Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 3. szám

Tersánszky Józsi Jenő: Grillusz úr sárga rigói [+]

Grillusz úr legpontosabb hivatalnok a hivatalban, ám azt hisszük ezzel minden kiválósága el van mondva. De van neki igen-szép, erős, barna felesége s egy csinos szőke lánya, meg egy gólya, vagy mint ott nevezik, «balek» fia Selmecen az akadémián.

Grillusz úr háza mellett egy terjedelmes, kissé gondozatlan kert terjeszkedik. Ez egy nyugalmazott ezredes tulajdona. A kert közepén ház áll; többnyire üresen, mivel az ezredes agglegény létére az év nagyobb részében a világot kóborolja s csak egy-két hónapra jön haza. Távollétében a ház szolgájára, Vágó János nevű négyszögletes koponyájú, erős tekintetű, köpcös, magyar legényre van bízva, akivel Grillusz úr csaknem mindennap találkozik hivatalba menet, amint két vödörrel vizet visz az utcabéli kútról s a kúttól a kapuig húszszor leteszi a vödröket, hogy mindenkivel szóba eredjen.

Grillusz úrnál csinos szobalány lakik: Lidi. Tiszta, dolgos, takaros, erényes, kifogástalan leány. És Grillusz úr hivatalból hazajövet is találkozik csaknem naponta Vágó Jánossal, mivel Lidinek az uzsonna és vacsora közt van egy kis szabad ideje s Vágó János akkor be szok jönni hozzá az udvarba. Este semmikor se férhet Lidihez. A kapu 9-től zárva s a konyhába betenni lábát tilos.

Ha ezt a házirendet Grillusz úr állapította volna meg, akkor ez körülbelül semmibe se lenne véve. Csakhogy ezt a nagyságos asszony tette s így érvénye van. Vágó János maga nyelvén ennek úgy ad kifejezést, hogy a nagyságos úréknél a nagyságos asszony viseli a kalapot.

*

Egy délután Grillusz úr hazajön a hivatalból. Azaz hogy előre kell bocsátanunk elébb, hogy kora tavasz van. Az ezredes nagy kertje fáin megérezni a nagy izgalmat, készülődést közel nászukhoz. Máról holnapra észrevehetően kezdenek keveredni a komor fekete színekbe reményteljes barnák s mint szürke gyöngyfüzér jelenik meg az ágak hegyén a temérdek rügy. Van a kertben egy nagy terebélyű ihar, hárs s más fák alkotta pagony s mint a kucsmán a tollforgó magaslik ki közüle egy jegenye. Egyik ilyen terebélyes fán, ezen a tavaszon egy sárga rigó család vett ki lakást. Egyelőre csak apóka meg anyóka, nem lehetetlen, hogy egészen új házasok, akik szerencsét próbálni jöttek a környékre. Túlságos boldognak tetszett reggeli füttyük.

Grillusz úr tizenöt éven belül hiába keresett volna kellemesebb érzést emlékeiben, mint az volt, mikor reggelenként háza kapuján kijött s egy pillanatig meglepetten hallgatott. Arcán meg felső testén inge alatt a tiszta hideg mosdóvíz emléke birizsgélt; kávéja utolsó kortya íze szájában, ropogós, friss zsömlyével s a tavasz reggel folyékony, édes napja a málladó kertfalon. És a levegőnek is belélegezve mintha valami drága íze volna s a fák meg a kék ég. S a rigók mindenhez ujjongóan vidám, gondtalanság s reménnyel teli indulót fütyölnek. Grillusz úr azt gondolta: ha tán át tudja vizsgálni 11 óráig a nyilvántartási naplót s megszerkeszteni a rövid jelentést az igazgatóságnak, máma ki fog jönni ő is hamarabb az irodából s sétát tesz ebédig.

Megtette-e? nem-e? most igazán nem fontos nekünk. Onnan kezdtük ugyebár, mikor délután haza jött a hivatalból. Meguzsonnázva egy darabig hallgatta azt a barkarolát, amit drága, kékszemű Editkéje zongorázott. Editke ugyan a barkarolát távolról sem neki játszotta, hanem az erdész gyakornoknak, aki mostanában egyre gyakoribb vendég volt a háznál. Viszont a gyakornok nem figyelhetett Editke játékára, mivel a mama kérdéseire kellett felelnie.

- Mondja hát, mennyibe kerül magának a fehérneműje mosatása?

A fiatalember bizonytalan felelt.

- Hallatlan! - álmélkodott rajta a nagyságos asszony. - Látja mi ezt nem úgy tesszük.

Grillusz úr láthatóan kényelmetlen arcot csinált közbe. Mit hánytorgatni - gondolta - fiatalembernél ilyen kényes ügyeket! De hát feleségének effélében szót se szólhatott, csak kikapott volna ha figyelmezteti. Gondolta itt ő felesleges s lehető észrevétlen kiment a szobából. Már imént eszébe volt, hogy megnézi a veranda alatt a futókat.

A veranda hátához Lidi hordott ki egyet-mást a mosókonyhából. És Vágó János is ott állt és épp a rigócsaládról magyarázott Lidinek. Azt mondja:

- Gondolom mégse bántom őket, inkább várok míg lesz kis pujica a fészekben. Egy kicsit megtollasodnak; van egy szép, jó kalicka az iroda hászjáján, az úr nem is tudja; szépen ki vannak faragva lomfűrésszel rajta a cifraságok. Veszek, gondolom, zöld festéket, befestem, bele őket, fognak csiripolni gondolom; nagyszerű! Még gondolom egynek felvágatom a nyelvit, megtanítom fütyölni a marsot.

Grillusz úr tudjuk, a futókat jött nézni a veranda alá s guggon-ülve vizsgálta cvikkerével orrán a tövüket; ám Vágó János azt hitte a nagyságos úr is őt jön hallgatni s csakugyan, most mikor arról beszélt, hogy szedi ki majd a fészket, Grillusz szemei karikára nyíltak cvikkere mögött s úgy tetszett mondani is akar valamit. Ámde viselkedését mi másnak vette volna Vágó János, mint az ő előadásán való jogos ámulatnak s még érdekfeszítőbben magyarázta tovább:

- Máma délelőtt találkozok az öreg Jágerrel. Mondom neki mit fogok csinálni. Azt mondja: hiába barátom a sárga rigó megdöglik a kalickában. Na gondolom a nyavalya bele! Már meg is vettem a festéket. Na megállj, veszem hát én akkor csak a puskát.

- Enye, enye - szólt közbe Grillusz úr.

- Tessék csak várni - intett János - már engedelmet. Kitakarítom a puskát, belé egy marok port, rá fojtást, rá srétet, rá megint fojtást, leverem jól; megyek ki. Az egyik éppen a fa tetején egy kis ágon, ott fütyöl.

- Enye, enye - szólt bele Grillusz úr.

- Tessék csak várni - intett János kissé sértődve is hogy épp a leghatásosabb helyen szakítják meg. - Odateszem a puskát két ág közé. Pukk! Majd kiesett a két szemem. Mint egy ágyú, olyat szólt. Azt hittem bukik össze velem a világ. Az volt, amit délbe hallottak itten. Na de az én rigóm bukik lefelé a fáról. Ez kell nekem.

Itt aztán János levette kalapját s megmutatta benne a két rigó szárnyat szépen szétfeszítve.

Grillusz úr ha ebben a pillanatban kimondja ami belsejében forrongani kezdett, akkor ez így hangzik: - Te gyilkos! te zsivány! te barom! te szívtelen vadállat! útonálló! kötnivaló! takarodj ki innét!... Ám Grillusz úr kicsit sápadtan s kezdődő szívdobogás miatt kicsikét remegő hangon ezzel kezdte:

- Kérem! egy hasznos madarat, eltekintve, hogy...

- Tessék csak várni, engedelmet - intett János - ez még csak az egyik, A másik, ennek a párja az is felrepült. Biztosan mikor látta, hogy ez bukik lefelé. Na gondolom az elment. De látom, hogy csak repked, repked mind a fejem felett magoson. Hátha leszáll? gondolom. Megtöltöm megint a puskát. Jól lepotyolom megint. Hát csakugyan, nem is kell egy perc, az én rigóm leszáll hátul az istállónál az almafára. Megyek lassan az istállónál. Nesze! Odagyújtok ennek is. Na de ez ha megmutatnám hogy néz ki. Mimimind szerte széjjel ment akár a pelyva.

Grillusz úr ekkor már hidegen megfogalmazta elméjében mi lesz lesújtó fekete erre a bárgyú, alávaló dicsekvésre s megint ezen kezdte: - Kérem...

De hát ugyanakkor felettük a verandán megjelent a nagyságos asszony.

- Kérlek csak apa egy pillanatra - intett Grillusz úrnak.

- Mit akarsz? azonnal.

- Gyere csak kérlek - várt a felesége türelmetlen.

- Kérlek, valamit akarok mondani itten - ellenkedett kissé ingerülten Grillusz úr s belefogott: - Egy szegény hasznos madár... Feleségétől alkalmasint szidást kap, ha annak véletlen eszébe nem jut valami Jánosra bízni valója.

- János - szólt, akarom magát valamire kérni.

- Tessék parancsolni! - állt vigyázba legott János. S miután meghallgatta a parancsot, feltette kalapját s elment.

*

Odabenn a szalonban mégis meghallgatták Grillusz urat. S ha feleségének kevesebb érzéke is volt mint várni lehetett, Editke s a fiatalember szintúgy kegyetlen aljasságnak minősítették a rigógyilkosságot. A nagyságos asszony egészen másnemű dolgot akart tudniillik okosan megbeszéltetni Grillusz úr mint családfővel (?) meg a fiatalemberrel. Grillusz úr azonban, ahelyett, hogy megértette volna a dolognak teljes fontosságát, beszéd közben újra és újra visszatért a rigókra.

- Mit akarsz már azokkal a madarakkal? - tört ki végül maguk közt suttogva a nagyságos asszony. - Kiállhatatlan kezdesz lenni! - s gyűlöletes pillantást vetett Grillusz úrra.

Ám Grillusz úr magában már tisztába jött, hogy azt a felháborító gaztettet nem hagyhatja szó nélkül s keményen meg kell mondania annak a lelketlen parasztnak. Legalább felvilágosítja s így tovább. Este kifőzte magában. Csak találkozzék reggel Vágó Jánossal.

Csakhogy csudálatos a véletlen. Éppen másnap, se reggel, se délután nem látta Vágó Jánost. Előbb, vagy azután mutatkozott mint ő hivatalba ment, vagy dolga volt valahol, nem tudni. Ezzel szemben az irodában mindenki megtudta a rigók esetét. Sőt Grillusz úr három barátja előtt arra vetemedett, hogy előre megfogalmazott korholó beszédét úgy mondta el nekik, mint aki azt már el is mondta Vágó Jánosnak s ecsetelte, mint töltötte meg Jánost általa, gonosz tettén való őszinte töredelem.

*

Jött a harmadnap reggel. Az ezredes kertjében egy somfabokor már felvette sárga új ruháját s türelmesebb társai is kezdtek gyenge zöldes színekbe öltözni át. Ám a készülő nászünnephez hiányzott a vidám zeneszó.

Grillusz úrban, hivatalába menet, élénk fájdalommal éledtek meg a kiszenvedett sárgakabátos zenészek. No de legalább gonosz gyilkosukkal volt hát szerencsésebb ezúttal. Ott jött messziről az úton két vödrével. Grillusz úr szíve egy csöndeset s utána hármat erőset dobbant. Már azt is kiszámíthatta hozzávetőleg, hol fognak körülbelül találkozni. Csodálatosabb azonban, hogy titkon már nem bánta volna, ha János hamarabb ér a kapuhoz, bemegy rajta s így éppen máról elhalasztódik a dolog.

Azám, de János szokása szerint letette a vödröket az út közepén. Na ez éppen kapóra jött Grillusz úrnak, csak ne kezdtek volna fejében szép rendben tartogatott mondandói egyszerre összekeveredni, elejök a végivel. Szerencse, egy asszony éppen szóba eredt Jánossal. «Na mégis idegen előtt nem teszem» - vélte kissé összeszedve magát Grillusz úr. Csakhogy, mikor alig volt már pár lépésre tőlük, az asszony elköszönt, János ott állt maga, a két vödör közt, mint egyébkor is nyugodtan várva Grillusz úrra, hogy aztán utolsó pillanatban bökje meg kalapját köszönésre. Ezúttal Grillusz úr köszönt előre:

- Jó reggelt kívánok.

- Jó reggelt - fogadta János.

«Hát elmegyek? Hát nem szólok?» kérdezte döbbenten magában Grillusz úr, mikor látta, hogy lábai valóban tovább viszik János mellett s nem szólítja meg. «Ejnye, mi dolog ez? Gyávaság, hisz itt volt az ideje szólni! De hát most már visszatérjek?»

Valljuk be, Grillusz úr nem sok jó véleménnyel maradt aznap bátorsága s általában maga felől. Az irodában végre is kibeszélte magát lelkiismerete előtt azzal, hogy jobb lesz majd otthon az udvarán délután, beszéd közben, nem így egyszerre rátámadni.

Délután azonban uzsonnára vendégek voltak s Grillusz úr velük lett elfoglalva. Felesége ámulva hallotta, hogy Grillusz úr megint a rigókkal mulattatja vendégeit.

- Megvan háborodva? megint azok a rigók! - esett rá Grillusz úrra dühösen az ajtók közt, míg a szomszéd szobába mentek át a vendégekkel.

*

Csakugyan a rigók túlságig elméjébe furakodtak Grillusz úrnak. Éjjel, álmában asztalnál ült. Előtte illatozott kedvenc falatja az idei csirke. De furcsa, a vendégek közt ott a Vágó János buta, gúnyos arca is, mellette érzéketlen feleségéé s akkor úgy rémlik, hogy ezek az asztalon nem idei csirkék, hanem a két rigó. Egyik látszik, hogy szerte van roncsolva s közben mégis hallja valahonnan a füttyöket: - tilió, tilió, csirj, csirj... Még álomnak is őrület, mit szólnak? «sült rigó fütty.»

Felkelés előtt az ágyban Grillusz úr maga se tudta, hogy támadt szívébe akkora mérvű gyűlölet Vágó Jánosra, mint a mekkora támadt. Gondolta, ha botoznák, vagy kínoznák és sírva, kétségbeesve rimánkodna neki, hogy mentse meg bár egy szavával s neki módjában volna, nem tenné! Üssenek, kutya, megérdemled!... Becsületemre ilyenek jártak Grillusz úr fejében.

*

Hanem, ami még érdekesebb, Vágó Jánosnak aznap reggel csakugyan volt valami kérni valója Grillusz úrtól. A dolog úgy állt, hogy János már rég folyamodni akart valahova irodaszolgának s csak most tudott meg egy jó helyet, ahol a pályázat rövidesen lejárt. Az ezredestől rég megvolt jó bizonyítványa ilyen célra, de aznap vette észre, hogy a ládájában valamiképp olaj ömlött rá s felét megették az egerek. Épp ott, ahol az ezredes aláírása állt. Na most az ezredes Kairóban vagy az ördög tudja hol járt. Hová fordult volna tehát Vágó János nagy bajában, mint a szomszédba s ott is legkivált a nagyságos asszonyhoz.

Grilluszné korán kelő, jó gazdasszony volt s János már ott találta a tornácon. A nagyságos asszonynak sok apró szolgálatot tett János s miután meghallgatta, elvette tőle az írást s bement Grillusz úrhoz. Grillusz úr azonban ez egyszer megbicsakolta magát.

- Kérlek - így szólt - tudod te mi volna ez? Okirat-hamisítás! Legkevesebb két havi fogház. Neked édesem ez mindegy ugyebár... És még gondoljuk hozzá kiért? Egy ilyen lelketlen emberért, aki szívtelen pusztítja a hasznos madarakat s eljön vele még dicsekedni.

- Meg vagy már zavarodva! újra ezekkel a madarakkal hozakodsz elő? Hát neked több egy rongyos rigó, mint egy ember jövője? Jól van különben, ez az utolsó az életben, hogy valamit kérek tőled, majd leírom én, vagy leírja Edit. De várj!

Erre igazsággal az következett volna, hogy a nagyságos asszony duzzogva kilebegjen a szobából, ám ő inkább valami igazítani valót talált egy párnán.

Grillusz úr erre nézett, arra nézett, többek közt egy trubadúr képre a falon, mint egy tanácskérőleg, ingadozott, végül zordan összeráncolta szemöldökeit:

- Jól van kérlek, megcsinálom, zárjanak el egy... azt akarta mondani... gyilkosért, de ezt mégis megsokallotta s ingerülten kikapta felesége kezéből az írást. - De azt meg fogom neki megmondani, hogy az, aki az ártatlan madarakat gyilkolja...

- Neki is megmondod? - kiáltott fel felesége, már elfelejtkezve a rigó ügy részleteiről. - Hát kezd elmenni az eszed, folyton azokkal a madarakkal, hetek óta mindenkinek elmondod s bennünket gyötörsz.

Igen, ebben a pillanatban már Grillusz úr is belátta, hogy nem volna szép tőle, hogy most hozza elé vétkét Vágó Jánosnak, mikor éppen rászorult. Nem - gondolta - most nem szól. Hazudnánk azért, ha azt állítanánk, hogy Grillusz úr, mialatt a tükör előtt keficskélte szürkülő haját, nem ismerte be csípős gúnnyal, nagytitkon tükörbeli másának, hogy nevetséges pupák, eltekintve attól, hogy okirat-hamisító.

 

[+] Valamiért meg kell jegyeznem, hogy ezt a kis beszélyt 1914 tavaszán írtam.