Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 3. szám · / · Fenyő Miksa: Herczeg Ferenc

Fenyő Miksa: Herczeg Ferenc
(Aranyhegedű. Regény. - Kék róka. Színjáték három felvonásban.)
II.

Kék róka. Herczeg Ferenc új színművében regénye elemeinek számos változatával találkozhatunk. Bár úgy halljuk, hogy a színmű ötletét egy régebbi elbeszéléséből vette, előttünk kétségtelennek látszik, hogy Az aranyhegedű-re vonatkozó tanulmányok nélkül ez a színmű - legalább mai formájában - nem igen íródott volna meg. De úgy valahogy a színműben minden emberibb mértékre redukálva, egyszerűsítve, sőt elközönségesítve. Arató István nagyszerűségein a Kék rókában ketten is osztoznak: Pál tanár, a tudós és Sándor a világfi. De itt Pál tanár már nem tabu: az író láthatóan lemondott arról, hogy úgyszólván testével fedezze. Már tudománya is komikusabb mint Aratóé, az édesvízi hydrákkal foglalkozik: sorsa is szerényebb: felesége hűtlensége nem vált ki benne viharokat, nem kavarja fel lelke dús aranytartalmát, nem röpíti szédítően magas régiókba, ahol Ember Máriával foghat kezet, hanem lenn marad a lapályon és kénytelen beérni a kellemetes és erélyes Lencsi otthoni sütésű gyöngédségeivel. Arató István szuggesztív természete, válságos pillanatokban való éleslátása, felülemelkedése dolgokon és embereken, inkább a másik férfialaknak Sándornak jutott örökül - de mennyire hozzáformálva kipróbált színpadi típusokhoz - gondolatai, mozdulatai, szavai - és mennyire számbavéve az alacsonyabb ízlést, közönségünk esztétikai igénytelenségét. Talán még Cecil alakja a legértékesebb, vagy legalább is a legalkalmasabb arra, hogy fantáziánkat foglalkoztassa és az író ujjmutatásai nyomán alakját tovább fejlesszük. Ha behunyom a szemem és nem veszek tudomást az első felvonás gyámoltalanságáról, nem keresem, hogy Cecil kivel csalta meg urát (mert a csábító Trill báró figurája őrülten kijózanító körülmény), csak magát a tényt tekintem: nyugtalan vérű asszony, érvényesülni törekvő gazdag egyéniség, melyből száz út vezet száz ismeretlen táj felé, ha száz útja közül egyik sem visz el az egyetlen emberhez, aki után tudva és öntudatlanul vágyódik, akit minden szerelmeken keresztül kerget ez kétségtelenül a tragikumba veszejt - ha pusztán Herczeg drámájának ezt a gesztusát tekintem, akkor nem tagadhatom meg érdeklődésemet és szimpátiámat az asszonytól. Ahol mindezek a mozzanatok tragikummá sűrűsödnek, s kirobbanásukban sorsokat, emberi közösségeket vetnek szét (mert mindig arról van szó, hogy akik eddig egymáshoz tartoztak, többet ne tartozzanak egymáshoz), - a második felvonás befejező jeleneteiben hirtelen nagyot lendül, emberi magasságokig emelkedik Herczeg Ferenc drámája. Az asszony tudja, hogy Sándor előtt (a férjnek is, az asszonynak is barátja) nem titkolhatja esetét. Sándor egy féltékeny, megcsalt szerelmes mániákus kitartásával veti magát a nyomra, mely az asszony hűtlenségéhez vezet (a szó tulajdonképpeni értelmében mindig csak a férj iránti hűtlenségről van szó), a buta Trill báró leleplezésével az asszony szemében kalanddá aljasítja cselekedetét, megvető szavaival állandóan ostorozza az asszonyt, pellengérre állítja önmaga előtt s akkor az asszony, hogy véget vessen ennek a lelki zsarolásnak, megmondja férjének: «...én megcsaltam magát.»

Pál (ijedten, szelíden): Mit csinált, drágám?

Cecile (eldobja a cigarettét, idegesen kiabál): Megcsaltam magát!

Pál (szünet után, sápadtan): Hogy maga engem, hogy maga engem megcsalt?

Cecile (Sándorra mutat): Ott a vádló.

Sándor (meg akar ugrani, a főbejáratig sompolyog): Azt hiszem, ennél a családi jelenetnél felesleges vagyok...

Cecile: Dehogy felesleges! (Karon csípi.) Az erény tűzbe ugrott... Maga követelte a tragédiát... Tessék itt van! Hívják a szerzőt, hát ne bújjon el kérem! (Elővezeti.)

Pál (Sándorhoz): Ez komoly?

Sándor (egy kézmozdulattal Cecile-re hárítja a szólást.)

Cecile: Nem kedves uram! Én megteszem azt, hogy a fejemet odahajtom a bárd alá, de én nem nyakazom le magamat. Az a hóhér kötelessége és én tartok a rendre...

Ezért az egy becsületes jelenetért, melyben Varsányi Irén elragadó, nekem örökre emlékezetes művészettel érvényre juttatta Cecile alakját, sok mindenfajta nyegleséget, kikentséget megbocsát az ember a darabnak. Az első felvonás, meddő és unalmas szócsatáit; itt talán a leghalványabb a dialógus, egyetlen reliefet sem tud kidomborítani, a darab egyetlen alakja iránt érdeklődést kelteni. A színmű személyeinek ingadozó, marionettszerű beállítását: ez a szegény Paulus hol egy fölényes bölcset, hol egy korlátolt tudóst, hol a felszarvazott férj komikus figuráját kénytelen játszani, aszerint, mint az írónak a cselekmény továbbviteléhez, pillanatnyi sikerek csiholásához erre szüksége van. Sándor metamorfózisait, a fölényes gavallér jasszos komiszkodását, stupid gőgjét, az egész színműben a dialógus erőltetett s sznobos műveltségéhez mért szellemességeit, melyekkel emberibb embereket is ki lehetne végezni mint Paulus, Sándor és a többiek, az eredetiségtől való diszkrét tartózkodást, Dumas-ra (A nők barátja) és Molnár Ferencre (aki fajsúlyban különb s ha elhibázza, hát igazábban hibázza el) emlékeztető szellemességeket és dráma-fogásokat.

Mindezt, mondom, elnézi az ember, mert a második felvonásban tíz igaz mondatot talál s mert végül is az egész darab nem tartozik az unalmas genrehez. Amihez persze igen nagy köze van a játéknak.

*

Nem hallgathatom el még a következőket:

Olcsó elgondolás és olcsó siker volt, hogy Herczeg Ferenc ebben a darabban Milka százados különben is viharverte alakját egész Trill báróig bárgyúsította és ezzel majdnem lehetetlenné tette számunkra Cecile alakjának megértését. «A férfitól nem látta az embert», állapítja meg Sándor a kifüstölt udvarlóról. «Nem kell neki az asszony szépsége csak a hírneve» mondja később róla. De hogyan, hát a szerelmes Sándor számára kevésbé volna probléma az asszony dolga, ha Trill báró szintén volna valaki: világjáró úr, vagy ázalag tudós, vagy ország egyik legerősebb koponyája - s neki ezzel a méltóbb ellenféllel kellene kemény harcban, a tegnap lovagjaihoz méltó harcban megküzdenie. Az írónak persze le kellene mondania a Xénia hercegnő vicces ötletéről, a Trill báróval való egész mulatságos jelenetről, de viszont olyan összeütközésre adódna alkalma, melynek megcsinálása komoly művészi feladat elé állította volna az írót. Herczeg Ferenc, mint az utolsó tíz évben írt munkáiban annyiszor, a dolog könnyebb végét fogta.

Levegőtlen az egész darab. Egy pillanatra sincs meg az embernek az az érzése, hogy ezek az emberek s minden ő cselekedetjük itt a mi közelünkben, szomszédságunkban megy végbe; hogy ezek az emberek a mi asztalunkhoz ülnek és a mi borunkat isszák. Úgy valahogy erre az estére, ennek a közönségnek szedte elő őket az író s formálta őket ötletszerűen, ahogy tudta, vagy ahogy hatásosnak látta. Csupa kétes alak, csupa titokzatos idegenszerű egzisztencia - tessék csak megfigyelni, egyetlen sincs közöttük valamely kenyérkereső pályán - még szerencse, hogy szavukban, fogásaikban egy-egy ismerős színmű íróra bukkan az ember. Másrészt azonban az író minden nagyképűség nélkül adja őket, becsületes igénytelenséggel s aki így fogadja a darabot, annak - ismételjük - harmadfél elég mulatságos órát jelent.

*

A Vígszínház művészeiről ebből az alkalomból őszinte elismeréssel kell szólanunk. Ambiciózus és megértő rendezés csodákat mível Herczeg új drámájával. Minden a helyén volt: színek, szavak, bútorok, emberek, egy felesleges vagy ízléstelen gesztus nem zavarta a dráma menetét. Ami nemesebb anyag kínálkozott a darabban: abba élet varázslódott; a kirívó, vagy közönséges dolgok pedig a rendezés nyomán lehalkultak. Varsányi Irén komoly művészi munkáját nem tudom eléggé megdicsérni. Mindig is szerettem a színpadon, de mindig az volt az érzésem, hogy elragadó egyénisége az, mely a deszkákon érvényesül, holott A Kék róká-ban való szereplése óta kétségtelen előttem, hogy ez az egyéniség egy igazi alakító tehetséget, gyönyörű színészi temperamentumot szolgál. Egyenletes, minden kirívót letompító játékáért Csortost is elismerés illeti meg. Általában mindenki annyira a helyén volt, hogy a Vígszínház a darab sikerének oroszlánrészét joggal vindikálhatja magának.