Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 23. szám · / · Moly Tamás: A jöttment

Moly Tamás: A jöttment
III.

Immánuél gondos munkájáért a föld gazdagon megfizetett. A kertben a vetemény gyönyörűen fejlődött; zöldje elégedetten ragyogott a nyári nap forró fényében. A virágok kedvesek, vidáman tarkák, gyöngédek, finomak voltak. Fákon, bokrokon, kúszó indákon apró zöld gombocskák ígérték, hogy még a nyáron meg az ősszel pompás gyümölcs lesz belőlük.

A levegő reszketett az élet melegétől. Furcsa finom kicsiny rovarok röpködtek, táncoltak a kábító napfényben. Ragyogó kékjét az ég tisztán, felhőtlenül vonta a kis kert fölé. A tavasz napjai, éjszakái egymásba folytak.

Nyár elején egy este Immánuél a háza előtt ült a padon. Széles hátát nekitámasztotta a kerítésnek. Két hatalmas keze a térdén pihent. Szeme az előtte elterülő tájon járt, melynek részleteit a szürkület már egymásba olvasztotta volt. Majd fölnézett az égre, amelynek kéksége sötétbe borult; messze-messze csillagok fehéren ragyogtatták hideg fényüket. Közöttük lógott a hold; néha egy felhődarab suhant el előtte: mintha láthatatlan kéz törölné meg törlőronggyal a kerek, kicsit foltos, nagy tálat. Távol kutya csahol. A táj pihen.

Immánuél álmodozik; ha hirtelen kérdezné magától, hogy ebben a pillanatban mire gondolt, nem tudná megmondani. Agyában tarkán kergetőznek mindenféle képek, mintha az öntudata már lepihent volna. Egyszerre csak megszólal mellette Hannah:

- Alszol?

Immánuél nem vette észre, hogy az asszony már jóideje kijött volt s ott áll az oldala mellett és nézi, várja, hogy az ura arra fordítsa a fejét, ahol Hannah áll.

Immánuél kinyújtja a karját, átöleli az asszony derekát, magához vonja Hannáht a padra.

- Lehet, hogy alszom; nem tudom.

- Néhány perce már, hogy itt álltam melletted.

- Sok éve már, hogy mellettem állasz - mondja csöndes, mély hangon Immánuél -; és ezek életem áldott évei.

- Mire gondoltál most, kisapa, így magadban ülvén?

- Nem tudom, fiam.

- Talán olyasmire, amiről nem akarsz velem beszélni?

- Nincsenek titkaim.

- Ki ez a Theodosius? - kérdezte szelíden, hízelgőn az asszony.

- Mondottam már: valamikor úr volt, ifjúkorában tanult, s amikor férfi lett, csavargó lett.

- De néked ki ez az ember?

- Senkim; sajnálom.

- Már hónapok óta él itt nálunk. Eszik, iszik...

- Vizet! - vetette közbe nevetve Immánuél.

- Nagyokat alszik, cigarettázik...

- És lopja a napot, tudom.

- Pénzt is adsz neki!

- Koldus.

Ő meg telebeszéli a fejedet mindenféle ostobasággal, egyetlen szava sem igaz.

- Tudom, hazudik; de nagyszerűen hazudik; szeretem hallgatni.

- Miért tartod még itt? Más ember a tulajdon véréért nem tesz ennyit, mint amennyit te tettél már ezért az idegenért.

- Talán jó útra tér: szeretnék rajta segíteni.

- Azt hiszed, te erősebb vagy, mint a könyörület nélkül való élet? Az az ember, aki - te mondod - sokat tanult, meg sokat tud, éhezett, rongyos volt, hajléka nem volt, otthona nem volt. Miért nem dolgozott? Miért nem iparkodott? Miért nem használta fel a tudását, hogy egy kis vagyont szerezzen magának? Rongyosan járni jó? Éhezni jó? Az utcán nyomorogni jó? Akkor, ha ez jó, miért marad itt nálunk, rendes embereknél? Miért nem folytatja az ő szíve szerint való életmódját?!

- Istenem... talán tetszik néki a változatosság és azért marad itt.

- Te tartod, Immánuél, te nem hagyod menni. Azelőtt, ha már nem volt dolgod, ha végeztél a napi munkáddal, bejöttél hozzám, a konyhába, vagy a szobába, meg ebéd után és vacsora után is; és elbeszélgettél velem. Mindig örültem ezeknek a félóráknak, mert nagyon szeretem, ha beszélsz; szeretlek hallgatni.

- Igazán? - kérdezte Immánuél s vidáman kacagott. - No né! Ezt még nem mondottad nékem soha!

- Most azonban te hallgatod ennek a csavargónak a beszédét. Ha én szólok hozzád, hamar elintézel. Azt mondod: tudom, fiam, hogy miről van szó. Vagy azt mondod: tudom, fiam, hogy mit akarsz mondani. Egyszer azt is mondtad: erről már nagyon sokszor beszéltél, fiam mást mondj, újat mondj, amit még nem hallottam.

- Igazán ezt mondottam? - kérdezte Immánuél s kicsit röstellkedett. - Ejnye, ezt nem jól tettem; elismerem, hogy ezt mégsem kellett volna mondanom.

- Rám szóltál, mert akkor a csavargó beszélt neked az előkelő világ életéről s az téged, úgy látszik, jobban érdekelt, mint amit én akartam mondani. Elfordultam, elmentem, hogy ne lássad a könnyeimet. Ez nékem nagyon fájt... sírtam...

- Csacsiság volt elmenni, fiam - mondotta bölcsen Immánuél; emlékezett erre a jelenetre, bosszantotta őt akkor az asszony viselkedése -; ott kellett volna maradnod. Rám szólhattál volna, hogy igenis, hallgassalak meg. Azt kellett volna tenned, Hannah, kisfiam!

- Nem mertem ezt tenni. Ha rám nézel haragosan, félek tőled. Te vagy az úr!

- És te vagy az asszony. Okos asszony nagy úr. Szerető asszony még nagyobb úr. Szeretett asszony a legnagyobb úr!

- De én olyankor azt hiszem, hogy már nem szeretsz, hogy már rám untál!

- Ezt hinni nincsen okod.

- Szeretsz? Igazán szeretsz? Még mindig szeretsz? Mondd, hogy szeretsz!

- Minek mondjam? Nem mondom! Tudnod kell, érezned kell, hogy szeretlek! Én sem kérdem tőled, szeretsz-e még; tudom, hogy jobban szeretsz mindennél a világon. Tudom, hogy te vagy az egyetlen ember, aki engem szeret. Tudom, hogy az én életem a te életed.

Hannah csak némán bólogatott: igen, ez így van.

- Mi ketten fölépítettük magunknak ezt a csöndes szép életet. Itt vagyunk békességben, boldogságban. Ami kell nekünk, az megvan. Ami talán nincsen, azt meg tudjuk szerezni. Nem hiszünk emberben, csak egymásban. Én nem csallak meg téged, te nem csalsz meg engem. Közöttünk nem burjánzik a hazugság. Így van?

- Így van! - mondotta az asszony, kissé elcsukló hangon.

- Akkor miért félsz? - kérdezte Immánuél. - Miért bánt téged, hogy itt van ez a nyomorult befogadott ember? Vedd úgy, mintha gazdátlan állat lenne, mely hozzánk betévedt. Ahol ketten élünk bőségben, meglehet ott könnyen egy harmadik is. Amink van: a jóból adjunk egy boldogtalan nyomorult embernek is. Hiszen jó szíved van!

- Nem szeretem, ha beszél neked és ha olyan figyelmesen hallgatod. Bánt, ha neki mesélsz, mert akkor csak ő reá van gondod. Ő már benne van a gondolataidban, ahol eddig csak én voltam egyedül és más senki. Az ő élete foglalkoztat téged és te neki juttatsz abból, ami az enyém. Ezért bánt, hogy ez az ember itt él veled, a te házadban, a te kertedben! Bánt, hogy befogadtad.

Immánuél felkacagott:

- Ó, te kis bolondom! Igazad van, szeretem néha elnézegetni ezt az embert. Szeretem hallgatni. Ha beszélek neki, csak azért teszem, hogy megindítsam az ő mesélő kedvét. Szórakoztat, mert még nem ismerem. Nem tudom kitalálni, hogy mit fog mondani. Képzelete gazdag, ritkán ismétli meg magát. Amit újra mond, másképpen tudja elmondani. Játszom vele. Amikor eljött ide, már akkor láttam, mindjárt éreztem, hogy itt lehet tartani mulatságnak.

- A barátod? - kérdezte Hannah.

- Nem.

- Azt hiszed, hogy a barátod lesz?

- Nem lehet a barátom, hiszen segítettem rajta.

- Akkor ne tűrd itt tovább! Mert aki nem a barátod, az az ellenséged.

- Ugyan, gyermek, mit árthat nékem ez a nyomorult csavargó?

- Tedd ki!

- Mi lelt? Miért nem akarod, hogy itt maradjon, ameddig neki jól esik? Hiszen te vagy a lágyszívű, Hannah. Miért haragszol erre a senkire? Megbántott? Mondd meg egészen nyíltan: megbántott?

- Nem.

- Meleg nyári napokon, amikor én a kertben dolgozom, ő benn hűsöl a házban. Te is a házban vagy. Nem tudom, beszélgettek-e ilyenkor, nem is gondoltam még erre. Megbántott?

- Nem! - mondotta Hannah s kéjes borzongással simult Immánuél hatalmas testéhez. Két karját a férfi erős vastag nyaka köré fonta s a fejét beágyazta a vállán. Így hallgatta mélyen zengő hangját, mely domború mellkasában visszadöngött.

Immánuél azonban folytatta:

- Hozzád nyúlt? Vékony hitvány kezével megsimogatott? Gyönge karjaival átölelt? Szerelmes szavakat súgott a füledbe? Csókolt? Megcsókolt?!

- Nem! nem! nem! - mondotta Hannah határozottan. - Azt hiszed, tűrném? Azt hiszed, hallgatnám? Azt hiszed, titkolnám? Nem magamat féltem, téged féltelek tőle. Olyan nehéz ezt megérteni? Arra kértelek, hogy küldd el. Elég sokáig volt itt nálunk. Menjen máshová. Én már megelégeltem. Ráunhatnál már te is.

- Nem lehet - tréfálkozott most Immánuél -; ő okosabb, mint én. Majd ha kilestem minden okosságát, akkor kiteszem. Hol van? Lefeküdt már?

- Nem tudom, hol van! - mondotta Hannah bosszúsan; elhúzódott Immánuéltől. - Nem érdekel, nem figyelem.

Egy a rét sötétjéből kibontakozó árny közeledett feléjük. Tüzes kis pont izzott rajta, hol magasabban, hol alacsonyabban. Ettől lett rá figyelmes Immánuél.

- Azt hiszem, ott jön, ni - mondotta -, látom a cigarettája tüzét.

Hannah fölkelt.

- Jer lefeküdni! - mondotta.

- Mindjárt; még ülök itt egy kicsit.

Az asszony a házba ment.

A tüzes pont most nagy ívben elrepült s a rét füve közé bújt meghalni. A csavargó állt Immánuél előtt.

- Kényes jószág az asszony - mondotta. - Ha az ember nem hajlandó mindenben a kedvére lenni, ha nem teszi meg, se szó, se beszéd, amit ő akar, legyen az csekély dolog vagy számottevő, mindegy: mindjárt vége a barátságnak. Meg van sértve, máris megharagszik.

- De meg is békül gyorsan - mondotta Immánuél csöndesen. - Különben: miért mondja ezt?

A csavargó vigyorgott.

Láttam, az asszony hogyan ment a házba. Itt hagyta önt. A mozdulatán láttam, hogy bosszús. Az asszony rendesen könnyen felforr, haragos lesz, föllobban. Még azzal szemben is, akit szeret. Hogy rögtön utána jön a megbánás, belátás, egy kis vezeklés, ez már nem jelent semmit. Nem elég, hogy az asszonynak akarata van, még akaratos is. Ez bizony így van.

Immánuél csak hallgatta és mosolygott. A csavargó most várt, azt akarta tudni, mit mond Immánuél e megállapításhoz. Immánuél megérezte, hogy most neki kell valamit mondani, és megjegyezte:

- Nem tudom; lehet, hogy igaza van. De Hannah nem ilyen.

- Ezt nem vagyok hajlandó elhinni - jelentette ki a befogadott ember határozottan, mintha életbevágó kérdésről lenne szó. - Mégpedig azért nem, mert a feleségének is, csakúgy mint minden embernek, van akarata. Ha nem tudja érvényre juttatni az akaratát, akkor máris megvan az egyenetlenség. És ezt nem lehet lebírni szerelemmel, csak engedékenységgel. Már most, azt hiszi, hogy van olyan engedékeny ember, aki mindig és mindenben alárendeli a maga akaratát a másik ember akaratának? Ha meg is teszi és csak egyetlen egyszer próbál ellenmondani, máris vége mindennek. Ezért hirdetem: legjobb egyedül élni!

- Valóban azt hiszi?

- És van rá okom! Hiszen minden ember, még ha igazán szerető család körében él is, mégis csak egyedül van, magános ember. Nem tudom elképzelni, hogy a vérében ne lennének olyan indulatok, az agyában olyan gondolatok, melyeket ne tartana mélységes titokban mindenki előtt, figyeljen csak: még önmaga előtt is.

- Veszedelmes indulatok, ártalmas gondolatok - mondotta Immánuél -, az ilyet persze titokban tart az ember. Nehéz az effajta belső teherrel járni az életben.

- Mindenkinek van titka, melyet még önmagának sem mer őszintén bevallani. Pedig ha elővenné, jól megnézné, kiderülne, hogy ez a titok nem ártalmas, sem veszedelmes, de még csak nem is titok. Hiába, az ember ostoba. Iparkodik eligazodni, hogy mi a jó és mi a rossz, és mégsem tudja megszerezni magának a jót és még sem tud megszabadulni a rossztól.

- Akkor én kivétel vagyok! - mondotta elégedetten Immánuél. - Ha akadna számomra rossz, megszabadulnék tőle, tudnám a módját. A jót megtaláltam, és őrzöm, ápolom, gondját viselem. Ez a kis ház itt meg ez a kert, meg ez az asszony, akivel mindezt együtt szereztem, ez az én csöndes örömem, nyugodt boldogságom. Ez számomra a jó, ez minden.

- És nincsen, ami ezt megzavarhatná? - kérdezte a befogadott ember alázatos érdeklődéssel. - Nincsen, ami véget tudna vetni ennek a csöndes örömnek, nyugodt boldogságnak?

- Az ilyen töprengések nem aggasztanak - felelte nyájasan Immánuél. - Talán azért, mert én nem félek. Úgy gondolom, ha volt erőm megszerezni, amim van, lesz erőm megvédeni, ha kell.

Nyújtózkodott, nagyot ásított, azután fölállt.

- Gyönyörű nyári este. Kár itt hagyni. De én reggel korán kelek! Ez a kis kert ad dolgot bőven egy embernek. Megyek lefeküdni. Jó éjt.

Bement a házba.

A csavargó utána nézett.

Nagyon megszokott már itt engem, gondolta; nem is kérdi, megyek-e én is, vagy még künn maradok-e. Már nem is igen törődik velem. Ha itt vagyok jó; ha másutt járok, az is jó. Ha elmegyek, nem bánja, ha visszajövök, még csak azt se kérdi, hol s merre jártam.

Csöndes öröm, nyugodt boldogság, melyet nem enged megzavarni. Jó. majd megpróbálom...

Szeretném tudni, mit gondol ez a kertjében élő ember rólam? Semmit; se jót, se rosszat. Nem bántja, hogy ki vagyok, mi vagyok. Nekem való ember, nekem való hely. Ha úgy tetszik, itt békében élhetek, nyugodtan élhetek.

De nem... van itt valaki, akinek sehogysem tetszem. Ha nem is gyanakszik rám, de nem lát szívesen. Ha jövök, szótalan lesz, hozzám alig beszél, inkább elmegy, semhogy velem legyen. Miért? Ösztönből teszi, mert oka nincsen rá. Jó lesz foglalkozni vele. Hiba volt, hogy eddig nem tettem. De akkor a medve kirúgott volna. Így meg ő fogja rám uszítani a medvéjét.

Ámbár... ki tudja? hátha jobban tetszettem neki már néhány nap múlva, mint a férje. Asszony szívéhez hozzáférkőzni könnyű. A férfi is hajlik hízelgő szóra és kezes lesz tőle, az asszonyt meg de könnyen bénítja a suttogó hang, mely az ő szépségéről, bájáról, varázsáról, nagyszerűségéről hazudik. S elhisznek minden kigondolható szépet meg jót.

Hannah nem szép; a játék annál könnyebb. Tehát most ez a feladatom: meg kell hódítanom az ellenségemet!

És mint aki otthon van, a befogadott ember bement a házba; nyugodtan aludni tért.

A nyári nap ráöntötte minden melegét az életet gazdagon termő földre. Halkan pihegett a tikkadt táj. A forróság megreszkettette a levegőt. Kápráztató fényben ragyogott a nyári délelőtt.

A csavargó egy kertésztől jött. Virágért járt nála. Két cseréppel hozott. Vékony papírlap takarta a virágokat, nehogy útközben a nap tönkre perzselje őket. Csöndesen lépdelt, élvezte a nagy meleget, mely őt talán nem bántotta.

A csavargó a két cserép virágot bevitte a szobába, mely ragyogóan tiszta volt. Hannah most a bútort törülgette. A holmi, mely a szobában állott, nem volt drága, sem különös művészi munka; a két szekrény, a pamlag, az asztal, körülötte négy szék, az egyik sarokban kis pamlag, kis karosszék, két egyszerű szék, melyek úgy álltak ott, mint egy békés család, itt-ott egy kis kézimunka, vékonytestű állványon kedves apró csecsebecse, minden oly harmóniában volt, hogy jól esett e tiszta, rendes; egyszerűségében kedves szobában tartózkodni. Ez Hannah műve volt; az asszony szeretettel gondozta otthonát.

A függönyök le voltak eresztve, a szobában jóleső hűvös félhomály volt. A csavargó a két cserepet gondosan elhelyezte, az egyiket az asztalra állította, a másikat egy állványra tette, ahol a virágok nagyon jól hatottak. És most várta, hogy az asszony mondjon valamit: egy elismerő szót, egy rövid köszönetet, valamit. Egyszerű virág volt, de kedves, színes, és jól illet az egyszerű, kedves szobába.

Amikor a csavargó a szobába lépett volt, Hannah odapillantott ugyan, hogy azután ne is törődjék vele, mintha benn se lenne. Hannah hallgatott. Végre megszólal a befogadott ember, halkan, alázatosan:

- Kegyeskedjék megnézni, milyen szép virág...

Hannah nem felelt, nem fordult a beszélő felé, sem a virágok felé.

- Szép, ártatlan virág... nem volna kegyes megtekinteni? - kérdezte a csavargó lágyan, kedvesen, simogatón, mintha ennek a néhány szónak lenne még egy érzelmes, titkos jelentése is.

Hannah vállat vont.

- Minden virág szép - mondotta röviden.

- Akkor kegyeskedjék talán azért megnézni, mert ezeket a virágokat önnek bátorkodtam hozni. Nem volt szebb, drágább virága a kertésznek, bocsásson meg, kérem.

- Nem fogadom el az ajándékát.

- A legalázatosabban engedelmet kérek - mondotta a csavargó; hangjából nagyszerűen kicsendült a meglepetés, a fájdalom, a tiltakozás, és mindez halkan és nagyon finoman. - Úgy méltóztatik hozzám szólani, mintha megbántottam volna. Kegyeskedjék elhinni, hogy még álmomban sem, amikor nem vagyok ura gondolataimnak vagy indulataimnak, még e zagyva képzeletben sem tudnám megbántani. Belőlem teljesen hiányzik az ehhez való akarat. És ugyebár, miért tenném? Mi okom volna rá? Vagy talán nem értettem meg, hogy ennek a rideg visszautasításnak mi az oka? Tudom, mi vagyok: rongyos csavargó, akinek a jószívűség ad mindent. De legyen szabad kérdeznem: az ilyen senki ember, mint amilyennek ön, asszonyom, engem ismer, nem teheti-e vajon, hogy az ő hálájának, ragaszkodásának, hűségének és... és szeretetének kifejezést adjon? Ha szép virágot látok, szeretném elhozni önnek, mert akkor... és ezen ne csodálkozzék, ezen nem szabad csodálkoznia! hiszen akkor igenis önre gondolok. És most elhoztam ezt a szegény kis világot. Elismerem, magamnak akartam ezzel örömet szerezni. Egész úton, amikor hoztam (most belátom, hogy milyen ostobaság volt, de szép volt), mindig csak arra gondoltam, hogy belépek ide, ebbe a kedves szobába melynek igénytelen és őszinte kedves hangulatát nem fogom elfelejteni soha, de sohasem, belépek ide s leteszem az asztalára ezt a két cserép alázatos kis virágot, akiket már idejövet megkértem: legyetek kedvesek, bájosak, édesek, kicsiny virágok és, ha lehet, tegyétek az ő szobáját még aranyosabbá s legyetek azon, hogy látástokra az öröm egy, bár gyorsan elröppenő mosolya kiüljön az arcára. Nem gondoltam egy pillanatig sem arra, hogy akár csak egy néma fejbiccentéssel is megköszönje. Hanem, ha látom, hogy csak egy kicsit is megörül ennek a két szegényke kis virágnak, akkor kimegyek a szobából, lábujjhegyen, úgy gondoltam el, és nem lett volna az a boldog ember, akinek ragyogó lelkével elcseréltem volna az én csöndes, alázatos, néma örömömet. És hogy miért hoztam e virágokat most, éppen ma, és miért nem hoztam már tegnap, vagy egy héttel vagy egy hónappal ezelőtt - ó, édes istenem! hogy rohan, száguld az idő! ezek a szép, csodaszép napok úgy tűnnek tova, mint a legszebb álom leheletszerű képei! - ez azért van... engedje meg, asszonyom, alázatosan kérem, engedje meg, hogy ezt elmondjam... ez azért van, mert tegnap egészen különös örömmel töltötte el az én hervadt, fakó lelkemet. Kinn ültem, éppen ezen ablak alatt, a napfényben ültem és mindenféle haszontalan gondolatok bántottak, melyeket elmondanék, de szabad-e megzavarnom szomorú bánatos gondolataimmal az ön derűs, napsugaras, gyönyörű lelkét?! dehogy is tenném, és ha a boldogságot kínálnák cserébe!... És a szomorúság bennem már erősebb volt mindennél, és szerettem volna valahogyan elaludni, hogy soha többé föl ne ébredjek, mintha ez itt, ez az én földi életem gonosz álom lett volna s az elmúlás a boldog igazságra való ébredés!... Úgy volt, hogy fölkelek és elmegyek. Nem szólok e két derék, végtelenül jó, példátlanul nemes embernek arról, hogy többé vissza nem térek. Inkább várjanak reám két-három napig, vagy ha nem is nagyon várnak, egyszer-másszor emlegetnek s azután csöndesen kiveszek az életükből... így akartam eltűnni, amikor ön, asszonyom, énekelni kezdett. Az ablaka nyitva volt s én hallgattam az ön vidám énekét...

- Ha tudtam volna, hogy hallgatja! - mondotta barátságtalanul Hannah.

- Ne sajnálja, hogy hallgattam, alázatosan kérem. Mintha ragyogó napsugarak szőtték volna át fakó lelkemet, föléledt bennem az öröm, egyszerre más lettem, csodálatos boldogság járta át egész bensőmet, körülöttem minden szép lett, ragyogó lett, vidám lett! Mint egy forró erő, úgy járta át szívemet a hála! Mit tegyek, kérdeztem magamtól, hogy ennek a pompás asszonynak én is, ha csupán egy parányi örömet bár, egy kis felvidulást szerezzek? Mit tehetek? Hiszen én nem vagyok senki és semmi!... És ekkor jutott eszembe, hogy virágot hozok, ártatlan, igénytelen, egyszerű, kedves virágot... ezek azok a virágok... Kegyeskedjék...

Hannah most a csavargóra nézett; nem mosolygott, nem volt kedves; az arca változatlanul komoly maradt.

- Ha tudtam volna - mondotta ridegen -, hogy más is hallgatja az énekemet, nem énekeltem volna. Mert én csak magamnak énekelek.

- És az urának - mondotta a befogadott ember s megadással hajtott fejet.

- És az uramnak! - ismételte Hannah.

Eszébe jutott, hogy Immánuél nem biztatta volt soha, hogy énekeljen, de néha nevette, ha a hangja ének közben kisiklott és hamisan szólott. Kinevette?...

Hannah kiment a szobából.

A csavargó az állát dörzsölte elégedetten.

Meghallgattad, amit én most itt össze-vissza fecsegtem; tudod, hogy mit mondottam; gondolni fogsz reá, törődni fogsz vele; várni fogod, hogy mikor szólok megint; kíváncsi leszel, hogy mit fogok mondani. Majdnem olyan ostoba vagy mint a párod.

Milyen unalmas, szürke, buta dolog becsületesnek, nyíltnak, őszintének, szorgalmasnak, rendesnek, dolgosnak meg tudom is én, mi mindennek lenni! Azt hiszem, elég jól érzelegtem. Meglátom, vajon gondját viseli-e majd a virágoknak?

Most mit csináljak? Semmit. Várom, hogy mikor leszek újra egyedül ezzel a szigorú nővel. De ezt az egyedüllétet már ő fogja keresni. Egyformák... egyformák... most talán már jobb véleménnyel van felőlem, mint amikor bejöttem a szobába ezzel az olcsó virággal. Észre fogja-e venni, hogy ennek a virágnak nincsen illata? Nem érdemes többet rákölteni. A hatás ugyanaz.

Másnap a befogadott ember korán kelt. Tudta, hogy ez fel fog tűnni Immánuélnek, és éppen ezt akarta. Lement a kertbe, ahol a gazda az új indákat kötözgette, a beteg hajtást nyirbálta, s kapálta az egyik veteményes ágyat.

- Ha nem zavarom vele, alázatos kéréssel jövök - mondotta, mély meghajlással, amikor megállt a növényei fölé hajló Immánuél mellett.

- Nini, már fölkelt?! Ilyen korán? - szólt a gazda szelíd gúnnyal és kissé elcsodálkozott.

- Ha későn is bújok elő, reggel nem alszom - felelte a befogadott ember -, én is korán ébredek, és ilyenkor... - nem mondta tovább.

- Mit csinál ilyenkor? - kérdezte Immánuél és fölegyenesedett.

- Ne méltóztassék kérem kinevetni, különben, tessék csak mulatni azon, amit most megvallok: gondolkodom. Igenis, ez így van, amikor fölébredek, agyamat ellepi a gondolatok egész raja s velök kell foglalkoznom. Azt tetszik talán elhinni, hogy én semmittevő lustálkodó ember vagyok, aki végignyújtózom, ha van hol és hagyom, hadd múljék az idő, mi közöm hozzá! Hadd múljék az élet, mit törődöm vele! Igen, az én külső életem ilyennek tűnik a más ember szemében. Én azonban gondolkodom. Nem mondom, hogy ez munka, hogy ennek kézzelfogható eredménye van, nem mondom, hogy ez jó, hasznos, szép cselekedet; talán hálátlan mesterség, szívesen elismerem. Azonban nem tehetek másképpen, kénytelen vagyok vele. Mert amint magam vagyok, a gondolataim úgy telezúgják a fejemet, hogy valóban nehezen tudok közöttük rendet tartani. S ez így van folyton folyvást.

Immánuél figyelmesen hallgatta. Most azt kérdezte:

- És miről gondolkodik?

- Mindenről. Mást nem tudok erről a nagy összevisszaságról mondani. De amióta itt vagyok, amióta egyre jobban megismerem, hogy ön milyen őszintén nemes és kitűnő ember; kérem, nem esik nékem könnyen ezt így a szemébe mondani, mert tudom, hogy azt a hitet kelthetem fel önben, hogy hízelegni akarok, hogy szemérmetlen nyálkás hízelgő vagyok... de miért hízelegjek? És miért hízelegjek éppen egy világosan látó, józan, okos embernek? És miért én, aki eddig is künn éltem az utcán, koldulva, kéregetve, de sohasem hízelegve, idegen emberek között? Ha ön ezután egy napon rám un és kitessékel...

Immánuél mosolygott:

- Még nincsen rá okom - mondotta lassan és arra gondolt, hogy megkéri Hannáht, legyen egy kicsit nyájasabb ez iránt az ember iránt, aki már érzi, hogy nemsokára kitesszük.

- Igazságos óhajt lenni? - kérdezte csöndes szomorúsággal a csavargó. - Kell erre ok? Hiszen ha most így szól hozzám: «Izé, csavargó, már elég soká éltél nálam, belőlem; amikor felbukkantál, befogadtalak; jó voltam hozzád, már fogytán a jóságom; ne haragudj: meguntalak; menj, csavargó, Isten megáldjon!», alázatosan meghajolnék; ha szólanék, ha szólani tudnék, nem mondanék egyebet, csak ezt: hálásan köszönöm irántam való jóindulatát, ezután is imádkozni fogok a mindenható Istenhez, hogy végtelen nagy jóságával áldja meg kettőjüket, jámborokat a gonoszok között!

- Most legalább tudom, hogyan fog búcsúzni, ha majd itt az ideje - tréfálkozott Immánuél, nehogy benne a meghatottság erősbödjék. - Erre azonban még ráérünk.

- Nagyon örülök, hogy ezt mondja - válaszolta a befogadott ember -, mert egy nagy kéréssel jöttem, melyet ezek után nagyobb bátorsággal merek előadni.

Immánuél szerette, hogy a befogadott ember ennyire tiszteli és komoly szerény alázattal bátorságról és merésről beszél és jóakaróan biztatta:

- Mondja csak el, hogy mit óhajt!

A csavargó meghajlással köszönte a biztató szót és hozzákezdett: - Régen elnézem, hogy ön milyen nagy kedvvel, odaadással, gonddal ápolja ezt a kertet.

- Az én kertem - magyarázta Immánuél.

- És amikor láttam ezt az el nem fáradó szeretetet, gondolkodnom kellett azon, hogy milyen nagyszerű erő köti össze ezt az embert ezzel a földdel.

- Ezt a darabka földet együtt szereztem a feleségemmel s egyformán szeretjük. Ismerjük minden kis rögét s úgy bánunk vele, mint művész a hangszerével - mondotta elégedetten Immánuél.

- Tudtam, hogy szerénytelen vagyok, amikor bontakozni kezdett bennem a vágy, hogy szeretném ennek a kertnek egy kicsiny darabkáját; szeretném, ha rám bízná egy kis zugát, akármelyiket, s én gondoznám, ápolnám s talán el tudnék érni olyan eredményeket, melyekkel ön is meg lenne elégedve.

Immánuél arca ragyogott örömében.

- Vártam, hogy erre kérjen. Tudtam, hogy majd kedvet kap ehhez a pompás munkához. Nagyon örülök, hogy így érez. Higgye el, nem kell kóborolni, csavarogni, vándorolni, hogy az ember megismerje a földet. Aki sokfelé jár, igaz, sokat lát. De még többet lát, én legalább azt hiszem, aki egy ilyen kis helyen a földjén él s itt dolgozik. Örömmel bízom önre a kertem bármelyik részét. Nézze itt ezt az ágyat, finom szamóca futja be, a gyümölcse, majd megkóstolja a nyár végén, pompás. Vegye gondjaiba. Ha itt dolgozik, meg fogja érteni ezt az igazságot: bármit tesz is az ember, önmagának teszi. Most nézze, szemlélje ezeket a nagyszerű növényeket. Dolgom van, melyet el akarok végezni. Azután majd megmagyarázom, mit kell tennie, hogyan kell gondoznia ezt az ágyat. Úgy meg fogja szeretni a földet, tudom, hogy talán már a jövő esztendőre a maga kertjében fog dolgozni elégedetten, boldogan!

Immánuél ismét leguggolt indákat kötözgetni. A csavargó a reábízandó eperágyat nézte; mosolygott magában: engem nem lehet innen egyhamar kimarni, asszony!

A befogadott ember néhány napig nagyon szorgalmas volt; mindenre gondolt, nem felejtett el semmit, meglátszott, hogy nagy kedvvel, vidám odaadással dolgozik.

- Meg van velem elégedve? - kérdezte aggódó szerénységgel Immánuéltől s karjának egy lágy mozdulatával a reábízott eperágyra mutatott.

Immánuél végignézett a megművelt darabka földön és elismerően bólintott:

- Meg - mondotta röviden.

A csavargó mély meghajlással köszönte meg az elismerést. Immánuél most odalépett az eperágyhoz, széjjeltolta egy helyen a szamócák leveleit, nyakoncsípett egy virágzó kis növényszálat s kihúzta tövestül.

- Vigyázni kell! - szólt rá szigorúan a csavargóra -; virágzik, magja néhány hét múlva éretten gurul széjjel a kertben és akkor egyre nehezebb lesz kiirtani. Nem idevaló a hasznos kitűnő növények közé. Gaz, mely termőföldön él: ki kell irtani!

A csavargó komolyan hallgatta.

- Ezután még jobban fogok vigyázni - mondotta bocsánatkérőn. - A szemem még nem elég éles, nem ismertem föl.

Immánuél megértően bólintott, s ment a dolga után. A befogadott ember a szamócák fölé hajolt és gúnyosan mosolygott.

Az ebédnél Immánuél így szólt:

- Délután a városba megyek, egy és más dolgomat akarom ott elintézni. Estére már itthon leszek.

Amikor Immánuél a városba ment, a csavargó a kertben dolgozott. Forró nyári délután volt, a kert napfényben fürdött. A lugas volt a kertben az egyetlen hűvös, árnyékos hely; dúslevelű indák sűrűje védte. Csak itt-ott tudott egy napsugár a lugas félhomályába furakodni, hogy vidám fényfoltot vessen az asztalra.

Hannah a lugasban ült s fehérneműt javított; a gondos asszony kedvével szabta ki a szükséges foltokat s varrta őket egyforma apró öltésekkel a hibás fehérneműre; azon iparkodott, hogy a folt ne rútítsa el a különben még használható ruhadarabokat. És mert öröme tellett munkájában, egyszerre csak halkan dúdolgatni kezdte azt az igénytelen nótát, melyet, ő maga sem tudta, miért, szeretett. Abbahagyta, és megint énekelgette, észre se vette.

Nagy figyelemmel dolgozott, belemélyedt munkájába; öltögetés közben sok mindenfélére, maga sem tudta már mi mindenre gondolt; egyszerre csak úgy érezte, mintha hernyó kúsznék végig az arcán, a födetlen nyakán és bújnék a blúz vékony kelméje alá a kebelére. Megrázkódott, fölvetette a fejét s mindjárt a lugas lombfalára, annak egyik pontjára nézett, s a pillantása megakadt egy feketén csillogó szempáron. Ez bántotta, borzongatta volt őt, ez a fekete szempár! Nézték egymást néhány pillanatig.

- Rámles? Mit akar?! - szólt most Hannah ridegen.

A befogadott ember megjelent a lugas bejárásában.

- Bocsásson meg, alázatosan kérem - mondotta halkan, könyörgőn -, a kertben nagy a meleg. Ide akartam ülni a lugasba, csak egy kis időre. Hallottam: halkan énekelt. Benéztem s láttam, elmélyedt a munkájába. A kép, mely nékem így mutatkozott, annyira megkapott, tompított színeinek gazdagsága, puha, finom egymásba olvadása annyira meglepett, a lomb visszaverődő zöldje olyan finom hatásokkal volt gazdag, hogy bámultam, bámultam mint egy képet, mintha egy nagy festő remekét látnám. De nem akartam zavarni, nem akartam terhére lenni, ó, ha tudtam volna... alázatosan kérem, bocsásson meg!

Halkan beszélt, hangjából félénkség csendült ki. Nem illett erre nyers, hangos szóval felelni. Nem őt nézte, nem a nyakát nézte, hanem a képet... Nem azért villogott a szeme... Hannah zavarban volt, vállat vont, hallgatott, tovább varrt. Hallgattak.

Megengedi, hogy elmondjak valamit? - kezdte a csavargó és már folytatta is: - Bocsásson meg, nagyon szépen kérem!... Megfigyeltem, hogy munka közben ön szeret dúdolgatni, és azt is tudom, hogy mindig ugyanazt a nótát dúdolgatja. Szereti ezt a dalt. Nem ismertem azelőtt, öntől hallottam, úgy rémlik, először, mert ha azelőtt talán találkoztam is ezzel a kis dallal, elszállt mellettem észrevétlenül. Bájos, kedves kis dal, most már bennem is nyílik és mindenféle virágot hajt. Ezt úgy tessék érteni, hogy én is nagyon szeretem a muzsikát, s ez abban nyilvánul, hogy ha magam vagyok, fütyölni szoktam. Az utóbbi időben az ön dalát fütyölgettem és kigondoltam néhány változatát, s ezeket mondottam most virágoknak. Ha nem zavarom vele... ugyebár, nem zavarom vele?... kegyeskedjék megengedni, hogy elfütyöljem önnek ezt a kis dalt, az ön dalát.

Hannah nem felelt. Úgy tett, mintha dolgoznék; pedig hiába ügyelt a tű járására, ujjainak ügyessége mintha eltűnt volna. A munkája fölé hajolt s kénytelen volt ennek az embernek halk hízelgő hangjára hallgatni, mely a nyári délután, a hőségtől reszkető levegő némaságában mint ennek az elringató csöndnek egy darabja szállott feléje.

A csavargó nekitámaszkodott az ajtófélfának. Fütyölni kezdett. Halkan, finoman jött ki ajkai közül a fütty hangja, mint lágy selymes szál, melyből a dal szövődik; csöndes, lassú hangok fűződtek egymásba. Mintha különös hangszer adná e hangokat, olyan volt ez a fütyölés. Majd csattogni kezdett, futamok peregtek, apró rövid hangok pajzánul kergették egymást és szöktek a magasba, hogy egyszerre csak mint leheletszerű vékony finom reszkető sóhaj a hang elhaljon... újra meg újra jött a dal, de mindig másképpen, más alakban, más fordulatokkal, végül megint eredeti, egyszerű, igénytelen alakjában, de mintha dalos madár csattogta volna.

Hannah egyszer fölpillantott, megnézni, hogy ez az ember hogyan csinálja ezt és ránézett a csavargóra. A muzsikáló ember ajka nem csücsörödött, az orcái nem nyúltak meg; alig lehetett meglátni rajta, hogy fütyöl. A szemét lehunyta volt s elmerült a magacsinálta muzsikába. Hannah most jobban megnézte ezt az embert. Gondosan meg volt beretválva, arcvonásai finomak, a rajzuk nemes. Milyen más az arca, mint Immánuélé, gondolta Hannah, és bár bosszantotta, hogy ezt gondolja, képzeletében érezte a férje szakállát, amint az arcát szúrja, ha Immánuél megcsókolja. Elhessegette a haszontalan, végig nem gondolt gondolatot.

A dal elhalkult, elröppent. A csavargó felpillantott. Hannah szeme rögtön a munkájára rebbent.

- Nem volt jó, nem volt szép, máskor jobban el tudom fütyölni; ha csak magamnak muzsikálok - mondotta -, ne méltóztassék rossz néven venni, amiért ilyen ostobasággal zavarom, de nem tudok egyebet. Szeretem ezt a dalt és dédelgetem. Majd egyszer, ha megengedi, újra elfütyölöm, s akkor, remélem, olyan szépen fogom tudni előadni, mint ahogyan érzem. Az érzést úgy kifejezni, teljesen, egészen, minden erejével, ahogyan az emberben él - ezen múlik minden.

A csavargó, szinte észrevétlenül, leült a padra.

- Ha már volt olyan kegyes és meghallgatta a fütyölésemet... fáj, hogy nem tudok nemes hangszeren játszani... és nem nevetett ki, engedje meg, hogy beszéljek egy keveset, talán erről a házról, a lakóiról és mindenféléről, ami bennem itt életre ébredt.

Mit akar ez az ember?! vetette föl gondolatban a kérdést Hannah; nem merne ideülni, nem merne hozzám szólani, ha Immánuél itthon volna.

A befogadott ember ránézett az asszonyra, aki fejét a munkája fölé hajtotta volt és varrni igyekezett. Halkan szólt hozzá, és a hangja lágyan ringott a nagy csöndben, mely őket körülvette.

- Milyen nagyszerű ez a csend - mondotta -, mely a termékeny béke, a gyümölcsérlelő élet csöndje. Amióta itt élek, sokszor elhallgatom, és ismerem ennek a csöndnek halk, igen halk, de mindig, mindig szövődő neszét. Csodálatos ez a békesség, ez a tiszta, nyugodtan pihegő egyformaság. Érezni, hogy a ma csak olyan, amilyen a tegnap volt, s a holnap sem fog különbözni az eddig átélt időtől. Itt megnyugszik minden: érzés, akarat, gondolat. Itt megnyugszik az ember s úgy él, mint kertjében a mindenféle hasznos növény, nemes gyümölcsfa. Mindezt nagyon jól tudom. És ha ezt most elmondom, azért teszem, mert én, úgy tapasztalom, nem tudok megnyugodni, nem tudok itt, e nagy termékeny csöndben, a tiszta, zavartalan nyugalmat árasztó békességben megmaradni. A városban éltem nyüzsgő, marakodó, tülekedő emberek között, házakkal megrakott, kövekkel borított helyen, ahol a földből alig látszik valami. Talán ezért olyan marcangoló ott az élet. Ott minden napom új volt, más volt, mint a tegnap meg a tegnapelőtt, tarka, változatos, meglepetésekben gazdag. Elégedetlen vagyok. Ráuntam erre a fordulatokkal átszőtt életre s idejöttem. Úgy képzeltem, hogy itt nem kell semmi, s azért jöttem mint kéregető koldus. Megfogott ez a nagyszerű csend. Ez a csend olyan, mint nagyúri palotám csöndje, és íme, a csavargó félbeszakította az útját és itt maradt... De talán nem is ez a hangulat fogott meg, hanem egy váratlanul felbukkant érzés kényszerített arra, hogy maradjak? Amikor megláttam, asszonyom, soha nem ismert öröm, mint a fölkelő napnak lángvörös bíbora ömlött végig a lelkemen. A szívem hevesen dobogott. Voltam már életveszedelemben, nem is egyszer, és merem mondani, hogy ez az elszorulás engem eddig még nem fogott volt el soha. Mintha zord, parancsoló hang rivallt volna reám, úgy harsogott agyamban a határozat: Itt maradsz! S alázatosan fejet hajtottam, tűrök s engedelmeskedem. Boldog, boldog, boldog az az ember, akinek ilyen asszony jutott osztályrészül!

Hannah most ránézett; az arca komoly volt, a szeme sem mosolygott; hangjában nem rezdült semmiféle izgatottság, amikor így szólt:

- Azért mert idejönni a lugasba, azért mert leülni, mert Immánuél nincsen itthon.

- Nem ismer és ítél fölöttem és így szól hozzám: tűrt ember, gyáva vagy! Lehet hogy még ezt is mondja: gyáva és hálátlan vagy. Immánuél, aki befogadott házába, aki asztalához ültetett, ételét megosztja veled és nemcsak hajlékot ad neked, rongyos szegénynek, hanem otthont a csavargónak, Immánuél most távol jár. S akkor odalopódzol az asszonyához, te szemét, és tarka szép szavakat mondasz neki. Úgy szólsz hozzá, mintha mámorossá tett volna az asszony létezése. Ez gazság, aljasság, hitványság, csavargó koma, ez komisz hálátlanság. Veled jót tettek és te így fizetsz!... Ugyebár, szívében ezt mondja nekem. És látszatra igaza van. Csakhogy a kezdet kezdete: itt a nagy tévedés. Velem nem lehet jót tenni. De honnan tudhatná ezt Immánuél? Eléje állok éhesen, fáradtan, rongyosan. Leültet, ennem ad, nyugvóhelyet készít s a ruhájába öltöztet. Immánuél úgy érzi, hogy ő jó, nemes, nagylelkű. Nem vagyok néki hitvány csavargó, éhes, lerongyolódott koldus, megszánni való tehetetlen flótás; ő bennem embert lát és segíteni próbál rajtam. De én rajtam nem lehet segíteni. Koldus vagyok a magam jószántából, rongyos vagyok a magam mulatságára, csavargó vagyok a magam kedvére. Ilyenkor, ugyebár, megmosolyogni való e segítő ember? És miért maradtam? Hiszen nem ez az élet az én életem!

Hannah nem tudta, mitevő legyen; gondolta: hadd beszéljen ez az ember amit akar; ha megsokallja, fölkel s a házba megy; ha a csavargó követné, bezárkózik a szobájába. Megvárja, míg Immánuél hazajön s elmond neki mindent. Immánuél majd... Az asszony kezdte a fehérneműt összehajtogatni.

A csavargó mosolygott; úgy tett, mintha tudná az asszony minden gondolatát. Ránézett nagy fekete csillogó szemével s szerette volna az asszony kék szemébe vájni a pillantását. Nem vagy szép, gondolta, s mégis érzed, hogy a hozzád való szerelmemről akarok néked beszélni hogyan van az, hogy nem pirulsz el? Annyira szereted ezt a másik régen megszokott, egyformán csöndes embert? Vagy talán félsz tőlem, az ismeretlentől? Hadd próbáljam tovább!... S halk, hízelgő hangon folytatta:

- Az én életem a pompa, a fény, a ragyogás élete. Művészalkotta ősrégi palotában élek. Hófehér márványlépcsők vezetnek csodaszép ódon kapujához. Hűséges öreg portás őrzi a kaput. Oszlopos fejedelmi csarnokba lép, akit házamban szívesen látok. Fogadja ragyogó drágaság, melyet művészi kezek varázsoltak kincsekké. Finom festésű ablakokon szűrődik be a napfény, s a gondosan összeválogatott színek képe ráhull a drága márványkőre, duzzadó bársonyszőnyegre. Minden terem külön remekbe készült. Miért mondjam el, hogy melyik milyen? A mese itt valóság. Amit a legnagyobb művészek alkotni tudnak, itt együtt van megkapó harmóniában. Ha intek, halk zene csendül, mely csodálatos varázsával olyan, mintha nem is emberek, hanem vágyó lélekkel megsejtett mennybéli angyalok zenéje lenne. Aki hallgatja, sír is, mosolyog is. Amikor e zene magasztos szépsége fölhangzik, lelkemben illatos rózsák nyílnak. Nem lelek szavakat, melyek mással meg tudnák értetni, hogy milyen soha nem látott fény meg pompa közepett élek. Nesztelenül lépkedő kiváló lakájok gondoznak, teljesítik parancsaimat, megsejtik vágyaimat, szolgálják gondolataimat. Mindezt elhagytam. Idejöttem, mert úgy éreztem, hogy itt lakozik a boldogságom. És ha a boldogságomról van szó, megvalósításában hogyan akasszon meg a hála, mely voltaképpen föl sem éledhet bennem, mint érzés, hiszen csak látszatra segít rajtam, aki jó hozzám. Bőségben élő, pompában tobzódó dúsgazdag ember vagyok. Ami legfinomabb munkát az emberek létrehoznak, az mind nekem készül. Elárultam magamat, most tudja, hogy kinek adott menedéket kedves, igénytelen házikójában!

Mint a gyermek, akinek ismeretlen idegen ember mond mesét, Hannah úgy hallgatta: kíváncsiságába félelem vegyült; nem tudta, tovább hallgassa-e vagy pedig meneküljön a mesemondó elől. Rosszat sejt, a mesét csalogatónak érzi s borzongva lesi a pillanatot, amikor idegen karok nyúlnak utána hogy... Az asszony fogta a fehérneműt, a következő pillanatban bemegy a házba.

A csavargó lehajtotta a fejét és szomorúan folytatta:

- Alázatosan kell jóságához elnézésért könyörögnöm, mert gonosz szándékkal jöttem s gonosz szándékkal maradtam itt. Nem vagyok az, akinek látszani akartam. Nem vagyok csavargó, ínséges koldus. Így indultam el, hogy megkeressem magamnak a boldogságot, melyet nagyúri környezetemben nem tudtam megtalálni. Így indultam el, hogy találjak valakit, aki magamért, semmi másért, nem palotáért, szolgahadért, fényes, gondtalan, ragyogó életért, csupán szegény hitvány önmagamért, kérésemre, ha így szólok hozzá: Te vagy a boldogságom, te vagy a gyönyörűségem, te vagy az üdvösségem! Jöjj velem, mert a tied vagyok, légy az enyém, mert én a tied vagyok, egy a mi lelkünk, a mi testünk, a mi életünk, mi vagyunk a vágy, a teljesülés, nagyszerű szenvedélyek mámorában elsuhanó élet! - így felel majd: Érzem, tudom, hogy te vagy az életem eddig távol járt része, ó, hogy eljöttél érettem! veled megyek!... És kezét kezembe teszi s elindulunk. Nem kérdi, hová, nem kérdi, merre, tudja, hogy most csak egyetlen út van számunkra, a csodálatos boldogság útja. - A csavargó végigfektette karját az asztalon s kérőn tartotta kezét Hannah elé. - Megtaláltam itt a boldogságot, az én boldogságomat. Nem mondom ezt hirtelen fellobbant szenvedély hazug hangulatában. Hetek óta vagyok itt s mindig kérdem magamtól: valóban ez az asszony lesz életed királynője? S a lelkem csöndesen, de a rajongó lélek nagy erejével feleli: valóban ez az asszony lesz életem királynője! Látlak itt élni csöndben, békességben, gondtalan napok borzasztó egyhangúságában. Korán reggel kelsz és dolgozol, minden nap egyformán telnek el az óráid ugyanazzal a munkával szürkén, változatlanul. A ma olyan, amilyen a tegnap volt, s a holnap megismétli eddig élt életednek őrlő egyformaságát. Van örömed? nem tudom, de nem hiszem, hogy e vigasztalan egyhangúságba lehet-e örömet vinni. Megpróbáltam mindjárt a következő napon, amint befogadtál, egy kis örömet szerezni néked. Elhoztam a legszebb virágcsokrot, melyet itt kaphattam. Amikor eléd tettem, a szemedben nem villant fel az öröm sugara. Most jut eszembe, hogy Immánuél, a ravasz, nem hitte el mesémet egy régen nem látott emberről, akivel véletlenül találkoztam, s aki pénzt adott. Immánuél kivitt egy másik úton a piacra, hogy mutassam meg neki ezt az embert. Nem mutathattam, hiszen kitalált mese volt, amit elmondottam. De ha megmondom, hogy pénzem van, nékem, rongyos csavargónak, elkerget és igaza van. Egy asszony panaszkodott akkor a piacon, hogy ellopták volt az erszényét néhány garasával; hangos jajgatását mi is hallottuk és lehet, hogy Immánuél azt hiszi, ennek az asszonynak én vagyok a tolvaja. Nem törődöm vele, hogy mit hisz. Rossz bíró az, aki mindig és meg nem tántorodva, az egyenes úton jár. Néked megmondom, hogy én titokban megtérítettem annak az asszonynak a kárát és nem gondoltam arra, hogy aki jajgat és panaszkodik, nem mindig az igazi baját-búját sírja el az embereknek. De mindez nem fontos, nem tartozik reánk kettőnkre. Megmondtam, ki vagyok. Megmondtam, mit akarok. Hidd el, Hannah, nem tudod, hogy mi a boldogság, az öröm, a mindennél gyönyörűbb szerelem! Ez itt a nyugalom, a béke, a lassan temető csend, a lassan megőrlő megszokás. Kár éretted, Hannah. Jöjj velem! Megtudod, hogy mi a szerelemben lobogó vágy, a lángoló szenvedély, a gyönyörökkel dús élet. Itt a két kezem, Hannah, feléd nyújtom és mondom neked: soha még nőt úgy nem szerettek, mint ahogyan én téged szeretlek, s e két karomon viszlek ezután végig egy ragyogó életben, ezt ígérem! Selyembe, bársonyba öltöztetem drága testedet, aranymívesek remekeit csatolom a nyakadra, húzom az ujjadra, fűzöm a hajadba, hadd fakuljon el rajtad minden drága kincs, mert te vagy a legdrágább kincse életemnek. Fáj, sért, bánt, amikor reggeltől estig dolgozni látlak, s nincsen más örömed, mint az a kis dal, mely néha elröppen ajakadról halkan, félénken. Tudod-e, hogy van táj, ahol illatos, balzsamos a levegő? Tudod-e hogy van élet, mely nem a hitvány piszkos munkáé? Tudod-e, hogy te jó vagy, nemes, nagyszerű, csodálatos vagy? Elviszlek innen! Jer velem! Az én boldogságom leszel! Jer velem!

A csavargó most valóban szerette volna Hannáht; a benseje remegett s a hangja is reszketett; csillogó szeme nedves volt s a vágy pirosra festette az arcát. Hangja édesen, halkan, csalogatóan csengett. Keze Hannah után nyúlt.

Az asszony fölállt. Szólani akart, de torka szikkadt volt, hang nem jött ki belőle. Nem hallotta, nem tudta már a férfi beszédének a végét, egyforma halk zúgást hallott csak, mely azonban gyöngítette, bódította. Már előbb dolgozott benne parancsolóan az érzése: szaladj innen, menekülj! A lába reszketett. Talán szerette volna, ha ez a férfi megcsókolja, vagy csak hozzáér, talán megtörik erre a varázs. Most fölkelt. A feléje nyújtott két kar, mintha két kígyó lenne: megijedt tőlük! Hirtelen kirohant a lugasból, be a házba, a szobába, s magára zárta az ajtót.

A befogadott ember utána nézett, vigyorgott, utána ment. Állt a bezárt ajtó előtt. Kopogott, próbálta kinyitni. Arra is gondolt, hogy betöri az ajtót; nem tette. Kis ideig várt, hallgatódzott. Nem hallott semmit, benn az asszony nem mozdult. Felforrt benne a méreg. Igazán nem akar? Vagy csak fél? Nem mer? gondolta; buta dög!... Lement a kertbe. Föl és alá járt a veteményes ágyak között. Megállt az eperágy mellett. Felkacagott. És kezdte az egyes növényeket, melyeken a gyümölcs, még apró zöld gombok, dúsan fejlődött, kitépni sorra. De ott hagyta őket a helyükön. Ezzel is telt az idő.

Este volt, amikor Immánuél a városból hazaért. Barátságosan üdvözölte a padon ülő csavargót s kérdezte:

- Mi újság? Hogyan telt el itt a délután?

- Jól - mondotta a csavargó, aki mikor a gazda jött, felállt s meghajlással üdvözölte volt. - És ön mit végzett a városban?

- Nem szeretek a városban lenni, akkor megyek csak, ha már nagyon kell. Elintéztem, amiért benn jártam s ez a fődolog. Örülök, hogy itt vagyok.

Bement a házba. Hannah nem volt a konyhában. Immánuél tovább ment s ott állt a zárt ajtó előtt. Kopogott:

- Mi az, Hannah? Miért zártad magadra az ajtót? Nyisd ki, fiam!

Hannah kinyitotta az ajtót, nem szólt semmit, Immánuél nyakába borult.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte nevetve Immánuél -; régen nem láttál, ugye? Miért zártad magadra az ajtót?

- Egy nagy kérésem van, Immánuél! - s az asszony hangja könyörgött.

- Küldd el azt az embert!

- Mit csinált? Megbántott? Meg akart bántani? - kérdezte Immánuél; még nyugodt volt, de már kihallatszott a hangjából, hogy kezd benne forrni a düh.

- Nem... de egyedül voltam s nem mozdultam ki a szobából, éppen mert csak ő volt itt és... küldd el azt az embert, Immánuél!...

- De ha nem csinált semmit! Csak nem félsz tőle?

- Félek tőle. Ma jobban, mint eddig. Ha szeretsz, Immánuél...

- Jó, jó, majd elküldöm. Nem csinált semmit, mondod... De előbb még csak szabad velünk ennie? Ha nem csinált semmit? - Immánuél gúnyolódott.

- Nincsen vacsoránk, nem főztem.

- Hát mit csináltál?

- Benn ültem a szobában s vártam, hogy hazajöjj.

- Nem tudtam, hogy ilyen oktalan vagy, Hannah.

Az asszony sírni kezdett.

- Most meg már sírsz! Ne sírj, ne sírj, tudod, hogy ezt nem bírom ki. Jól van, elküldöm azt az embert. Csak ne sírj. Megkérem, hogy menjen máshová. Akad még hely, ahol szívesen látják. Sajnálom; azt hiszem, lehetett volna rajta segíteni. A legjobb úton volt, hogy derék, rendes munkás ember legyen belőle. Most tovább csavaroghat. No mindegy, csak ne sírj!

Immánuél kiment, hogy beszéljen a csavargóval. A padon nem volt a kertben, a lugasban sem volt. Hát ez hová lett? mérgelődött Immánuél, mert szeretett volna már túllenni ezen e jeleneten. Kiült a padra.

Jön a csavargó a rétről, mint akkor, először, szombaton este.

- Jöjjön csak! - szól rá Immánuél.

- Jövök - feleli mosolyogva a csavargó -; búcsúzni jövök. - Levette fejéről az ütött-kopott nyomorúságos kalapot, mély meghajlással. - Alázatosan köszönöm a hozzám való jóságát, nem fogom elfelejteni talán soha. Látja, átöltözködtem. Az ön ruháját ráakasztottam a madárriasztóra, mert az enyémet öltöttem föl megint. Mégis csak ez a jó ruha! Aki csavargó, az csavarogjon! A nagyságos asszonynak adja át, kérem, kézcsókomat. Minden jót!

Kinyújtott karjával, melynek végén a finom fogással tartott roncs kalap éktelenkedett, nagy félkört írt le búcsúzásképpen. Sarkon fordult és elment.

- Derék fiú! - dörmögte Immánuél - persze, hallotta, hogy az asszony mit mondott, és...

A házból kihangzott Hannah szava: - Immánuél! Jer, készen a vacsora.

- Ah, ez a jutalmam! - mondotta Immánuél és mosolygott -; furcsa teremtés az asszony. Zavarta ez az ember, aki néki senkije, semmije. Vagy talán féltékeny volt reá, látta, hogy szeretem hallgatni, szeretek vele elbeszélgetni... Istenem, igaza van! Menjünk enni.

(Vége köv.)