Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Szomory Dezső: Régi szent történet

Szomory Dezső: Régi szent történet
II.

Odafönn a teremben, a farkasbőr nyoszolyára letette a leányt, esetlen gyöngédséggel.

Térdre ereszkedve, hosszan elnézte, komor áhítattal.

És hirtelen föllelkesülve, múlattatva mint patkánnyal az oroszlán, egészen megszelídült, ellágyult, elbárgyult e rendkívüli Wellensburg. Az öröme kivirult valami szokatlan szédületben, amint nagy kopasz fejében rohant a vér s a halántékát dagasztotta. Súlyos nyakláncán rántott egyet s nagyot fújva, kancsi szemének ájult tekintetét végigsodorta egynémely ősi arcképen a falon, elavult banditái a Wellensburg-Schurkenbüttel fajtának s akik zavarták mostan, angyali zsivány!

De Marika feleszmélt volt, noha mereven feküdt, szegény kis rongyos, összeszorított tagokkal, mintegy megnyúlva s megvékonyodva, elsüppedt vonalakkal, mint őszi fűben a farkasbőrön és sírt. Egészen hangtalanul és bájosan sírt, kicsi kerek arca elváltozása nélkül, egy mozdulat nélkül, hevesen és szinte érzéktelenül. Mint apró üveggyöngyök követték egymást a könnyei, hihetetlen szaporasággal s amint megállottak a pillák szélén, rögtön meg is indultak gurulva s rögtön két új könny jelent meg a szemek szögletében.

A gróf bámulta ezt, elragadtatva.

- Mért sírsz? - kérdezte azzal a kéjes kegyetlenséggel, mely annál jobban ismeri az okokat, hogy élvezi is őket.

És heves ajkával hirtelen, a leány ajkához ért, harapva. De rögtön hátrált is, mámorosan még, de megriadva egy pillanatra, amint a csókja alatt, ijesztő áhítattal a Szűz nevét dadogta a leány s valami tébolyszerű reménykedéssel, forrón és fogvacogva, menyei segítségét hívta.

És gyorsan lesiklott az ágy szélére, az ágy széléről a márványpadozatra. S a Wellensburg tekintete előtt, mely elbűvölve követte már-már torz bandzsalítással, néhány lépést jött előre, inogva, lassan, amint a benső hév fölszédítette mind hevesebb tüzekben, micsoda csúcsokra! Egész kis léte, egész kis lénye valami nagy tisztaságban tündökölt a meztelensége halovány színével, amelyen a zsenge bőr opálja az utak porát s sarát viselte s két térde alázattal mutatta megkarmolt zöldesbarnaságban, a friss föld és fű nyomát...

És egyre csak dadogva, hebegve, elepedve, kis fohászok habzsolásával csak jött és csak jött előre, immár időn és téren kívül, elváltozva, megkönnyülve, egész finom kis lényének elborulásával, omlatag szertefoszlásával, a rémületből a hit gyönyörébe szállva! És elfúlva, szegény kis melle vonaglásával, valami néma ujjongásba kezdett. A tágra meredt szemeknek megtisztult kéksége immár a csodát várta, a gyönyörteljes zavar mosolyával...

Wellensburg élvezte ezt.

Mohón a leány felé meredve, minden mozdulatát, az árnyékát is a kőpadozaton, minden apró sikolyát megsebzett elrezgésben, egész nagy extázisát szinte fölszívta magába és úgy követte meglepve és mulattatva, öntudatlan mozgások kíséretével, szédült kis lelke minden szárnycsapását. S amint így érdeklődve, meggörbült háttal, mind előbbre hajolva a kéjes szemlélet örömében, mint tündéri táncosnőt figyelte a leányt, kőarca, ellágyult vonásaival, mintegy lehullatta szfinxszerű masszívitását s förtelmesen emberivé lett.

Legott felállott s a falakat súrolva, az alácsüngő hadirongyok vibrálásával, a leány után lendült, lomhán és eldülöngve. Az időt szürcsölve, a perceket kinyújtva, azt leste, hol fogja el, hol törje le, azt számítgatta, hogy kerítse meg éppen a hit ájulatában. És fölröhögve és lassan és a mozdulatának otromba hajlékonyságával, a karját kicsapva mint madárfiókra, utána kapott s nem érte el. A két sárga szeme szögbefutásával, nagy csüngő szájjal jött utána újra, némi dédelgető szavakat selypítve, némi becéző hangok nyerítgetésével, és el is érte, meg is érintette, el is eresztette, vérfagyasztó gyöngédséggel.

- Marika! Marika! - morogta a falnak dőlve, magánkívül az örömtől. Oh kis Marika, bizony már alig hallotta ezt. Elveszve és remegőn, valahol messze szállt már a léte fonalán, mint egy fölrántott báb egy láthatatlan dróton. Kiválva e világból, a megváltás örömét lihegte, a csodára meresztett kék tekintetével, amelyben a téboly derűje mint egy nagyszerű csillagzat megjelent. És a szája, nyitva, egy apró kört alkotott. És forró lehelete szállott:

- Mária! Mária! Szent szűzanyám! Szerelmem! Segíts meg engem! Segíts meg engem!

S mint fehér árny tovasodródott.

Még követte, még követte, még nyerített, még selypített, még nyúlt utána egyszer. S egyszer még felröhögött a rendkívüli Wellensburg. Aztán mohó kezét hirtelen, a leány hajába merítette. Selymes tömegét még érezte egy pillanatra, de rögtön egy csomó kitépett szőke hajszál mint aranyfátyol lebegett előtte s míg elcsapkodta a szeme elől, a fehér árny meglebbent s ott tűnt föl a terem sarkában, a várablak párkányzatán, könnyedén, zajtalan, egy futó káprázatban.

A meztelen vállát, az üde hajlású nyakát mintegy ércbe öntötte a hold s ébredő szépségével valami rejtélyes csillogásba fagyva tündökölt, mint egy templomi bálvány, kiszállva az éjbe. S a hangja is, minden emberi csengésen tál, úgy zengett föl, oly hallatlanul üdén, mint egy most született csöngettyű.

- Mária! Szerelmem! Segíts meg! Segíts meg!

Alatta, a tágnyílású boltívezet alatt, a bástyák vadmentha bokrai virultak a holdnak epedt illatokban s megtépett sziklák kőrengetegén, mint egy ezüst szőnyeg ömlött el a fény. A mélység körül fölcsoportosulva, hegyóriások őrizték az éjszakát éles csúcsaik szuronyzatával s túl rajtok, szirteken s romokon túl, a távoli völgy tündöklő mezősége vézna kis virágokkal látszott, kis ezüst fűszálakkal a csendben.

- Mária! Segíts meg!

És már eltűnt, lesiklott, elmúlt az ablakból, elrepült mint a madár, tárt szárnyakon, lobogó rongyokban kis Marika, kis fehér galamb aki volt. Két karja látszott még kinyúlva, amint kilendült az ezüst végtelenbe.

Valami enyhe visszhang zengte vissza elröppenő sugárzását a térben s Wellensburg üvöltött utána, megrémült rivalgással. Az ablakhoz rontva, elfúlt bőgését éles zajok csörögték át, amint zord rugaszkodásában homlokát a színes üvegbe vágta s a magasra tartott fáklya világában, véres golyófejével kibámult az éjszakába, mint megrablott óriás.

De a fáklyaláng elsápadt abban az általános sugárzásban, amelyben az éjjel, tündöklőn, elmerült.

S e végtelen ragyogásban, a csillagos egek és izzó hegyek ünnepében, mint omlatag rózsák hullása, kis Marika lassan szállott alá, kinyúlt tagjaival a fényben, zárt szemekkel s lobogó hajakkal, egész kicsi lényének ezüstbe dermedt gyönyörűségével ez isteni repülésben.

Szelíden átvonult a vadmenthák fölött, a bércek világos sivatagját könnyedén átlebegte, az örvény fölött nyugodtan áthajózott s úgy siklott tova kifeszült teste szent ájulatával egy csillagmiriád alatt, mintha az égből eresztenék alá a távoli völgy kéklő mezőségére, ahol minden várta már.

Csakugyan, a vézna kis virágok és ezüst fűszálak megborzongva fogadták mint a boldogságos Szent Szűz egy leejtett liliomát és feléje hajoltak és feléje illatoztak.

És akkor Marika térdre esett a füvekben, a vézna kis virágok között és imádkozott és fohászkodott és még sokáig zokogott.