Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám · / · Benedek Károly: Olaszország, az entente és a béke

Benedek Károly: Olaszország, az entente és a béke
A szocializmus szerepe az olasz politikában.

Igen rosszul ítéljük meg az olasz politikai pártéletet, mikor a békeagitációt és békehangulatot mindég a szocialistáktól várjuk. Nem szabad túlbecsülnünk az olasz szocialisták békeakcióját, melynek legerősebb motívuma a sikertelenség bizonyos tudata. A szocializmus Olaszországban - dacára ötven egynehány parlamenti képviselőjének és növekvő népszerűségének - mint politikai párt még túlságosan fiatal. Nincsenek hagyományai és szervezete nem áll határozott alapon, aminthogy a latin földmunkásnépnek politikai szervezése a lehetetlenséggel határos feladat, az ipari munkásság pedig a még ki nem fejlődött olasz nagykapitalizmus árnyékában korántsem elég erős ahhoz, hogy fegyelmezett politikai pártnak alapja legyen. Az olasz szocializmus a háború után mindenesetre elsőrangú szerepre hivatott és beláthatatlan jövője van. Nemcsak mert a lövészárokból megtérők között van legnagyobb tábora, nemcsak mert a jövő választások hatalmas többséget juttathatnak neki; sokkal inkább abból a pszichológiai okból, hogy e háború - mint sok más helyütt - úgy Olaszországon is a tőke keményebb szervezkedését és nagyobb kohézióját fogja eredményezni. Nem kell az elhunyt Thébes asszony jóstehetsége ahhoz a jövendöléshez, hogy a kapitalizmus igazi aranykora csak e világháború után veszi majd istenigazában kezdetét és e siető írásom megszabott méretei gátolják csupán, hogy e nem érdektelen állítást mélyebb okadatolás nélkül hagyom e pillanatban. Az olasz szocializmusnak azonban - bármily paradoxonul hangzik is ez - mindenekelőtt a nagytőke beorganizáltságára és pusztító erejére van szüksége, hogy erőteljes és politikailag is nagy értékű komoly akciót indíthasson és minden irányban kifejezésre hozhassa erejét. Ez az időpont ma még nem érkezett el s csak mellékesen említem itt, hogy az olasz szocializmus politikai befolyását lényegesen csökkenti az az általános tudat is, hogy a szocializmus ideológiája általánosságban csődöt mondott e háborúban a feltörő nacionalista népideálokkal szemben. Hangsúlyozom: nem a szocializmus pillanatnyi gyöngesége tört meg a háborúban, hanem maga a túlságosan aprólékos szocialista ideológia szenvedett nagy vereséget a messze múltba gyökerezett nemzeti és államérzékkel szemben.

Minde frázisosan hangzó megállapítások bővebb vitatását kénytelen vagyok más alkalomra fenntartani; amint csupán azt akartam megvilágítani, hogy az olasz politikában érvényesülő békehatások és béketendenciák valójában csak igen kicsiny részben erednek a szocialisták propagandájából s akcióiból.

Egyébként azon is érdemes elgondolkozni, hogy az olasz szocializmus mint politikai párt a békekötést - egy az olasz királyságra előnyös vagy legalább méltányos béke megkötését - oly őszintén óhajtja-e? Az olasz szocialista párt szemmel láthatólag a háború utáni reakcióra spekulál. Mennél hosszabb és mennél véresebb ez a háború s mennél siralmasabb arányban állanak majd a háború eredményekkel a háború erőfeszítései: a reakció annál erősebb leszen. Az olasz szocializmus pártpolitikája a nemzeti tönkre számít s olyanforma politika, amilyet Angliában és a kialakuló Németországban annak idején «pesszimismus»-nak. neveztek (Theodor Fontana «Epigonen»-jeiben olvashatunk róla szemléltető részleteket). Már pedig az ilyen teljesen passzív és negatív magatartásnak aktív alakulásokra nagy és közvetlen befolyása alig lehet.