Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 4. szám

Gellért Oszkár: Wilson és az «U» joga

A probléma most már meglehetősen leegyszerűsíthető.

1899 május 31-én konferenciáztak először és utoljára a tengeralattjáró-kérdésről mindazok a hatalmak, melyek ma már csak több-kevesebb szenvedelemmel képesek róla beszélni. Zorn Fülöp jogtudós, a két hágai konferencián Németország megbízottja, emlékeztet tanulmányában arra, amit ezen a napon tárgyaltak meg Hágában. Oroszország köriratban vetette volt fel a tengeralattjáró-tilalom gondolatát és az albizottsági ülésen Németország kiküldötte jelentette ki elsőként, hogy hazája, föltéve, hogy mindenik állam ezt teszi: hajlandó Oroszország indítványát elfogadni. Van-e ma ennél érdekesebb emlékeztetni-való? Németország a tengeralattjáró-tilalom mellett! föltéve, hogy a konferencia résztvevői egyértelműségre kaphatók... Japán, Oroszország és Dánia hozzájárult a német állásponthoz, de erre az Észak-amerikai Egyesült Államok kiküldötte fenntartja hazájának a teljes szabadkéz politikáját. Ám az Unió sem marad egyedül. Ragaszkodik a szabadkéz politikájához Ausztria-Magyarország megbízottja is.

Csakhogy Oroszország indítványával s Németország föltételes csatlakozásával szemben, de még az Unió szabadkezes politikájával szemben is a határozott, föltétlen ellenzés álláspontjára helyezkedik Franciaország. Ő semmiképpen sem mond le e defenzív szempontból nagybecsű harci eszköz használatáról s Franciaországhoz csatlakozik aztán Hollandia, Svéd- és Norvégország s Törökország - Hollandia erős hangsúlyozásával annak, hogy a tengeralattjáró különösen a gyengék harci eszköze. És Anglia?

Anglia is kész az orosz indítványra szavazni. De figyeljük csak meg a finom különbséget, mely a német és az angol fenntartásos helyeslést jellemzi. Mert Anglia is föltételhez köti az orosz indítvány jogerőre emelését; a föltétel, hogy a konferencia összes nagyhatalmi résztvevői egyértelműségre jussanak. De csupán a nagyhatalmi résztvevők! Anglia a terror bölcs elve alapján a kis államok elhatározását egyszerűen kiküszöböli a döntésből. Ezt is érdemes ma újra föleleveníteni.

Nézzük most még csak azt, hogy az albizottsági tárgyalás után hogyan oszlottak meg a szavazatok a főbizottságban.

A tengeralattjáró-tilalomra szavazott: Görögország, Bulgária, Perzsia, Sziám. Szerbia és Svájc s az indítványozó Oroszország tartózkodott a szavazástól.

A tilalom mellett szavazott továbbá, de egyértelműségtől téve függővé a hatályosságot: Anglia, Németország, Olaszország, Japán és Románia.

Föltétlenül a tilalom ellen szavazott: az Unió, Franciaország, Ausztria-Magyarország, Spanyolország, Portugália, Hollandia, Dánia, Svéd- és Norvégország, Törökország.

A konferencia teljes ülésén már szóba sem került a dolog. Nyolc évvel későbben, a második hágai konferencián, majd a londonin sem vetették fel többé.

-

A világháborúnak legnagyobb technikai csodájává s így legkuszáltabb jogi problémájává vált. A szerepek önként adódtak: a német haditechnika ennek a harci eszköznek fejlesztésében messze túlszárnyalta az entente hadiiparát, mindkét hadviselő fél igyekezett tehát új jogot statuálni az új technikához, a régi jogot kiterjesztően vagy megszorítóan magyarázni, aszerint, hogy az új technikában hasznát látta vagy kárát. Önként adódott a harmadik fél szerepe is, a «pártatlan» szemlélőé, aki természetesen nem adhatta föl múltbeli, 1899-i álláspontját, nem prédikálhatott egyszerre ab ovo a tengeralattjárók ellen; mert nemcsak jelen érdekeinek esetleges sérelmére kellett tekintettel lennie, hanem arra a jövendőre is, mikor tengeralattjáróinak épp úgy hasznát láthatja, mint most Németország. A két hadviselő csoport s a semlegesek csoportja között, élükön Németországgal, Angliával és az Észak-amerikai Unióval, így támadt s vált mind szenvedelmesebbé a háború során az a vita, mely az «U» jogát és kötelességét akarta szabályozni.

E vitából kapcsoljuk ki mindenesetre a jogos önvédelem és retorzió kérdését, mellyel a nemzetközi szabályokat áthágó mindkét hatalmi csoport eljárását igazolni szokta. S fogadjuk el elméletileg «pártatlan» harmadiknak az Unió elnökét, Wilsont, nála is kikapcsolva egyelőre a problémának azt a kérdését, hogy a két hadviselő csoport jogellenes cselekedeteivel szemben valóban az egyenlő elbánás elvét érvényesítette-e s valóban egyforma eréllyel védte-e mindenik irányban a tengerek szabadságát. Fogadjuk el, hogy a jog jog marad, ha az egyik fél meg is sérti s hogy a bíró bíró marad, ha az egyik fél jogsértésével szemben enyhébb ítéletet is tart kiszabandónak.

A baj csak ott kezdődik a bíróra, ha eltéved a jogszabályok útvesztőiben vagy ha belekontárkodik a technika dolgába is s ha kontárfeltevései ingatag alapjáról akarja alkalmazni a jogot.

-

A Lusitania elsüllyesztése után Wilson figyelmeztette a német kormányt, hogy nézete szerint gyakorlatilag lehetetlen tengeralattjárókat felhasználni az ellenséges kereskedelem károsítására anélkül, hogy ez ne járna a méltányosság, ésszerűség, igazság és humanitás szabályainak és elveinek semmibevevésével. Miért? Mert a tengeralattjáró nyílt tengeren nem kutathatja át a hajó irományait, rakományát, nem süllyesztheti el úgy, hogy a kis mentőcsónakokon a viharok és hullámok játékának ki ne tegye személyzetét; és nem foglalhatja le zsákmányként, mert nincs elég embere, hogy megfelelő legénységet helyezzen el rajta. Közbevetőleg: ez nem is kötelessége olyankor - a tengeralattjárónak pedig majdnem mindig ez a helyzete -, mikor a hadihajó akcióját a kereskedelmi hajó - pláne a felfegyverzett kereskedelmi hajó! - veszélyeztetheti, kompromittálhatja; a nemzetközi szabályok számára a hadihajó biztonsága mindennél elsőbbrendű; és például a spanyol-amerikai háború idején az amerikai hadihajó-parancsnokok azt az egyenes utasítást kapták, hogy ne is zsákmányoljanak, hanem lehetőleg süllyesszenek el minden hajót.

De Wilson következetes. A Sussex elsüllyesztése után elégedetten hivatkozik technikai tudására és előrelátására. Megmondta már az 1915 februári hadizóna elrendelése után, hogy a tengeralattjárók felhasználása kereskedelmi hajók ellen: - jellegüknél fogva és természetszerű támadási módszerük mellett - összeegyeztethetetlen az emberiesség alapelveivel, a semlegesek és a nemharcolók jogaival.

Közben azonban a német haditechnika olyan tengeralattjárókat épít, melyekkel egészen szabályos, Wilson által sem kifogásolt cirkáló-harcot képes folytatni, előzetesen figyelmeztet, átvizsgál, biztonságba helyez, mindent annak rendje s módja szerint - és mindezt demonstratíve jó közel az amerikai partokhoz.

-

1916 augusztus 23-ról kelt az entente-hatalmaknak az az emlékirata, amely a semleges kormányokat felszólította: akadályozzák meg vizeik és kikötőik használatában a hadviselők összes tengeralattjáróit, tekintet nélkül azok rakományára és rendeltetésére. De ugyanezen a napon már jelenti a Deutsche Ozeanrhederei Gesellschaft, hogy az első német kereskedelmi tengeralattjáró, a «Deutschand», visszatért amerikai útjáról s horgonyt vetett a Weser torkolata előtt. Wilson tehát abban tekintetben, hogy a tengeralattjáró kereskedelmi hajót is elismeri kereskedelmi hajónak, már előzetesen gyakorlati választ adott. Az entente emlékiratára adott válaszában pedig visszautasította azt a kívánságot, hogy az Unió vízeiről és kikötőinek használatából zárja ki a tengeralattjárókat. Wilson hadihajóknak ismerte el ezúttal is a tengeralattjárókat. Csak jellegüknél és természetükből folyó támadási metódusoknál fogva tartotta kereskedelmi hajók elleni cirkáló-harcra még mindig alkalmatlanoknak őket. Nemsokára ezután megjelentek az amerikai vizeken az U. 53 és társai (a «Deutschland» nyilván civil ruhás földerítő szolgálatot végzett előttük). És bebizonyították, hogy tudnak teljesen jogszerű cirkáló-harcot is folytatni. Wilson tehát tévedett.

Ez a tévedése még mindig kisebb hiba, mint az, hogy a sajátmaga hirdette nemzetközi jogszabályok útvesztőiben is eltévedt.

-

Az entente idézett emlékiratának gondolatmenete ez volt: a tengeralattjárókat meg kell fosztani a nemzetközi szabályok által eddig elismert azon kedvezményektől, hogy semleges vizeken, kikötőhelyeken vagy kikötőkben tartózkodhassanak. Minden tengeralattjárót, amely semleges helyre fut be, ott el kell fogni. Indokolás: a tengeralattjárók nagy könnyűséggel vonhatják ki magukat az ellenőrzés, átkutatás, nemzetiségük megállapítása alól, kártokozó munkájukat pedig különösen megkönnyíti, ha oly helyek állnak rendelkezésükre, melyeken tartózkodhatnak s készleteiket kiegészíthetik.

Azt a konfliktust, amely e kérdés körül Németország és Norvégia közt támadt, majd kölcsönös engedményekkel kiegyenlítődött, mellőzzük most, mert nem tartozik szorosan tárgyunkhoz. Ezúttal csak Wilsonnal van dolgunk s ő, mint láttuk, nem talált okot arra, hogy az entente kívánságára a fennálló nemzetközi szabályok alól a tengeralattjáró hajókat kivonja. Bele sem ment az érvelésbe, nyilván mert az entente okoskodása teljesen tarthatatlan volt. Hiszen hogy a tengeralattjáró könnyebben szabadulhat az ellenőrzés, átkutatás, nemzetisége megállapítása elől, az természetes. S Anglia részéről, amely szabályt csinált az idegen lobogó használatának jogáról, különösen az utóbbi érv nem tekinthető komolynak. De nem tekinthető komolynak az ellenőrzés és átkutatás alól való menekülés érve sem, hiszen az egész tengeri zsákmányjog azon a technikai föltételezésen épült, hogy vannak gyorsabb- és lassúbb járatú hajók s a gyorsabb mindig szabadulhat az ellenőrzés és átkutatás elől. A menekülés joga tehát kétségkívül megilleti azt a hajót is, amely esetleg nem gyorsabb, de megvan az a sajátsága, hogy víz alá tud bukni s így tud eltűnni üldözője szeme elől. Viszont az üldöző joga is megmarad: az ellenálló vagy megállási parancs után is menekülő kereskedelmi tengeralattjárót minden további nélkül elsüllyesztheti, ha tudja.

Mindezt csak azért, hogy újra és még erősebben hangsúlyozhassuk: Wilson nem degradálja kalózhajóvá a tengeralattjárót. Ha azzá degradálná, akkor jogszerűnek kellene tartania a kereskedelmi hajók felfegyverzését is a tengeralattjárók elleni harcra. S mit látunk? Wilson valóban jogszerűnek tartja a kereskedelmi hajók felfegyverzését - annak dacára, hogy a tengeralattjárókat rendes hadihajóknak ismeri el. Azonban disztingvál; azt mondja, hogy a kereskedelmi hajókat csak védelmi célra lehet felfegyverezni. De hol végződik a védekezés és hol kezdődik a támadás? És a támadásra is alkalmas felfegyverzés nem változtatja át a kereskedelmi hajót hadihajóvá?

Wilson jogi gondolatmenete tévelyegni kezd.

-

Fődogmája, hogy a nemharcolók élete - akár semleges állambeliek, akár a hadviselők egyikéhez tartoznak - jog szerint nem veszélyeztethető még ellenséges államhoz tartozó felfegyverzett kereskedelmi hajó lefoglalása vagy elpusztítása alkalmával sem és még ha az ellenséges államhoz tartozó hajó hadizónában is jár. Amerikai állampolgárok pedig elvitázhatatlan jogaik keretén belül cselekszenek, ha a nyílt tengeren hajóikat oda kormányozzák, oda utaznak, ahova jogszerű üzleteik vezetik őket. Ezen a téren semmiféle kompromisszumra nem hajlandó.

De a jog jog marad, ha a hadviselő fél hajóján történetesen amerikai állampolgár is utazik. És Wilson is kénytelen több ízben elismerni, hogy a kereskedelmi gőzösnek a lefoglalással szemben tanúsított lényeges ellenállása vagy szökési kísérlete már az átkutatás céljából kiadott megállási parancs után: olyan körülmények, melyek jogot adnak a tengeralattjárónak arra, hogy a hajón levők életét is veszélyeztethesse.

Itt robban ki a legnagyobb belső ellentmondás Wilson jogrendszerében.

Nem hajlandó lemondani arról, hogy az Unió polgárai hadizónákon át és hadviselő állambeli hajókon utazhassanak. A semleges állam szuverenitása mindenhova elkíséri polgárát, mindenütt védőn tartja föléje karját. Igen ám, de a hadviselő fél hajója már más szuverenitást jelent. Abban a pillanatban, mikor Wilson egy hadviselő hatalom területére - kereskedelmi hajójára - bocsátotta az Unió polgárát: a kereskedelmi hajó kapitányára bízza életét. Most nem beszélünk az aknaveszedelemtől. Pedig az akna sem kutatja a feléje tartó kereskedelmi hajó nemzetiségét és azt, hogy a hajón utazik-e amerikai. De az aknának elvégre nincs akarata. Annál inkább a kapitánynak. A kapitány elrendelheti a tengeralattjáróval szemben a tényleges ellenállást. A kapitány megpróbálhatja a megállási parancs követése helyett a menekülést. A tengeralattjáró parancsnoka mindkét esetben Wilson szerint is jogosan lőheti ki torpedóját, anélkül, hogy a hajón levők életére most már gondot vetne. Ha a kereskedelmi hajó ellenáll vagy menekül: nem felelős többé a tengeralattjáró az elvesztett életért. De kitől függ az, hogy a kereskedelmi hajó engedelmeskedjék? Nem Wilsontól, nem az amerikai állampolgároktól, akik rajta utaznak. Idegen szuverenitástól függ. S a kereskedelmi hajót a nemzetközi szabályok nem kötelezik arra, hogy egy ellenséges tengeralattjáróval szemben aszerint viselkedjék, hogy semleges állambeli utasok is vannak-e fedélzetén vagy sem.

-

A központi hatalmak új elhatározása, hogy most már az Északi és Földközi tengeren bizonyos megszabott hadizónákon belül korlátlanul, tehát előzetes figyelmeztetés, átvizsgálás és biztonságba-helyezés nélkül, elsüllyesztenek minden, tehát nem-felfegyverzett és nem-hadviselő államhoz tartozó hajót is: a fennálló nemzetközi jog alapján aligha tárgyalható többé, ami azonban nem jelenti azt, mintha ez az elhatározás az entente tengeri önkényével szemben nem viselné magán a jogos önvédelem és megtorlás minden jellegét. De a jog jog marad akkor is... Új technika és régi jog ütközött itt össze, mint a világon mindig, mióta az ember jogot szab cselekedeteire s mióta a technika a maga képére formálja a jogot. Az új technika kinőtt a régi jogból s miután nem tudta magához idomítani, nem tehetett mást, fölibe kerekedett. Wilson és az «U» joga nem jogkérdés többé.