Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Figyelő

Füst Milán: Jászay-Horváth Elemér: Gyöngyök és könnyek

Jászay-Horváth témái örök lírai témák, főként a fiatalság szenvedése szól verseiből. Sok művész fiatalsága az élet távoli félénk szemlélete közben múlik el. E fiatalság álom: szépségek álma, melyet gyakran egy-egy ijedt pillanat, rideg ébredés szakít meg. Az álmokban való elmerülés fájdalmas öröm, mert tétlen, s az ember fájón vágyja az élet másik oldalát, a tevékenyen élő életet, próbál is útjaira lépni, de mint a járni tanuló gyermek szédül, elesik és megüti magát. A szépségek álma füst, nem valóság: "Árnyék csupán. Testetlen, léha semmi." Milyen tehát a való élet s milyen sok elképzelt öröme, bánata? Mi az, ami messziről nézve céltalan, öröm és bánat örök céltalan váltakozása, örök létra, mely a semmibe vezet? Úgy látszik, olyan céltalanság ez, melynek fájdalmát csakis az álmodozás édesebb fájdalma enyhítheti: e versek virágos út az álmodozástól az álmodozásig.

Bárhol nyitjuk is fel e könyvet, minden lapján találunk szavakat, melyek ennek az egész szenvedésnek kifejezői. E versek útja olyan út, mely teli van hintve virággal, sok szó díszíti a szenvedést: lágyak, szépek, fájdalmasok, egyformák. A költő nagy odaadással dolgozik: minden szava kis lelemény, mindegyik egy kigondolt kis mű, egy külön, óvatosan elhelyezett színfolt - melyek összetéve lágy, homályos, édes képet adnak. S a költő szerény. Hiszen az ötvösök finom munkái nem nagyméretűek - s ami egészen finom és piciny, nem lehet elragadó erejű -, s ami suttogás, nem keltheti a mennydörgés hatását. Nem akarni nagyobbat, mint amire képesek vagyunk - ehhez már magához is tehetség kell -, s megbecsülni a tehetséget, amink van, odaadással vésni finom kis ötvösmunkát: ehhez szerénység. Minden szava tehetségét és szerénységét bizonyítja.

Sokféle költő van. Van olyan, ki csakis díszíteni tudna, és mikor már dísze készen van, keresi fájdalmát, hogy ráaggassa díszét. Az ilyen költő műveiben a dísz mindig szebb, mint a fájdalom. Van olyan, ki fájdalmáról akarna szólni, s küszködve díszíti, hogy szava ne legyen nyers kiállítás. Jászay-Horváthnál a nyomasztó, lázongó szenvedés munka közben, a művészet örömétől is, elcsöndesül. Szép versformáiban, halk, kellemes hangján ezt az elcsöndesülő fájdalmat énekli. Olyan, mint a szobrász, aki kőkoporsót készítene, de annak kemény formái riasztják, tehát ellágyítja őket, telehinti virággal, s végül művészi örömében kis énekesmadarat is mintáz reá.

"Szívemet most úgy szeretném
Mellem mélyéből kivenni
S mint piros madárkát félve
Pihegőn, reszketve, élve
Íróasztalomra tenni."

S megmutatni néki mindent
Szerelemnek gyilkos kését
És a körmöt, melytől vérzem
Csodálkoznám, hogy nem érzem
S kinevetném vergődését."

Kiváló, kellemes és finom hangú költő Jászay-Horváth Elemér.