Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Charmatz Richard: Az osztrák nemzetiségi probléma

Charmatz Richard: Az osztrák nemzetiségi probléma
II. Megoldási kísérletek.

Nézzük most már, hogyan fejlődött Ausztria centralisztikus egységes államból - melynek ideje Mária Teréziától kezdve átnyúlt a XIX. századba - modern népállammá. Meg fogjuk ismerni ezzel az átalakulást szolgáló eszközöket s a berendezkedéseket, melyek a változást előidézték. Nem egységesen, valamely megállapított tervet követve ment végbe ez a változás, hanem évről-évre, napról-napra, csaknem véletlenek szerint. Minden korszaknak megvolt a maga szelleme, a maga külön módszere. Ez kétféle jelenségre vezetett. Az állam, mely inkább belsőleg, mint külsőleg alakult át, mely lépésről-lépésre engedett az előretörő népeknek, lemondott közben saját jogairól, megszokásról és célszerűségről s amellett kénytelen volt nézni, hogyan rendülnek meg hatalmi állásukban a németek, akik Ausztriát alapították és híven védelmezték a sors minden viharai között. Még csak arra se gondoltak komolyan az egymást felváltó kormányok, hogy feltétlenül biztosítsák a közigazgatás egyenletes menetét s hogy egy államnyelv megállapításával tartós törvények révén érvényesítsék az egyetértés és összetartás minimumát. Épp ily kevéssé érezték indíttatva magukat arra, hogy az állameszme terjesztésére és elmélyítésére gondoljanak s Ausztria lakóiban osztrák patriotizmust lobbantsanak lángra.

Az állam ilyen rezignációja mellett még növekszik azok elégedetlensége, akiknek, igazságos becslést feltételezve, be kellett volna ismerniök nemzeti birtokállományuk jelentős növekedését. Mert a kívánságok teljesítése csak esetről-esetre következett be, rendszerré vált minimális sikerek elérése céljából maximális követelésekkel előállani. A túlzás azonban végül annyira megszokottá vált, hogy már nem is volt többé érezhető s veszendőbe ment minden érzék a méltányosság és igazságosság iránt. Az államhatalom nem tudott megfelelni az egymásután felmerülő új kívánságoknak, s ezt a tartózkodást ellenszenvnek, a szükséges teendők félreismerésének, sőt ellenségeskedésnek minősítették. Nem mutatkoztak hálásaknak az előretörő, győzelmes nemzetiségek, hanem inkább mellőzöttek gyanánt viselkedtek...

Nézzük először is a törvényhozást. A Reichsrat képviselőháza 1907 óta az általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazati jog alapján ül össze. Amennyire egyáltalában lehetséges, a választókerületek nemzetileg egységesek. Néhány galíciai kivételtől eltekintve, minden választókerület egy képviselőt küld. Az új választójog megalkotásánál

233 német,

107 cseh,

82 lengyel,

33 rutén,

24 szlovén,

13 szerb-horvát,

10 olasz és

3 román

mandátumra számítottak. Összesen 516 hely van. Abból a feltevésből indultak ki, hogy a népképviselet politikáját egy német-lengyel-román blokk fogja meghatározni. Nemcsak a demokrácia uralma van tehát törvényhozásilag biztosítva Ausztriában, hanem a nyolc nemzet is nagyban és egészben egyenlően figyelemben részesül. Ha egészen igazságosak akarnánk lenni, akkor nem volna szabad csupán a lakosság számarányát tekinteni, hanem mérlegelni kellene gazdasági és kulturális teljesítményeit is. Mikor az első Reichsrat 1861-ben összeült, akkor a túlnyomó többség a németeké volt. A szlávok súlya nem sokat jelentett. Mennyire megváltoztak az idők azóta.

A legiszlativa után nézzük most már az egzekutívát. Az utolsó hat évtizedben érkező és eltűnő kormányok nem hasonlítottak egymáshoz. Majd jobbra, majd balra fordultak. Hol az egyik, hol a másik félhez közeledett a felsőség hajlandósága. A Belcredi-, Hohenwart-, Taaffe-, Badeni- és Thun-kormányok szláv érdekek szerint működtek. Különösen gróf Taaffe, aki tizennégy évig és négy napig volt miniszterelnök, sokat tett a németek hatalmától a nemzetiségek döntő befolyásáig vezető átmenet gyorsítása érdekében.

Az 1861-től 1916-ig terjedő időben huszonhét kabinet volt, összesen 157 taggal. Ezek között volt, gróf Czedik összeállítása szerint, 24 lengyel és 17 cseh. A most kormányon lévő Seidler-minisztérium magukat a szlovéneket és ruténeket is miniszterképessé tette. Az utolsó években - sajnos - szaporodtak azok az esetek, midőn olyan férfiak, akik előbb a korona tanácsában ültek, visszaléptük után a leghevesebben panaszkodtak nemzetiségük mellőzése és elnyomatása miatt, mintha miniszteri méltóság és a vele összefüggő hatalom adományozása a részvétlenség, a szívtelenség jele volna.

Az egyes kormányok kicsiben az egész állam képéhez voltak hasonlatosak. Még sokkal nagyobb mértékben érvényesültek a nemzetiségek a hivatali szobákban. Galícia közigazgatását és törvénykezését a hatvanas években minden módon polonizálták, úgy, hogy a német nyelv csaknem teljesen érvényét vesztette. S hány cseh kapott hivatalnoki és bírói állást a déli tartományokban, hány délszláv az Alpok és az Adria között s közülük hány jutott fel a bécsi minisztériumokban a legmagasabb helyekig! Érdekes volna egyszer számszerűen szemügyre venni a közhivatalnokok nemzetiségi bevallásait. Alaptalan panaszoknak ez volna a legjobb cáfolata.

Mit tett már most az állam azoknak a népeknek kedvéért, melyek helyet igyekeztek maguknak biztosítani a napon, akik nem csupán figyelemre méltatást kívántak, hanem egyenlő jogokat, fejlődésükben segítséget s kiadós érvényesülést a közösségben? Először is az 1867. decemberi állami alaptörvényben biztosított általános szabadságjogokban Ausztria minden polgára részesül, tekintet nélkül nemzeti hovátartozóságára. Láthatja, aki elolvassa ezeket a határozatokat, hogy a legfőbb szempont az egyenlőség. Két hatalmas eszköz áll minden nép rendelkezésére: egyesületeket minden polgár alapíthat s a gyülekezési jog tekintetében nemzetiségi korlátok nincsenek. Ausztria gazdasági fellendülése is minden népének javára szolgált, szorgalmuk, ügyességük, kulturális teljesítőképességük és a földrajzi viszonyok szerint. Persze, nem lehet pontosan megállapítani, vajon minden egyes népnél mennyi volt az eredmény. A helyzetről fogalmat ád azonban az az adat, hogy Csehországban 1864-ben alapították az első pénzintézetet - a Jelzálogbankot -, a háború előtt pedig több mint 5 milliárd koronára becsülték a cseh pénzintézetek által forgatott tőkéket. A kis szlovén nép 1869-ben alapította az első takarékpénztárat. A háború előtt már 17 ilyen intézete volt 76 millió korona betéttel, 2 bankja Laibachban és 1 Triesztben. Ez a néhány adat is elegendő.

Általános tételekkel meghatározta az állami alaptörvény a nemzetiségi jogot is. Sokat emlegetett 19-ik szakasza így szól:

«Az állam összes néptörzseinek jogai egyenlők s minden néptörzsnek sérthetetlen joga nemzetiségét és nyelvét oltalmazni és ápolni. Az állam elismeri az egyes vidékek összes nyelveinek egyenlő jogait iskolában, hivatalban és a nyilvános életben. Azokban az országokban, melyekben több néptörzs él, úgy kell szervezni a közoktatási intézeteket, hogy az ország valamely másik nyelvének elsajátítására irányuló kényszer nélkül minden néptörzsnek módjában legyen saját nyelvén tanulnia.»

Ausztriában 1911-ben 668 német, 1 szlovén, 517, cseh, 114 lengyel, 6 horvát-szerb és 19 olasz polgári iskola volt. Volt ezenkívül 7794 német, 5314 cseh, 3284 lengyel, 2730 rutén, 858 szlovén, 559 horvátszerb, 657 olasz és 444 vegyes nyelvű népiskola. Minden nemzetiségnek megvoltak a maga külön középiskolái. Ezek száma természetesen a népközösség nagysága és társadalmi szerkezete után igazodott. Így a szlovéneknek 7 német-szlovén állami és egy szlovén magán középiskolájuk volt, 12 szlovén ipariskolájuk (7 női kézimunka-iskola), egy egész éves és egy féléves tanfolyamú mezőgazdasági iskolájuk. Igaz, hogy minden nemzetiség, mely befolyását növelni igyekezett, azt panaszolta, hogy kevés figyelembe részesül. Csakhogy még nemzeti államokban is vannak olyan vidékek, melyek lakói megrövidítetteknek érzik magukat és vágyakozva néznek arra, amerre sűrűbbek a tanintézetek. A cseheknek volt egy egyetemük és két műegyetemük; a lengyeleknek két egyetemük és egy műegyetemük. A lembergi egyetemen rutén tanszék is volt. Önálló rutén főiskola felállítása - sajnos - éppúgy rendkívül nagy ellenállásra talált eddig a lengyeleknél, mint ahogyan nem sikerült az olasz jogi fakultás alakítása, mióta az Innsbruck mellett, Wiltenben volt intézet idő előtt feloszlott.

A törvénykezésben és a közigazgatásban úgy áll a dolog, hogy minden polgár saját nyelvén kaphat igazságot és érintkezhetik a hivatalokkal, ott, ahol zárt nyelvterületen él, vagy vegyes nyelvű terület nagyobb kisebbségéhez tartozik. Ezzel a berendezéssel az offenzívában lévő nemzetiségek nem voltak megelégedve. Konfliktusok támadtak, midőn elenyészően csekély kisebbségek hozzátartozói saját nyelvükön léptek a hivatalokba vagy a bíróság elé, vagy éppen a hivatal helyén nem is szokásos nyelvet használtak. A csehek például egész Csehország kétnyelvűségén törekedtek, vagyis a királyságnak tisztán német vidékein is érvényt akartak szerezni nyelvüknek s mindkét nyelv ismeretére akarták kényszeríteni az ország összes hivatalnokait és bíráit. Ugyanez történt Morvaországban. Ilyen kívánságok teljesítésére kerülő utat használtak. Nem törvények, hanem rendeletek szolgáltak volna erre - gyakran nagyon pártos kormányok egyoldalú intézkedései. Emlékezetesek a gróf Badeni-féle nyelvrendeletek által előidézett viharok, a nyugalmukból felrebbentett németek szenvedélyes védekezése. Mindenesetre gyakran a nyelv érvényesüléseért folytatott harc gyanánt nyilvánult meg Ausztriában a nemzetiségi küzdelem, ezáltal szétforgácsolódott s egyes kívánságokra oszlott. Olykor csupán egy törvényszékért, sőt egy bíróért folyt a harc. Teljesen eltűntek ilyenkor a nagy szempontok, az elkeseredés azonban annál hevesebb volt, minél kicsinyesebb formát öltött maga a viszály.

Az osztrák nemzetiségek kibontakozásának tulajdonképpeni színhelyéül a királyságok és országok szolgáltak. A tartománygyűléseken és az országos önkormányzatban többnyire jelentékeny tér jutott működésük számára. A Landtag által választott országos bizottság (Landesausschuss) nem egyéb, mint miniatűr kormány s tagjaik nem ritkán nagy jelentőségű ügyekben intézkednek. Hiszen sok tartományban országos vasutak vannak, országos hitelintézetek, biztosító intézetek, nagyszabású jótékony testületek, sok, az ország által eltartott iskola, elektromos művek s mindezekhez itt-ott tekintélyes vagyonok kezelése járul. Ott van ezeken felül az országos törvényhozás, mely többnyire birodalmi törvények nagyjelentőségű végrehajtása számára készít utat. A rutének kivételével Ausztria minden nemzetisége uralomra jutott valamilyen módon saját földjén. A körülmények, igaz, többnyire olyanok, hogy a legtöbb nép egy másik tartományban megint kisebbségre utaltnak érzi magát. A csehek domíniuma Csehország és Morvaország. Galíciában évtizedek óta nagyobb autonómiájuk van a lengyeleknek, mint amilyen más tartományokban szokásos. Az olaszok uralma számára Triesztben kínálkozott tér, a szlovéneknek Krajnában, a horvátoknak Dalmáciában, a románoknak Bukovinában és így tovább. A németek az alpesi országokban domináltak; de mennyire megrövidítetteknek érezték magukat Csehországban, ahol a nyolcvanas évek óta tartósan kisebbségre szorítják őket a csehek, Morvaországban nagylelkűen és előrelátóan maguk engedték át a teret olyan megállapodások alapján, melyekről még beszélünk. Fájdalmas volt számukra pozíciójuk elvesztése Krajnában, ami szintén a nyolcvanas években következett be. A szlovének stájerországi és karintiai helyzetük miatt panaszkodtak; az olaszok Tirolban voltak elégedetlenek a viszonyokkal. A bajok forrásává éppen az vált, hogy a tartományok beosztása nem különítette el, hanem összekötötte a széthúzó elemeket, hogy kereteik között a nemzetiségek hatalmi vágya érvényesült is, akadályokra is bukkant. S mégis, még egy olyan nép is, mint a szlovén, mely az egész világon másfél millió léleknél többől nem áll, parancsolóan tudott fellépni, közigazgatást vezetni és törvényeket tudott adni egy országnak, szóval uralkodni tudott, anélkül, hogy éreznie kellett volna az apró államok hátrányait.

Valami minden esetre hiányzott. Odáig nem jutott el az osztrák hatalomnak lépésről-lépésre történt nacionalizálása, hogy a nemzeteket, mint olyanokat konstituálta volna, külön jogi egyéniséggel ruházta volna fel s a provinciális választófalakat ledöntve egyesítette volna őket kulturális önkormányzattá. Vannak csehek, lengyelek, szlovének és így tovább. E népek egyes részei uraknak érezhetik magukat, de a nemzeti együttes nem számít, ennek nincsenek jogosítványai, hatalmi eszközei. Ebből is zavart okozó ellentmondások származtak.

Nem szabad megfeledkeznünk a községekről sem. Gróf Stadion, az élesen látó miniszter, a szabad állam alapköveinek nevezte egykor ezeket. Manapság a nemzeti uralom alapjaivá váltak. A népek a községekben építették fel váraikat. Bár a helyi viszonyoknak megfelelően kicsinyek, jelentékeny tényezőkké válnak a nemzeti életben. A városok a népiskolára, a községi üzemekre gyakorolnak mélyreható befolyást, az autonóm községek mint elsőfokú politikai hatóság játszanak nagy szerepet.

A törvénykönyvekből nem lehetne megállapítani azt az átalakulást, melyen Ausztria az utolsó félszázad alatt keresztülment. Külsőre megmaradt a régi rend és beosztás; a keretek nem változtak. De annál buzgóbban öntöttek új bort a régi tömlőkbe; új tartalommal töltötték ki a régi formákat. Részletmunka dolgában is történt egy és más, gyakran messzire terjedő hatással. Az összeütközések elkerülésére szolgáló alkalmazkodási folyamatban a sajátságos viszonyok különleges technikát fejlesztettek ki, mely sehol máshol nem található. Némely intézkedése révén példaadó volt Ausztria. Megmutatta, hogy a jó szándéknak bonyolult viszonyokat is sikerül tisztáznia s szétválasztani az egymásba gabalyodott viszálykodókat. Időzzünk kissé ezeknél a módszereknél.

Budweis dél-csehországi városban éveken át tombolt a nemzetiségi harc: németek és csehek ádáz ellenségeskedést folytattak. Mindkét fél súlyos áldozatokat hozott s a gazdasági bojkott sok egzisztenciát tett tönkre. Végre rájöttek, hogy okosabb, ha megértik egymást. 1906-ban megjelentek a csehek a többségben lévő német városatyáknál s egy kiegyezési javaslatot adtak át nekik. Hosszú tanácskozások után 1912. augusztusában célt értek. Nemzeti katasztert rendeztek be a városban, s ezzel lehetővé vált tartósan szétválasztani mindkét nemzetiséget, anélkül, hogy együttműködésük megszűnt volna. A községi képviseletet nemzeti kúriákra osztották, s ezek jogot kaptak kataszterük hozzátartozóitól iskola, színház és más kulturális igények elkülönített ellátására mérsékelt járulékokat szedni. Nem hiányzott a programból a döntő bíróság sem, vitás nemzetiségi ügyek elintézésére.

Nagyjából ugyanaz történt már előbb Morvaországban, ami az említett kis városban sikerült. Kilencéves harc után 1905-ben nemzetiségi kiegyezéshez vezettek a németek és csehek tárgyalásai. Morvaországban hol a kerületek vegyes nyelvűek, komplikáltak voltak a viszonyok. Az országnak 2,604.000 lakosa van, ebből 719.000 német és 1,869.000 cseh. A tartománygyűlésen a sajátságos választójog következtében a németeké volt a hatalom. Az országban azonban egyre inkább kérdésessé vált a hatalmi pozíció. A németek tehát elhatározták, hogy visszavonulnak a csehek elől, egyidejűleg azonban biztosítják saját nemzeti jövőjüket. Nemzeti katasztert rendeztek be Morvaországban: minden polgár maga határozhatta meg, vajon a német, vagy a cseh jegyzékbe akarja-e felvétetni magát. A kataszter alapján mindkét nép elkülönítve szavaz úgy a tartománygyűlési, mint a reichstagi választások számára és pedig úgy, hogy településük szerint mindkét nemzetiségnek megvannak a maga választókerületei. Minden egyes helység egyidejűleg előfordul a német és a cseh választókerületben. A munkát még az is komplikálta, hogy a tartománygyűlési választójog tekintetében az elmondottakon felül még egyéb, szociális szempontból különbözőképpen alakított kúriák is figyelembe jönnek. A kiegyezési technikusok azonban legyőzték a nehézséget. A tartománygyűlésen különös védelemben részesült a német kisebbség, úgy, hogy bizonyos választások számára nemzeti kúriákat rendeztek be és külön megnevezett határozatokat kvalifikált többséghez kötöttek. 1910-ben Bukovina követte a példát. Ebben a kis országban nemcsak a népek, hanem a vallások is tarkán keverednek. Óvatosan kellett tehát cselekedni. A tartománygyűlés hatvanhárom helyet kapott. Egy-egy virilis szavazatot biztosítottak a csernoviczi egyetem rektorának és a görög keleti érseknek. A hátralevő mandátumokból 13 jutott a nagybirtokosok kúriájának, 28 a községeknek és a városoknak, 2 a kereskedelmi és iparkamaráknak és 18 az általános, egyenlő szavazati jog újonnan alakított kúriájának. Egyidejűleg, a nemzetiségi kataszter segítségével, 12 szavazatot a németeknek, 21-et a románoknak, 17-et a ruténeknek és 6-ot a lengyeleknek biztosítottak. Hét mandátum fennmaradt nemzetiségi eltolódások számára. Rendeztek ezenfelül, úgy, mint Morvaországban, bizonyos iskolai ügyeket.

Végül vessünk egy pillantást a szétválasztásnak egy más módszerére. Csehországban és Morvaországban a községi iskolai tanácsosok az iskolák nemzetisége szerint ketté vannak választva, s az iskolai tanácsokban mindkét országban nemzetiségi osztályok vannak. Az országos tanfelügyelők működése épp így nemzetiségileg el van határolva. A cseh és morva országos kultúrtanácsban német és cseh szekciók vannak. A prágai országos főtörvényszéken egy német és egy cseh bizottság van személyi és fegyelmi ügyek számára. (Csehországban és Morvaországban az orvosi kamarák is nemzetiségek szerint vannak szétválasztva.) Galícia két országos főtörvényszéki kerületre oszlik; és két gazdasági egyesülete van. Még sok hasonló intézményt lehetne felsorolni, mert a legváltozatosabb formákban vannak ilyenek azokban a tartományokban, ahol a népek harca a közéletnek és a közigazgatási szervezetnek legalább bizonyos ágaiban szükségessé tette a szétválasztást. De nem tudunk és nem akarunk teljességre igényt tartani: meg kell elégednünk azzal, hogy néhány példára utalunk.

«Sucht nur die Menschen zu verwirren, sie zu befriedigen ist schwer» - mondotta Goethe Faust-jának bölcs doktora. A történelembe csak nemrégen belépett osztrák nemzetiségek fellendülése, belső fejlődése és erőkifejtése: hatalmas és csodálatra méltó. Elégedettséget azonban hiába keresünk közöttük. Ez a ritka palánta nem található a gyűlölet, kicsinylés, hálátlanság dudvája között. A németek joggal panaszkodnak, különösen gróf Taaffe kormányának tevékenysége óta, súlyos politikai veszteségeik, háttérbe szorításuk, befolyásuk csökkenése, s a régi állammal szemben tanúsított odaadásuk és áldozatkészségük elismerésének hiánya miatt. S a többieknek, akik annyit kaptak, alig van barátságos szavuk a németek számára; ezek sorsának tragikumát ők nem méltányolják. Épp ily kevéssé kényeztetik el az államot a szeretet és a benső összetartozás kifejezéseivel. A frontokon, a veszély közepette, szerencsére más a helyzet; ott együtt és egységesen harcolnak az összes népek - bár a kötelességmulasztás egy-egy szomorú esete foltot vet a különben tiszta képre. A politikát azonban a rosszkedvűek panaszos kórusa tölti be, s az Oroszországban történt fordulat óta a követelések messze túlmennek a lehetőség határain. Nem a kívánságok, nem a beszédek, hanem a népek valódi léte mutatja meg, mit tett értük Ausztria.

A fejlődés iránya azt ígéri, hogy az állam alkalmazkodása és átalakulása még tovább fog haladni. Megerősítette ezt Károly császár első trónbeszédében, s erős akaratot látnak ebben - akiknek belátásuk és felelősségérzetük van. Tévúton járnak azok, akik az állam szétszakadását, testének alig összefüggő tagokra leendő feloszlását várják. A nem-németek legutóbbi követelései részben az állam ellen irányulnak. Az államból kiinduló programnak úgy kell alakulnia, hogy míg a nemzetiségieket segíti: őrizze és biztosítsa az egésznek egységét. A csehek és délszlávok balga utópiáival szembe kell állítani az országok területének nemzeti egységeken alapuló, elegendő önkormányzattal felruházott, jól átgondolt beosztását; a kulturális ügyek rendezésénél sem szabad megfeledkezni a nemzeti autonómia követelményeiről.

Ilyen megoldásnál a sovinizmus nem találja meg számadását. Ennek ideje azonban lejárt, ha még oly mámorosan és nagyigényűen ágál is. Csak a világgal számoló, s nem a túlhajtott nacionalizmus számára lehet helyet szerezni. A háború után meg kell feszíteni minden erőnket, felszabadítani minden gazdasági energiát, teljes gőzzel előretörni. A komoly, fokozott tevékenységnek ebben az atmoszférájában politikailag is ki kell józanodniok a népeknek. A galíciai lengyelek fejlődésének külön útja van, a különállás biztosítása óta. A csehek és az osztrák-délszlávok Hinterland-mámorát azonban kétségen kívül katzenjammer fogja követni. S ha majd egyszer elmúlik ez a mámor, akkor a megértés napjai jönnek. Akkor újra értéke lesz a reálpolitikának. S akkor fog ütni az az óra, melyben Ausztria és népei politikailag találkoznak, míg a nyolc szabad nemzet megadja az államnak, ami az államé...

(Bécs.)