Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 18. szám

Tersánszky Józsi Jenő: Prológ
(Lovrana, 1917. március.)

Drága Barátnőm,
Ha állítja s kissé gondolkodom
Látom csakugyan, nincs búra okom.
Oly szép e nagy víz, kikelet ragyog,
Ifju s csalódott sem igen vagyok.
Hisz inkább csaltam, mint csalattam
S mint én, inkább sirt más miattam.
Meg előttem majdnem éltem fele,
Sok tudott s titkos erővel tele.
S mi még? Hogy is írta csak Ön?
Tényleg, igaza lehet amidőn
Firkáim említi: hogy játék volna
Mi sokak oly fogcsikorgatós dolga,
Életté igézniök a betüt,
Hogy fennen jeleskedjék életük.

Baj asszonyom, ámbár ördög vigye!
Hogy a betü már nem szívem ügye.
S sok hóbortommal annyit sem kecsegtet,
Mint: kószálok-e ma, vagy ülök veszteg.

Olykép árulnom pedig az igét,
Mint hamis portékát a jó vigéc, -
Baj, hogy valómat túlzón verte meg,
A dölyf, az ízlés s lelkiismeret.
Baj, hogy kaján biró bennem a lélek
S a tükrömtől mindennél jobban félek.

Igy van. S attól tartok a többi érvek,
Bár kedvesek, ép ily keveset érnek.
Hiszen oly ritkák hasonló napok,
Ha így, - úgy-ahogy, - sehogy, - elvagyok.
Mondjuk talán: hogy jólesőnek érzem,
Hogy ép élek, - teszem e kőhöz mérten.
Hogy e víz vággyal, távollal nem csábít,
Hogy testvérimnek vélem a part fáit.
Hogy renyhén nyújtózva úgy érezem
Felnyújthatnám a felhőkbe kezem...
Csakhogy mondom, - ritkák az ily napok,
Ha így, - úgy-ahogy, - sehogy, - elvagyok.

Lehet, holnap, ugyane part s e tenger
Telve-telik előttem förtelemmel.
E napfény, mint egy órjás hamis pénzzé,
S e víz, mint órjás becsapott szem nézné.

Ó asszonyom, e sanda, csüggedt órák,
Ha gonosz mérgük ereimbe szórják!
Hova futhatnék előlük, hova?
Elmém bárgyú, szándékom tétova.
Ökleimben vad görcs remeg,
Mint ki gyilkot szorítna meg
S bosszúk orv vágya rejtőzik belém.
Nos, értő, szelíd szót hol vegyek én?
Távol szép szeretőm, egy-két barátom.
Ám hangom érettük minek kiáltson?
Emlékek émelyítnek, nyí a bánat,
Drága képeken száz makula támad.
Csak azt fürkészi szemem ami rosz,
Undok, hangtalan kacagás kínoz.
Vagy lelkemen közöny vak réme zsibbad
S íly napok, ó, be egyre gyakoribbak.

Hogy beteg volnék? Ördögöt! Vagy fáradt.
Nos, éltemre nyugalom úgysem várhat
S nagyképűsködnöm nem illik nekem,
Ki úgy kárhoztam által éveken,
Többet kacagva, mint sírva bajon,
Kenyér-keblemben, házam-hátamon.

Vagy gondolja, bántnak az elfecsérlett,
A drága, ifju, hangos tücsök-évek?
Hogy nem kong a nyakamban nagy-kolomp,
Miért úgy töri magát sok bolond?

Ó, mért irigylenék okos hangyákat?
Talán nem éltem, mire vágy csak vágyhat?
Csömörig élvet, szenvedélyt, veszélyt,
Részvétek indultságit, víg szeszélyt?

Ej! hisz mire vágytam inaltam értte,
Mikép bántamisén, mi meg nem érte,

Meg bajosbb lenne, mint más bogaram
Valósítására adnom magam,
Hogy magam is nagy-kolompot szerezzek? -
Ért Ön? Hogy megszerezzem miket gyermek,
Nagysággal s boldogsággal egynek véltem...

Nos! - hisz vehet még ily fordulót éltem.

Vagy Ön is ezt vélte: hogy játék volna,
Mi sokak oly fogcsikorgató dolga?

Hát, hogyha így, lehet igaza van.
Higyje, nevetni tudok itt magam.
Eddig csak éltem ismert léhaságot,
Betümön még e hasznos moly nem rágott.
Ám fordítottja nem oly nagy titok
S meglehet még Ön is nevetni fog.

Hisz olykor rámjön itt: ez az egész!
Az elhagyottság, bánat, csüggedés.
Meg kissé már belep, ez az egész,
A sanda unalom, mint a penész.
Meg lassan egy-két hóbort s a kevés
Szeretet s más ily gyöngém elenyész.
Ám igy válok lassacskán jó vigécnek,
Léha komolykodója az igéknek.

Szóval az ördög búskomor s beteg.
Víg vagyok Drága, hogy örülhetek.
Oly szép e nagy víz, kikelet ragyog
S miután ifju és vidám vagyok,
Ha közben mást is firkálgattam még itt,
Tudja be, mint éretlen képzelgésit
Ifjuságomnak, hiszen végül, látja
Egész megokosodott
jóbarátja.