Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám

Ignotus: A politika mögül
Demokrácia

Az entente igazat hazudott. Azt mondta, hogy az igazságért, a szabadságért, az egyenlőségért száll hadba. S valóban: a háború során ez értékek emelkedtek. Az entente nem győzött, de a demokrácia igen.

S azzal győzött, ami miatt most vádolják, hogy nem igazi. Ami miatt ellenségei úgy vélik, hogy barátainak csalódniok kellett benne. Demokrácia? kérdik a konzervatívok, - a ti híres demokráciátok nem tudta megakadályozni a háborút! Sőt a legdemokratább nemzetek voltak legháborúsabbak!

Ez, nagyjában, igaz. De mit bizonyít ez? Hogy a demokrácia tehetetlen? Nem. Csak: hogy a demokrácia ezt is tudja. Jókainál fordul elő, hogy a hős: a herceg, a királyfi, a kényes úrfi, összeakad a betyárral vagy a mészároslegénnyel, feltűri patyolat ingujját, nekifeszíti két vékony karját, s úgy földhöz teremti a vadembert, hogy lepedőben viszik haza. Ezt is tudja.

Az entente nem győzött, de meg sincs verve. Hogy nincs: ez csoda. Kell bennünk annyi tárgyilagosság, hogy ezt meglássuk. Mit csinálnánk, kérdezték Bismarcktól, ha az angolok partra szállnának Cuxhavenban? Bekísérnénk őket! felelte még a vaskancellár. Ma már, Ypern és Arras után, nem mondaná. Igaz: ma négy egy fél világrész áll hadban a mi összefogódzott négyes szövetségünkkel. Diadalmasan álljuk az entente ostromát s nem fog fölénk kerekedni. De hogy a birok már ezredik napja tart s mi még nem kerekedtünk ő fölébe: ez a csoda. S bizony az entente demokráciájának a csodája. A militarizmus - túlzás volna azt mondani, hogy ebben a háborúban megbukott volna. (Bár nem lehet tudni - erre majd rátérek - hogy e háború után nem válik-e feleslegessé.) Megbukott azonban a feudalizmus s az autokrácia. S nem Pétervárott bukott meg március 12-én. S nem Berlinben bukott meg, húsvét vasárnapján. Hanem megbukott: a Marne mellett, s Ypernnél és Arrasnál. Megbukott Londonban és Párizsban. Megbukott ottan, ahol a demokrácia bebizonyította, hogy a militarizmust ő is tudja. Megbukott Hervé által, megbukott Scheidemann és Südekum által s megbukott Lloyd George által. Akik nem áll, hogy árulói volnának a szocializmusnak s a radikalizmusnak. Hanem inkább igazolói s diadalra vivői. Mert bebizonyították, hogy e szabadosságoknak egy kis organizációért, egy kis militarizmusért, egy kis fegyelemért, tekintélyért, sőt egy kis diktatúráért s ezenfelül nacionalizmusért s imperializmusért sem kell a szomszédba menniök. A feudalizmushoz s autokráciához semmi esetre. Mindezek megtaláltatnak, ha éppen kell, a parlamenti kormányzatnál, a népuralomnál s a szakszervezeteknél is. Ezekért nem érdemes fenntartani sem a személyes uralmat, sem az úri kiváltságokat.

Ez óriási tapasztalat. Világtörténelem. Meg kell látni, hogy ez volt az, ami lehetségessé tette az orosz népforradalmat, s megadhatta a talán még forradalmibb bátorságot a német császárnak, hogy feudális - mert voltaképp dinasztiák szövetségéből ácsolódott - impériumának vitorláiba most a népakarat szelét fogja be. Kitűnik, hogy a leghaladottabb demokráciának legparlamentibb fölülkerültje, Lloyd George, mindenhatóbb akármi cárnál. Kitűnt, hogy a négy évre választott s bármely percben kitehető Wilson elnök olyan állandó akaratot képviselhet, mint bármi császár. A cár, aki gyenge legény volt, gyámoltalan bukott el e versenyben. Vilmos császár, aki egész ember, leszáll porondjára s ott állja.

A demokrácia szerencséje úgy hozta, hogy a háború e világpróbájában a patriarkalizmusnak két formája is kipróbáltatott.

Az egyik, a régi, mit a cárság képviselt. A korrupt, a gyilkos, a tolvaj, a here császárság. Ez, noha szövetségben volt minden modern erőkkel és hatalmakkal, elbukott mindenképpen. A harcmezőn megveretett, a diplomáciában alulmaradt, s még azt a feladatot sem tudta beváltani, azt az egyetlent, amit vártak tőle, hogy ama nyers, buta és szolgai tömegerőt szállítsa, amit ma már csakis ilyen uralom szállíthat. Nem tudta szállítani, vagy, amennyire tudta, felsült vele. A buta tatárjárás ma már nem tudja legyőzni a magasabb és békésebb kultúrát, mely a tudás, az erkölcs s a szervezet erejét képes ellene vetni.

Ezt, ezt a modern s a legnemesebb erőket magába szedett patriarkalizmust képviselte a német császárság. Azt a fajtát, mely nem öncélja magának, hanem - saját hite s a közhit szerint - eszköz a célhoz, a tudás és az erkölcs, a hazafiság s az önfeláldozás tökéletes szervezhetéséhez. Bolond vagy hazug beszéd, hogy a német patriarkalizmusnak kellett a porosz militarizmus. Megfordítva: a militarizmusnak kellett, úgy hitte, a patriarkalizmus. Az ötven év előtt egyesült s új életnek indult nagy német nemzet földrajzi s világközi helyzeténél fogva első perctől fogva irigylettnek, ostromlottnak, üldözöttnek érezte magát, kinek állandóan résen kell lennie, hogy gyarapodásában, kiépülésében és érvényesedésében meg ne zavarják. Ez állandó készenlét: a militarizmus. S ehhez, hogy tökéletes legyen, kellett - úgy vélték - a monarchiának önjogúsága, a kormányzatnak parlamenti esetlegektől s néphangulatoktól meg nem zavart mindenhatósága. A kiváltságok, persze, befelé is megvoltak. De azok úgy lehettek meg, mert mindenki azt hitte - még azok is, akik megrövidültek a kiváltságok miatt - hogy szükségesek kifelé. Hogy kellenek a diplomáciai és katonai harcképességhez.

Nem lehet azt mondani, hogy az erkölcsös és modern abszolutizmusnak e rendszere egyfelé ne igazolódott volna. Igazolódott: a másik, a romlott, a tudatlan és erkölcstelen autokrácia felé. Igazolódott a cárság felé. Ezt úgy megverte, ahogy csak az erkölcs s a tudás tudja megverni a romlott, a buta, a tehetetlen elmaradtságot.

De mindenhatónak mégsem bizonyult. Meg sehol sem verték, de neki sem sikerült teljesen legyőznie, két egyfél esztendőn át sem, ellenfeleit. A cárságot megverte, de a demokráciákkal: Angliával s Franciaországgal állóharcba került. Bizonyára ez is csodálatos eredmény: négy és fél világrésszel szemben. De nem mindenhatóság. Autokráciának pedig csak úgy van - ha felvilágosult és lelkiismeretes: még önnön szemében is - értelme, s emberfeletti felelősségeit csak úgy merheti vállalni és viselni, ha hivatkozhatik arra, hogy mindenhatónak bizonyult.

Igaz, lássák be, hogy még itt is tulajdonképpen győzött. Mert amik miatt győztes előreszáguldásában meg kellett állania: mindazok az ő saját erényei voltak, azok az a fegyelem, az a tudás, az a szervezet, az az erkölcs, az az önzetlenség, az az áldozókészség, az a legvégsőbb kötelességtudás voltak, melyeket az ellenség nála látott meg, tőle tanult meg, példája után vett át. Joffre úgy, mint Kitchener és Lord George a németek tanítványai, a porosz militarizmusé, a német szervezeté, melyet, miután egyszer már megvolt, nem volt boszorkányság készen átvenni s hamar megcsinálni. Ám ez átvétellel s az ellenállással, mellyel a német kitalálások ententei félen s a német erő ellen is valamennyire beváltak: bebizonyosodott, hogy e nagyszerűségek (mert azok) nem függenek elválhatatlanul össze az autokráciával s nem ellenkeznek a demokráciával. Minthogy ma már a demokráciák is tudják, amit addig, mert ő találta ki és teremtette meg, csak az arisztokratikus monarkizmus tudott - s menten próbát is adnak erről, legalább is az ellenállás erejéig, magával az arisztokratikus monarkizmussal szemben: a monarkizmus előtt is világossá válhatik, hogy erejéhez s harcképességéhez nem feltétlen szükséges az arisztokratizmus, a kiváltságosság, az antidemokrácia. Abból, hogy a demokráciák át bírták venni az ő hadi intézményeit s demokrata létükre olyan jól tudnak azokkal élni, hogy neki is dolgot adnak vele. Németország megtanulhatta, hogy tévedés volt az az ötven éves hite, hogy harcképességhez bizonyos fokig abszolutizmus kell s hogy parlamentarizmus, radikalizmus, népakarat, ellenőrzés, egyszóval demokrácia csökkenti a harcképességet. Nem csökkenti - s ha nem, akkor felesleges, hogy a jótéteményeitől megfossza megint olyan nagy és érdemes nemzet, mint a német - hogy ifjító s hatalomadó erejéről lemondjon olyan modern intézmény, mint a német császárság.

Nem mond le s meg lehet jósolni, hogy a háború szorításának s tapasztalatainak energiája most száguldva hajtja majd a nagy német nemzetet a demokratizálódás felé. Mint ahogy ellenségei néha ugyannyi hónap alatt tudták átvenni, amennyi évtizedébe került őneki, az ő erejét tevő hadi intézményeket, úgy tudja majd ő is átvenni, ami őnekik erejük: a politikaiakat. Így születik újjá a demokráciában Oroszország is s annyiban máris győzött, hogy ezentúl Oroszország formájában nem a becstelen és tehetségtelen cárság, hanem a tehetséges és vonzó orosz nép áll az emberiség, még e percben fegyveres ellenségei előtt is. S világos, hogy a demokrácia nem áll meg ezen országhatároknál és, amit minden bizonnyal siettetni fog, e háború végénél sem. E háború után új fejezet kezdődik számára a művelt emberiség történetében. E háborúban bebizonyította, hogy ő is tudja a militarizmust. A háború után be fogja bizonyítani, hogy viszont nincs szüksége militarizmusra. Világos, hogy ezt nem bizonyíthatná be, ha azt be nem bizonyította volna.