Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény (3)
VI.

A foga már elvásott s lassan majszolta még mindig a poros sóskát. Állati konoksággal a savanyú füvet s örült, hogy a pusztában mannára talált.

Aztán ott feledte a szemét az égen, amely kéken, szilárdan borult fölötte, mintha örök időkre megépített boltozat volna az Isten palotájában. S hirtelen eszébe jutott, hogy ez a bolt puszta levegő s azon túl ritka éter... S nincs sehol helye benne a szép, szakállas jóisten trónusának...

A térdére könyökölt s újabb lelki zavarnak engedte át magát.

Pap volt, fiatal pap, akinek a feje tömve volt a friss vizsgák után holmi teológiai tudással, de nem volt lelki élménye. S most egyszerre félelmetesen dermedt meg fölötte a kék ég, amely szilárd boltozatnak rémlik, holott csak levegő s azontúl éter...

Nagyot lélegzett s hirtelen, minden átmenet nélkül, szinte hangosan mondta:

- Meg fogom mutatni nektek, hogy ember vagyok!

Visszanézett a falu felé. A kis falu lombokba volt borítva s a torony hegye véknyan és szúrósan állott ki a gyümölcsfaerdőből.

Már belefáradt, már kiégte a düh nagy tüzét s mióta a tanítóékkal is össze kellett tűznie, előbb úgy érezte, sajnálnia kell megrablóit a lelki sötétségért, aztán őszintén és egyszerűen rábukkant az egész dolog igazi okára: a paraszt a papot herének nézi.

Miért? Jóisten, a legmagasztosabb hivatal, amit az emberiség kigondolhatott és fölállíthatott. Mennyi kifejezetlen boldogság és büszkeség fakadt ebből a forrásból: egész ifjúkorát meggazdagította, megszínesítette a vágy, hogy pappá legyen. Voltaképp predesztinálva volt erre a hivatásra: minden előde pap, minden őse, akiről csak tud a családi emlékezet s az anyja gyakran emlékezik arra a hajdani prédikátor Matólchyra, akinek tizenegy gyermeke volt, köztük kilenc fiú s a szorgalmas atya valamennyit tudós pályára nevelte. Mózes nagyenyedi, Áron vásárhelyi pap lőn, Pál tanár Sárospatakon, Bertalan Pápán és József pap Ungvajdán, ez az ő nagyatyja... Ma hirtelen hevülésében azt fogadta, mért is lett pap!... Mért nem tanár, valahol idegenben... Nem, ő csak pap s nem tudna más lenni, ha itt örök koldusul kell is tengődnie. A szegény ősatya, megható volt, mondják, miként kísérte fiait gyalog az oskolaév kezdetén a szomszéd határig, még az úton is magyarázván nekik egyet-mást s ellátván atyai tanácsokkal, hogy az istent féljék, az embereket szeressék, elöljáróiknak, tanítóiknak engedelmeskedjenek, mindeneket megbecsüljenek, senkit meg ne bántsanak, a rossz társaságot kerüljék és így tovább és így tovább s otthon a tanulás melletti szünórákon mindennemű kézimunkára alkalmazta a kis sereget. Egy ilyen puritán, nemes és fennkölt tradíciókkal telített család végső sarjadéka menne hitvány anyagi érdekek miatt idegen pályára? Mióta mesterség a papság s mióta a világi gazdagság buja forrása a kálvinista-pap hiványa?

Valami gazdag és emelkedett érzésár töltötte be szívét s fiatal gyomra untalan figyelmeztette, hogy valami azért még sincs rendben a kréta körül.

És amint szemeit újonnan a mennybolt dicsőséges kárpitjára függeszté, lankadtan újrázta magában, hogy levegő mind és azontúl éter...

- És az isten nem tehet csodát.

Már szégyellte is magát, hogy az istentől valamely kurta nyers csodát akar... Az isten, most látta hirtelen, nem is objektív valóság őneki, hanem valami érzelmi java... Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger a gályát, fenntartja a színen...

Alkonyodott, a mezők felett pára, vagy porréteg lebegett, a búzatáblák sárgák voltak és keskeny csíkok itt a falu körül, s erős zöld csíkok kavarodtak bele. Gazdag és szép vidék, áldott, és terméssel rakott, hullámos és kedves, és ő azt mondta harag és indulat nélkül:

- Megálljatok, meg fogjátok látni, hogy igaz ember vagyok.

Térdére könyökölt s maga elé nézett. Mindig ilyen volt a világ. Gazdag termés, művelt földek és olajfák, szőlő és fügeligetek, és a Jézus gyalog ment keresztül a mezőkön, virágokban járt a lába s az ösvényeken saruban sétált... Lehajtott fővel és gondolkozva és amerre ment kivirultak a virágok és illatosak lettek a ligetek, és a szellők halkan dudorásztak... Áldott lett a fügefa, amelyről a Jézus szakított s a halak feléje úsztak, mikor a parton megállt.

S most ismét szépséget és gazdagságot és meleg jóérzést lelt a világban, fájdalommal volt tele a szíve, valami mély keserűséggel az emberek kicsinyes és ragadozó gazsága miatt; a szépség, amely ellenállhatatlanul hatolt be lelke sokszirmú bensejébe, megmozgatta s mégis csak az élet boldogságára irányította a valóságát. Baj, baj, kár, rontás árad előtte, de fiatal lelke átszökik felettük, mint az árkon a versenyparipa már a levegőben érzi magát, úgy megy előre, lerázza a keserű bántások ostorcsapásait... Ostorcsapások, gondolja, vajon nem arra rendeltetvék, hogy ezek sarkalják előre át árkon bokron az élet boldog végcélja felé...

Éhes volt, és szomjas volt s a mezei gaz savanyú ízétől elvásott a foga s a Krisztust látta, ahogy jön előre a búzában, barna haja hosszú és az esti nap színesen csillog rajta és szelíd arcán kettéválasztott szakállán ragyog az esti fény.

Tágabbra nyitotta a szemét s felébredt csaknem önkívületi lázából, a közeledő alak nem a Krisztus volt, középkorú úriember, aki porosan, csöndesen közeledett.

Röstelt az árokparton ülni, felállott s leverte magáról a port. Fekete ruhájának ártott a földön való heverés, de annyira kimerült volt, hogy rá gondolni sem akart. Megint ebben a világban érezte magát, ahol ma még mit sem evett, csak mezei sóskát s nincs is kilátása vacsorára.

Feltette kemény fekete kalapját s megindult vissza a falu felé.

Az idegen nemsokára utolérte s amint elment mellette, megszólította.

- Jó napot tisztelendő úr.

- Alászolgája, - mondta; nem várta az idegen ismerős-köszönését.

- Szép este van.

- Igen.

Sokáig hallgattak, mentek egymás mellett. Az idegen erősen feszélyezte a fiatal papot. Nem tudta ki lehet, talán tegnap jelen volt a beiktatáson s nem emlékszik reá.

- Aztán van-e jó puskája tisztelendő úr?

A hangban volt egy kicsi gúny, felülről jött érzés, a pap ellenségesen pillantott oda rá: papi állására való rálegyintést érzett.

Most új meglepetéssel vette észre, mintha kicserélték volna az embert. Alacsony zömökfejű, nála kisebb s elhanyagolt külsejű úr volt, malícia volt a szemében. A fiatal pap egész megzavarodott; hidegen mondta:

- Nem, vadászni nem akarok.

- Sajnálja az állatokat; - konstatálta az idegen, olyan hangon, amely bántó volt. Kicsinylést, gúnyt és semmibevevést érzett benne a fiatal ember, mint a gyerek a felnőttek beszédében.

Nem felelt rá. Nem tudott mit felelni. Soká forgatta magában a szókat, de annyira ki volt merülve, hogy nem bírt replikázni. Csak sokára mondta rá.

- Igen.

Az idegen szótalan ment mellette. A por fölszállott szemük elé, forró nyáresti csönd volt. Úgy mentek egymás mellett, mint két ökör egy járomban.

- Igaza van. Az állatok több kíméletet érdemelnek, mint az emberek.

Ez az ember annyira ellenszenves volt a fiatal papnak, hogy újra rá nézett. Őszes volt, kurtára nyírt bajusza s szapora és egyszerű szóval beszélt:

- Az állatok az istennek kedvesebb teremtményei, mint az emberek, - az ember, az egy nem eléggé sikerült kreáció, néhány millió év alatt vagy egészen eltűnik a föld színéről, vagy egészen újjá kell fejlődnie... Kérem most álljon meg, tessék visszafordulni, innen a legszebb a kilátásunk.

A pap szótalan megfordult s visszanézett.

A kilátás csakugyan elragadó volt. A nap balkézre szállott le a föld színéig s a távolban látszott a Tisza kanyarodása. Egy helyen megcsillogott egy ezüst sarló belőle, különben dús füzesek jelezték az irányát.

Távolabb az úton porfelleg szállott fel, a csorda jött. Az egész képben valami természeti kivirágzás volt, állati és emberélet-alatti boldogság virágzása. A kövér föld termőerejének dús pompája. Meg kellett érezni, hogy itt nem az emberi szellem, nem az emberi élet uralkodik, hanem egy sokkal mélyebb, sokkal titokzatosabb és elementárisabb erő: a Természet ősi kibomlása.

- Nagy művész, - mondta az idegen. - Szó sincs róla a legnagyobb erő és művészet.

A pap újra megzavarodott, ennek az embernek minden szava megtámadta, még mielőtt átértette volna, mit akar, már sértően hatott rá a gondolatának kisugárzása.

- Ő is nagyon szeretett a mezőn sétálni, - mondta az idegen. - Ez az egy teszi kedvessé az istenség-emberiesítését; de mennyivel magasabb az ősi magyar hitvallás, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: a bárányok, a kakukkfüvek, a szitakötők, meg az emberek... A Krisztus tanárkodásának az az egy hibája meg van, hogy ki lehetett csavarni az értelmét. Én nem vádolom meg vele, ő bizonyíthatóan az egész Természet istenítője volt, de az ember lefoglalta, lefoglalhatta magának: a Krisztus nevével ölték meg a nagy természetet, hogy az embert tegyék a teremtés koronájává. Pedig az istenség lényege az, hogy az atomoktól a csillagképletekig az egész egy szerves egység.

A pap összehúzta a szemöldökét s ellenségesen nézett maga elé. Úgy érezte, nem volna szabad szóba állani az idegennel.

- Uraságod az istenség lényegét elemzi... - mondta s elhallgatott. Eh, fáj a feje, talán az is elég, hogy elfordítja az arcát és nem felel.

Az idegen mintha mohón várta volna ezt az ellenmondást, rácsapott:

- Igaza van tisztelendő úr: az istenség lényegének a feszegetése minden baj forrása. Ha rajtam állana, az egész világon megtiltanám ennek a kérdésnek a feszegetését, mert ebből származik minden baj. E tekintetben csak egyetlen tételt fogadhatunk el: azt, hogy az istenség felfoghatatlan, ergo nem szabad analizálni, nem szabad firtatni, mert felfoghatatlan lévén, úgysem magyarázhatjuk meg sohasem.

- Akkor mért tetszik vele foglalkozni?

- Rákényszerítik az embert, mert sokan foglalkoznak vele, ezek a sokak összeállanak egyházakká s átokkal sújtanak mindenkit, aki az ő magyarázatukat nem fogadja el. Sok arcátlanság történik a világon, de nem annyira az isten lényegének kutatása az arcátlanság, hanem az a megállapítás, bizonyos embereknek az az apodiktikus kijelentése, hogy az isten ilyen, vagy olyan: s ez ellen nincsen apelláta!

A pap bámulva s rémülten nézett rá.

- Nem hiszi? - mosolygott az idegen s egy szemvillanásig a szemébe nézett, akkor újra lekapta a pillantását s kicsit heccelődve szólt:

- Próbálja csak meg valamelyik teológusnak például ezt a kérdést felvetni: Ha az isten mindenható, megsemmisítheti-e önmagát?

Nem várt választ, mind a két kezével az arca előtt dolgozott s okoskodva mondta:

- Kérem, ha az ember megunja az életét, öngyilkos lehet, ha akar, vagyis megszűnhetik mint ember létezni. Tehet-e hasonlót magával az isten?... Nem arról van szó, hogy végtelen tökéletességében ez nem is jut eszébe, hanem arról, hogy lenne-e hozzá képessége, ha eszébe jutna, például, a legújabb pápai enciklika miatt való elkeseredésében? S ha nem képes önmagát megsemmisíteni, mi következik ebből? Az, hogy rabja önmagának?...

Most megint rápillantott a papra. Nem nevetett, csak a szeme sarkában volt valami gúnyos mosoly.

- Lássa kérem, mily abszurdumokra vezetheti az embert az, ha az istenség felfoghatatlan lényegét feszegeti!?

Megemelte a kalapját s a vadkörtefa alatt elfordult a gyalogösvényen jobbra s tovább ment. Nem be a faluba, hanem el a Tisza felé.