Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Babits Mihály: Ignotus versei

Babits Mihály: Ignotus versei
5.

Ignotus költészetének megérlelődése abba a korba esik, amikor nálunk Heine volt az egyedül üdvözítő divat s nem véletlenség, hogy ő lett éppen ez áramlatnak egyik jellemző képviselője. Nincs-e meg Heinében is ez az ellentét: az erős, lobogó s könnyen-gyulladó érzékiség s a gúnyos, fölényes értelem ellentéte, mely bizonyos nihilizmusba vezet?

És mégis tévedne, aki Ignotust Heine valóságos lelki rokonának tartaná: hisz költészete is idők folyamán nagyon messzire távolodott a Heinéétől. S e távolodás szükségszerű volt, mert vonalaik már kiindulásukkor sem voltak párhuzamosak. Az értelem fölénye és nihilizmus Heinét bizonyos cinizmus és könnyenvevés felé vitte, Ignotust ellenben, mint láttuk, keserűség és rezignált fájdalom felé. Ezért Ignotus költészete sohasem tudott oly játékos lenni, mint Heinéé: mintegy súlyosabb ez a poézis, teljesen hiányzik belőle ama könnyenvevése az egész világnak, sziporkázó, tűzijátékszerű könnyűség.