Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 4-5. szám

Mariay Ödön: Halott vezér élők élén...

Ady meghalt!... Lelkem fájdalmasan megzúduló kasából gyászszárnyas méhek gyanánt küldöm szerte gondolataimat: csapongjatok ijedt, zavaros cikázással, gyűjtsétek édes-keserves ízű mézzé ezernyi illatú, zamatú énekvirágairól, drága személyéről az én emlékeimet, érzéseimet!

*

Bölcsőhelyemen, amely (mint az Övé) ott fekszik a “nagy, álmos, furcsa árok" mentén, az öreg eperfás érmelléki parókián, serdülő diákkoromban szállott legelőször pillantásom a nevére... Mily jól emlékszem! Hidegen alkonyodott, kedvenceim, a temető fel tartó varjak (a “szent madarak") serege, “trágyás mezők szabad népe" ott rajzott a csillagos torony bádogkupolája körül... a sápadozó ablaknál elővettem a kis öreg “Debrecen"-t... a vonal alatt versike: “Tatjána írt.". Írta: Ady Endre...

*

...Csak utolsó sorára emlékszem már: “én Tatjánám, ne sirasd azt a levelet, megmentetted vele az én veszendő, bűnös lelkemet!"... Nem tudtam még akkor, hogy Tatjána Jevgenij Onegin borongós szerelme, mégis a vers forró lihegése, mélyről fakadó sóhaja sejtelmes, édes illattal legyezte belé lelkembe örökre az ismeretlen hangzású leánynevet, a kis vers költőjével együtt...

*

Ráleheltem a hideg ablakra és ujjammal odaírtam gyorsan becsukódó, izgató, szép nevét: Ady Endre... A párákat elszívta a duruzsló kályha, üres lett az írás helye csakhamar, akkor újra odasóhajtottam, melyről melegen s lassan-lassan, világos nyommal megjelent ismét: Ady Endre... a szemem közel nyomtam az üveghez, s a nevet alkotó vonalakon át, a vers hatása alatt furcsán, addig sohasem érzett módon megzsongó lélekkel az idegen nevű Tatjánára, s az ismeretlen költőre gondolva, szerelmes, izgalmas életszagot szimatolva, méltán álmodoztam ki a szálldosó varjakra, az elátkozott madárként forgó vitorlára, a falusi piactérre, ami akkora világot jelentette számomra...

*

Még egyszer beletört pár szavának fájdalom-tövise a szívembe, nagy revelálódása előtt is... Kis fehér versfüzetét mutatta egy diáktársam a poétanevelő debreceni Nagyerdőn... Abban olvastam “mit bánom, ha utcasarkok rongya, csak elkísérjen egész a síromba"... (Addig mondogattam magamban a sajtó sorokat, míg magam sem tudom hogy, verset írtam a “Debrecen"-be...)

*

Új versekkel, új igékkel, új hajóján - hajh! - mikor betört Dévénynél, második honfoglalásként rácsapva a lelkekre! Minden verse egy-egy forró lehelet volt, mely tűzbetűkkel hívta elő agyamban, szívemben ott lappangó nevét... Az volt csak a nagy érzés, nagy idő! Hogy hullott ki gondtalan ifjú kezünkből a pohár! Hogy fagyott ajkunkra a víg, sosehalunkmeg dana, hassgató jajjára: “ez a föld a lelkek temetője... itt meddő a nagy gerjedés s százszor boldogak a vetéltek!..." Hogy borult bele sarkig kinyíló szemünk a lélegzetfojtó ijedelembe, mikor rámutatott a szürke, sivár magyar ugarra! Hogy rontott rá átkozódva a rabtartó ugaros gazda, vén Pusztaszer csatlósaival! Hogy akarták szemünket bekötni, hogy utat tévesszünk, kik sóvárogva vártuk, lestük a parton a Szajna-partról érkezett Holnap Hősét, hogy felvegyen bennünket szűz vizekre induló hajójára! Hogy ordították a fülünkbe: őrültek vagyunk, vissza, vissza, hátrafelé, hisz részeg ez az Evezős: de szárnyalt, szárnyalt felénk a “szállani, szállani egyre" szívünk elfordíthatatlan iránytű gyanánt újra és újra csak az ő kormányai felé rezzent... bele! Bizony beleláboltunk a hullámokba, ő hajójába segített bennünket, a vén kalózok hiába próbálták vad hejejuval bekeríteni, csákjáikkal felfordítani a karcsú fehér hajót, az sirályként csapott ki közülük, a Hajós diadalmas, dagadó dallal dőlt neki a rúdnak: “repülj hajóm, ne félj hajóm", dala, mint csúcsvitorla reppent fel, és suhant, szállott a szent vitorlás és piros napszállta felől új horizontok libegtek elébe!...

*

Prédikátor édesapám “tanulószobájá"-ban ósdi metszet lóg a falon... két gályarab prédikátor hamvas feje közt hajó közeleg dagadó vitorlázattal Ruyter hajója, a szabadulást hozó... Hányszor tapadt rá rajongva, csillogó gyermek-pillantásom! Olyan áhítattal szikrázott akkor a Holnap Hősének hajójára ifjú szemem csillaga.... Láttam árbócának hegyén Szent Elmus tüzét, szabadulást hozott ő is nekünk, békanyálas vizeken vesztegeltetett, szürke padokhoz láncolt, újra, nagyobbra néző, váró, bontakozást, merészebb áramot kereső fiatal magyaroknak... Bárki lett légyen nemes Ruyterünk: követtük volna!... és mégis, valahogy olyan, de olyan jól esett nekem, prédikátorok ivadékának, hogy bőven zengő igéjű prédikátorék fia lett a Szabadítónk!...

*

Vallom: úgy van mégis, mégis, hogy a sok perlővel perelt, gályarabősű reformátusok (mainál is tán még jobban fűznek össze régmúlt szenvedések!) lágyuló tekintettel fogják meg egymás rezzenő kezét a világ minden táján... nem is vallásos kötelem ez már valahogy, hanem lélekhangulat, szívjárás, megérzik egymáson a nyugtalan keresésre, egyre tisztább magasságokra küldő, láthatatlan piros foltot, aminthogy a hajdani sárga foltosoknak testvért kell egymásban érezni minden vizek partján...

*

Semmit sem tudtam még személyéről és ott láttam égni azt a piros foltot a szívén, homlokán... és reá emlékszem a budai estére, amikor egy kis szürke füzetet vittem haza vacsorára, egy folyóirat legelső számát... a borítékon érem homályos képe: görnyedt, bajszos magyar, írótollal kezében könyököl egy kis asztalkára, repdeső gyertyalángba meredve... forgatom... egyszerre mintha meleg pára csapna a szívember: az ő neve!... “A Magyar Pimodán"... vallomás, magáról... mohón olvasom... és piros sejtelmemet egyszerre csak beigazolják a fekete betűk: kálvinista papok, tanítók voltak nagy sorig ősei... (mint nekem!) szegény, fehér házban élő rokonai vannak (mint nekem, mint nekem!). Tudtam én, tudtam én, hogy Testvérem Ő nekem! Hogy megörültem: szereti a csikóbőrös kulacsot, hogy olyan nagyon szereti Csokonai Vitéz Mihályt, unokájának érzi és tudja magát az én másik drága poétámnak, aki legjobb barátja volt dicséretköltő anyai szépapámnak, a híres-neves hajdúsági papnak, akit csap után futva, úgy a pincében felejtett hajdanán Vitéz... “Egy-két hangot akartam csak megütni magamban és másokban, akiknek lélekhúrjában az én melódiáim alusznak"... szólott vallomása és szavára, mint parancsoló, munkára, alkotásra hívó varázshangvilla rezgésére bennem s annyiunkban felbúgott az egész húrozat, utána, felé, szíve mellé vágyva... (Elfogad-e majd tanítványának, legkisebb rokonának, ha első zsengéimmel szívdobogva elébe állok?)

*

Vér... és arany serleg hozzá... Különösen nagy szívének forró vérét ömlesztette kiteljesedő, salaktalan verseiben, s a tökéletes forma arany-zománcos edényébe öntve, megszentelt kehelyként állította szomjúhozó magyarok asztalára, íme, vegyétek, igyátok, rázkódjatok újjá, ébredjetek látóvá tőle! Emlékszem... úgy járult elébe az ifjú múzsafiak serege, mint a Művészet Úrasztalához, s aki a kehely csillagosan habzó új nektárjából ivott: konfirmálódott az igaz Szépségben... Egy egész nemzedéket szentelt föl a valódi művészet számára... aligha akad valaki a generációjabeli új magyar irodalom munkásai között, aki sokat, nagyon sokat nem köszönhetne neki!...

*

“Drága híre, mint a rózsaszag, kiterjedt szívünkre és hazánkra", mint Hafizról énekelte Csokonai... Édes hatalmú hangja elért mindenféle, ahol csak nemes próbálkozás csattogtatta szárnyát, a nagy dalra vágyók köréje telepedtek, ki sem törődött többé a csiriphadakkal, a sirályálcás fülemülét hallgatták csak a lelkesek és új énekektől kezdett hangosodni a dús termést ütköző volt ugar fölött az azúrosodó szürke ég... és szállt, szállt, új szárnyakon az egyre győzedelmesebb dal, hiába rakta ki tőreit Ős-Kaján... szökkent, kalászba omlott a nagy vetés, hiába túrt száz vakond ezer túrást bele... csergedeztek, dagadtak az új, szűzi vizek, kis erek Óceánt kerestek áporodott tavak helyett... és meg-meglátszott mindig, mindenütt az Ő törhárító, dudvairtó, gátszakító keze, vérét és aranyát értünk adta: minden Ő végeze!...

*

A sertepáncélos szívűek mégsem akartak hinni neki... Lőn azért, hogy egy tüzes szekér, tüzes lovakkal egybe, elválasztotta Őt a hitetlenektől és felragadtaték Illés szekerén, hogy népért síró látnoki intelme égi szózatként, szélvészerővel búgjon a fülekbe!...

*

Hirdette, hogy a tüzes igába fogott Dózsa György unokák új várai már szerte épülnek s belőlük majd “nagy piros lelkek, szándékok, célok és hitek születnek, melyek az avas várakra villámmal tüzelnek"... hirdette, hogy ma kell megtérni, ha már tegnap nem tettük, holnap tán későn is lesz már, helyre kell hozni a sok rút, ősi hibát... hirdette a láncosok győzedelmét, azokét, akiket “éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek" hajt igazságos, jobb Jövő, nagy Ítélet felé... A beszorított markú dúsak kacagták próféciáit, de a tanítványok csapata és a proletárfiúk Eliseusként reménykedve emelték felé orcáikat és kiáltották nagy fennszóval a tüzes szekerén felragadtatott felé: Édesatyánk! Édesatyánk!...

*

...És úgy lett, ahogy megjósolta, az ó várak leomlottak, csupa új vár lett a világ s a győztes bárdok az ő dalával ünneplik a győzedelmet... Bizony, bizony, igaz Próféta volt ő a maga hazájában!...

*

Szeretném, ha szeretnének... ha lennék valakié... suttogta az, akit úgy szerettek, mint még keveseket, aki úgy mindnyájunké volt, mint tán senki más! De mindig több, több szeretetre sóvárgott, mindig több szomorú emberé akart lenni, amint egyre áradt, dagadt benne az alázatos, krisztusi szeretet!

*

Annyira szerettem a verseiben, hogy szinte Tőle magától is féltettem ezt a szent szeretetet!... Első találkozásainkkor aggódva nézegettem arcát, nehéz szívvel hallgattam kedves, tompa hangját, vajon nem ront-e el bennem valami érte rajongó érzést... és minden találkozás után mélyebben gyökerezett le bensőmben az iránta való szeretet! Hisz ő maga volt a versei! Olyan egyen-egy velük, mint tán még poéta soha a világon! Nagy, titokzatos szeme, amely mögött örökös volt a lélekjárás, a rőzsedalok égésének visszfénye, szellemesség szépített szatírarca, régi kedveket őrző, borzas dióbarna fürtje, egy-egy Párizst lihegő sóhajtása, falujának visszasírása, kálvinista hitvitázása, szirtlelkének hegyi beszéde, ópiumosan elálmosodó, halk szava, Vitéz Mihályos kulacs-csókolása, meleg ismerőssége, északfok idegensége, vén gyermeksége, imádságos, magyar átkos szája, öreg suhancsága, jóságának fel-felsíró vágya: mindez Ő volt maga! Szerettem benne közös atyafiság jussán a Halál Rokont, szerettem a Balassa, Csokonai, Verlaine utódot, új tollforgatók boldog ősét, szerettem benne az örök falusi fiút, városok becézett mostoháját, szerettem benne a könnyetlen sírót, szerettem, mert szenvedő volt, beteg, szerettem kertjének beteg rózsáit, teljes szegtűit, ritka orchideáit... szerettem megölelni ifjú írótársaimmal együtt naptalan Kelet Gare de l'Est-jén, Párizs felé mikor elment... Szerettem volna, ha titokban látja az örömkönnyet szemembe futni, mikor első könyvemet betegágyban elolvasva megajándékozott a drága szavakkal: “büszkén vállallak igaz testvéremnek"... szerettem volna, ha látja, milyen forró szeretettel kérdezgettek ki felőle falusi diákok az öreg parókián... szerettem volna neki megmutatni a lelkem lelkét, mikor versével köszöngettem kegyesen váró falumat... mikor a Boulevard Saint Michelen, a Szajna felé ballagva, a neki súgott őszi titkokat füleltem a Jardin du Luxembourg, repkedő, száraz vadgesztenye leveleinek zümmögésében...

*

Minden titkokat megbolygatott bensőm tizenharmadik szobájában... Mikor Isten titkait érett-bölcsen tárogatta: hangja úgy búgott fülembe, mint borús kálvinista zsoltár, őszi, rézsútos alkonysugárban révedező, fehérfalú, falusi templomban... Szerelme titkait ha előcirógatta, nyitott könyvvé lett előttem a magam szíve is... a szomorúság titkaival behamvazta agyam... magyarságom sajgató titkait rám szabadította ... a dicsőség rejtelmét megmagyarázta, eladó hajóval búsan megpéldázta... Halál titkaival filozófusoknál jobban megbarátkoztatott, szájamra adta közös énekünket: nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére...

*

- A menekülő élet futott tőle... fojtó ködös, szürke évek fellegei ülték meg... úgy látszott, mintha a délibáb, melyről hirdette, hogy párakép maradni immár nem akar, mégis csak semmivé foszlana kiteljesülés helyett... tűnt, tünedezett fürtjeinek régi kedve, kopott, silány hivatlan vendégnek kezdte látni a Holnapot; úgy mondta, semmit se bán, őriz, ért már, s “íz, szomjúság és mámor nélkül ürülnek előtte a boros edények", világot ölelő karja le-lehanyatlott, s hirdetni kezdte kedvetlenül, hogy csak egy szerelem maradandó: a magunk szerelme... “gunnyasztva és meghajolva, mintha tavasz sose lett volna", reménytelenül, valami várhatatlanra várt, csendeskén adogatva a szót üldögéltében... azután nyugtalan barangolásokat barangolt az országban és csüggetegen morogta: “csönd van, igaz, de soha ilyen csöndet, fél ország nehéz melleiből fekete és vörös bosszúk hörögnek"... a földre nyomta éles hallású fülét és várt... a tárnák ölén hallotta már a tompa morajt. Gea Hungara fia mindenki előtt értette meg, hogy “ez a kicsi, ezerszer lekötött ország robbanni fog"... Hangja a régi érces, mikor elkiáltja: “...Rohanunk a forradalomba!"...

*

Leszakadt a fekete világförgeteg s itt valahol, ott valahol, négy-öt magyarral összehajolva, esett, szép szomorú fejét kezébe temetve kérdezgette: miért is, miért is, miért is? Kiért, miért mennek árva magyarok “harcok kényszerültjei" erre a vériszamos, szörnyű vágóhídra? Az iszonyú, céltalan elomlást előreérezte, tudta, hogy járunk majd a végzés ormán... és mert látta, milyen baj esik a magyarban, nem volt, nem lehetett biztató szava ehhez az oktalan halálba loholáshoz...

*

Egy darabig összeszorított fogakkal, a borzadástól elüvegesedő szemmel hallgatott, azután forró, könnyes bugyogással fakadt fel benne minden anyától lettért a legemberibb, legtisztább fájdalom és lélekhasogató jajjal sírt vétót az irgalmatlan hóhérolás ellen... Míg a csaló és megcsalatott vásári sípos ál-Tyrteusok riadókat nyekeregtek, az Ő poézise az egész emberiség zokogásává kristályosult... Szánakozó megvetéssel fordult el a mellverőktől, a lármás hősködőktől, akik meleg szobákban előréztek és a Halál Rokona odaállott a halottak, a rokkantak, az örök sebből vérzők élére...

*

Ember maradt az embertelenségben, s embertelen emberek ezért is kígyót-békát öklendeztek feléje... A bántás, ami érte, szinte jobban fájt nekünk, rajongó híveinek, mint neki magának... Lelkünket adtuk volna érte, aki lelket adott belénk, s örökre emlékkincsem lesz felém röpített néhány szava: “szeretetedért régi barátság új hitvallását üzenem", s a néma, meleg, baráti ölelés, kézszorítás, mikor később összetalálkoztunk...

*

Azután... úgy teljesedett, ahogy eleve elrendeltetett az ő és fajtája sorsa... ahogy ő megjósolta... még megadatott neki, hogy lássa, mint győznek a Jövendő Fehérei, mint vált valóságra hite az új magyar csodákban, mint kapnak hatalmas erőre az új lángok s akkor... jajj!... árnyéklábával sürgetően kapálva... nesztelenül megállott előtte a Halál paripája... s Ady Endre... nyeregbe szállt...

*

Hideg, téli reggel volt, mikor az öreg parókiára (amelynek ablakából betegen leskelődöm a világba), elnyilallott a fájdalmas hír... A szívem keservesen dobbant meg... nézek, csak nézek kifelé a varjúszállta csillagos toronyra és magam sem tudom, hogy odakarcolom a jégvirágos ablakra: A-d-y Endre... a világos vonalakon keresztül most egész világot látok: új igéket, vért és aranyat, prófétai tüzes szekeret, emberszeretetet, nagy szerelmeket, minden titkok mélységét, magasságát, a menekülő élet futó árnyait, a Halál szerteügető árnyéklovait s őt!... őt!... A Vezért, amint halottan az élők élére ugrat...

*

...Könnyeim egybelankasztják a jégszirmokat... és rajtuk keresztül szent abroncs, egy folyton szebbülő, az egész látóhatárt átfogó dicsőségív révül elébem a téli égre... Poézisének halhatatlan Szivárványa az!