Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 23. szám · / · Figyelő

Kaposi József: Cs. Papp József

Csöndességet szerető ember, szerény tudós létére csöndben, szinte észrevétlenül távozott a minap az élők sorából. Vállára ötvenkilenc esztendő súlya nehezedett s bár szervezete törékeny, egészsége gyönge és megbízhatatlan volt, az utolsó percig, lelke szakadtáig dolgozott részben a katedrán, részben íróasztala mellett. Igénytelen alakját jól ismerte Erdély művelt társadalma. Ha szóba került, nevét rendesen Olaszországgal és az olaszokkal kapcsolatban emlegették. Az olasz nyelvet és irodalmat tanította ugyanis a kolozsvári egyetemen s kiterjedt levelezése, nemkülönben újságcikkei, felolvasásai, egész sereg Dante-tanulmánya és könyvei mind azt a célt szolgálták, hogy a magyar-olasz barátságot, a két nemzet szellemi összeköttetését mennél hatékonyabbá tegyék. Itthon az olasz írókat népszerűsítette, Itáliában a magyarság és a magyar kulturális törekvések számára igyekezett híveket szerezni. Jutalmat ebbeli fáradozásáért soha senkitől sem várva, hazafias kötelességet vélt teljesíthetni, midőn kiváló olasz nyelvtudását ily módon értékesítette.

*

Bosszantó szálka volt szemében a hirhedt Angelo de Gubernatis gróf, kinek magyarfaló okvetetlenkedéseit annak idején nyomról-nyomra megérdemlett metsző gúnnyal ostorozta s emlékezem, mint tüzelt egy ízben halovány arca, mikor észrevette, hogy Eroi Garibaldini című könyvében G. Castellini Petőfit lengyel származásúnak mondotta. Rögtön ment Castellinihez az epistola s követelte tőle, hogy tévedését igazítsa helyre, amit az becsületesen meg is cselekedett.

Máskor arról értesül, hogy a Palermo ostrománál halálra sebesült Tüköry Lajos alezredesnek, Garibaldi magyar hadsegédének csontjai dísztelenül egy palermoi raktárban porladnak. Azonnal hiteles tájékoztatást kér Palermo polgármesterétől, «mert a szabadsághős szentelt hamvai megérdemlik, hogy illőn pihenjenek s ha Palermoban nem adnak nekik megfelelő nyugvóhelyet, Körösladányon, Tüköry szülőhelyén, fogjuk eltemetni őket».

*

Képzelhető, hogy az utóbbi évek eseményei mennyire lehangolták, mennyire elkedvetlenítették. Hallani, tudni sem akart többé a mai olaszokról. A jelen alig érdekelte: figyelmét kizárólag Dantéra és Garibaldira irányította. Előzőleg még sajtó alá rendezte gyakorlati olasz nyelvtanának második kiadását, lefordította Boccaccio Fiammetta-ját és az olaszországi magyar légió történetéhez gyűjtött adatokat.

Főműve a Divina Commedia fordítása. Ájtatos türelemmel tömérdek éjszakát virrasztott e munka kivitelében s végül a nagy Padre Alighierit már úgyszólván bálványozott családja tagjának tekintette. Fiúi alázattal hódolt néki s zengő verseit, hogy belőlük semmi el ne vesszen, a külalak föláldozásával könnyed magyar prózában tolmácsolta.

A Paradiso fordítása is elkészült és megjelent nyomtatásban, mikor olvasta, hogy Danténak politikai szándékkal szobrot akarnak emelni Fiuméban. Élénken tiltakozott, nem a terv kivitele, hanem a hozzáfűződő tendencia ellen. «Igen, én is azt tartom, írta bizalmas barátjának - miért ne lehetne a Sovrano Poetának magyar földön is szobra, azon a földön, melyet úgy szeretett, de az a szobor itt ne politizáljon, ne okkupáljon, mert ez nem Tripolisz és nem terra irredenta; hanem igenis álljon itt a két nemzet testvéries egyetértésének, régi közös eszményeinek emléke gyanánt. Különben előbb állítsák föl Rómában a szobrát. A fiumei nem olyan sürgős.»

*

Az angol H. F. Cary dicsőségét, hírét egyedül Dante fordításának köszönhette. Sírkövén a Westminsterben, Britannia halhatatlanjai között, ez a pár aranybetűs szó ragyog:

The translator of Dante. Nem kérdezem, vajon Dante-fordítása Cs. Papp József nevét átszármaztatja-e majdan az utókorra, de arról bizonyságot teszek s e bizonyságtételre van némi jogom, hogy a fordító nemesen érző, tiszteletet érdemlő, magasröptű lélek volt - per volar su nata - azoknak táborából, kik az igazságért hevülve, az igazságra oktatva sokakat, az Írás szerint fényleni fognak örökkön örökké, miként a csillagok.