Nekünk van még úgyis leszámolni valónk. Matura előtt éjszaka az utcán mászkál - egész természetes, sőt bizonyos, hogy szoknyák után. Miért állt ott a kapu alatt?

- Kikérem magamnak, én nem a kapu alatt álltam.

- Ott kérem - azt hiszi, én nem tudom - egy csinos tót szobalány szolgál. Egy lotyó! Szemtelen komiszság! És magát mi nyolc év óta itt testileg-lelkileg istápoljuk. Komiszság!

- Kikérem magamnak.

- Hallatlan impertinencia!

A kis Takács elámító nyugalommal, mintha csak magától értetődő volna, tehetségtelen színész esetlenségével a kalapjáért ment, végig sétált a sorok közt és az ajtóhoz lépdelt, ügyet se vetve az ablak felé hátráló tanárra.

- A jegyzetet kérem.

- Tessék.

Odavetette, kis mosoly is ült az arcán és már a lépcsőn kopogott és nézgelődött búcsúzóan az ismerős gipszszobrokra, hallotta, ahogy zárt ajtó mögül, de utána és megzavarodott eréllyel harsogott a Csámpás hangja - Mars ki! - Ő meg, mert nem bírta megállani, összeszorított öklével ütni akart, de mégis csak fricskát mutatott a Pallasz Athéne nevezetű, behunyt szemű gipszszobornak, a foga közt morogva vissza - akaszd föl magad. Csámpás egy homéroszi hős karbafont elmélázásával nyúlt az asztalra dobott jegyzet után, gunyoros hümmögéssel lapozgatta és megállapodott a frissen, szemmel látható lázban krix-kraxolt ábránál.

- Egy kör...nyílván gömbmetszet a Világ középpontján át...északi sarkcsillag...Világtengely...Zenit pont...Nadir pont...két diákbajusz egy pontot ölelgetve...képletek...logaritmus szinusz alfa per...Hm...hm...- és felragyogott olyan kiáltással, mint aki soká kereste a tolvajt, de most megvan. - Kell, hogy a nap öt óra huszonhat perckor besüssön a Kállai pedellus ablakán...Felkacagott - "hát ez mi?" És a fiúk nevetni kezdtek, de Bence Miska erélyesen belepisszegett, a szájára vetetette a mutatóujját, hogy "egy szót se". Majd Csámpás a tanári szobában biztosan előadja, hogy milyen jó fogást csinált, meg a cselédet és majd Zsupfejű, aki lenézi az egész bandát, majd megfelel rá, mert van egy kedvenc szavajárása: "a teremtését, milyen marhák..." A Bence Miska erőltetett, segítő nevetésétől felrángatva, Gelb Maxi kedves feje fáradtan egyenesedett a padja fölé és lesöpörte a padról felhámlasztott zöld festéket, gyönyörködve, simogatva a bicskával befaragott mesterművét, egy jókora szívet és rajta keresztül döfött nyilat, a vásári képek primitív szerelmét és a szemével csókolgatta szinte, nem is hallotta, hogy csengettek, nem is látta, hogy Csámpás már néhány perce kiment az osztályból.

Egy teremtett lelket az utcán nem lehetett látni, minden álomtalan csendben szédült és az akácok poros fején lustán szitált a nap ebéd után. Gelb Maxi átöltözködött és fekete csokorból nyakkendőt kötözött, valami diákos gyerekes és tiszta eleganciát ropogtatott magán és kemény inget, néhány parfümcsepp ideges illatában áradva és mindettől nyúlánkabb testtel, arcán pirosan elömlő tejes vérrel és lelkében sikongó várakozásokkal egy Isten után búgó orgona halk, szerelmes futamai után szállva, álomban és a keringő vére lüktető zengésében átment, mint tünemény a napban csillogó holt utcán, átfutott, mint egy lakkcipős sóhajtás, tanítani. A konyhán étel és mosogatás izzadt penetranciája fogadta és fülledt tovább, tovább, hol egy porszagú szoba homályán kopogtatta át magát még mindig tikkadt delíriumban, felgyújtva és lobogva egész testében, mint egy fáklya, merő képzelődésében. Lábujjhegyen jött és szalagot igazgatott a hajában és lesiklott kezével egész testén át lesimította a formáira tapadt habos ruhát és mint felhessent lepke, meglepetve, mosolyba vessző ahával nyújtotta kezét a diák felé és az ráesett mint egy esetlen diák, pajkos gyerek, kijózanodva majd a merészségtől megrettenve és forró szájával egyszerre ütötte oda ideges orrát is az asszony kezéhez.

- Maga az, Gelb? - és észrevétlen elkezdte csipegetni, mintha pecsétviaszt repesztene, a karján a diák forró szája helyét, jóleső viszketést és a hangjában valami fojtott remegést takart.

- Tessék üljön le.

- Kezét csókolom.

- A tanítványa még nincs itthon, elmentek a férjemmel, gondolom rovarokat gyűjteni.

- Óh Istenem - szabadult fel a feszengő diákból a szó - milyen szép volt valamikor, amikor mi is kijártunk bogarak után.

- Ugyan ne beszéljen ilyen badarságot, a hátam borsódzik, ha hallom a nevüket, csibor, merü, kérész...tudja, mifelénk odahaza ezt úgy hívják, hogy tiszavirág és a parasztok azt mondják, hogy csak addig él, amíg szeret, ez szép nálunk, ugye szép?

- Igazán? Igazán csodálatos. Én még sose hallottam róla.

- A férjem nem így magyarázta annak idején?

- Nem. Nem hiszem. Különben én is emlékeznék rá.

Szomorú mosolya után feledkezett és elkergette az ablakon sétáló legyet, szépség a ráomló fehér függöny alatt.

- Persze. Nekem is még lánykoromba' magyarázta. Egyszer mászkáltunk az Ipoly partján, egész délután néztük a sok-sok tiszavirágot a víz fölött és én menyasszony voltam. Istenkém milyen rég!

- Mikor...És csacsi diák kíváncsi udvariassággal leste az asszony szavát.

- Iszik ugye egy jó feketét. Szereti a feketét? No várjon, hozok magának egy feketét. Semmi tiltakozás, muszáj, ha én mondom muszáj.

A pillanat minden sóvárgása beleszorítva egy reszkető, szenvedő fiatal diák vergődő szívébe, ami csak a megbomlott táncot járó idegekbe hasad és fáj a leghalálosabb hálánál is jobban ez mind-mind várt és sírt mélyen égő különös zokogással, mind-mind a homályos tüzekben égő szeme, a kiszáradt szája, az életen görcsösen csüngő reménységes imádata, bús diáknapjai és szép reménységei mind kísértett és kóválygott előtte és várta a feketét, lüktető homlokát tüzes könyökével pecsételte le és agyonszorította pici gyöngyeit, mik kigyöngyöztek küszködő homlokán.

- Egy vagy két kockával szereti?

És előtte párállott a fekete és szemben ült az asszony kétségbeejtő kedvességgel, térdei hanyagul átbuktatva egymáson és kilátszott, szerelemes Istenem, harisnyakötőjéig eszeveszejtő formájában selyemben villogó lába. Valamit mondania kellett, a szája lepattant.

- Én még nem igen ittam feketét. Ha jól emlékszem talán még életemben soha.

- Szóval akkor édesen szereti, kap két kockát, csak ne hagyja kéretni magát. Igya meg no - az én kedvemért, jó...

Közelebb vonta a széket, közben szemével megsimogatta a fiú fejét és belekapcsolta akarattal a nézését, hogy meglátta magát, a szeme meleg kékségét az ő szemében, mint fekete gyémántból csiszolt tükörben, míg lehullott a fiú szempillája és belepirult, hogy a kisujja is reszketett belé.

- Nos, nem beszél semmit? Én beszéljek? Hogy vannak az iskolában? Nekem mindent elmondhat, én mindig a diákoknak fogom pártját. Ugye utálják a tanárokat?

- Óh, nem mondhatnám, bár hát némelykor bizony némelyik bizony rászolgál. A kis Takácsot teccik ismerni - ugye?

- Úgy névről.

- Ma egyszerűen otthagyta az előadást. Egy fizikai példán rágódott, igaz hogy magyar órán, de a magyar tanár úr úgy lehordta és szekírozta egy cseléddel az osztály színe előtt, hogy az nem való. Bajuszos diákokkal már nem lehet ilyesmit tenni kérem.

Az asszony a szék karjára volt ölelkezve és a diák ideges, kemény száját figyelte, egészségesen villogó fogait és lehunyorgatta a szemét, mintha valami vakítaná és meleg hullámokban ömlött rajta a vér, a szeme körül piciny ráncokba hisztériás idegei vonaglottak, fázós zsongással felsírtak csodás rimánkodással az ellenállhatatlan édes melódiában. Közelebb, közelebb, egyre közelebb simult észrevétlen ideges mozgással, mint egy selyemhernyó, a térde sütött, a haja a fiú szemén mászkált és selyem kezével hidegen rátapadva megsimogatta a fiú arcát és az forró volt, mint a tüzes alma, hangtalan összebeszélésben, amelyre nincsenek is szavak, hajolt felé, mint a pálma a forró szélben, a szája bíborban reszketett és rápihent a fiú hófehér, forróeres, eleven márványba mintázott homlokára, és csak úgy súgta:

- Szegény fiúk...

És a fiú utána kapott, lebukott a száját kereső száj után és ráolvadt a csókban, egy soha nem múló kibírhatatlan csókban, az asszony ölébe kuporodva, reszketve, soha még nőt nem ölelt karjaival, virágtapintású nyakán át az éhes test szikrázó kohójában a megolvadt arany tűzvérű villámaiban, feje körül az asszony napsütésben fénylő hajától glóriásan, soká, soká és a láztól kipattogó ajkán egy csöpp vér édes sós-boros ízét csókolta vissza harapdálva. Feküdt félájultan, mint izzó vas a tüzes üllőn, az asszony boldog hőséget sugárzó ölén, félszavak szerelmes mámorát csuklatva a rája virító csókért meg csókért vöröslő ajkára - te édes... - te forró - te kis Isten...- te Gyönyörűm...és szegény fiatalsága a minden csepp vére zuhogó áradatában fürödten vonaglott majd lassan sápadt a Szerelem halálos harapása alatt, haja csapzottan lehullt, mint egy halott arcra...így feküdt, mint egy boldog-ittas Apolló az egyetlen asszony lábainál. Csak Cupidó kacagta át a testében zakatoló vérpatak zúgását. - Szeress még...még ...még és nem bánom ha meghalok...Aztán felugrott, kiszaladt, az ösztön finom mechanikája vitte: "jaj jönnek" támolygott a bútorok mellett, még mindig egy ölelés álmában tárva karjait és leült kint a másik szobában egy könyvre borulva, tenyerével szorítva szemeiben a lángot és mint álomban beszélt rövid, szaggatott, torkát reszelő mondatokban a kis diákhoz, aki rosszkölykösen lógázta a lábát a széken és nevetette, hogy Gelb úrnak olyan fényes szemei vannak, mintha sírna és kezdte mondani a tegnap tanult latin tréfát: "Ante templum magnum szél kerekudávit, minden tepertinum de kása kaparávit, puellam amantem csókkal revocávit". Mikor az asszony keresztül imbolygott a szobán már darálva deklinált a kis báró, mint a vízfolyás: Nominativus: regina pulchra szépséges királynő, accusativus: reginam pulchram szépséges királynőt, genitivus...és Maxi tenyerébe borult fejjel bólogatott és belebámult a hadaró gyerek szájába...szépséges királynőt...A falon egy vadászállványról ócska mordályok hűvös csöve rozsdállott elé...Ha most a hűs fekete csövet odacsókolhatná a zakatoló homlokához és szétloccsantaná a hordóvá dagadt fejét...De az Asszony...az Asszony...És elömlött benne megint az asszony tűzforró csókja, mint az édes bor az idegei fáradt táncával csordogálva megnyugvón és leszorította magát a székhez, hogy fel ne kiáltson dobogó szíve bolond harangozásában. Nem volt maradása. Rágombolta, mint szent titokra, szívére a kabátját, míg így is mintha hangosan nevetne a szíve, az öröm harsány dalaiban tündöklő játékos jószág, lesimította szétszerelmesedett haját és elköszönt, zsebkendőjével a port is letörölte lakkcipőjéről. Az udvaron szemébe riadt a Locsi-fecsi görnyedt alakja, a rózsafákon tetvészett és gyönyörűséggel vizsgálta mint kedves csodákat, mielőtt eltaposta. Maxi széles kalapot emelt, de ránézni nem mert, a tanárt is jobban érdekelte a rózsafa, úgy tetszett, mint aki ahhoz beszél.

- No, megy a dolog, megy?

És Maxi kereste a szót, nagyot szeretett volna mondani, de nem fért a szó ki a torkán.

- I-igen - és felsóhajtott, mintha fel tudná inni az egész udvart, a rózsafákat és mindennek az édes ízét. Lassan, óvatosan tette be a kaput maga után, mintha templomajtó csukódna elfogódó áhítatában.

Nyitott ablakokból egy harmónium széles hangja terjedt végig az utca során, bizonytalan búgó dalba fonódott az ablak alatt és Maxi megállt, hagyta hullani magára a dalban áradozó hullámokat, maga is dúdolt és a kóbor muzsika foszlányait kutatta a járdán. Matyi bácsi a kapuhoz támaszkodott, pipázott, a felhőkre fújta a füstöt és elpampogott e szenvedélytelen meditációban a karikás füstök szeszélyeit csapkodó tenyerével kergette szét és felfedezte Maxit az ácsorgásban. Kapott az eseményen.

- Próba van, próba van, tessék felmenni.

- Micsoda próba?

- Ejnye, hát nem látta a fekete táblán?

- A férfikar?

- Az. - És csendesen göcögött. - Ugyancsak betyárosan hijják. De menjen fel, mert Bencze Miska kereste is nálam, jó lesz, ha tanujják az ifjú urak, meg oszt fújják, hogy szégyent ne valljak magukkal majd az ünnepélyen. Maxi felugrált a lépcsőkön és benyitott a fojtott hangokban zümmögő, skálázó terembe.

- Itt a tenor egy! Megjött a tenor egy! Alászolágja van szerencsénk!

Bencze Miska kinyújtotta két karját a pianínó mögül, úgy gesztikulált.

- Maxi, veled nem lehet semmihez se kezdeni, itt állok és nem tudom összehangolni ezt a büdös bandát, miért nem jössz ha egyszer ki van írva:

- Tanítani voltam.

- De ez most fontosabb.

- Lári-fári, én tudom mi a fontos. Majd én fújom ne félj semmit, ha kell, elfújom az egész ünnepélyt. És felskálázott, mintha felhasadt szívéből süvítene fel és a falak is rengtek csengve belé.

A folyosón elömlő homályba belevágott a süket falakba verődve a szólamok feleselésében, bugyborékolásában, bánatosan alászállt és felujjongva az égre harsonásan babonás összeölelkezésben a dal, a tenor felfelé lihegő kakascsengése feloldva a basszus boros búgásában.

Csámpás kijött a tanári szobából, földbegyökerezett lábakkal állt és hallgatta elfogódottan az érces zengést, mely a folyosót vert, mintha aranyat kalapálnának, nyelni nem tudott, a torkát fogta és fojtogatta a zengés és zúgás. Megvárta míg vége volt és a hangorkán a diákok lármás hahótájába apadt. Benyitott. A diákság elhallgatott, mint a leszállt varjúraj.

- Bencze jöjjön csak - és a nézésével szinte nyakánál fogva becipelte a tanári szobába.

- Mikor lesz az ünnepély?

- Holnap délelőtt, tanár úr.

- A meghívókat szétküldték?

- Szét.

- Hallatlan, felháborító, micsoda blamázs! Megáll az ember esze. Az egész tanári kar kompromittálja magát! Az egész intézet hírneve veszélyben! Egy szégyenfolt a városban, amilyen még nem volt a gimnázium történetében.

Bencze Miska összerezzent.

- Valami baj van tanár úr?

- Maga tanította be a férfikart?

- Én.

- Nem tudná dirigálni valaki más?

A diák elsápadt.

- Ki van zárva.

A tanár patetikusan felüvöltött, mint egy szavaló szobor.

- Maga szerencsétlen flótás! Mit csinált!

- Miért?

- Maga bűnös szerelmi viszonyt folytatott egy cselédlánnyal.

- Milyen cselédlánnyal?

- Mindent tudok, ne tagadjon, nálam járt a háziasszonya.

- Vígné?

- Az a szegény jó hírnevű és a városban közszeretetnek örvendő öregasszony. Akinél már nyolcadik éve lakik maga és tessék, pont az utolsó évbe' csinál ilyesmit.

- Mit?

- Hát maga nem tudja, hogy mi az ilyesminek a következménye?

- Hogyne tudnám, én se vagyok mai gyerek.

- Hát ha nem mai gyerek, akkor maga azt nem tudja, hogy az ilyesmiért kicsapás jár? Mi? Ennek az a következménye, hogy kicsapják. A matura előtt kicsapják. És az egész városban per longum et late pertraktálják. És ez magának nem fáj? Mi?

- Nekem nem fáj, tanár úr kérem. Én szentséges Istenemre ártatlannak érzem magam. Soha eszembe se jutott, hogy az ilyesmi következményekkel jár.

A tanár letörülte nyálas habos száját.

- Kérem most távozzon. Már nem tudok intézkedni. Az ünnepélyt meg fogjuk tartani. Az egész dolgot majd a konferencia elé viszem az ünnepély után. Az intézet jó hírneve nem tűrheti...nem engedheti...semmi kérem...semmi könyörgés...Istennél a megbocsátás...menjen...távozzék.

A felkorbácsolt vére mind a fejébe szökött és a szédületbe úgy érezte, hogy süllyed alatta minden, de csak egy pillanatig. Ahogy Csámpás elfordult tőle, mindent, mindent magába gyűrt és rándított egyet a vállán becsapva az ajtót és a folyosón magában egészen biztosnak érezte magát, a fogait rágta össze, úgy harapta szét a szavakat.

- Ilyet még a hét szentség se látott! Hát összedőlt a világ? No és aztán? Azér' még nem dől össze a világ!

Belódította magát az ajtón, lecsapta a pianínó fedelét és rájuk tüzelt a szemével.

- Fújjátok aztán hónap az Istenit, fiúk, úgy fújjátok, hogy összeszakadjon itt ez a rongy ház, ez a mocsok, ez az elátkozott Nyomorúság. - Belevágott keserves keserűséggel a levegőbe, beletaposva a megtépázott, a súlyos lelki vihartól megrázott fizikumában őrjöngő zsibongást.

- Gyerünk a Tugáriba, fiúk, utánam.

Megvadult csikók módjára rohantak le a lépcsőkön, át az utcákon, neki a rétnek bortalan mámorban borért epekedő tikkadtság után. Hajrá...és fújva, zihálva fuldokolva, izzadó nyelvüket zsebkendővel a szájukba szorítva, berogytak a kocsmába. Jó Isten, micsoda találkozás! - Ők fullánkos szemekkel, a vágtatás iramában kidagadt zakatoló mellekkel és reszkető orrcimpákkal meghajszolt kutyák és a kis Takács, aki ott ült már dél óta pohár borok mellett mámoros böfögések közt, mint valami nyálkázó gomba.

- Brávó Te jó Isten, ki ruházod a mező meztelen fekete liliomát és borral csillapítod a diák veszett szomjúságát!

- Szervusz te kis Takács, te részeg, te álmos, te züllött, te mámoros drágaság! Te jó Barát!

Kis Takács kipüffedt nyelvvel akadozva félszavakat dadogott feléjük, kidülledt okos két szeme lélektelenül járt a barátain és puffadt kezét alig bírt már kézfogásra nyújtani.

- Miért nem jössz be az iskolába kis Takácskám?

És úgy ölelgették jobbról balról csapzott fürtös fejét, mely lebillent az asztalra és fürdött a szétfolyó borban, mosolyogva fájdalmas bambasággal, mint borzalmas kínjait kinevető Medusa-fő.

- Kimaradok abból a piszok, hogy is mondják, gimnáziumból, abból a disznóból és magántanuló leszek, hagyjatok engem békén, mert meghalok, részeg vagyok, mint egy disznó és a fejembe van a gimnázium, úgy szúr, megettem a szívem, úgy szúr, részeg vagyok, ne bántsatok, ne öljetek meg, én nem tehetek róla, a bor a disznó, és megölöm a disznót...csak hagyjatok...hagy-ja-tok... Leroskadt feje, mint kígyók közt, a két könyöke közt vonaglott, szuszogott és elaludt a bor gőzében merevedetten.

Mohón nyelték a bort, hanyagul kortyogtatták, szinte falták magukba és a tüzet oltották. Holott egyre forgóbb, forgóbb lett körülöttük a világ és egymás szemében ragyogtak gyulladozva boros párában kigombolt mellükön rózsás foltokon csepegő izzadtságban, hahotákban és ellenállhatatlan kacagásban, mint tébolyodott felkívánkozására és trombitáló éljenzésben.

- Éljen a borba mártott piskóta, a szemenszedett igazság!

- Éljen a Csámpás, de ne soká!

- Éljen a nagyapám mérnök úr unokája, éljen a szabadság, éljenek a cigánylányok a réten.

Bencze Miska egy székre állott és reszkető kezében marokra fogta színig töltött poharát.

- Éljen az én gyermekemnek az édesapja. És fenékig lenyelte borát, a pohár szélét csókolgatta és a részegség sírdogáló nevetésével gagyogta: - a fiam...az én fiam...ha megpukkadsz is nyomorult Csámpás, az én fiam!

Maxi lakkcipőben az asztalon taposta a bort.

- Éljen, aki asszonyt csókol, - éljen a legszebb asszony a világon! Felordítottak önkívületben és mégis az agyak bomlott kerekeinek tiszta egymásba zökkenésében, felsisteregve egy lobbanásra, mint a sötétben gyújtott gyufaszál és egy asszonyra gondoltak.

- Helena! Szép Helena! Éljen Locsi-fecsi Helena!

Pezsgőket pukkantottak és tótágasra állott minden a fejek kavargó forgásában, a gyomrok repedésig töltött büfögő tajtékzásában. Rázták a kis Takácsot, mint egy halottat, külön a fejét és külön minden tagját.

- Ki éljen, kis Takács!

Csuklódó, hortyogó hang nyöszörgött a nyálcsorgásában.

- Éljen a Szerelem! Éljen az Ideál! Éljen Ő, mert szeretem! Én úgyis meghalok, mert szeretem. - Rábámult az értelmetlen, részegségben lógó fejekre és tovább böfögtette - igenis...és kimaradok és meghalok...Lebicsaklott és újra aludt, aludt a hajnalig tartó táncban, rikácsolásba csapkodó poharak sírós ropogásában, hejehujában, rikkantgatásban, nagy könnyekben csorduló sírásban, pusziszkodásban, a lumpolás ezernyi hangból összevert kaotikus orkánjában. Aludt...Elaludt...

Hajnali harmatban hízó mező boldog pihegésében ébredtek fel, ágrólszakadt didergő két alak, feltápászkodva harmattól csaposan, mint két exotikus növény a füvek közül felnyúlva, ökleiket felásítva a tejes hullámokban hömpölygő ég felé és elcsodálkozva:

- Hogy kerültem én ide, kis Takács, te malac?

- Hogy kerültem én ide, te Úristen...

- Gyerünk haza, kis Takács.

- Gyerünk.

- Nekem még át is kell öltöznöm, barátom, jó hecc volna, ha kiállnék így az ünnepélyre, jaj, de utálok pedig hazamenni.

- Te Bencze, mondd, neked is olyan a szíved, mintha össze volna szurkálva, ilyenkor lumpolás után?

- Fenét, friss vagyok inkább, mint ötér liptai, egy kicsit keserű.

- Hova lettek a többi fiúk?

- Biztosan haza mentek. Mennyi bolondot összekiabáltunk, arra még egy kicsit emlékszem.

- Én barátocskám, ha be vagyok rúgva, mindig igazakat mondok.

- De én is. Pedig, ha jól emlékszem, mi nagyon be lehettünk rúgva, mert egy mukkra se emlékszem.

Megindultak a vörösre dagadt szemükben a lefojtott vihar könnyes permetezésével a meglapult város hajnali csendjében térdig lucskosan, züllötten, némán térdeplő házak közt koncsorogva és minden hangot, a korán kelő madarak füttyét, tehenek távoli bőgését, a kondás tülkének jajgatását vizes ruhákba csavart lázas szívükön fájtatva. Bencze Miska a konyhaablakhoz lopódzott tolvajos nekibátorodással és bezörgetett élesen, mint egy gyilkos:

- Zsuzsi! Zsuzsi!

- Jaj ki az szentatyám! és egy szál ingben terpedt oda az ablakhoz, szemében könnyes-csipásan az álmából feltápászkodott cselédlány, meztelen karjait rejtegetve nyugtatta a hasán. A diák vizslató szemekkel bámulta és meleg hullámban szaladt szét a vér szívétől a didergő fogáig, a meggémberedett kisujjáig. Mindent megbocsátó hangú, apás dörmögés volt, pedig veszekedni akart.

- Szentatyám...meg van egész bolondulva...szentatyám...én vagyok az, Zsuzsi, adja ki a fekete ruhám, tiszta gallért, a mandzsettagombokat is meg a lakkcipőm, amelyiket a táncvizsgára csináltattam.

- Jaj istenem, hova megy ilyenkor a fiatal úr?

- Ne jajgasson, csak adja elő. Egy jó feleség nem kérdi, hogy hová mégy, hanem hogy hol voltál. És belenevetett a lány álmos képébe békésen.

- Ugyan ne beszéljen már ilyen bolondokat, nézzék.

- Csak adja ki hamar hamar a ruhám, egy-kettő, ahogy jó feleségnek illik.

- Ne bolondozzon, gyűjjön be.

- Nem megyek be, ha mondom. Nem teszem be többé a lábam a vénasszonyhoz. Mondja meg neki, hogy tiszteltetem, ha azt akarja, hogy feleségül vegyem magát, nekem szóljon, ne a tanárokhoz futkosson, mert azok úgyse veszik el magát.

Zsuzsi a falnak dőlt, úgy nevetett.

- De is jól agygya a fiatal úr, de is jól. Talán a fejibe van még az éccakai mulaccság?

Az udvaron ugrálva, állva kapkodta magára a ruhát sebtében és ahogy lihegve igazgatta magán, különös öröm ficánkolt benne, gyerekes józanság.

- Zsuzsi hát lesz...csakugyan lesz egy fiacskám?

A lány elfordult szégyenlősen és eltakarta az arcát.

- Ugyan má, ne izéjjen.

- Lesz? csakugyan lesz? nekem lesz?

- Hátha lesz is, kinek miköze hozzá? Nekem lesz, nem magának.

- De Zsuzsi, a következmények...a tanárok...én levonom a konzekvenciát.

- Vesse fel a gáz azokat a tanárokat, mit avatkoznak az én dógomba, a vénasszonynak is majd megmondom, meg maga is menjen a dóga után.

A diák betyárosan, fütyörészve fordult ki a kapuból, a kapu alatt éktelen hajnali csicsergéssel fogadta a félig kész fészkük körül cikázva nevető fecskepár és hallotta hogy utána kiabált az ágyba visszabujt leány:

- Délbe' idejére gyüjjön haza ifiúr, mert kihűl a gulyás...

A gulyás hosszú lére eresztve leveses jóleső nyálat fakasztott a szájában és fürösztötte benne lefetyelő nyelvét isteni megbékéléssel magában és testébe visszatért ereje alatt elszunnyadtak a keserű indulatok. A piac lármájában a felébredt élet zűrzavara, mindennapos egyforma csirkecsipogásba veszekedő kapzsi asszonyos gajdolás és mindenféle hang színesedett, belevetette magát és gondtalanul itta a megelevenedett élet pezsgő italát magába, ahol csak hangokból verődik össze az Élet. A diák énekelt, fogai közt parasztdalok szerethetnékje elevenedett könyveken kínlódva a konyhán mosogató lánytól tanult meg és kicsordult belőle, valahányszor kikedélyesedett, kiterebélyesedett előtte ez az élet. Körülötte minden dalolt, az utca, a házak, a fák, a tornyok, a kövek, a nyitott szájú gimnázium és az ünneplőben gyülekező gyerekek, diákok...az Élet és benne a vele kibékült ifjúság.

A díszteremmé hevenyészett rajzteremben az aranyban úszó por tikkadt csillogásában sereglettek az ünnepélyre. Fehér, magas gallérokba szorított ideges diákfejek kíváncsiskodtak előre és vinnyogva nevetgéltek, ha felfedeztek egy talpig feketében, ferencjóskában feszengő tanárt, arcán a mindenki felett elnéző nagyképű sugárzásban. Kínos eleganciával kifényesített diákok karjukon vezették be a hölgyeket szabályos udvariassággal és hódolattal a színültig megtelt terem fel-feldobbanásában, ha feltűnt az ajtóban egy városi szépség. Zsongás-bongás a plafonig terjengő illatos párában és kíváncsiságban ragyogó szemek, mosolygás és egymásra feledkezett lelkes pillantások, hangos szívdobogások idegesedtek a várakozásban és megjegyzések, nevek, családok, gazdagság és szegénység, tradíciók, fogalmak megkövesedve, a város társadalma széksorokba osztva egymástól lenézett pöffeszkedő demokratiában, a nemzeti színű "műsor" érdekességeit szaglászva tapsra izzadó kezükben. Hosszú litániában lépdeltek be a tanárok, élükön a macskabajuszú igazgatóval kunkorodva mindegyikre találó, elmés megjegyzés és jellemző, a fiatal diákság epéjéből kipattanva, mintha mindegyik szigorúan tartaná magát a gúnynevéhez. - Nézzétek, az ünőszemű Hájast megfojtja a gallér. - Ó Popoj, görög szörnyűség a kopaszság kerek homlokodon, juj Csámpás és Locsi-fecsi meg Zsupfejű, ferde sarkú pelyhes kisistenek, a legelső sorban két szélén a felekezetek, rokonlelkű, de örökös vitákban homlokegyenest ellentétes és tótágast álló kollégaurak, két szent szimbólum Leborotvált Mosoly egy vércsepp vérmes türelmetlenségében és Ájtatos Körszakáll, a növényevők mindent lenéző nyugalmával és egyéni filozófia szóvirágait és bajusza szálait rágcsálva Isten sugallatára...Fehér glacekesztyűs diákok zavart mosolygásban kipirultan hölgyekkel koszorúzták körül őket talán a sok elnyelt utálat kegyetlen hálás viszonzásaképp. Matyi bácsi is a fogadó diákok csoportjában állt és élénk akcentusokban alászolgájázott a felvonult tanároknak, vagy az orra alatt lebecsülőn vagy kiköszörült torkával ministrálva arcukba az elismerést. Mindenkire betyárkodó megjegyzéseket motyogott a körülötte hahotázó fiúknak és veregette a Bencze Mihály vállát.

- Szép publikum, a kutya meg a macskáját neki.

- No, csakhogy egyszer már maga is meg van elégedve Matyi bácsi.

- Meg most ez egyszer a kutyafáját. De mondhatom is, hogy harminc évtű óta, hogy benne vagyok az ilyesmibe', még ilyen nyócadik osztály nem vót. Hetykén a bajuszát is kezdte kipödörni elismerő bólogatással. Mindenkit ő vett legelőször észre, ahogy felfelé jöttek a lépcsőn és odasúgta:

- Most vigyázz - hű de szép, a teremtésit ennek a kacsalábon forgó világnak.

Bencze Miska ódalba bökte.

- Ne olyan hangosan Matyi bácsi. Ez a Locsi-fecsi felesége.

- Nekem ne magyarázzon. Nézze milyen szép. Akár a tejbe rózsa. Maxi a Gelb Maxi hozza a karján ni. És meghajolt ravasz mélyen, pukedlizett is az öreg, mint egy csizmadiából nevelkedett tánctanár.

- Csókolom a kisztihandját. - Tessék műsort parancsolni. - És rákacsintott Gelb Maxira, aki bevezette és leültette az asszonyt az első sorba Csámpás mellé és az asszony megcsókoltatta a diákkal a kezét. Pillanatig tétován állt szemlesütve az asszony előtt, rájuk sütött a kíváncsi publikum ezer szeme. Az asszony közel hajolt hozzá, kikapcsoltatta vele kesztyűjét és gyorsan a fülébe súgta: "- este az uram kimegy szalonkázni, jöjjön át egy feketére." - Még egyszer belenevetett a vérébe, a diák meghajolt: "- Köszönöm." - "Viszontlátásra édes" - És a pipacspiros diák boldog mámorban igyekezett elbújni a zsongó tömeg takarójába, mire Csámpás is rekedt szerbusszal elismerően kezet fogott vele és mint a repülésre készülő madár először a kezével billegetve kezdte az asszonyt mulattatni.

Matyi bácsi morogni, dünnyögni kezdett a körülállók közt.

- Hol a fenébe maradnak az enyémek. Még lekésnek az elejéről olyan soká tart az a frizurázkodás. Mondtam pedig a leendő vőmnek: fiam ne azon kezd, hogy frizurát csináltatsz a nődnek, fogd meg előbb egy néhányszor magad a kontyát. De úgy látszik egyenlőre hiába neki az okos beszéd.

- Mit nem mond Matyi bácsi, hát menyasszony a Juci? a Jucika?

- Az hát. Ha van olyan bolond, akinek megtetszett a legszebb lyány.

- Ki? Ki? Kicsoda?

- Hát a vót konskolárius: Kozányi Pisti, a helybeli hentesnek, egy jó cimborámnak a fia.

Szorosan egymáshoz simulva, mintha egy húsból lennének kifaragva, véresre csattanó pirosan, kimosdva, arcukon zord komolysággal, a primitív emberek feszengő boldogságával lépdeltek ünnepélyesen, csak úgy kiabált róluk az egészség, így nézhetett ki az emberpár, mikor bevezette az Úr angyala a paradicsomba, mint Kozányi István és jegyese.

Már mindenki bevonult, maguk az izgalomtól elfogott készülődő diákok is és Bencze Miskáék. Matyi bácsi még mindig nem nézett utánuk, nézte a helyet, ahová leültek, a szomszédságot, akik néztek rájuk és számolta a tanárokat, akik köszönnek az iskolából kibukott diáknak, aki elveszi az ő lányát és könny szökött a szemébe - hiszen kell, hogy nagy boldogság legyen, három napja sincs még, hogy a Tugáriban borozgatva megbeszélték és ma már együtt élvezik az ünnepélyt. - Hiába no, a jó kutyának is meg kell mutatni, merre keresse a nyulat...

Bent megkezdődött az ünnepély. Az ifjúsági zenekar a Hunyadi-induló ütemét taposta, a kontrás gyerekek lógó orrától és buzgó igyekvésétől kísérve a németül káromkodó vörös szeplős karmestert, egy...kettő, egy-kettő és Gelb Maxi, a gyakorlott zongorista biztonságával köztetszésben szórta a melódiát és fekete nagy szemével felkereste az asszonyt és ráhajolt a zongorára a szívéből kicsalt futamok irama után. Szavalat esdeklő szólamain köhécselt az áhítatos figyelem és rezdületlen szempillák virrasztottak rendületlenül az öblös frázisok szivárványos káprázatába, mikor megcsikordult az ajtó, mintha bele akarna jajgatni a csendbe és a megbénult figyelembe a feléje szegezett szemektől menekülve a falhoz lapultan, gyűrötten, porosan, züllötten a kis Takács somfordált be, a messziről jött és messze néző vándor suta alázatosságával, sápadtan szenvedő arcába dacos fekete hajfürtök csüngtek és ahogy szegényen letört a kis diákok közt egy székre, két nagy síró szemét végig hordta az ünnepélyen, úgy nézett ki, mint egy kopott csóka, aki bocsánatot kér az életéért szárnyatörött és mégis azt mondják, hogy szemtelen. Csámpás karbafonta kezeit és csóválta a fejét, mely nem volt berendezve a diák psziché gyönyörű csudáira, mely napra teríti rejtett szárnyait, mint valami csodaszülött lepke...Ünnepi beszédet tartott az önképző kör vezető tanára Vitéz László...Mens sana in corpore sano...a tespedésbe süllyedt nemzet...Bécs rabigája...és széjjelhordozott tekintetével súlyosbította, ha szívrehatót akart a hallgatóknak mondani, rabiga...rabiga...rabigába görnyedt...A kis Takács mellében a torkáig volt feldagadva a beteg tüdő és a kalimpáló szív, mintha a börtön falához verődnék. Rabiga...Szavak, szavak, üres hordóból kongó szavak...és le nem vette szemét a lányról, mint a holdkórós, álmatagon utánabámult és síró fájdalom szorongott az ereiben. Nem ez az egy lány, minden lány fájt a szíve gyökeréig, a szőkék, a barnák, a feketék, a kis bornyús nézésük, a virágos nevetésük, a lábuk, a ruhájuk, a szemével meztelenre vetkőzött testük és értetlenül motyogott bele és helyeselt a tanár felolvasásával..."és ott, valahol, őriznek egy élesre fent kardot, amelyre rá van írva, hogy ez az a vadkan, mely halálra marta Zrinyi Miklóst". A kis Takácsba halálos sebet harapott az Ifjúság. Véres kard...Vadkan...Halál...mind-mind a beteg szíve halálos vergődése alatt nyögte...A beszéd végén ki akart osonni, valahányszor karéneket hallott, mintha mennydörgés és villámlást hallott volna, zakatolt a szíve és fuldokolt, a felfokozott emberi hangokra pattanásig feszült lelkében minden húr. Az ajtó mellett Zsupfejű ült és nagyokat ásított bele az ünnepélybe, fölvillant a szeme és a kabátjánál fogva lehúzta magához, hogy a fülébe súghasson.

- Brávó kis Takács. Igazán nem is hittem volna, hogy van valaki aki átérti a dolgot, ugye - a komplexumot, az egész egyetemet, az igazi Mindent...És a sugdosás közben a reszketős tíz ujjaiból igyekezett szemléletesre formálni a sokat, a nagyot, a mindent, amit mutatni akart a diáknak: az Universumot. A diák keserű mosollyal meghajolt és megköszönte és kezet fogott az univerzumból újra tízkörmös ujjakra egyenesült kezével...

A dobogó súlyosat dobbant, felsorakozott izmos testek feszültek félkörbe, feltüzesedett kíváncsiságban külön-külön remek Teremtések, mélyről feldobott őserőből kihasadva kinyúlt testükkel felfelé szökellőn. Vállukon az Erő, arcukon a Fiatalság, szívükben láng, ereikben vér. Megkellett ezt látnia Csámpásnak is, mert mellette felpezsdült a mélázó asszony és kinyílt szemének mindent odaadó csókos nézésével elbűvölten lelkesedett feléjük, ahogy csak Asszony néz..."Marseillaise, énekli a Férfikar." És Csámpás belesápadt ebbe a nézésbe. Bencze a félkör elé állt, fellendítette a két karját, mintha megáldani akarná őket és a felröppent lelkek felcsattogó szárnycsapásainak méltóságos ütemében felszállt mint haragos felhő förgetege, a dal, az élces tenor és a bariton meleg áradozása ölelkezve a mennyezetig a basszus bömbölő záporos zuhatagában megdöbbentő zengése egy eleven sípokból búgó hatalmas orgonának, melyből ezer vergődő szív életharsogása bömböl és egy intésére a Bencze Mihály vasöklének lélegzetelállító csöndbe fúl. A közönség felocsudott a szorongó áhítatból, összerázkódott, mintha valami csodás tünemény káprázott volna a termen végig, a hangok és színek emberfölötti viharzásában, felszabadult, mintha kötelek oldódnának, a szíveken dobogó ámulatból fergeteges tapsba csattantotta a tenyerét. Brávó...Újra...Hogyvót...Bencze!...Bencze!...Brávó Bencze...És Bencze Miska egy gyerek alázatosságával, boldogan lehajtotta a fejét. Elfogódott nézése összetalálkozott a Csámpással és látta, hogy teli szívvel rázza könnyű fejét és csattogtatja a tenyerét az asszony boldog sugárzó biztatására. Félkörbe kanyarította a férfikart, a morajló várakozásba idegesen, lázasan elrendezte a szólamokat és a szobortestek tömegéből az előtérbe állította Gelb Maxit, Bóna Lacit és Halyák Gyurkát a legharsogóbb három hangot, három férfit, az ifjúság mámorából merészen előlépett hármat, arcukon a taps piros lázában meghatódva, elfogódva feszengőn. Felemelte a kezét. Halálos csend lett...A folyosón a fal mellett tapogatódzva tántorogva a nyitott ablakhoz részegedett a kis Takács. Jaj...Ének...Milyen fájdalom a gerincemen...A kakas a torony tetején...Felülni rá...Forog...A Világtengely...Mindenki jöjjön...Nézzenek...Ide nézzenek...A lány...Szegény szívem szép szemedért...Nézd!...Egyszerre az udvar felől egy jaj bődült be, mintegy fiatal bika szétszakadt melléből elszabadult bőgés, velőbe markolón, mindent átható rezgése dermesztő kiáltás a felhorkant Világba egy köveket repesztő csattanás után. Matyi bácsi elkezdett a folyosón össze-vissza szaladgálni, kiabálni, felszakította az ajtót és a nyitott ablakon át az udvarra hadonászott, a kövezeten feküdt, mintha ledobtak volna az emeletről egy csomó gyűrött, fekete ruhát.

- A kis Takács...Szent Atya Úristen...a kis Takács...hebegte a kifelé tóduló zavart zajgásába és az ijedt arcok kíváncsiskodó rettenetében. Az ablak mellett szorongók közt állt Zsupfejű a nagy történés után támadó fagyott csendbe meredő szemekkel. A csomó ruhát nézte az udvaron és a torony tetején a kakast, amint észrevétlen forgása közben benézett az alatta tenyérlő kikövezett földre és néma komorsággal fordult tovább a szél után, mintha a föld forgása húznál. Csodálatos, hogy a tanár száguldó gondolatainak kavargásában elveszett a kis Takács ismerős arca, nem emlékezett rá és mint egy fekete selyemszál kifeszült előtte a Világtengely, az elemi pontnak képzelt Földön át, az Égen át és a fekete ruhacsomón át, mintha a kakas lassan forogna körülötte.