Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám

Ignotus: Ambrus

Arcképe itt az asztalomon - a huszonhat év óta, mióta ismerősök vagyunk, az az ember, ki iránt változatlan éberen ugyanazon meleget érzem. Maga sem igen változott. Bár, mikor utoljára írtam róla, még normann-profiljáról írtam - s azóta, mint idő folytán minden magyaréból, az ő képéből is kiütközik a lassabb pusztajáró. Nap iránt összecsíptetett tekintet, sólyommosoly, halk fejbiccentés. De mindez azon teli, mint akkor volt. S egészen fiatalon, mikor mai kortársai még csak olvasói voltunk: s ő Párizsból hazatérve Május néven írt chroniqueokat a régi Ország-Világba: az a befejezett ember volt, írónak is, aki ma. A meglettség az ő eredendő változatlan vonása. Nem tudom visszaképzelni kisfiúnak s nem, találkoztam művészemberrel, kiben ennyire ne lett volna semmi gyerekesség. De éppígy nem tudom előre képzelni öregnek s fáradtnak. Hadban tudom gondolni sok mindennel, de nem mert köze ne volna hozzá, csak mert elhárítja magától, mint tökéletlent, mint komédiázottat, mint tehetetlent, mely geniáliskodással akarja leplezni, hogy nem tudja, mit akar vagy nem tudja, amit akar.

A jogosítottságnak megkövetelése embertől úgy, mint művészettől, lehetett az, mi Ambrus úgy mondott szigorúságának, exkluzívságának benyomását keltette. Nem volt az. Egy novellasorát olvasd, s már kiérzed, hogy ez a végtelenül okos ember sokkal gyengédebb, semhogy az észnek kárörömét képviselné. De képviseli a művészet komolyságát vagyis lealkudhatatlanságát. Ami van: azzal van, hogy formája van, formája pedig onnan van, amiből van. Ez így van a teremtett mindenségben, s a művészetben, mely teremt, kivált nem lehet másképp. A művészet ott kezdődik, ahol az alakítás, az alakítás pedig ott, ahol kívülről meglátszik, ami bent van. Ezt nálunk Magyarországon, hol a közjogból különösen megtanulhattuk, hogy a forma: lényeg - különösen meg kellene érteni.

Nem, Ambrus sohasem volt rosszkedvű, csak tréfát nem ismer. S ebben a kérlelhetetlenséget magánál kezdi. Amit csinál, azt megcsinálja, legyen az félsoros mondat vagy két kötetes regény. Legyen napi rendeltetésű kipreparálása valami emberi bolondságnak vagy írói csinálmánynak, amely preparátum után a munkája tisztaságával és biztosságával konzerválódik múzeumi állandósággá. Vagy legyen tartósnak szánt megépítése valami emberi történetnek, mely aztán olyan biztosan megáll, hogy hideg volna, ha karcsúságában titkos belső melegtől nem orgonálna, mint Memnon oszlopa. Bizonyára nem mindentudó Ambrus sem s nem is mindenható. De nem nyúl olyanhoz, amiben nem mester. Érőt, sőt nagyot: nemzeti színházat fog teremteni a helyen, hová most mint leghivatottabb meghívatott. S ahol, mikor a legnagyobb hatalom, az állam szívbeli ügyének nyilvánítja a művészetet, egy kicsit korszakos jelentőségű, ha most azt a férfiút teszi oda, kinek szívbeli ügye a művészet igazisága. Az ő meghívatása a valóság alapját adja a Nemzeti Színház hagyományos értékeltetése alá.