Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 3. szám

Déry Tibor: Lia
Rövid történet

«Kissé sovány vagyok», gondoltam és felemeltem a fejemet a vánkosról, vizsgálgatva a combjaimat.

«Kissé sovány, de azért erős, ugye?» - szóltam oda a már legalább negyven éves szakácsnének, aki gyerekkorom óta ismert és kíváncsian figyeltem az arcát, amikor kissé reszkető kezekkel végigtapogatta és simogatta a lábaimat.

Egy kicsit hagytam, s mikor - számítva erre - hirtelen kitágulni láttam a szemét, gyorsan kiugrottam az ágyból és mély has hangon, lassan bólogatva a fejemet, odaszóltam neki: «De Anna!» úgy, hogy az öreg nő arcba szökellő vérrel némán kisomfordált a szobából.

Megelégedve ittam ki a kávémat és hosszas és erős mosakodás után kimentem az utcára.

«Ni, milyen tele van az utca», gondolom és lassan, hosszú és súlyos lépésekkel megyek előre, lehajtott fejjel.

«Ezer koronám van még körülbelül, ha takarékos vagyok, még egy évig bírom. Lassú és hosszú munka. Nagyon nehéz. Egy év múlva kész kell, hogy legyek. Kész leszek és ha beleszakadok. Azután beállok valami irodába és úgy keresem meg a kenyeremet egy-két évig, akkor meg már lesz pénzem elég és majd mindig dolgozhatok. De amikor kezdtem, nem gondoltam-e, hogy egy félév múlva kész leszek és azután nem lettem kész és egy újabb fél évet szántam rá és megint nem vagyok kész. És most még egy év. - Mindent pontosan kiszámítottam, de hátha csalatkoztam és megint nem lesz elég?»

«Halló! Endrei úr! miért csikorgatja a fogát!?»

«Tessék? Oh semmi! Csak próbálom, hogy nem-e fáj. Alászolgája!»

«Egy éven túl pedig holtbiztos, hogy nem bírom tovább pénzzel. És ha addig se leszek kész és abba kell hagynom... akkor inkább főbe lövöm magam. Nem! Kész leszek! Összehúzni az idegeket. Kicsire a testet! És a fogakat összeharapni és úgy rohanni előre összegörbülő háttal.»

Fél kézzel eltoltam magamat egy oszloptól, amelyiknek majdnem neki mentem. Gyönyörű idő van, Istenem! Villámló fehéren fénylik a márciusi nap és magasan a fejem fölött, a háztetők között sebesen huhog a szél. Amott most épp bevágott egy ablakot, a cserepek a negyedik emeletről zuhognak a földre. És az ablaknál rémült arccal, kibontott hajjal és derékig látszó meztelenséggel megjelenik egy nő. «Hm! fiatal és hogy csókolja a nap a dagadó melleit.»

Most meglátta, hogy felfelé néznek és gyorsan visszahúzódik.

«Miért? Ott állni fenn, elérhetetlen magasságban meztelenül és látni, hogy az egész széles utcán a fekete kalapos férfifejek hogy fordulnak mind felfelé és az ezer égő szem hogy tapad a testére és kívánja, isteni mulatság! Szűziesen bután szemérmes! Hisz oly magasról nem ismerheti meg senki!»

Tovább ment és csak a gátaknál vette észre, hogy messzire kijutott a városból. A hullámok lassan gördülték, neki a partnak, szürke, bársonyos volt a víz, csak a végéről, ahol a tenger már lefelé görbül, villámlottak a megtörő hullámok éles, fehér csíkjai.

Lefeküdt a napsütéstől forró fövényre. A part végig buckás, benőve szürkés, ritka fűvel. Előtte széles, hosszú homoksáv, mert apály van, mögötte egy óvatosan emelkedő kis dombocska, az egyetlen emelkedés messze vidéken. Az is csak olyan próbálgatás, hogy milyen is volna az ha itt hegy volna.

Belefúrta a fejét és kitátotta a száját, meg kitárta a kigombolt, meztelen mellét a rohanó szélnek.

«Kész leszek», kiabálta bele az égbe, «kész». És belemarkol kétoldalt a földbe, ami hordja, érzi, ahogy teste végignyúlik a földgömbön, kezével mind mélyebben fúr, a beleit markolja és fogja az egész nyomorult kis gömbnek. És aztán lassan elengedi, a meleg homok szétporzódik a kezében, a vér melegen és lassan fut a testében.

«Kész leszek».

«Most nézem a tengert. De nem lehet. Elnyúlik és elfut a szemem elől. Szemérmes és puha. Ha simogatni akarnám, elhajolna a kezem elől, mint egy nevető asszony, akit csókkal keresek.

És mély, mert nem látok bele. Belesüllyesztem a szemem és fúrom lefelé és várom és akarom: átlátszó legyen és nyíljon ketté. És abban a pillanatban meggörbül ott a víz, domb támad és a hullám hahotázva fut a partnak. És ezer hangján zúgva nevet a tenger.

Most jut eszembe, hogy köszöntem annak a nőnek ott az ablakban. Vajon észrevette? Igen, mert egy pillanatra rám nézett és akkor pirult el sötétvörösre az arca. És akkor még egyszer gyorsan megemeltem a kalapomat, hogy azt higgye, hogy régi ismerőse vagyok és most bizonyára a szobában ül és keservesen sír, hogy észrevették, megismerték, amikor meztelen volt. És minden férfiismerősének kutatva fog az arcába nézni és aztán elpirulni, hátha ő volt, aki látta. És remegni fog és félig meggyalázva érzi magát. Hónapokig kerüli majd a társaságot. Hahaha! És az első tolakodó csóknál sírva fogja érezni: «oh! velem már mindent szabad, az egész utca kurvája voltam.»

Mögöttem a dombon kis vörös folt jelent meg, egyre nagyobbodva. Egy napernyő volt és alatta egy fehérruhás nő. Karcsú fehér nyaka van és büszke, fekete szemű arca. Azt hiszen, fekete szeme volt. Miért nem vesz észre?

«Hoihó, a szoknyája alá látok, kisasszony!»

Rám néz, azután lassan megfordul és elmegy.

Azt hiszem, mégsem kellett volna ezt mondanom, bár igaz, hogy megóvtam attól, hogy szemérmetlenül tovább is lássam.

«Eh - bánja a fene.»

Felkelt és tovaindult. Lement egészen a vízig. A homokon szerteszéjjel ragyogtak a fehérre mosott kagylók, feljebb, ahova a tenger dagálykor se ér el, a süppedő fehér porban éles élű, zöldesszürke, ritka fűszálak remegtek, ide-oda himbálództak a szélben. Messzerohanó vonat hosszú füttye vágott bele a tenger zúgásába, teste lassan kinyúlt a nyújtózkodó, éles hanggal.

«Oh! nyugodtnak lenni, mint a tenger! Ha háborog és az eget verik a hullámok, akkor is nyugodt mélyről jövő, görcsös nevetés az és hogy futunk előle, fázó emberek!

Emlékszem négy év előtt, gyerek voltam még, gimnáziumba jártam - akkor volt körülbelül, mikor a Lakatost véresre vertem és agyrázkódást kapott - éjjel ott feküdtem fenn a dombon. Milyen jó is nekem, hogy egyedül vagyok, úgy éltem akkor is, ahogy akartam. Vihar járta a vidéket, az ég felhőkkel fedett, minden fekete, csak a hullámok fehér törései világítottak. Gödröt ástam a homokba, abba feküdtem. Igaz... és akkor egyik agyonhasznált iskolakönyvem hirtelen széjjelrebbent és a fehér lapok szerterepültek az egész parton... Emlékszem! és egy-két órával rá partra futott egy kis vitorlás csónak. Két vagy három férfi, csuromvizes ruháikat a szél hangosan paskolta testükhöz, valami hosszú fehér tárgyat emeltek ki a csónakból. Egy fiatal leány volt, a félelem ölte meg, szívszélhűdés érte. Délben indultak el, a vihar kicsapta őket a nyílt tengerre.

Ott álltam közöttük és mialatt beszélték, hogy hogy történt, bámultam, Mi ez?... Hát lehet? Hogy valaki úgy kapaszkodjék az élethez! Holott érezhette és tudta bizonyára, hogy semmi különös, nagyszerű nem fog az életében történni. Néztem az arcát. Csinos, szőke arc, nyitva felejtett, ijedt szájjal. Széles csípőjű, olyan, mint akinek bizonyára négy-öt gyereke is lesz. Idegen volt, előző nap érkezett egyedül a városba.

Vagy volt benne is valami erő, amiért muszáj volt élnie, vagy mindegy hogy mennyit és mit teszünk, alkotunk! Van valami összefüggés minden ember között és hiányzik-e a többieknek, ha egy idő előtt eltávozik? És ezt érzi mindenki, amikor nem akar meghalni?

Rettenetes! Mennyi, mennyi ember van és mindegyik fontos! Minek, kinek, muszáj akkor lenni, hogy az emberek görcsösen tartsák össze a kezüket és imádkozzanak: csak ez maradjon meg, oh Istenem!

De lehet-e valaki oly rettenetes akaratú, hogy ezreket, milliókat tudjon pótolni? Vagy nem is kell... nem is szükséges és talán nem is jó?

Talán csak ez jó: élni, gyerekeket szülni, szeretni és így tovább és a haláltól halál árán is félni.»

És akkor sokat tanultam. Végigsimogattam a leány szép testét és sajnáltam hogy meghalt.

«Bizony, bizony, nem szabad senkit sem bántani. De ha belülről jön valami, ami széjjelfeszíti a vért, hogy az ujjak hegyén kifröccsen és a halántékon az erek a szétpattanásig dagadnak, hogy muszáj menni, rohanni, előre és nem nézni, kire lépek, kit taszítok el az útjából?»

Dél volt már, a nap egyenesen tűzött kopaszra nyírt fejére. Lassan visszafordult és amire a dombra ért, a városból idehallatszó harangszó három órát csengett. Az egész vidéken egy lélek se járt. Csak nagyon messze, ahol a fürdő van, apró fehér testek mozogtak a zöld vízben.

Befelé indult a városba. Női láb nyoma, kicsi és a sarok erősen lenyomódva vezetett el előtte nyílegyenesen.

«Nem lehet más, nem jár erre senki. Milyen nagy a lépése.»

Követte vigyázva, szimatolva és egyszerre a lábnyomok összezavarodtak. «Soká állhatott itt hátrafordulva.» És azután tovább ment. Eltért a városba vezető útról. Merőlegesen, jobbra. El a várostól. Amerre nem járnak.

«Itt feküdt.» A homok fel volt túrva. S egy fehér zsebkendő feküdt a közelben, össze-vissza szaggatva és nedvesen.

Felemelte. Letisztította a ráragadt homoktól. S fejét csóválva zsebre dugta. Aztán megint eldobta s ment... egyenesen a városba.

Az utcákon délutáni csend és forróság, amit csak néha hűtöttek le a falak közt keresztüllökődő sós, vízszagú szélrohamok.

A ház előtt a falhoz söpörve feküdtek még az üvegcserepek. Felnézett. Az ablakban piros napernyő lógott.

«Az ördög vinné már el ezt az utálatos sárga táblát: Kovács S. Fűszerkereskedése. Agyonidegesít s majd megvakulok tőle. Egyszer össze fogom törni.»

S dühösen elment a város másik végére a zsidó fűszereshez, ahol ugyan piszkos kezű segéd szolgálja ki az embert, de nincs sárga cégtábla.

«Jó napot», nyitott be és összerezzent, amikor az ajtó nagy dörrenéssel becsapódott. A bolt tele volt legyekkel.

«Egy koronáért kérek sonkát és kenyeret hozzá. Különben negyvenért is elég lesz.»

«Nos mit néz úgy rám, igen, ez az ebédem.»

Amikor kívül volt, egyszerre elkezdett szaladni.

Hallott valamit, hogy a boltból utána kiabálták, hogy ott felejtette az ebédjét.

«Ha elfújta a szél vagy valaki felvette! Istenem.»

Mind gyorsabban szaladt. Az üres utcákon kongtak a lépései. A város végén hirtelen kicsapódott egy ablak s egy borzas fej nézett utána csodálkozva.

Már messziről látta fehérleni.

-

Alkonyodott, amikor hazafelé indult. Elkerülte azt az utcát és szűk mellékutcákon ment, nehogy találkozzon vele.

«Már megmondtam Anna,» nyitott be a konyhába, «hogy ne vegyen nekem a maga rongyos pénzén semmit, érti?» és kilökött a lábával egy csomó süteményt. «Ha még egyszer megteszi, a kontyánál fogva akasztom fel, és addig forgatom, míg kötéllé csavarodik a haja. Szemtelen.» És dühösen bevágta az ajtót.

-

1916 április 17.

Ma este van huszonnyolcadik napja, hogy nem mozdultam ki a szobából. Szakadatlanul dolgoztam, éjjel-nappal és most valami szorítást érzek belül az agyamban. Nem mintha fáradt volnék. Megtettem ezt már máskor is és még különbül. De a csak 3-4 órai alvástól gyűrűket érzek a szemem alatt s a halántékom komikusan besüppedt. S már valami lázfélében járok az utolsó napokban, a fejem állandóan forró s az előbb hogy a nyitott ablakhoz álltam és a sós vízszagot éreztem, amit a tenger felől hozott a szél, majd kiszakadt a tüdőm egy tudomisén miért jött sóhajtásban. Holott meg vagyok magammal elégedve és kitűnően érzem magam, csak Anna folytonos jajgatásait unom már végtelenül, aki folyton azt mondja, hogy tönkre fogok menni, hogy még jobban lesoványodtam és így tovább. Nevetséges!

Hogy ezeket itt mind leírom - nem is tudom miért teszem. Igaz ugyan, hogy nincs senkim, akinek levelet írhatnék, vagy akit magam elé ültethetnék és beszélnék egy kicsit magamról, hogy hogy haladok a munkámmal, de... kell a fenének!

El kellett mennem hazulról és csodálkoztam, mikor a fűszerkereskedő segédje részvétteljesen kérdezte, hogy mi bajom. S ha reszketett is egy kicsit a térdem, feljogosít ez mindjárt akárkit, hogy magánügyeimbe beletúrja az orrát?

Szóval, minek tagadjam, kissé ingerültté tett ez a tolakodás és tényleg kevéssé fáradt is lehettem, mert alig hogy kiértem a partra és a domb előtt, a szokott helyen lefeküdtem, már el is aludtam.

Egy egész napot aludtam elég könnyelműen, tudniillik csak másnap este ébredtem fel, tűnődve, hogy világos volt-e, amikor kijöttem, vagy éjjel. Később azután a segéd világosított fel kérdezősködésemre, hogy este szólított-e meg a házam előtt, vagy reggel és én elszégyelltem magamat, amikor ő még megjegyezte: hogy tényleg, ő mindjárt látta, hogy rosszul érzem magam.

Erős és friss voltam, amikor felébredtem. A levegő és a homok is egész meleg volt még a naptól, úgy, hogy még fürdőt is vettem a majdnem langyos vízben és aztán a hátamat tartva a szélnek részint, részint pedig a zsebkendőmmel szárítottam meg magam.

Utána gyorsan be kellett mennem a városba, mert Anna névnapja volt és egy csokor virágot küldtem neki. Tudniillik négy-öt évvel ezelőtt volt egy udvarlója, aki valamilyen szerencsétlen körülményeket emlegetve, elhagyta. Azóta is azt hiszi, hogy névnapjára tőle kapja a virágot. Hehehe!

Amikor megint visszaérkeztem a gátakhoz, már 9-10 óra lehetett. A várossal ellenkező irányba mentem, a víz mellett. Azt hiszem, nagyon messzire juthattam, a lámpákat már alig láttam csillámlani, egy óriási sárgás gőzpamacs gomolygott a levegőben, alatta lehetett a város.

A szárazföld felőli vak sötétségben néha idevillámlott a dombon elhelyezett fehér zászló, amint a szél ide-oda csapta. A tenger felől világosabb volt, az ég felette sötétzöld és messze, mélyen benn a vízben, mint egy hunyorgó szem, a világító torony vetette szerte-széjjel sárga fénycsóváit.

Oh! milyen gyönyörű! Oly nyugodt vagyok, úgy képzelem: egy mereven fekvő, kőből faragott síremlék, fekszem a meleg homokban, felettem és körülöttem a meleg éjszaka, amott a meleg víz, mind engem babusgatnak, körülölelnek, cirógatnak, csókolnak. Jön szemtelenül röhögve a szél, belefut a kabátujjaimba, a nadrágszáramba, az orrlyukaimba, tátott szájamba, cibálja a hajamat. «Hahó, te illetlen, nem tudod, hogy szobor vagyok?»

S azután felállok, megyek, egészen közel a vízhez, egész közel, tölcsért csinálok a két kezemből, s ordítom: hoi-hoo, hoi-hoo! S a hang száll a tenger felett, ringva a hullámokkal, szélsebesen, messze, amíg partot nem ér egy szigeten s ott neki szalad zörrenve egy kivilágított kunyhó ablakának, hogy a szép szőke halászlány ijedten felüti a fejét és gondolja: a vízbefúltak sóhajtoznak a tenger fenekén.

Akkor a sziklás part egy barlangjából kiugrik fenekedve egy nagy, bozontos, szőrös fickó és megakarja fogni a tengert, rávet egy nagy, zöld hálót, amit épp akkor font a szakállából kitépett szálakból. És a tenger feldühödik, háborog és zúg, a hullámok beleszaladnak a háló réseibe és feszítik, hogy széjjelszakadjon! De az erős és nem enged. És nagy kínjában sóhajtozni kezd el a tenger, hogy a szép szőke halászlány az ablakhoz fut és bezárja: künn vihar jár, le kell feküdni.

Akkor a vízből kilép a tenger fehérbőrű, aranyhajú lánya, Oriola. Beleül a szőrös fickó ölébe, cirógatja a szakállát, simogatja a pofáját, piciny lábát csókra nyújtja, kebleihez vezeti a kezét. És amikor a fickó a hálót fogó jobb kezével csípője után nyúl, elengedi a hálót, a tenger nagy, habzsoló szájjal befalja és megnyugszik, Oriola pedig kisiklik a szőrös kezeiből és visszafut a tenger fenekére.

És akkor a fickó dühösen ordítva visszabújik a barlangjába és kezdhet megint előlről új hálót fonni.

Oh, szép Oriola! Szűz és szemérmetlen. Hogy táncolsz a tenger fenekén és hogy neveted a téged áhítozó, meztelenséged látott fenevad kínjait. Ha kinyújtanám érted két karom, feljönnél, ugye, lágyan hozzám lépnél és ha markolásra nyitnám a kezem, elhajolva félreugrol, ugye, szűziességedet féltve. S jobb oldalamról a balra tűnsz, balomról messze el, már ott lépkedsz a vízben, befelé a tengerbe, hogy a szívem szakad meg, ahogy utánad nézek. De te könyörületes vagy ugye, két puha kéz fogja le a szemem, s ahogy lehajolsz, illatos hosszú hajad az arcomra hull. S hátrakapok, csengő nevetés gördül a levegőben, te ott állsz már a tenger közepén, hullámba süllyedve.

Nem tudom miért, sóhajtanom kellett. Szégyellem bevallani, egy pillanatra ezt éreztem: be egyedül vagyok. Ez természetesen egyáltalában nem tényleg az egyedülvalóságon való bánkódás, hisz az egyedüllét kell, különben nem tudnék dolgozni. És különben: egyáltalában nincs szükségem emberekre. Ha jól sejtem, ennek a sóhajtásnak belül, egész mélyen, erotikus vonatkozásai vannak. Egy nő kellene, egy kis nő, de csak amúgy. Amit egy-két napon belül elintéz az ember. Valami szobalány vagy parasztlány, akit minden izé nélkül meg lehet... Az könnyű! S ha jól emlékszem, a zsidó boltban kiszolgáló lány biztatóan nézett rám. Egészen csinos, szőke.

S rászoktatnám: csak semmi szavak, semmi érzelem. Minden héten eljöhetsz, ha zavarsz, elküldelek, ha kellesz, itt maradsz. Semmi virág, ajándék, mert arra nincs pénzem, én épp annyit adok, mint ő.

Így lesz!

Felkeltem, hajnalodott. Kinn, a láthatáron már veres sávban égett a tenger. Sirályok repültek lomhán a fejem felett éktelen sivítással. A víz szélén nagy döglött hal feküdt, fehéren csillogó hassal, emlékszem reá, mert kellemetlenül hatott a hulla tudata. Szabad ilyenkor akárminek is elmúlnia?

A fényes, rezgő levegőn keresztül ugatás hallatszott. Kedves, mély ugatás, olyan, mint amikor a kutya örül s jókedvében még a nap után is kapkod, hogy megnyalja.

Szép, nagy barna kutya volt, igen okos szemű. Tíz lépésre tőlem a földre feküdt s úgy csúszott felém, farkcsóválgatással bizonygatva legfelsőbb jóakaratát, s néha viccesen vakkantva lökte ki a fejét a legyek után.

Oh, nem tud ő most semmire sem haragudni.

Kénytelen voltam én is hasra feküdni s úgy játszottunk egy darabig, hol én toltam lassan előre a kezemet s ő kapott a lábával utána, hol megfordítva, s ha ilyenkor nem sikerült megfognom, örömében vagy tízszer is megfordult a saját tengelye körül s keresztülugorva rajtam, még a hajamat is megcibálta feddőleg, hogy hogy lehetek ilyen ügyetlen?

Ezt az egészet azért voltam kénytelen elmondani, hogy érthetővé tegyem, hogy a fejembe szállt a vér, amikor így hasmánt feküdtem s hogy azután véletlenül hátranéztem s megpillantottam a piros ernyős nőt és gyorsan felugrottam, hát bizonyára azt hitte, hogy szégyellem magam s attól oly vérvörös az arcom.

«Jó napot kisasszony - mondtam és oldalba rúgtam a kutyát - az ember néha úgy játszik, néha nővel, néha kutyával, az körülbelül egyre megy. Persze a kutyának nincs oly szép fehér bőre és oly karcsú lába mint a kisasszonynak, amint azt alkalmam volt az ablakban és a dombon megfigyelni. De végre a kutya is csak élő lény és én egyáltalában nagyon szeretem az állatokat különösen a nőket és a kutyákat. Hogy ezeket nem lehet együtt említeni? már miért ne lehetne? Mit is mondtam, ja igaz! Ne tessék azt hinni, hogy zavarban vagyok, oh nem kedves kisasszony, én férfi vagyok, nő előtt nem jöhetek zavarba, nincs bennem szemérem. Igen, a nevem, meg tetszik engedni, hogy bemutatkozzam, Endrei Tibor vagyok, a városban nem igen ismernek, de azért például van hitelem a boltosnál és a nők is ismernek, oh persze! Például a zsidó fűszeresnél tessék csak megkérdezni a kiszolgáló lányt, hogy nem-e ismeri Endrei Tibort? hehehe, hogy nem-e ismeri. De hogy ismeri! Például épp ma éjjel volt nálam látogatóba s most csak azért jöttem ide, mert egy kicsit fájt a fejem. És azután tessék megkérdezni a...... De különben, ugye bár, úri embernél fontos a diszkréció. Persze nem kiszolgáló lányokat illetőleg. Oh, ha például......»

Nem jutott eszembe, hogy mit mondjak neki tovább és a szemébe akartam nézni, mert idegesített, hogy egy szót se szól, folyton csak néz, nagy szemmel, mintha csodálkozna. Akkor vettem észre, hogy már nem is áll előttem. körülbelül 100 lépésnyire van már a nyitott piros napernyőjével s láthatólag igen sietett.

Leültem a földre és a fejemre tettem a kezemet. Istenem! Őrültség! hogy lehet ilyeneket beszélni. Mi az? Mi az? Azt fogja hinni, hogy bolond vagyok. Hát nem mondhattam volna meg neki szép rendesen, hogy így, meg úgy és ennek hínak és esetleg az időről beszéltem volna bevezetésnek, hogy szereti-e a szelet, oh, én úgy szeretem, csak zúgna, zúgna, folyton, azután elbeszéltem volna neki, hogy láttam ma éjjel Oriolát.

Utána futottam, nem lehetett így elengedni magamtól. Nagyon messze volt már. De azért egy pár perc múlva már meghallotta a dobbanó lábamat, a mellem zihálását.

Istenem, ő is elkezdett futni! Sírni szerettem volna dühömben, hogy most megint ráijesztettem. Összeszorítottam a fogamat. Egy pillanat alatt utolértem.

«Kisasszony», hörögtem, s olyan erősen rántottam meg a karját, hogy mind a ketten majd elestünk. «Kisasszony, tessék csak várni egy pillanatig, kérem, könyörgöm, sírok, ne legyen kegyetlen, megölöm magam, becsületszavamra, engedje megmagyarázni, hogy az előbb őrült voltam, illetve rosszul éreztem magam, mert a földön feküdtem sokáig, egész éjjel, nem is igaz az avval a kiszolgáló leánnyal, és a fejembe szállt a vér és nem tudtam, hogy mit beszélek.

Oh! most már nyugodt vagyok. Hallgasson csak meg, hogy milyen nyugodt.»

Visszafordultunk és egymás mellett mentünk és folyton én beszéltem, a szavak kiszakadtak a torkomból, hevesen hadonásztam, az arcom egészen piros volt. Nagyon sokat beszéltem. Ő egy szót sem szólt.

«Oh, köszönöm, hogy megállott» - mondtam többek közt - «és hogy most itt velem sétál. Milyen boldog vagyok, Istenem! milyen boldog! Ha repülni tudnék, keresztül suhognék a levegőn, mint egy szitakötő, csillogva és remegve a boldogságtól. Vagy akar valamit, van valami kívánsága, oh, bár volna! Belevetem magam a tengerbe és meghalok, ha akarja! Eleget éltem, hogy ezt a napot is megértem. Ugrálni tudnék, rohanni előre, amíg kimerülve össze nem rogyok. De maga mellett akarok maradni. Sűríteni a boldogságomat, hogy érjen, mint a gyümölcs. De tudom, egyszer ki fog törni, széjjel robban és el fogok ájulni, mint a dús virágszagtól.

Ismeri a tengert? Hallotta már? látta már? Amikor hatalmas teste ide-oda reng, hullámzik, a mélyből feltörő rettenetes boldogságtól! S a sóhajai elzúgnak szerte-széjjel a világba, hajókat süllyesztve, hogy pusztuljon az ember, mert a tenger boldog. Ilyenkor szirénák sírnak, a föld déli felén egy hajó: egy kis pont, az északi részen egy kis pont és Kínában hahotázva házakat emel a levegőbe és rohanva sepri maga előtt, keresztül a levegőégen.

Oh! a lábai előtt, fejjel tudnám magam belefúrni a földbe, összehúzódzkodva, hogy ne legyek senki, semmi, észre se vegyen, csak...

Oh, most elszeretnék magának valamit mondani, úgy, mint mikor ketten összebújnak, összedugják a fejüket, senki sem hallja. De nem haragszik, úgy-e, és nem is fog kinevetni? És a száját sem szabad úgy egy picit félrehúznia, mint ahogy azt tette, amikor a dombon állt fenn és lenézett.

Elmeséltem neki, hogy akkor felvettem a zsebkendőjét, amit ott felejtett és otthon eltettem. És nehogy azt higgye, hogy észrevettem, hogy akkor sírt, azt mondtam neki: szépen össze volt hajtogatva.

Oh, be ravasz tudtam akkor lenni! Elmondtam, hogy nem is én voltam az, aki az ablakban látta, hanem egy barátom mesélte el.» Nem is lehettem én az, mert én olyankor még alszom, mert igen sovány vagyok, amint látja és sokat kell aludnom és sokat kell ennem. Bizony, kitűnően élek, hat-hét koronát költök egy ebédre és egész nap lustálkodom, pihenek, a homokban fekszem. Mit firkáltak ide a homokba? «Kész leszek, kész leszek, kész leszek, kész leszek.» «Ezt nem én írtam, nem az én írásom, vagy mégis? Itt a kutya nyoma. Igen, ez csak olyan firkálás, írásgyakorlat, egyszerű írásgyakorlat. Nevetséges! Semmi dolgom széles e világon... Egész nap lustálkodom. Nem szorultam rá kenyérkeresetre. No, még az... kéne. Hiszen...»

«Most haza kell mennem», mondta nyugodtan és hosszan, vizsgáló tekintettel rám nézett. Azután megszorította a kezemet és elment. Lefeküdtem a homokba és belebámultam a napba. És egyszerre rettentő félelem kezdte el rázni a testemet.

«Mit gondol most ez a nő? hogy én beleszerettem? Hogy bele vagyok bolondulva? Hisz tönkre fog engem tenni! Istenem! ezt nem lehet annyiban hagyni: Egész biztosan tönkre fog tenni!»

Felugrottam és utána szaladtam.

A dombnál értem utol, épp mikor be akart fordulni a város felé hallotta meg a futásomat és hátrafordulva, nyugodtan megvárt.

«Ha azt hiszi, hogy szerelmes vagyok magába», mondtam lihegve, a lábam remegett, persze csak a futástól, «akkor ugyan téved. Semmi közöm magához, kisasszony, és ne tessék a dolgaimba beleavatkozni. Mi? azt hiszi, hogy egy «férfit» ily egy-kettőre be lehet fogni? Hehehe? Ahhoz korábban kell felkelnie! Kibírom még az életet a maga fitos orra nélkül is. Úgy bizony!

És amit az előbb mondtam, az mind hazugság. Tessék ezt tudomásul venni! Egyszerűen ki akartam próbálni, hogy hogy tudok magára hatni. Nahát! szépen be tudtam csapni és most csak becsületességemnek és jószívűségemnek köszönheti, hogy nem engedem világbolondja módjára futkosni. Megértette? És ezentúl békén fog hagyni! Tudja?»

Ekkor egészen váratlanul hozzám lépett és lábujjhegyre emelkedve, két forró, puha karjával átölelte a nyakamat. Én csak néztem és csodálkoztam, amikor egyszerre csak nedves szájával szájamhoz ért és megcsókolt.

-

Tegnap óta egészen kábult vagyok. Valami hömpölyög, ide-oda cikázik a mellemben, az ereim lüktetnek, a testem, ha meztelenül megfogom, forró és érzem a vér száguldását a bőr alatt. Valami eddig nem ismert boldogság érzése fogott el. A tüdőm percenként mély sóhajokra feszül.

«Hallja Anna» rontottam reggel a konyhába, «felmondok magának, megházasodom, nincs már szükségem magára, menjen a fenébe.» Elképedve bámult rám, de komoly arcot vágtam, hát már kezdte szipogatni az orrát és már pityereg, ha idejében át nem fogom, össze nem csókolom a ráncos arcát és aztán valami furcsa táncot jártunk el ketten a sporhert mellett.

«Egy szó sem igaz, csak jókedvű vagyok, Anna!»

És azzal gyorsan kiszaladtam, az ablakon keresztül láttam, amint szedi rendbe a frizuráját és közben erősen csóválja a fejét.

-

Lassan ment az utcán és figyelmesen megnézte minden járókelő arcát. A sarkon egy csomó gyereket vett észre. Nekitámaszkodott egy fának és bámészkodva nézte őket. «Miért nem hívnak engem is játszani,» kérdezte magában és megbántva érezte magát. De mindjárt kiderült az arca. Beszaladt az üzletbe és vett egy csomó golyót, szép, fényes üveggolyót, belül olyan színes csigasávokkal. Azzal visszatért a sarokra, leült a járda szélén lévő padra a gyerekek mögé és nagy lassan, hogy mindegyikük észrevegye, kirakosgatta a golyóit.

«Ni! Ennek milyen van!» lökte az egyik oldalba a másikat és nemsokára körülállták mind, nagy szemekkel kívánkozva nézték, mert nekik csak egyszerű piros, kék kőgolyóik voltak.

«Bácsi», mondta a legkisebb és félénken, vágyakozva hozzálépett. «Mi van belül?»

Nemsokára elkezdtek játszani, valamennyien az ő üveggolyóira pályáztak, mind ellene játszottak.

A végén azonban már majdnem az összes golyókat elnyerte és a zsebe felduzzadva, csörögve ütögette a combját.

«Egy ilyen nagy kamasz nem szégyell velünk játszani», dörmögte dühösen az egyik, aki már az összes golyóit elvesztette.

A haja tövéig pirult el szégyenében! Elkezdett rosszul játszani, hogy minél hamarabb megszabaduljon a golyóktól. Nemsokára már az üveggolyóit is mind elvesztette és avval elindult.

«Hallja maga» rikkantotta el magát az egyik, «mikor jön megint golyózni?» és hozzá csúfondárosan vihogott.

A nevetés a többiekre is gyorsan átragadt és viháncolva, nyelvüket nyújtogatva, szaladt utána az egész banda. «Jöjjön el holnap, jöjjön el ma délután, maga ügyes», ordították röhögve és némelyike nagy örömében a hátulsóját mutogatta.

Már megfordult, hogy közéjük verjen, de mire meglátta őket, hirtelen elnevette magát.

Nekitámaszkodott a falnak, úgy nevetett.

Látta magát bajuszosan, kemény kalappal, golyózni! Istenem!

A gyerekek is nekibátorodva köréálltak és úgy nevettek kórusban. Az arrajárók mind hátrafordultak.

Aztán tovább ment, az arcán ott ült a vigyorgás.

Hirtelen megállt. Az utca néptelen volt, fel a házak tetejéig teletömve napfénnyel. Óvatosan körülnézett s mire meggyőződött, hogy senki se jár arra, csak messze az utca végéről közeledett egy fekete ruhás férfi, elkezdte gyorsan, hangosan mondogatni: boldog vagyok, boldog vagyok. Oh Istenem! boldog vagyok! Aztán egyszerre hosszan, elnyújtva, kiabálta: booooldoog vagyok! De ezt már a közeledő férfi, úgy látszik, meghallotta, mert fölütötte a fejét, úgy hogy Endreinek egy mellékutcába kellett szaladnia és ott egy kapuba állt be.

De aztán meggondolta magát és egyenesen eléje ment.

Megfogta a karját: «ne haragudjon, hogy megállítom, de olyan nagyon boldog vagyok. Maga idegen, nem ismer engem, magának elmondhatom.

Nem vagyok őrült, igazán nem, no ne higgye, de úgy-e, hát meg muszáj valakinek mondanom, ha boldog vagyok, ez csak kötelességem, nemde?

Nézze, ne haragudjon, nem sértődik meg, úgy-e, oh, azt a világért, sem akarnám, inkább megölöm magam, de a maga nadrágja már rossz, kopott és egy kicsit el is szakadt már, engedje meg, hogy másikat adjak helyette. Oh! nem, mint hogyha becsületes ember ezt már nem viselhetné, sőt ellenkezőleg, kitűnő szövet, nagyon szép a mintája, egészen belebolondultam a mintájába, látja, épp ezért akarom kicserélni. Én már az enyémet úgy unom, és ez pedig tetszik és nekem tesz vele szívességet, ha belegyezik a cserébe.

Nem igaz, áh! hogy a térde foltozva van. Vagy igen! Azt alig venni észre. Az enyém sem sokkal különb, ennek meg igen értékes a szövetje, elhiheti, még én csinálom a jobb üzletet.

Látom a nézésén, maga most azt hiszi, lopott holmit akarok magára sózni.

Istenem! hát értsen meg, én boldog vagyok és szeretnék valaki mást is megörvendeztetni. No ne legyen bizalmatlan, ígérem, hogyha akár holnap elfogy a pénzem, magától fogok kölcsön kérni.

No nézzen a szemembe, látja, hogy ragyog? Úgy-e nem vagyok csaló! No jöjjön velem János. Jánosnak híják, nem? Látja, mindjárt kitaláltam.» Hazamentek. Kinyitotta a szekrényt és a fekete, még alig viselt nadrágját odaadta.

«Bátran elfogadhatja, még van vagy húsz nadrágom,» mondta, «fönn vannak a padláson, nem! nincs is padlás, igaz! a szabómnál vannak, vasalásra.» «Meg fog még látogatni, úgy-e?» nyújtotta neki búcsúra a kezét...

«Itt maradok még nagyon sokáig, pár évig, biztosan eljöjjön.»

Leült az ablak mellé és kibámult a napfényes utcára.

Egy fél óráig bírta az ülést. Aztán hajadonfővel lerohant a teljesen néptelen utcára.

Egyenesen a Kovács fűszerkereskedésébe ment.

«Jó napot kívánok,» nyitott be hangosan és a pénztáros kisasszonyhoz lépett.

«Kérem kedves kisasszony, csak egy pár szóra kérném. Talán hátra jönne, vagy egy pillanatra ki az utcára. - Tudniillik azt akarom magának elmondani, hogy tegnapelőtt éjjel el akartam lopni a címtáblájukat, mert az rettenetesen sárga, utálatos és naponta kétszer kell erre jönnöm és ha a nap rásüt, hát majd megvakultam mindig. Úgy-e nagyon ízléstelen? Mindenki beláthatja? El akartam lopni és reméltem, hogy azután másikat csináltatnak helyébe, valami más színűt.

De most már ne tessék félni, nem lopom el, igazán nem. Most már nem! Tudja, időközben valami történt, azt persze nem kötöm az orrára, hogy micsoda, elég ha annyit mondok hogy most igen jól érzem magam. Igen jól! Alászolgája!»

«Halló, a mellényét nyitva felejtette, kiabálta valaki utána, amikor ismét kiért az utcára és már jó messzire maga mögött hagyta a bambán utána leselkedő kisasszonyt.

«Köszönöm,» mormogta és gyorsan begombolta.

Hirtelen a falhoz lapult. Egy tágas térre ért, ahol alig járt egy-két ember, úgy hogy már messziről észrevehette a piros napernyőt. Hozzásimult a falhoz, szeretett volna belesüllyedni, a szíve hallhatóan dobogott, a torka kiszáradt.

El akart szaladni, nem bírt. A lába megmerevedett, hogy moccanni sem tudott. Rémült szemmel követte a piros napernyő közeledését. Egyedül volt. Amikor melléje ért, mint valami hűvös szellő csapta meg a fülét: «este hétkor várom».

Sokáig bámult utána.

Hirtelen a fejére vágott, «miért nem köszöntem neki, oh én marha, oh én marha, marha» ismételgette, amíg haza nem ért és ott pirosan a szégyentől és dühtől az ágyra vetette magát.

«Eh, bánja a csuda, a fő az, hogy szeret és találkozni fogok vele este,» ugrott fel és a mosdóhoz szaladt. Hideg vízbe mártotta a fejét, törülközőjével meg nagy boldogságában az arcát vérpirosra dörzsölte.

A kabátját gondosan lekefélte, kravátlit kötött.

«Hol a nadrágom,» rontott ki a konyhába, «az Isten áldja meg Anna, hol a nadrágom?»

Elsápadt, izzadtság lepte el a homlokát. Feltúrta a szekrényt, összedobálta az ágyat.

Egy karosszékbe roskadt.

«Mi volt abban a nagy csomagban, amit az az idegen vitt el ebéd után», kiáltotta be Anna a konyhából.

«Igen, igaz, annak adtam, a fene vigye el az összes utálatos koldusokat, le kellene őket csukni, folyton molesztálják az embert. Jöjjön be, tisztítsa ki azonnal ezt a nadrágomat. Ez talán nem elég szép?»

Öt óra volt. Nagy léptekkel mérte végig a szobát. Az ablaknál megállt. Az utcán fütyülték, hogy: «Ha a leány gatyát mos,

akkor bizony nem álmos.»

«Hű, az Istenit,» röhögte el magát és nagy idomtalan hangjával maga is énekelni kezdte.

Csak úgy reszkettek a falak, úgy ordított. Tánclépésekkel járta végig a szobát. Gyerekkora összes, rég elfeledt dalai eszébe jutottak ismét. Hirtelen megállt és kifülelt a konyhába. Anna vékony, sipítós hangon énekelt, egy ideig hallgatta, de aztán kikiabált:

«Az Istenért Anna! két év óta hallgatott, most hirtelen be kinyílt a szája! Ha valakinek ilyen hangja van, akkor ne énekeljen!»

Fél hétig mozdulatlanul ült a szobában. Akkor lassan, félve elindult a domb felé.

-

«Nem értem,» magyarázta hevesen, «nem értem, hogy történt, mi történt, mikor?» Ránézett kérdőleg.

«De nem gondolkodom, ne gondolkodjunk!»

«Szeretnék magának valamit adni, Lia! Kiszakítani a szívemet és két kézzel odanyújtani, hogy érezze, hogy hogy remeg. Vagy embert ölni magáért, a maga kívánságára» és még sokat beszélt.

Azután lefeküdtek a homokba. A leány átölelte, mohón, nyitott ajakkal csókolta a fiú száját, simogatta a lábát.

«Mondja csak Lia,» könyökölt ez fel hirtelen, «milyen bátor maga, nem fél a bizonytalantól?» «Nem ismer engem, én se ismerem magát, még soha nem voltam, nem voltam... eh! nem voltam szerelmes -, hogy félek a szótól - legalább ennyire nem.

Nem tudhatja, ki vagyok, mi vagyok. Nézze, őszinte akarok lenni: magamat is féltem.

Nem! Nem! Nem igaz! Egy szó se igaz! Nincs senkim, csak maga, magamat se sokra becsülöm, akár holnap elvihet a fene, nem bánom, csak magának ne fájjon.»

«Ne beszélj annyit, hallod!» suttogta a leány és a mellére húzta Endrei fejét.

«Lia,» kiáltott fel hirtelen és halálra sápadt, «mondja, én vagyok az első, vagy legalább most, hallja, az egyedüli?»

«Nem, nem, hisz nem is lehet másképp, úgy-e?»

Felkelt és nyugtalanul járkált fel és alá. Homlokán gyöngyözött az izzadtság.

Térdre vetette magát, a cipőjét csókolta.

«Oh, csak azt ne, Lia! az Istenért, csak azt ne! Inkább mindent elviselek, minden megaláztatást, csak azt ne tegye meg velem.

De ez nem is lehetséges, ah! ugyan hogy lehetne? Jöjjön Lia! menjünk, adja ide a kezét, mesélni fogok.»

-

Másnap egész nap a szobában a díványon hevert. Este megint találkoztak.

«Holnap elutazom», mondta hirtelen és figyelmesen a lány arcába nézett, «csak rövid időre, öt-hat hétre. Egy barátomnak megígértem, valami ügyét kell rendeznem.»

Egy kis szünet állt be.

«Várjon itt meg, csak egy pillanatra, nincs meg a pénztárcám, azt hiszem, ott felejtettem a dombnál».

Visszarohant, levetette magát a földre és boldogan nyögött. «Elsápadt, határozottan láttam, a szeme fehérje is kitágult, oh!»

Letörölte a könnyeit és visszaszaladt.

«Tegnap egész éjjel ébren voltam,» mondta, «és magára gondoltam. Hihetetlen, hogy mik jutnak az embernek eszébe, ha véletlenségből nem tud aludni. Képzelje! Magát láttam, itt a tenger mellett, egy szamáron ült. A szamár csökönyös volt, nem akart tovább menni, tudja Isten miért? Erre maga fogja a pálcáját, valami vékony, hajlós nád volt - emlékszem - és elkezdi ütni. De a szamár mégse megy, ellenben minden ütésnél rettenetesen kirúg, a hátulsója kinyúlik, maga pedig - Istenem, oly furcsa volt, hahaha, alig tudom elmondani a nevetéstől - maga pedig magasan felrepül a levegőbe és mindig pontosan visszaesik a nyeregbe. Minden egyes esésnél a szamár nagyot nyekken, hahaha és majd megdöglik, úgy töredezik a gerince. De azért mégse megy tovább.

Erre maga leoldja a harisnyakötőjét és avval veri a csacsit úgy, hogy az éles csatt nyomán, ahol éri, kifakad a vér. De mégse megy tovább. Hiába, nagyon buta egy ilyen állat. Mi mindent megtennék én a harisnyakötőjéért.

Erre leszáll és gyalog megy tovább. A szamár felemeli a fejét maga után néz, elkezd keservesen ordítani, és hirtelen, mint a bolond utána szalad, egyenesen bele a tengerbe és míg Lia szépen visszaúszik, hát a szegény állat belefullad, felfordul és csak négy patája látszik, ki a vízből, meg néha előtűnik felpuffadt, szürke hasa.

De oly furcsa volt az egész, Istenem!»

Hallgatott egy ideig. Aztán megfogta a lány kezét.

«Nézze, Lia! mi jut most eszembe. Maga most biztosan azt hiszi, hogy én azt akartam magának mondani, hogy mikor jobban utánanéztek hát kisült, hogy a szamár az én voltam.

Ugyan, hát hogy gondolhat ilyet? Az Istenért csak nem hiszi komolyan, hogy tényleg így gondoltam! Haragszik? Oh igazán, esküszöm, nem így értettem.

Valami nevettetőt fogok most elmondani:

Délben úgy 12 óra tájban a Kacsa-utcában jártam. Az egyik saroknál vak újságárus nő áll, minden nap reggel 7-től délután négy óráig. Akkor rendesen behúzódik a mellette levő kapuba, egy darab szalonnát és kenyeret vesz ki a zsebéből és azt eszi egy álló óráig.

4 órakor hozzák neki a délutáni újságokat és megint ott áll este 8 óráig.

Kissé unalmas foglalkozás, ugye? De hát miért vak!

Már most figyeljen jól ide: elöl a kötényén van két zsebe, az egyikben a húsz- és tízfilléreseket, a másikban a krajcárokat tartja. A húszasokat és tízeseket ugye, meg tudja egymástól különböztetni, mert nagyságuk különböző, de a tízfilléres és a krajcár egyenlő nagy, hát a krajcárokat külön zsebben tartja.

Odamegyek hozzá, veszek tőle hét krajcárért újságot. Egy hatost adok neki, visszajár belőle három krajcár.

Ő rendesen elteszi a hatost az egyik zsebébe, a másikból kiszed három darab krajcárt és ideadja nekem.

Érti, tehát jól adott vissza.

Azt mondom neki: «néni, én magának egy hatost adtam, három krajcárt kapnék vissza és maga idead nekem három tízfillérest.»

«Nem lehet kérem.»

«Hát ha mondom magának, különben itt van, tartsa meg az egészet.» És azzal a krajcáros zsebébe visszacsúsztatom a három krajcárt.

A nő elsápad, én meg hangos léptekkel gyorsan elmegyek. «Nagyságos úr», kiabálja hirtelen utánam, reszkető, sipítós hangon, «nagyságos úr, nagyságos úr, ugye nem igaz.»

Ezalatt hangtalanul visszalopódzkodtam a keskeny utca túlsó felére, szembe vele és onnét néztem.

Nahát mondhatom, furcsa látvány volt!

Szegény teljesen meg volt zavarodva. Folyton az a gondolat járt a fejében: Istenem hány embernek adhattam én ma már többet vissza, mint amennyit kellett volna. És ha már oly öreg és ügyetlen vagyok, hogy még arra se tudok vigyázni, hogy a pénzt ne zavarjam össze, akkor lassanként elveszítem az egész keresetemet és éhen halok.

Egy ideig maga elé bámult a levegőbe, hirtelen leguggol - képzelje el, egy öreg, vak nő, aki guggol -, egy csomóba teszi az összes újságjait és reszkető kezekkel, mohón, kapkodva beletúr a zsebeibe.

Csörgeti a pénzt, egy-egy darabot kihúz, lassan végigtapogatja, nem ismeri meg, hogy milyen, visszateszi kétségbeesve, másikat húz elő.

Hirtelen eszébe jut, «hátha meglátnak» és a pénzt gyorsan visszadobja a zsebébe, a zsebére meg rárakja a két kezét.

Belebámul a levegőbe.

Valaki elmegy előtte, már nyitja a száját, alig volt már foga, hogy segítségül hívja, de nem!

Egy úr újságot akar venni, feléje emeli a fejét, gondolkodik - látom, hogy az arcvonásai hogy húzódnak össze-vissza, hirtelen rikácsolni kezd:

Menjen, menjen, menjen a fenébe, maga is meg akar csalni, maguk mind csalók.

Látom, hogy sötétvörösre pirul, a fekete szemüvege alól vastag könnycseppek gördülnek elő.

Mondhatom, majd megszakadtam a nevetéstől odaát. Lia, miért nem nevet?»

Tovább mentek. A lány megáll, odafordul Endreihez:

«Mondja, ha... ha egyszer... mindennek vége lesz, ha már nem leszünk együtt,... milyen lesz maga hozzám?»

A fejéhez kapott. Térdre vetette magát.

«Oh» hörögte és belefúrta a fejét a lány ölébe.

-

Másnap Lia nem jött el. Egész éjjel várt rá, a homokba fekve vagy fel és alá szaladgálva. Alkonyatkor indult haza. Délben találkozott vele az utcán. Egyedül volt. Ránézett, a szeme fáradt volt és veres.

«Maga szegény! Sokáig várt rám. Elfelejtettem tegnapelőtt megmondani, hogy vendégeim lesznek, nem jöhetek el.»

«Nem vártam sokat, fáradt, álmos voltam. Ugye nem haragszik, csak egy félórát vagy harmincöt percet.»

A lány ránézett, elhúzta a száját.

-

Endrei még négy napig hiába várt. Reggelig várt, nem jött a lány. Nappal se látta.

Tovább nem bírta. Hajadonfőtt odaállt a kapuhoz és megvárta, amíg kijön.

«Lia, nem bírom ki tovább, oh bocsásson meg. Nem igaz, hogy csak egy félórát vártam, egész éjjel vártam, minden nap, amióta először nem jött, egész éjjel vártam, öt egész éjjelen keresztül lestem, hogy jöjjön, nem jött!

Bocsásson meg, nem bírom ki tovább maga nélkül.»

Sírt, a pofacsontjai hegyesen kiálltak az arcából. A szeme alja szürke volt.

-

Már megint írok. Nevetnem kell. Olyan mint egy «napló».

Miért?

Tökéletesen boldog vagyok. Igen, igen, tökéletesen boldog... Habár?...

De igen. Apróbb kellemetlenségek mindenütt akadnak.

Ha már írok, hát kezdjük elölről.

Lia öt napig nem jött el. Akkor keményen, férfiasan felszólítottam - úgy emlékszem, így történt - hogy... hogy... igen, hogy jöjjön el, mert szükségem van rá.

Természetesen eljött és akkor nagyon boldogok voltunk. Ez alatt nem azt értem, hogy most nem vagyunk boldogok.

Körülbelül egy hétig semmi sem változott. Nappal a díványon feküdtem, este vele voltam.

Akkor valami kellemetlen történt. Valami, amire nem számítottam.

Igaz! be kell vallanom, hogy azért már egész idő alatt valami szorongásfélét éreztem. Olyan volt, mint mikor az ember tudja, hogy valamit el kell végeznie, de elfelejtette, hogy mit és az Istenért sem tud visszaemlékezni, pedig fontos.

Úgy történt, hogy egy zsebkendőt kerestem. A szekrényben már nem volt, erre az íróasztalomat nyitottam ki.

Anna azt meséli, hogy hirtelen valami rövid, rémes ordítást hallott és amikor befutott a szobába, állítólag halálsápadtan ültem a karosszéken, a fejemet tartottam és halkan jajgattam: a munkám, a munkám.

Nem hiszem, hogy pontosan így történt volna. Anna túloz, ő mindig túloz. Mindig ura voltam indulataimnak és nem hiszem, hogy csak egyszer is ennyire elhagytam volna magamat.

Igaz, hogy rettenetesen megijedtem. Később kiszámítottam pontosan, huszonnégy nap óta, április 17-e óta - magam sem tudom, hogy volt lehetséges, mintha a föld megállna forgásában - szóval majdnem egy hónap óta nem dolgoztam. Egy sort se, egy negyedórát se.

De ami még rettenetesebb, elfelejtkeztem, a szó szoros értelmében «elfelejtkeztem» munkámról.

Soha nem fogom megérteni, hogy hogy történhetett.

-

Nem gondolkodhattam sokat, Lia várt a dombnál, már késő volt. Különben is azonnal éreztem, tudtam, hogy már holnap kettőzött erővel fogok újra dolgozni, «Te», mondtam Liának, «tudod-e, hogy mennyire szeretlek?

Érted elfeledkeztem valamiről, ami nekem a legfontosabb, az első». Megmagyaráztam neki.

Most utólag, hogy végiggondolom az egészet, más eredményre jutottam.

Akkor tudniillik azt hittem, hogy nem ért meg. Elbiggyesztette a száját, mintha unatkozna. És hirtelen átölelt és azt mondta... hogy is fejezte ki magát,... igen...

«Csókolj, Endrei, csókolj. Igazad volt eddig, ezentúl se törődj mással, csak velem. Minek az neked».

Akkor kétségbeestem, mintha arcul ütöttek volna. Minden tagom fájt, hazarohantam.

Most... most mást hiszek. Most látom csak, milyen végtelenül szeret. Igen! Féltékeny. Egyszerűen, világosan kifejezve: ő se szeret mást, ő se foglalkozik mással, hát én se. Igen, így van.

Istenem, hogy összeszorul a szívem! De nem lehet, nem lehet. Bele kell törődnie.

Három napig nem mozdultam ki a szobából. Minden idegemet megfeszítettem, összeharaptam a fogaimat, az agyam zúgott, úgy dolgoztam. «Csak ő rá ne gondolhassak, csak ő rá ne gondolhassak».

Oktalan dühömben két levelét felbontatlan visszaküldöttem.

Negyednap nagy kabátba, fátyolba burkolva maga jött el. Ő maga, az én lakásomba.

Sápadt volt, a szeme kisírva. Úgy fájt a szívem. Átöleltem és megcsókoltam.

De minden erőmet össze kell szednem.

Naponta faggat, mit csinálok, mennyire jutottam. Minden érdekli, mindent megkérdez. És minden kérdéséből kihangzik: minek ez neked, itt vagyok én!

Először azt hittem, hogy tényleg érdekli.

De nem! nem! Tudom, amit tudok. Szinte érzem, hogy húzza a két kezemet, el, el!

Alig bírok már világosan gondolkodni. Ha este találkozom vele, mindig szomorú. Keveset beszél és valahogy kényszeredetten mosolyog.

A múltkor azt mondta: «Jó van, jó van, csak törődj mással! De vigyázz! Megcsallak!»

Nevetnem kellett. Rettenetesen nevettem, talán egy negyedóráig egyfolytában. Hogy ő megcsal! Engem? Amikor ezt leírom, most is nevethetnékem van.

De nem nevetek. Furcsa!

Újabban folyton meglátogat. Már Anna és a szomszédok összesúgnak, hogy ki az a fátyolos nő, aki mindennap nálam van.

Sokáig marad, úgy, hogy nem tudok dolgozni. Néha alig beszélünk. Csak ül és néz. Látszik, hogy a munkában akar akadályozni.

Nem bírom elküldeni. Folyton jobban és jobban szeretem, nem tudom, mi lesz a vége.

-

Tegnap, illetve már tegnapelőtt este a földre vetette magát.

«Nem akarom», kiabálta, «nem akarom, nem akarom, nem akarom».

Végtelen sokáig kiabálta, sikongta. Rémülten néztem. Felugrott. A szemei kitágultak.

Két kézzel megfogta a fejemet.

«A nyelved fog kilógni, érted, a nyelved fog utánam kilógni. Te állat!»

A szavak végigsivítottak rajtam. Még valamit mondott, nem értettem meg. Amire körül tudtam nézni, már nem láttam.

Lefeküdtem a földre.

Nem szégyellem bevallani, hogy sírtam a boldogságtól. «Hogy szeret engem ez a lány».

Hisz tulajdonképpen igaza van. Jogosan követeli tőlem, hogy ne foglalkozzak mással. És - - - és ha jobban megvizsgálom a dolgot, ha alaposan átgondolok mindent, nem is tudok lelkiismeretesen dolgozni.

Nem tudok! Az utóbbi időben alig végeztem valamit.

Nem, nem, nem és ezerszer nem! Borzalmas! Hogy ilyesmire csak gondolni is mertem!

Szégyellem magamat, vérvörösen szégyellem magamat. Ennyire gyönge lettem, ennyire férfiatlan. Oh! nevetni, röhögni tudnék gyámoltalanságomon.

És ha a fejemet a falba verném! Hogy vége legyen mindennek.

Nem merem bevallani, hogy nem tudom, mit csináljak.

De igen, azt fogom tenni, amit én akarok, érted, Endrei és érted, Lia?

És ha igazán szeretsz, Lia! meg fogsz érteni és nem fogsz ellenszegülni.

De ha mégis! nem tudom, nem tudom mi lesz!

-

Otthon ülök, nem láttam két nap óta. És az előbb azon vettem magamat észre, hogy csak egyet sóhajtottam és vállamat rántottam meg, amikor konstatáltam, hogy ezalatt a két nap alatt annyit se dolgoztam, mint máskor két óra alatt.

Szóltam Annának, mondja meg pontosan, mit csináltam ezalatt az idő alatt a szobában. Mert azt tudtam, hogy nem mozdultam el otthonról.

Azt mondta, hogy egész idő alatt az íróasztal mellett ültem, sóhajtoztam és hideg vizet ittam. És mindjárt neki fogott, hogy holmi tanácsokkal szolgáljon.

«Nevetséges! hogy én hideg vizet ittam! És sóhajtoztam? Micsoda őrültségeket beszél ez a nő?»

Hanem az tény, hogy nem csináltam semmit.

És itt az ideje, hogy komolyan számot adjak magamnak arról, hogy mi lesz.

Azt hiszem, bevallhatom - és végre is az a férfiasság, hogy az ember bevallja és elismerje gyengeségeit -, bevallhatom, hogy engedek. Hogy most nem dolgoztam, mert nem tudtam és hogy nem is fogok tudni - meddig? és hogy elhatározom, hogy nem is akarok dolgozni.

Úgy van, ez a helyes szó: nem akarok. Csak Liának fogok élni. És ezt meg fogom neki mondani.

Meg fogom neki mondani, hogy nem gyengeségből teszem, azért, mert nem tudnék másképp, hanem azért, mert nem akarok másképp. Csak szerelmünknek akarok élni. Hadd legyen boldogságom tiszta és zavartalan és kellemetlen emlék soha ne fűződjék szerelmünkhöz. Remélem és hiszem, hogy nem fogja félremagyarázni és hálás lesz. Levélben fogom neki megírni igen egyszerűen és világosan, egy kicsit fölényes hangon, hogy el ne bizakodjék és hangsúlyozva, erősen hangsúlyozva, hogy készakarva teszem, hogy megértse áldozatom nagyságát.

-

A levél igen jól sikerült. Igaz ugyan, hogy már a negyedik, amelyiknek nekifogtam, a többinek rossz volt a stílusa, úgy hogy el kellett őket dobnom, de ezt postára is adtam.

A hangja erőteljes volt, de egyszersmind szerelmes is.

Igen szórakozott vagyok utóbbi időben. Alighogy feladtam a levelet, már szaladtam is a dombhoz és boldogan vártam.

Körülbelül éjfélig vártam, Lia nem jött. Persze hogy nem jött, hisz aznap nem kaphatta meg a levelet. Csak másnap jöhet. Ez azonban csak akkor jutott eszembe.

Hazamentem és lefeküdtem. Rég nem aludtam olyan jól és nyugodtan. Tiszta lelkiismeretem volt, ez jut most eszembe, pedig ez a szó nem fejezi ki pontosan azt, amit mondani szeretnék, egyáltalában... Eh

Későn délelőtt ébredtem fel és mondhatatlanul boldog voltam.

Az utcán kószáltam sokáig, meleg volt, tisztán sütött a nap. Annának egy csomó virágot vittem haza és titokban beállítottam a konyhába. Úgy kellett nevetnem, amikor csodálkozó arcát láttam. Sejtelme sincs hogy kitől kapta.

Különben nem lehet tudni. Azt hiszem már gyanúba fogott. Bejött a szobába s miközben ott forgolódott, észrevettem, hogy hosszabb ideig néz. És a hajamat is megsimogatta.

Óvakodni kell a nőktől. Valahogy mindent kitalálnak, megéreznek, szinte hihetetlen. Mindegyikükben van valami anyáskodó érzés, amit úgy nem szeretek.

Meg is tiltottam Annának, hogy a fejemet simogassa.

Estig nem történt semmi különös.

Igaz, hogy egy kicsit mérgelődtem, dühös voltam Annára. Tükörbe akartam nézni és kisült, hogy nincs is tükröm.

Annát összeszidtam, megmondtam neki, hogy páratlan hanyagság, hogy nem gondoskodott róla, hogy tükör legyen a háznál. S hogyha már két év óta lakom itt tükör nélkül, az is az ő hibája s az nem mentség, hogy én nem kértem. Egy hálószobának elengedhetetlen tartozéka egy tükör és most azonnal hozzon egyet.

Annyira megijedt, hogy egy órán belül kerített egyet. Egy kicsit ugyan el volt repedve, de különben szép nagy állótükör volt. A szoba egyik sarka úgyis üres volt, odaállítottuk.

Tudniillik azért volt tükörre szükségem, mert valaki azt mondta rólam, hogy esetlen vagyok. Egész jelentéktelen perszóna volt az, aki mondta, semmi fontosságot nem tulajdonítottam az ügynek, az illető egyáltalában nem is érdekel.

Sokkal, de sokkal fontosabb okból volt a tükörre tulajdonképpen szükségem.

Pontosan nem is tudom kifejezni gondolatmenetemet, ha az okokat így egyszerűen leírom, nevetségesnek tűnik az egész. Pedig egyáltalában nem nevetséges, hanem ellenkezőleg, igen célszerű, logikus és okos.

Tudniillik azt akartam magamról megállapítani, hogy... hogy is mondjam... hogy Lia szeret-e?

A következőképpen akartam ezt a kérdést megoldani: szembe állok vagy ülök a tükörrel, elképzelem magamról, hogy lány vagyok és hogy tetszik-e nekem a tükörben mutatkozó ember?

Nehezebb volt, mint a hogy gondoltam. Ha őszinte vagyok, be kell vallanom, hogy nem tetszettem magamnak. Egyáltalában nem. A karjaim túl hosszúak, ha egyenesen állok majdnem térdig érnek, a kezeim nagyok és vörösek. Nagyon sovány vagyok, a combjaim is túl hosszúak. Elhatároztam, hogy megnövesztem a hajamat. Emlékszem rá gyerekkoromból - akkor is mindig egyedül voltam - hogy azt mondták rám, hogy szép selymes hajam van. Most, hogy a fejem kopaszra nyírt, az orrom dupla nagynak tűnik, a szájam pedig olyan, mintha állandóan vigyorognék. A füleim elállnak.

Eh! butaság az egész! Azért Lia szeret. A nőknek egész más ízlésük van és nemcsak a test a fontos.

Az egész okoskodás nem ér semmit. Butaság volt. Hogy is tudnám magamról elképzelni, hogy lány vagyok. Még utóbb kisütöm, hogy annak az értelmetlen perszónának igaza van.

Elmentem a városba kószálni. Még sok időm volt estig.

Furcsa, hogy most az utóbbi időben úgy szeretek a városba sétálni. Azelőtt mindig egyenesen a tengerhez mentem. Ha a zúgását hallottam, már boldog voltam. Most nem. Szinte félek tőle. Pedig sok boldog órámat töltöttem a parton, igaz, hogy egy pár kellemetlent is. Ha most a tengert látom, mindig félek, hogy valami, amire várok, nem fog bekövetkezni.

Vagy tán azért szeretek a városban maradni, mert titokban remélem, hogy találkozom Liával. Oh! Hisz Liát láthatom, amikor akarom. Csak hívnom kell, mindjárt jön. Ma este is biztosan el fog jönni. Egész biztosan.

Az utcákat szeretem. Olyan tiszta az egész város. Mintha reggelenként a házakat és a kövezetet jól megmosdatnák, lesúrolnák. Csak úgy ragyognak. A kövezet piros.

Templom nincs a városban, tudja Isten, miért? Nekem nem kell. De a városházán van egy nagy óra. Az minden órában vékony, rikoltó hangon, berregve, erősen csenget, úgy, hogy igen messze hallani. Villamos óra és a polgárok igen büszkék rá, ha idegen jön a városba, mindig megmutatják.

Most jut eszembe, hogy egy kis kápolna mégis van a városban. De igen félreeső, eldugott helyen. Nem szeretem. Egyszer voltam ott, tele volt feketeruhás vén asszonyokkal.

A városház előtt egy régi szökőkút áll. Egy kis Ámor, a hasát előreveti és vizel. Nagyon kedves.

A medencét belül zöld moha lepte el. Olyan hűvös, jó volna belefeküdni.

Most már több, mint egy órája, hogy a Főutcán fel és alá sétálok s még nem találkoztam ismerőssel. Alig ismerek valakit, gyerekkoromban is ilyen egyedül voltam mindig.

Az ujjaimon tudom felsorolni, hogy kit ismerek itt a városban: Annát, a fűszeres segédet és a kisasszonyt a Kovács üzletéből, a zsidó fűszeres kiszolgáló kisasszonyát, az újságárus nőt, a Jánost, a golyózó fiúk közül a Károlyt, a Tamásit, igen kellemetlen, kiabáló ember -, ámbár nekem is nagy fülbeható hangom van - nem is tudom mi a foglalkozása, és a szomszédokat, de azokkal még nem beszéltem.

És Liát.

Egész biztosan el fog ma este jönni.

Megvizsgáltam azt a helyet, ahova az ablak esett és kiderült, hegy nem súrolják az utcákat, mert még találtam egy csomó szilánkot. Oktalanság volt ezeket zsebre vágni, az éjjel a zsebemen keresztül jól megszúrtam magam.

Amikor felegyenesedtem és a zsebemből kihúztam a kezemet, láttam hogy egy ember áll mögöttem és figyel. Ez most biztosan azt hiszi, hogy valami értékeset találtam és el akarom lopni.

Úgy csináltam, mintha nem venném észre, hogy meglátott. Óvatosan körülnéztem és azzal elkezdtem nagyon gyorsan menni, mint aki prédáját biztonságba akarja hozni. Követett. Zig-zugosan mentem, egyik mellékutcából ki, a másikba be. Nem néztem hátra.

Folyton jött utánam, majd megszakadtam a nevetéstől.

Végre egy egész néptelen helyre értünk. Meglassítottam a lépteimet. Hirtelen megfordultam, épp szembe kerültem vele. Mindketten megálltunk, ő majd hogy belém nem bukott.

«Tetszik valami», kérdeztem a szavakat tagolva és erősen a szemébe nézve, zsebre dugtam a kezemet.

Végtelen zavarba jött. Fülig elvörösödött és valamit dadogott. A homlokán kigyöngyözött az izzadtság.

«Máskor tartózkodni fog attól, hogy valakit azonnal gyanúba fogjon, remélem,» - mondtam neki és odanyújtottam a kezemet.

«Különben Endrei Tibornak hívnak, és a Rezeda u. 4. sz. alatt lakom. Szívesen fogom venni, ha egyszer meglátogat. Alászolgája.» Visszamentem a szökőkúthoz. Már esteledett és ha lassan nekiindulok hát épp idejében érek a dombhoz.

-

Egy órával előbb értem a dombhoz s ha csak egy órát késik is Lia, akkor is sok időm van még.

De miért késne? Ha késik, akkor el se jön. Dehogy nem jön! Ha valami dolga akadt, vagy, ami úgy-e könnyen lehetséges, vendégei vannak - mert hiszen tegnapelőtt még nem tudta, hogy hívni fogom, akkor könnyen késhetik. De biztos, hogy valami kifogással korábban fogja a vendégeit haza küldeni és el fog jönni.

Tulajdonképpen nem értem, hogy miért hiszem, hogy el fog késni? Hogy miért vagyok rá elkészülve, holott semmi okom sincs rá, mert hiszen a levelet igen ügyesen írtam meg.

Nem gyengeség jele ez? Mindig a legrosszabbat várom, mintha már semmi hatalmam sem volna Liával szemben. Miért? Igaz ez? Mintha félnék tőle? Oh! butaság!

Amióta a levelet elküldtem, tökéletesen boldog vagyok, már nem érzem magamat egyedül. Hiszek magamban és Liában.

Csak egy dolog van, egy valami, ami... ami bánt.

Ha rágondolok, nem tudok lélegzetet venni, a torkom összeszorul, a szívem meg mintha megőrülne. Ha az íróasztalomra gondolok... Istenem!

Nem, nem, nem, erősnek kell lennem. Megígértem Liának! Kuss! - Már miért késne el. Hisz még egy teljes óra van hátra.

Nem nézem meg többet az órámat. Teljesen felesleges dolog. Ha jön itt lesz és az a fontos, hogy jöjjön, hogy mikor, az mindegy.

Kik lehetnek a vendégei?

Nem ismerem Lia környezetét. Tudom, hogy szülei már meghaltak. Nagyanyjával él együtt. Egy cselédjük van.

A szüleit alig tudom elképzelni. Az anyja magas lehetett, igen magas, úgy képzelem mint egy hullámzó vonal, szürke szemű, apró, gyors kezű, a szőke haja mindig kócos. Negyven éves korában halt meg, akkor is olyan lányos lehetett még, mint most Lia. Több gyereke nem volt. Bizonyára szeretett inni, de soha sem volt részeg, mindent kibírt. Későn házasodott és soha nem volt szerelmes, de voltak, akik öngyilkosok voltak miatta. Nem, nem ez nem igaz! Biztos hogy szerelmes volt, mert hiszen különben Lia sem lehetne szerelmes. Pedig Lia szerelmes belém. S dehogy lesz rá okom, hogy öngyilkos legyek.

Az apja! Az apja éles, kemény eszű, éles nyelvű, kárörvendő természetű ember lehetett. Igen nagy fej és aránytalanul kicsi test. Talán embert is ölt, gyilkos volt.

Most, most,... most kellett volna jönnie. Pontosan kilenc...

Már megint megnéztem az órámat. Milyen élhetetlen vagyok! Saját boldogságomat zavarom folyton. Hisz el fog jönni, ha késik is.

Vajon el fog jönni?

A víz ott lent, mintha bolond volna. Ordít és sikít, akárha vajúdna. És mintha a roppant gödörből ki akarna emelkedni, fel, fel a levegőégbe és mint óriási vízgömb függne a fejünk felett, minden pillanatban megpattanásra készen, hogy zuhogó, zöld vízbe fullasszon meg.

Pedig csillagos az ég, világos kék. Mennyi csillag! Mind engem nevet. Miért nevetnének?

Megszámolni próbáltam őket, kört húztam, a körben hány csillag van? Folyton belezavarodom, melyiket számoltam már, melyiket nem?

Először nagy kört húztam, aztán kisebbet, soha se sikerült. Egész kicsit. Elugráltak a szemem elől.

Összeszorítottam a fogamat, számoltam. Éreztem, hogy a homlokom belevörösödik.

Hirtelen felsóhajtottam. Most ravasz leszek, ügyes leszek. Istenem, a saját vállamat veregethetném meg, olyan jó gondolatom támadt. Lassan felkeltem, egész közel mentem a vízhez és egy hirtelen mozdulattal, amilyen messzire csak tudtam, belehajítottam az órámat.

Oh be jó! Csakhogy megszabadultam tőle.

Milyen nagyon szeretem Annát!

Milyen drága öreg ember, milyen jó hozzám.

Van még valakim a világon, akit úgy szeretek?

Hogy vigyáz rám, hogy gondoz!

Holnap odaadom neki az egész pénzemet, lehet még vagy nyolcszáz korona.

Holnap inni fogok, ötven koronát magamnak tartok meg.

Van szíved, szegény Anna pénzéből lopni?

Holnap inni fogok, rég nem ittam már, három éve, 1913 február huszonhatodika óta.

Holnap inni fogok.

Az apám is ivott, abba döglött bele, miért ne igyam én is.

Mi lenne, ha a város, az egész város alá óriási gödröt ásnék, egy csatornával a tengerrel kötném össze és mire a gödör megtelik, egy ordítással belesüllyedne a város.

Most jut eszembe, holnap el kell utaznom.

Miért is kell elutaznom?

Igen, már tudom, egy barátomnak kell valami szívességet tennem.

Melyik barátomnak?

Barátomnak?

Holnap elmegyek a Tamásihoz, és megmondom neki, ha még egyszer megszólít az utcán, lelövöm. Szó nélkül lelövöm.

Tényleg nem értem, miért nem jön?

Már itt lehetne pedig!

Istenem! hátha még nem kapta meg a levelet. Hisz az is lehetséges, könnyen lehetséges. A posta néha nagyon rossz és pontatlan. Biztos, hogy nem kapta meg a levelet.

Vagy talán beteg! nem jöhet, ágyban fekszik. Istenem, Istenem! ha valami baja van!

A zsebkendője! Milyen vékony. És ha az arcomra borítom, még valami vékony illatot érzek.

Milyen könnyen szakad. Két darab. Megint két darab. Megint kettő.

Most már összesen négy van. Most mindegyiket megint ketté, egy... kettő... három, nyolc van már.

Hogy libegnek a szélben... most, most felrepültek mind. Először lassan himbálództak, aztán megijedtek és hirtelen el...

Most már nincs egy darab se.

Azt hiszem, már hajnalodik.

Miért nem jött el, mikor olyan tiszta, friss a levegő.

A tenger már nyugodt, a vihar elült.

Persze, persze, hogy ez előbb nem jutott eszembe. Azért nem jött, mert vihar volt az éjjel.

Természetes. Már hogy megijedtem. Majdnem bosszankodtam, hogy nem jött.

Mennyi oktalan ijedelemtől menthetné meg magát az ember, ha nyugodtan gondolkodna.

Most már egész nyugodt vagyok. A szívverésem az előbb oly nyugtalan volt.

Lia nélkül is nagyon szép volt az éjjel.

Nem is bánom, ha holnap se jön el.

Mindenesetre itt fogok aludni, a parton, mert az igen egészséges.

Holnap inni fogok.

Azaz ma! Ha most tegnap volna, akkor holnap. Milyen jó lenne, ha most tegnap volna.

Ég a szemem.

Milyen furcsa! Sírni tudnék!

Miért? nincs rá okom. Semmi okom.

Elrepült a zsebkendője.

A szél zúg és egy macska kiabál, mintha vernék, hogy a vére folyik.

Ha Anna most meghalna, utána ölném magam.

Ha holnap sem jön el, akkor...

Nem holnap, ma!

Mi van most, holnap, vagy ma? Nem mindegy egészen? Lia meghalt, igen meghalt,

Milyen furcsa, hogy nem hiszem el. Fázom. Most hazamegyek, aludni fogok.

-

Felkelt. A térdei megroggyantak.

A vízhez ment. Hasra feküdt és három-négy kortyot ivott.

A mérges sós létől összehúzódott a gyomra, a bőre ráncokat vetett.

Hirtelen szaladni kezdett.

A szökőkút mellett lefeküdt egy padra.

Kora reggel volt. Néha-néha egy ember döngette végig lassan, álmosan a kövezetet.

A gázlámpákat oltogatták.

Redőnyök csikorogtak, a kávéházat nyitották.

Bement. Benyitott a konyhába. Kávé forró illata töltötte be a levegőt. Leült a kemence mellé. «Úgy-e, szabad itt ülnöm; csak egy keveset?»

Délig ült ott. Egynéhányszor az órája után nyúlt, nem találta.

Amikor kiment az utcára, fázott.

Végigment a főutcán, azután vissza. A szökőkút mellett leült.

Számolta, hogy hány ember megy a kávéházba. Ebéd után, uzsonnára. Ha sokáig nem jöttek, elfelejtette, hogy meddig számolt. Akkor bement a kávéházba és megszámolta, hogy hányan ülnek benn.

Mikor estefelé az első lámpák kigyulladtak, feleszmélt.

Egy üzletben kenyeret vett magának. Avval elment a Kacsa-utcába és szembe az újságárusnővel leült egy nagy kőre.

Evett és közben átfigyelt.

«Nagyon unalmas ez az újságárusné,» mondta és felkelt.

«Igen sokat voltam a szabadban, a friss levegő kissé elbágyasztott.

Most hazamegyek aludni.

Mi az? A lakása kivilágítva?

Miért nem mentem haza?

Már megint vendégei vannak!

Haza fogok menni.

Kik lehetnek a vendégei?

Fel fogok menni hozzájuk. Milyen lehet vajon a lakásuk?

Most megjelent valaki az ablakban. A haja szőke.

Nagyon fáradt lehetek, hogy úgy dobog a szívem.»

Hazament, valami újságpapírossal borított nagy csomagot vett a hóna alá. Azzal visszajött és csengetés nélkül a konyhaajtón keresztül ment be gyorsan a lakásba.

«Kérem, tegye ezt el», és egy csomó pénzdarabot nyomott a cseléd markába. «Ugye, az ott a fogadószoba?»

Kopogás nélkül nyitott be és az ajtónál egy percre megállt.

Csend támadt. Mindenki ránézett. Lia gyorsan elfordult.

«Kit keres itt» ocsúdott fel végre egy szemüveges úr, «hogy lehet kopogás nélkül idegen házba lépni.» És az arca egészen elveresedett a haragtól.

«Jó napot, Lia», mondta túl hangosan és még mindig nem beszélt senki.

«Micsoda Lia? itt nincs Lia. Meg van maga bolondulva?» És már készült a szemüveges, hogy neki menjen és kidobja.

Ekkor a lány gyorsan felállt. «Isten hozta Endrei», mondta hangosan és odavezette az asztalhoz.

«Nyilván már elfelejtette a nevemet, vagy valaki máséval téveszti össze, hisz engem Margitnak hívnak.»

«Egy igen régi, még gyerekkori ismerősöm», mutatta be a nagyanyjának és a többi urak is mind felálltak sorban és bemutatkoztak.

«Tényleg Lia, elfelejtettem, hogy Margitnak hívják, megbocsát, remélem, megbocsát.»

Senki sem beszélt. Mind egyenesen ültek és Endreit nézték.

«Meg kell bocsátania és azért is, hogy olyan ajtóstól toppantam be magához, Lia.»

Kiabálva beszélt, hogy a többiek szinte összerezzentek és mereven nézte a lányt.

«Nem értek a társadalmi szokásokhoz és egy pár nappal ezelőtt mondta is valaki, hogy esetlen vagyok. Tudniillik egyedül élek mindig, azért van ez.

De ez talán nem érdekli az urakat. Csak azért mondom, mert a látogatáshoz nem öltöztem fel külön és a ruhám egy kicsit kopott, míg a többiek, látom, igen elegánsak. De nem azért vagyok ebben a ruhában, mintha szegény volnék, oh! elég ruhám van otthon és pénzem is elég, hogy újakat vehessek.

De mindig elfelejtem, hogy ezek magánügyek és nem érdeklik a társaságot, oh, ezerszer bocsánatot kérek, hogy így untatom Önöket lényegtelen fecsegésemmel, igazán, ha nem tudnának megbocsátani, nem bírnám kiheverni.»

Egy nagy piros zsebkendőt húzott elő, a nyakára kötötte.

«Tudniillik puha ing van rajtam, mert nagyon meleg van. De ez a zsebkendő nagyon szép, úgy-e, Önök is szépnek találják, ez egészen eltakarja.

Egy szép asszonytól kaptam emlékül Velencében, akkor is olyan meleg volt és... Istenem, folyton magamról beszélek, mindig elfelejtem, hogy ez nem érdekes, egyáltalában nem érdekes.

De, Uraim, miért nem szólnak egy szót sem - és lassan, nagyon lassan végignézett mindegyiken. - «Nem tudnám magamnak megbocsátani, ha valahogy zavarnám Önöket, igazán nem.»

Elhallgatott. A székek ide-oda mozgolódtak, más hang nem hallatszott. Hirtelen felélénkült az arca.

«Képzelje csak el», - fordult a leányhoz és melegen, meggyőzően magyarázott, kezeivel hadonászva.

«Nem olyan ez, mintha sok bárány ülne együtt és hirtelen közébük toppan egy farkas.

Ha-ha-ha, milyen nevetséges ez a hasonlat, egészen nevetséges.

Már hogy lehetnék én itt a farkas, ennyi szép és okos úr között.

Megbocsátanak uraim, egész éjjel dolgoztam, nem aludtam, azért beszélek olyan furcsákat.

Istenem, Istenem, most feldöntöttem ezt a csészét. Milyen ügyetlen vagyok, hihetetlen, milyen ügyetlen. Tényleg, nem vagyok társaságba való.

Igazán nem tudom, hogy nem-e volna a legjobb, ha most elmennék.»

«Nem. Endrei, maga itt marad,» mondta a lány és a karjára tette kezét.

Mindenki láthatta, hogy végigsimogatta és a fiú kezén maradt a keze.

«Oh, megengedi! igazán megengedi, Lia» mondta s a szeme könnyes volt a boldogságtól.

«Hisz akkor a többieknek nincs is már beleszólásuk, úgy-e, ők nem küldhetnek el, ha maga azt akarja, hogy itt maradjak,» - és ijedten nézett körül.

«Hoztam valamit, gondoltam, avval tán fogom tudni Önöket kissé szórakoztatni. Künn van az előszobában, mindjárt behozom. Csak nagyon kérem, ne vegyék tolakodásnak, igazán nem akarok feltűnni vagy első helyen szerepelni, csak úgy időtöltésnek gondoltam.

Különben sem tudok jól, nem tanultam meg alaposan, kissé gyengén is fog menni. Kérem, tessék egész bátran nevetni, ha valami hibát találok csinálni, nem sértődöm meg, igazán nem.

Az újságpapíros-csomagból nagy szárnykürt került elő.

A sarokba, az ablak mellé ült. Rálehelt a sárgarézre. Kabátja ujjával gondosan megtörölte. Hirtelen megijedt:

«Talán nem szereti a trombitálást... Margit, vagy az urak nem szeretik. Akkor nem is kezdek bele.»

Ránézett a szemüveges úrra. De ez biztatólag intett a fejével. Meleg szivarfüsttel volt teli a szoba, a nagyanya ezüstös haja tisztán idefénylett a másik sarokból. A szája mintha mosolygásra állna. Az utca már lecsendesedett, a szobába is teljes csend állt be, csak a szél zörrentette meg néha az ablakokat.

Endrei a tengerpartra gondolt, a dombra, teste összerándult, végigszaladt rajta a hideg.

Két csontos, piros keze görcsösen megfogta a trombitát és szájához emelte. Kabátja ujja felszaladt fél karjára, a kék erek vastagon dagadtak ki a bőre alól.

Két orcája feldagadt, valami vékony, siránkozó hang bújt ki a trombitából, utána harsanó, reccsenő disszonancia, elnyúlva.

Letette a trombitát. «Nem tudok már semmit», mosolyogta és körülnézett.

De akkor elkezdett játszani.

Egy hosszú, fülrepesztő, erős, éles hanggal kezdte, amely keresztülvágta a háztetőt és felszaladt az égbe. Jajgatott, sírt a trombita, hogy levegőhullámok szaladtak végig a szobán. A hangok egyre erősbödtek, végigseprő vihar fakadt a torkából, vijjogott, mint egy lélegzetet vesztett keselyű, recsegő dörgésekkel szakította félbe.

S hirtelen, minden átmenet nélkül elhalkult, tenger hullámzása szólt s gyors, kis furulyázott marsban manók lépdeltek keresztül a szobán. Szomorú volt, de olyan gyorsan játszotta, hogy nem volt idő rajta sírni. Apró sikolyok, utánuk a mars egy-egy taktusa túl hosszúra nyújtva, mintha elfelejtkezne és aztán gyorsabban, mind gyorsabban, olyan sebesen szólt az induló, hogy a hallgatóknak elállt a lélegzetük.

S hirtelen megint minden átmenet nélkül ordítani kezdett a trombita. Az embereknek a szobában fel kellett állni. A hangok folyton erősbödtek, a falak kifelé feszültek, viharsikoltások zúgtak, tízezer ember üvöltött, már nem lehet több hang. Az óceán sziklákra zuhogva dörgött, most meg kell halnunk, gondolták mind.

És most, mintha ketté vágták volna, megállt. Vége volt.

Bár meglehetősen rosszul játszott, szinte nevetséges technikai hibákkal, önkényes ferdítésekkel, helyén nem való ritmusban s néha oly hamisan, hogy az embernek a lélegzete is elállt, a jelenlévők meglepve, szinte meghatódtak.

A férfiak Endreihez mentek, barátságosan szorongatták a kezét s lassanként mind elbúcsúztak.

Ketten maradtak a szobában. Az öregasszony hálójába ment reszkető léptekkel. Nagyon meghatódott ő is, egy szót se szólt.

Lia kinyitotta az ablakot.

«Szeretsz?» suttogta a fiú és levágódott a földre, teste görcsösen remegett. Lia mellé feküdt és lázas arcával odadörgölődzött Endrei arcához.

-

A nagymama csikorog a fogával. Olyan furcsa. Különben olyan boldog vagyok. Három nap óta folyton a lakásán vagyok, ma reggel túl korán jöttem, segítettem takarítani, annyit nevettünk, mert olyan ügyetlen voltam. Ebédidőre gyorsan leszaladok, egy fél óra múlva már megint visszajöttem.

A nagyanya alvás közben, vagy ha elgondolkozik, csikorog a fogával. Egész nap a karosszékben ül, nem bír járni. Elülső fogai rettenetesen nagyok, sárgák és egészen kilátszanak, mert felső ajaka hiányzik. Azt mondja Lia, hogy leoperálták. Nem hiszem! Olyan, mintha leharapták volna.

Ha lecsukja a szemét, mint egy öreg, vigyorgó majom úgy kuporodik össze a széken.

Ma találkoztam avval az értelmetlen perszónával. Eléje álltam, zsebre dugtam a kezemet.

«Esetlen vagyok, ugye, hihetetlen esetlen». És úgy kellett nevetnem, de olyan rettenetesen kellett nevetnem, hogy az utcán megfordultak az emberek. Képzelhető, hogy megzavarodott szegény. Szinte sajnáltam.

Lia otthon fehér ruhában járkál, előttem fésülködik

A szívem szinte megreped a boldogságtól. Néha nem bírom ki és akkor kimegyek az előszobába és ott sírok egy kicsit. Egyszer rajtakapott és akkor együtt sírtunk.

«Hátha nem is szeretem olyan nagyon, honnét tudja egyáltalában, hogy szeretem», kérdezte ma délelőtt.

Elállt a szívverésem. Éreztem, hogy arcom elfehéredik, pedig tudom, hogy csak tréfál. Erre olyan őszintén kezdett nevetni, hogy azonnal megnyugodtam.

Mégis egy kicsit bántott, hogy - ha csak tréfából is - ilyesmiket beszél. Nem lett volna szabad így megijesztenie.

Ma hoztam neki egy doboz angol szappant. A legfinomabbat, egész fekete, szinte szét-illatozik az ember kezében. A habja ragyogó fehér és hűvös.

Úgy félt, hogy sok pénzbe került. Hogy ő neki egy darab is elég lett volna. Minek egy egész skatulyával. És hogy egyáltalában nem akar tőlem ajándékot, mert, - mert - - -

Nem fejezte be a mondatot, de én sejtem, hogy mire gondol.

Kabátom elszakadt bélését megvarrta. Pedig én jobban tudok varrni, mint ő. Meg akartam neki mutatni, de nevetett és nem engedte.

Olyan mérhetetlenül boldog vagyok, hogy Lia az enyém, hogy szeret. Azonban néha eszembe jut, hogy hátha elröppen,... kinyújtom érte a kezem és az üres levegőbe kapok, ő nincs, eltűnt! ...Utánanyúlok és ő visszasiklik, utána szaladok, ő előttem repül és nem tudom beérni és szaladok, szaladok...

Bolondság!

Boldog vagyok, boldog vagyok.

1916 május

(Vége köv.)