Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 20. szám

Boross László: A világháború Grey hattyúdaláig

Ezen a címen közlöm most Az európai politika korszakai-ról írt művem IV. fejezetének egy részét, illetőleg a világháború leírását Grey hattyúdaláig, mellyel a békeakciók megindultak. A teljes művet Lovászy Márton orsz. képviselő úrnak ajánlom mély tisztelettel és hálával azért, amit tanultam tőle. A mű alapeszméje, hogy a modern európai politika nem a népvándorlással, hanem a hanyatló római császársággal kezdődik, mely elbukása után Európára hagyta az univerzális császárság eszméjét. Ennek Európa népei mindig ellenálltak, minden kísérlet a megvalósítására gyászos véget ér. A reakció ellene a Staufok bukása után kifejezésre jutott a reformációban, később elhelyezkedett a hatalmi egyensúlyban. Ez megbízható csak a nemzetközi békeszövetségben lesz, mely felé gravitál is minden fogyatkozása tanulságával. Különben idevezet a stratégia fejlődése is.

Az európai politika bevezetésében a következőkkel dicsekszem: «Igyekeztem az európai politika irányának és összefüggéseinek lehető legrövidebb, de mégis kimerítő frappáns áttekintését nyújtani... Különösen fel kell hívnom a figyelmet a magyar történelem európai vonatkozásaira, melyek művem elolvasása után magától értetődnek és Európa gondos méltánylására tarthatnak számot, anélkül, hogy miattuk az európai politika különböző eseményeit aránytalanul adnám elő vagy elhanyagolnám új szempontjaim alkalmazását más, mint a magyar vonatkozásokban. Ilyen szempontokat érvényesítek pl. a római császárság hatásának, a reformációnak, az olasz nemzet történetének, a markoknak, a Moltkei stratégiának a beállításában, a spanyol, a francia történet konklúziójában. A mai világpolitika kérdései között aktuálisnak tartom az 1848-49-i magyar szabadságharc beállítását és levezetését a bécsi kongresszustól. A világháború megoldásához különben ujjmutatásul szolgál az egész európai fejlődés, ha csak nem folyton visszatérő hullámai, - hanem az egész hullámvonal irányát tekintjük.»

*

1912-ben, mikor a török-balkán háború kitört, az európai feszültség már tetőfokára szállt. De - jelentős tünet ez! - bármennyire érintette a balkánválság a már e nélkül is elég feszült hatalmi viszonyokat Európában, még se tudta magát a modern nagyhatalmak egyike sem a háborúra elszánni. A londoni reunion Anglia előzékeny volt velünk -, Németország a cári kormánnyal szemben, sőt Anglia és Németország között is megnyugtatóan folytak az eszmecserék. Az albán függetlenség programja mellénk kötötte Olaszországot. Ennek következtében, az a kombináció, hogy a balkán szövetségi szerződésben elhelyezett aknák ránk robbanhatnak, nem érvényesült. Sőt, ellenkezőleg, Berchtold politikája a Balkán-szövetséget robbantotta fel, mert a bolgár-szerb megegyezés a török területek felosztásáról nem volt keresztülvihető a Szerbiának szánt Albánia függetlenné proklamálása miatt. Mellesleg az Albán kérdés aktuálissá tette az olasz-görög ellentétet is.

Végeredményben azonban a balkán-válság 1913-i liquidációja - a bukaresti béke elmaradt revíziója, a függőben maradt égéi szigetkérdés, Albánia labilis helyzete, a szerb és oláh aspirációk gyarapodása étvágyban, más érdekeltek, főleg Oroszország elégedetlensége az elért eredményekkel, a balkán-háború alatt elhatározott véderőfejlesztések - nemcsak fokozták az általános európai feszültséget, de a balkán-háború hozzászoktatott a háború gondolatának elviseléséhez is. A külpolitikai feszültség a belpolitikában is mindenütt érezhetővé vált. Ekkor lejárása közelgett az orosz-japán háború idején kötött német-orosz kereskedelmi szerződésnek is, mely Németországnak - úgy az agrárius, mint az ipari érdekeltségének - escorbitansan kedvezett. Biztosnak látszott, hogy Oroszország mégegyszer nem köt ilyen szerződést. De abszurd feltevés lett volna úgy az is, hogy Ostelbien - mint az, hogy a Schwerindustrie beérné az új szerződésnél a másik érdekeltség hasznával, valamint az is, hogy a ketten - a német konzervatívság egyesült támaszai - egymással összevesszenek. Oroszországban viszont a városi polgárság volt mindenre elszánt és az a «minden» - kedves volt a «sphaerák» előtt is. Az orosz hadseregben sok francia tőke hevert és ezen keresztül érintkeztek az orosz és a francia háborús pártok. Különben a háborús pártok még az ellenséges országokban is segítségére voltak egymásnak. A legszimptomatikusabb mindenesetre az volt, hogy a franciák az általános létszámemeléssel már csak egy rövidlejáratú szükségintézkedés árán tudtak lépést tartani.

Ferenc Ferdinánd királyi herceg szarajevói meggyilkolása után 1914-ben Európa már ott tartott, hogy Orosz- és Franciaország már szervezkedtek egy preventív háborúra Németország ellen, melynek legközelebbi véderőfejlesztésére már nem tudtak volna másként felelni. A hároméves szolgálat helyreállítása a kétéves után a franciák utolsó erőfeszítése volt, a véderőverseny finishe izgatott hangulatban. Az orosz és francia készülődések befejezését 1916-ra várták. Nagyon erős volt a nyomás, hogy 1916 európai háború terminusa legyen. Persze nehéz egy háború terminusát két évig türelmesen bevárni, mert a hangulatok előkészítése, az alkalmak rendezése, a küzdelem a háború oppozíciója ellen, az ellenség felkészülése már gyorsabban is nyílt helyzeteket teremthet, a készség a gordiuszi csomók elvágására nehezen fékezhető. Hátha ehhez még hozzájárul a félelem, hogy valami közbe jöhet! Hiszen hogy minden program szerint fog menni, korántsem volt egészen biztos, mert a francia kamara többségi blokkja antimilitarista volt és Poincaré 1913 végétől nem tudott másként védekeznie ellene, mint azzal, hogy quasi napról-napra új miniszterelnököt nevezett ki, aki ugyan a többség bizalmát nem bírta, de bizonyos ideig mégis kihúzta helyén. A helyzet feszültségének a hajsza Cailleauxe ellen éppen csak egy szikrája volt. A háború felé vezető készületek hátterében Briand játszott vezérszerepet. Nem volt a helyzet nyugodtabb Oroszországban sem, ahol a németszövetség régi barátai a 12-ik órában akcióba léptek a balkán-válság sikertelenségére is utalva. A háborús pártok idegességét csak fokozta ez, úgymint a francia válság. Az orosz nemzet és haladó pártok rettegtek a cár és a császár szövetségétől. Ebben a helyzetben mint egy bomba hatott a szarajevói merénylet, mellyel az 1914. évi szerb szenvedély 16-ig várni nem tudott - majd az ultimátum, melyet Berchtold Szerbiának küldött. A helyzet némi alapot nyújtott azon feltevésre, hogy az ultimátum szerencsés pillanatra esett, számolt az érdekelt országok katonai helyzetével, s Berchtold képes lesz az események további folyamán is a kínálkozó előnyök hasznosítására.

Némi optimizmussal el lehetett várni, hogy Orosz- és Franciaország, tekintettel készületlenségükre, félreállnak és Ausztria-Magyarország a balkán-kérdéseket, kapcsolatban a bukaresti béke revíziójával, és a nagyszerb aspirációk letörésével liquidálhatja, mielőtt a nagy európai konflagráció kitör. Ezzel szabad kezet nyer a világháború elhárítására. Viszont az a gondolat is szerepet játszhatott a háttérben, bár éppen Bécsben és Budapesten komolyan aligha foglalkoztak vele - ugyanis, hogy ha esetleg háborúra kerül a sor, ez éppen a legalkalmasabb pillanatban lesz, ugyanabból az okból, mely Orosz- és Franciaországot tartózkodásra intheti. Németországban ennek a kérdésnek jelentékeny irodalma volt, és persze bizalmas diszkussziókban még nagyobb szerepet játszhatott.

De mindenesetre kellett tendencia nélkül is számolni oly fejleményekkel, minőket csak egy erejében, szellemében, akaratában és kormányában teljesen megbízó elszánt nemzet vállalhat. Minden körülmény lelkiismeretes összevetése annál nehezebben volt kikerülhető, mert a korszellem, amennyiben azt a tömegek hajlandóságai és gondolkozásuk iránya meghatározni képesek: éppen nem kedvezett háborús elhatározásoknak. Akik a háborúval előre számoltak, még azt is valószínűnek hitték, hogy a tömegek nem fogják mindenhol készséggel követni a háborús kormányt, - de ha ez a számítás aztán többé-kevésbé alaptalannak bizonyult, annyi mégis kétségtelen, hogy sehol Európában, a Balkán kivételével, nem nőttek fel az emberek a háború gondolatával, harci erények nevelésében, csak szakkörökben foglalkoztak harci feladatok megoldásával és ez a szakszerű foglalkozás a közgondolkozás minden inspirációját nélkülözte és sablonok szűk keretében mozgott. Éppen a vezető állást elfoglaló emberek, kik érintkezhettek a katonai tekintélyekkel, - ebből is azt a tapasztalatot meríthették, hogy a korszellem messze áll a háborútól. Mindenütt modernségben eveztek, a műveltséget, a tudományt, a nyelvtudást, a szociális felfogást, az irodalmi zamatot, a szellemességet bámulták, és ha másféle is volt a modernség az osztrák kadet-iskolákban, a párizsi szalonokban, és a genfi diáktanyákon, - de irányítása nem hiányzott sehol. A marciális erények apostolai már csak afféle komikus alak számba mentek. De a helyzet igen nehéz volt, az kétségtelen és nem kevésbé kétségtelen az, hogy egy szerencsés coup az igen nehéz helyzet, a gordiuszi csomó megoldásával kecsegtetett. Aki aggodalomra talált okot saját hazájában, ugyanazokat a körülményeket megtalálhatta más országokban is, sőt a viszonyok kuszáltságánál fogva még a pesszimista is oly reményeket táplálhatott, hogy a sok hiba közül, melyeknek elkövetése valószínűnek látszhatott, mégis csak az övéi fognak kevesebbet elkövetni, mint az ellenfél és ezenfelül az övéi ősi harcias erénye meglepetéseket is hozhat. A korszellem nem volt harcias, de cinizmusra hajlott, a nemezisben, végzetes következményekben nem hitt. Ilyen körülmények között a legtöbb ok, akár ősi becsület, akár körültekintő mérlegelés, akár a közelmúlt meddőségéből fakadó türelmetlenség, akár a meddő korszakokban korlátlanul burjánzó hiúság diktálta, - még az erélyes lépések mellett szólt. Számítani lehetett különösen arra, amire Bécsben csakugyan számítottak, hogy az erélyes ultimátum nemcsak, hogy nem fog európai háborúra vezetni, de a háború rémét elűzheti a közeljövő horizontjáról is és nagyjelentőségű diplomáciai győzelmet szerezhet, minőre úgyis égető szükség volt. A fejlemények ugyanezt a számítást nem igazolták teljesen, de annyit mégis igazoltak, hibák és mulasztások dacára is, hogy Orosz- és Franciaországnak elég oka lett volna kikerülni a háborút. Azt hiszem, hogy egy 1914. február 1-én a Nyugatban «Háború- és véderőrendszer» címen megjelent tanulmányom folytatása után a világháború katonai tanulságai alapján nem fog valószínűtlenül hangzani - többek között - az a kijelentés, hogy ha Berchtold ultimátuma, 1914 júliusban nem kényszeríti Szerbiát dilemma elé, akkor Szerbia egy-két évvel később megrohant volna bennünket hadüzenet nélkül, számunkra valószínűleg sokkal kedvezőtlenebb kül- és belpolitikai helyzetben.

Mi volt az ultimátum következménye? Mindenekelőtt természetesen megdöbbenés az antant vezető köreiben és ideges önállótlan szikrázó lelkesedés a városokban. Az ultimátum nyomában sűrű jegyzékváltások kezdtek, mint a vészmadarak kavarogni Európa egén. Minden kormány kötelességének vélte, hogy kifejezésre hozza buzgó békebarátságát és csakugyan ettől az érzéstől senki se volt szabad. De mindinkább kiderült, hogy a hit a béke menthetőségében és a mentés érdemességében csekély volt, Európa megkönnyebbülést érzett, hogy hála Istennek, már itt vagyunk, a háborút elodázni, a borzasztó feszültséget, rémes kilátásokkal tovább húzni már nem érdemes. Kiderült, hogy Európa elfáradt a hosszas válság elviselésében, és a koponya segítséget kért a kardtól. Európa nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy tiszta helyzetre törjön. Az elégedetlen egyének, kik rémes számmal húzódtak meg a mértékevesztett kapitalizmus társadalmában, ujjongtak annak, hogy valami nagy fordulat fog bekövetkezni. Európa tüzet fogott. Ami speciálisan Ausztriát és Magyarországot illeti, Ausztriában sokáig visszavonultságra kénytelen és begyepesedett, de azért erejükben nagyon bízó alantosoktól is elkényeztetett, befolyásos körök úgy vélték, hogy végre-valahára felkelt az ő napjuk, - Magyarországban viszont alkalmat reméltek, érdemek szerzésére és elismertetésére az addig oly hűvös bécsi hatalmasok által. Ha már itt van a háború, gondolták, nem fog elmaradni ez sem.

Orosz- és Franciaország, az entent elsősorban érdekelt és egész történelmükkel érdekelt nagyhatalmai, nem álltak el a konfliktustól, sőt, Európa ostromállapota megkönnyítette a francia kormány dolgát ellenzékével szemben, mellyel különben a mi kormányunknak összeköttetése nem volt. Bármint fájt is az orosz és francia háborús pártoknak az osztrák-magyar rajtaütés a szerb réstörőn, az egyetlen testtel-lélekkel háborús, fölöttébb nagyreményű katonai társadalmon, a saját készületlenségük közben, - de Szerbiát már úgy sem menthették meg terveik számára engedékenységgel sem és terveik keresztülvihetőségét különben is veszély fenyegette, ha nem tör ki a háború mindjárt. A francia közszellem ugyan korántsem volt egységes, és kellett még egy kényszerítő esemény. Németország, mint Ausztria-Magyarország szövetségese és közvetítő, a saját fenyegetett helyzete tudatában, nem volt hiába katonailag inspirált állam és gyors döntést sürgetett és hosszas meditálásra, kibúvásra nem engedett időt. Ez hamar döntött. A francia és orosz háborús pártiaknak Németország «provokáló» fellépése kapóra jött. Franciaországban Jaurés meggyilkolása és az első német hadizenet után egységes volt a hangulat, felháborodtak Németországon a szocialisták is. A népszerű orosz pártok pedig annál inkább lelkesedtek a háborúért a németek ellen, mert meg voltak győződve róla, hogy ez a cár halála lesz. A háború mindenesetre az orosz és német katonai hatalom megmozdulásával kezdődött. A feszült helyzet ezt megokolhatta, de ez is a háborút. Hipokrízis azonban emiatt akár az orosz, akár a német kormányt a háborúért felelőssé tenni, mert a világháború előtt általánosan elismert katonai elvek szerint egyik kormány se tett mást, mint ami kötelessége volt. Az orosz hadsereg mozgósításának és felvonulásának előretudott hosszadalmassága miatt az orosz cárnak korábban kellett a mozgósítást elrendelnie, mielőtt a háborús veszedelem beáll, és ha az orosz hadügyminiszter elmulasztja az erre vonatkozó előterjesztést, számolnia kell azzal, hogy ezért haditörvényszék előtt lakol. Viszont a német hadügyminiszternek hasonlókkal kellett volna számolnia, ha megengedi, hogy Oroszország behozza Németország természetes és szervezetileg is megalapozott időelőnyét. Az orosz-német háború a fennálló szerződéseknél fogva már jelentette a többit is. A szerződések betartását mindenütt nemzeti kötelességnek ismerték el, melyeket a közvélemény hullámzása nem alterálhatott. Azért a világháború kitörésekor a közvélemény hangolására mégis tekintettel voltak. A háború a militarizmusból automatikusan következett.

A támadás Belgium ellen volt a következő fegyvertény - mely egy avult stratégiai gondolatból eredt. (Ez a gondolat azonban már hosszú ideje olyan nagy befolyással volt a diplomáciára is, hogy Belgium a védekezésre az entent-tal már jó előre leszerződött.)

Tehát a világháború előtt uralkodó militarisztikus elvekből a világháború automatikusan következett. Ehhez még csak az kellett, hogy a világháború folyamán az elvek helyessége, éppen katonai szempontból megdőljön.

A német betörésnek Belgiumon át Franciaországba katonai indokolása, melyet a német külügyi hivatal és kormány is magáévá tett, - az «önvédelem egyetlen lehetőségére» hivatkozott. Németország eszerint másképp nem védekezhetett az orosz-francia szövetség túlerejével szemben, mint hogy ha felhasználja az orosz felvonulás hosszadalmasságát Franciaország megrohanására túlnyomó erővel és gyors leterítésére. Ez pedig csak Belgiumon keresztül volna lehetséges, mert a német-francia határ túl rövid és túlságosan megerősített ahhoz, hogy ott az odairányított német túlerő gyorsan végezhessen. Csak aztán fordulhat Oroszország ellen, mikor egész ereje megint rendelkezésére áll. Ezt a felfogást a világháború hamar megcáfolta. Franciaország gyors leterítése nem sikerült, mindenekelőtt azért, mert a belga határral meghosszabbított német-francia határ is túl rövid volt a kolosszálissá nőtt hadseregek számára. A németek ellenben 1915-ben, mikor az orosz felvonulás már befejezett tény volt, mégis döntő fölénnyel léphettek fel az oroszok ellen. Hát még ha már 1914 szeptemberében az orosz fronton kezdték volna a főtámadást. Ez azonban nem történt, mert a hadtudomány uralkodó elvei nem ajánlották ezt - nem vették számításba, hogy egy defenzív harcvonal a nyugati fronton elég biztos hátvéd lehet -, azonkívül a győzelmet Oroszország felett nem is vették oly biztosra, mint Franciaország felett. Berlinben nem is kívánták annyira, mint ezt.

Tehát a világháború első harctere Belgium volt, melyet a németek hamarosan megszállottak, és a belga kérdés felvetette az angolt. Belgium régi védőhatalma, melynek azonfelül bizonyos kötelezettségei voltak, bár lyukasok Francia- és Oroszországgal szemben - Anglia higgadt szemlélő nem maradhatott.

Ha Orosz- és Franciaország nem álltak el a háborútól, amire bőséges okuk lett volna - nem tagadható, hogy ezzel súlyos helyzetbe is kerültek. És ezzel az angol diplomácia már VII. Edward óta számolt, az entent szerződései ebből is indultak ki. (A világháború kitörésekor főleg Oroszország helyzete látszott kritikusnak, amíg nem derült ki, hogy a németek mindenekelőtt teljes erejüket a francia harctérre vetik. Ez pedig a franciákat sodorta szeptember 10-ig - marne-i csata vége - kritikus helyzetbe. Az oroszok, kik már elkészültek Lengyelország feladására, 1914 őszén ideiglenes sikerekhez jutottak. De nevezetes, hogy Oroszországtól általában még többet vártak annál is, ami csak szerencséje volt. Az entent közvélemény Ausztria-Magyarország gyors letiprását várta és a diplomácia se volt benne tökéletesen biztos, hogy nem lesz-e a közvéleménynek igaza. Legalább is az a feltevés volt nagyon elterjedt, hogy Ausztria-Magyarország még gyengébbnek bizonyulhat Oroszországnál. E laikus feltevés cáfolatát késleltette az oroszok 1914-i szerencséje. Az orosz hadsereg csak 1915-ben szenvedte súlyos vereségeit, melyek ugyan előre láthatók voltak, de óriási meglepetést keltettek mindenfelé. Anglia mindezt - úgy-ahogy - előre látta. Az orosz-japán háború óta nem tartotta Oroszországot oly félelmesnek, mint előbb. Németország fölényében nem kételkedett.) Pláne az 1914-i időpontban az angol diplomaták Német- és Ausztria-Magyarországot sokkal erősebbnek tartották az orosz-francia szövetségnél és e körülmény ismerete nélkül nem is tartották volna oly kicsinált dolognak, mint amilyennek kétségtelenül tartják, Németország támadó szándékait. Enélkül nem is tartották volna oly félelmetesnek, mint tették, midőn az oroszok és franciák védelmére siettek gyors hadüzenettel. Az európai egyensúly eszméje vezérelte Angliát. Tartott tőle, hogy Orosz- és Franciaország után előbb-utóbb rákerülne a sor. Különben az entent-szerződések, melyeket éppen ez a megfontolás diktált Angliának, elég messzemenően kötelezték is.

Grey természetesen nem tartotta kizárt dolognak, hogy Anglia támogatásával Orosz- és Franciaország találna győzni, és emez esetre nézve biztosította a búcsúzó Lichnowskyt Anglia diplomáciai támogatásáról. Anglia beavatkozása meglephette azokat nálunk, kik a válság céltudatos diplomáciai előkészítésében bíztak, de másrészt naivitás volt Angliának azt az ajánlatot tenni, hogy nyugodjon bele a központi szövetség háborújába Orosz és Franciaország ellen és hagyja magukra. Ez a gondolat teljes ellentétben állt az angol politikai hagyománnyal és rendszerrel, mert hisz nem az a lényeges, hogy Pitt történetesen Napóleonnal - és Beaconsfield Goncsarovval állt szemben, hanem mindegyik az akkor legtöbb félelmet okozó kontinentális impériummal! Ha idegesen szemlélték Angliában - és ez kétségtelen - Németország gazdasági és tengerészeti versenyét, annál komolyabb figyelemre kellett Angliát méltatni. Így következett be aztán, hogy az európai egyensúly két eminens érdekeltje, Anglia és Ausztria-Magyarország a harcban az európai egyensúlyért szembe kerültek. Magyarország mindenesetre ott állt, ahova Palmerston 1849-ben veszni engedte, nem ismerve fel, hogy Magyarország sokkal jelentősebb az európai egyensúly számára, mint az efemer osztrák-porosz rivalitás. Magyarország életerejének e hagyományossá vált negligálása 1914-ben az antantnak némi csalódásokat okozott. Ennek következtében Ausztria-Magyarország is meglepetéseket okozott az entente-nak éppen azzal az ellenállóképességgel, mellyel nem is számolhatott az entente, ha Magyarországgal nem számolt. Szóval az okok között, melyek 1914-ben háborúra vittek, szerepelt egy számvetési hiba is. De minden körülményt egybevetve, el lehet hinni, hogy az aggodalom az európai egyensúly fennmaradásáért nagyobb szerepet játszott az angol státusférfiak elhatározásában, mint imperialista célzatok. Hiszen bizonyos, hogy ez is önző motívum, az európai egyensúllyal Anglia mindig jól járt. De az európai egyensúly ennél többet is jelent, pl. nemzetközi békeszövetségben a döntőbírósági ítéletek szankcióját.

Mikor a háború kitört, a központi hatalmakkal népszerűtlen szövetségben élő Olaszország semleges maradt és 1915-ben, követve történelmi hagyományát, mellyel szemben a hármasszövetség elég mély nyomokat a néplélekben nem szántott, ellenünk fordult. Tulajdonképpen nem az volt a meglepő, hogy ellenünk fordult, hanem az volt, furcsa, hogy megelőzően több mint 30 évig a szövetségesünk volt az olasz kamara mindenkori támogatásával. A háború menetén azonban Olaszország beavatkozása nem sokat változtatott, mert Ausztria-Magyarország hadseregéből tellett az olasz határ elállására is, és az egész világháború alatt érvényesült az új szabály, hogy ahol defenzív front végighúzódik az egész határ mentén, ott a dolgok java már elintézett. Az olaszokat még az a speciális szerencsétlenség is érte, hogy a központi szövetség nagy győzelmei az orosz hadseregen, ennek inferioritása következményeképp, éppen az olasz beavatkozás után történtek. 1916-ban Oláhország is elérkezettnek látta az idejét, hogy hadat izenjen nekünk; titkos szövetsége Auszria-Magyarországgal ebben nem gátolta őt. Se a Hohenzollern-király, se az osztrák császári csapatokkal való együttműködés emléke. Az entente táborához csatlakoztak már előbb Japán és Portugál is, fennálló szerződések erejénél fogva. Ellenben a központi szövetséghez csatlakozott 1914-ben Törökország, melyet az entente-hatalmak gyarmatpolitikája már közvetlenül fenyegetett, és 1915-ben Bulgária, a szerb-bolgár ellentét logikájánál fogva. Ennél jelentősebb még a bolgár-oláh ellentét, melyet nem enyhítenek olyan körülmények sem, mint a szerbek és bolgárok viszonyát - nyelvük és történelmük rokonsága. Románia fenyegeti az egyik oldalon a balkánnemzetek és főleg legjellegzetesebb képviselőjük, a bolgár nemzet fejlődését, hatalmi féltékenységével; (éppen úgy fenyegetné a szerbet is, ha inkább attól félne és támaszkodna vele és Oroszországgal szemben Németországra.) A másik oldalon Oláhország az európai egyensúly vagy ennek egyik oszlopa, Magyarország ellen tör és csatlakozik ellene akárkihez, ha elég hatalmasnak látszik, tehát legszívesebben ahhoz, akitől az európai egyensúlyt is félteni lehet. A magyar és bolgár nemzeteket, ha nem is a turáni vérrokonság, de mindenesetre az érdekazonosság Romániával szemben testvérekké avatja. Ők az európai egyensúly tényezői, ezzel szemben Románia története, logikájánál fogva, mindig hajlani fog arra, hogy a hatalmasabb pártfogását keresse, zsoldos üzleteihez, akárki legyen az. Ennél fogva a zsoldban nevelkedett román állam mindig az imperializmus szatellesze lesz, sose lesz megbízható. Használja bár a nacionalizmus jelszavát, - de a «Divide et impera» elve tanította rá, zsoldos és epigon nacionalizmus a nemzeti eszme mélyebb tartalma és lelkiismerete nélkül.

1917-ben az Egyesült Államok, Brazília, Libéria, Siám és Kína is hadba szálltak a központi szövetség; illetőleg Németország ellen. De érdekesek azok az eredmények is, melyek addig Európában lezajlottak.

 

Folytatás