Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Figyelő

Bárdos Artur: Jegyzetek az Új Művészet fejezetéhez

Az az aranyborjú-tánc, mely némely művészi forradalom körül, a külső emberek, műkereskedők, irodalmi exponenseik, igazi és spekuláló amatőrök és így a többi, a forradalmi művészek körül élő emberek körében megindul, néha érdekesebb, mint maga a forradalom.

A forradalmat nem lehet csak úgy kigondolni. Egy tényező feltétlenül kell hozzá: a megelőző iránymozgalom elfáradása, kiéltsége, ereinek elmeszesedése. Az a tünet, hogy merő technikává süllyedt, iskolában tanítják, és a csodagyerekek teljes fegyverzetében, minden készségével születnek a világra. A műkereskedők sokat tehetnek, forradalmat azonban ők sem csinálhatnak olyankor, amikor az még nem érett meg az idők méhében. De a kellő idő kiszaglálásához aztán nagyszerű a szimatjuk. Mint keselyűk csapnak le, nem a haldoklóra, hanem a születőre. Sokszor túlságosan mohó bábák, ilyenkor mesterségesen érlelik kirakataik couveuse-ében a koraszülött csemetéket. Minthogy nekik létérdekük az, hogy a király meghalt, éljen a király. Sokszor nem is anyagi kényszerűség hajtja őket, hanem kopó-természetük nemesebb ösztöne, mesterségük mélyebb törvényei. Tapasztalható ugyanis, hogy a félmúlt eredményeiből is meg lehet élni, sőt legtöbbször, ha kisebb is, de biztosabb a hasznocska. Körülbelül harminc évig tart, amíg a közönség ízlésének lassú hullámverése megérkezik valami újhoz, szokatlanhoz. Körülbelül eddig tartott, míg az impresszionisták világszemlélete beleszivárgott a köztudatba, a közönség átlagízlésébe, amíg most már végre nem várakozással elegy félelemmel, hanem a hozzáértő nyelv-csettintésével vásárolják őket, mint a rég megülepedett, kiforrott, jó aszúbort. És ebből is megél jó néhány műkereskedő, ha még nem is régen, hanem mostanában vásárolta is az így megérkezett képeket. De megél belőle néhány nagyképű német festő - Slevogt, Corinth és más "nagyok" -, akik mostanában másodrendű Monet-, Sisley- és Pissarró-imitációkat festegetnek, noha saját nevük és dicsőségük márkájával. Ezek világosan abból élnek, hogy a közönség végre elérkezett az impresszionizmushoz. Abból élnek fölöttébb jól és köztisztelettől övezetten, amiből az ősöknek csak koplalásra tellett. Belőlük pedig ismét megél néhány műkereskedő.

De itt csak az igaziakról, a vérbeliekről legyen szó. Azokról, akik kockáztatni mernek, akiknek szenvedélyük a fölfedezés, az ugrásra kész várakozás, a mesterséges árfelszökkentés izgalmas mestersége. Ezek, mai példányaik, hogyan okoskodnak, hogyan indulnak el, hittel-e, vagy fogvacogva, belső, művészi értékekben hisznek-e, vagy régi csodák megismétlődésében, rendszerük van-e, vagy ösztönükben bizakodnak, mint a játékosok? - ezekre kellett gondolni, mikor Münchenben, egy fényes, új bolt fölött megláttam a cégért, hogy: "Neue Kunst".

Ez már nem az igazi. Ez amolyan jelszavas német dolog. És a bolt eleganciája is gyanús, mint a tea mangóval. Persze, hiszen a műkereskedők nem aszkéták, de mégis, nem ilyen zsúrszerűséggel kell csinálni az ilyet. Bezzeg a derék öreg Sagot a rue Lafitte-ben nem így csinálja. Mindenki fiának meg sem mutogatja az ő reménységeit, melyeken úgy ül, mint tyúk a tojásain. A mindenkinek rossz tucatképek kínálkoznak a kirakatban és a pultokon, meg néhány régi jó márka, de ezek sem az igaziak: bejegyzett, megállapított árfolyamuk van. Csak mikor a hozzáértő elárulódik, akkor kerülnek elő valahonnan mélyről, a pince gádorából az igazi italok, melyek itt, minél újabbak, annál tüzesebbek. Ragyogó szemmel fújja le róluk a port, és sorba rakja őket a földön, köröskörül az egész kis üzletet. Mert kis, eldugott üzletek ezek itt a rue Lafitte-ban, túl a nagy, híres műkereskedők szintén eléggé diszkrét kirakatain. A legújabbak, a legmerészebbek pedig fenn vannak a Montmartre-on, egyenesen a bőnadrágú, nagy sörényű oroszlánok, a fauves-ok tanyáján. Hogy kéznél legyenek. Hogy itt, a halhatatlanság forrásánál, a beteljesedés pillanatában, annál nagyobb haszonnal eszkomptáltassák a halhatatlanságot, melyek így félórás útbeli megtakarítását - míg a művész levinné a képet a Montmartre-ról - külön haszonba felszámíthassák. Hiszen olyan fantasztikus összegekről van itt szó, hogy óriás aranyhegyekké nőhet minden félóra! Most ötven frankot ér a kép, melyért egykor - okvetlenül - ötszázezret fognak adni...

A müncheni cégéres boltban egy kékszemű, gyermekien ártatlan tekintetű, fehérhajú hölgy - csak errefelé látni ilyen friss arcú, üdítő öregasszonyokat - és egy aranycvikkeres, kopasz férfiú árusítja a művészetet. Még a zsinór is, mely a cvikkerét a mellényével összeköti, aranyból való: világos, hogy ő a tőkét képviseli a dologban. A kedves öreg hölgy esztétizáló magyarázatokkal mutogatja a portékát, szavaiban fölismerhető a legújabb képzőművészeti terminológia, de azért minden mondatát úgy végzi - mintha mégis a Gartenlaubéból lépett volna ki -, hogy: reizend, nicht war? Csakhogy ezt most nem ábrándos szemű, finom orrocskájú bakfisképek előtt, hanem kicsavart karú, vörös és lilafoltos, szőrös férfiaktok előtt sóhajtja.

De lássuk a tőkét. Az aranycvikkeres úr, aki eddig minden kép előtt aggódva vizsgálta arcomat, megkönnyebbülve fordult felém, mikor bátorságán, hogy pénzt, ily nagy méretekben, ily bizonytalan művészetbe fektetni nem átallott, csodálkoztam. Hogy merte? - tettem föl a kérdést. Honnan tudja, hogy ezekért érdemes? Tanulságos volt, amit válaszolt:

- Kell, hogy fejlődés következzék, mert még sosem volt megállás. És még mindig üldözték azokat - és mindig furcsák voltak és nevetségesek -, akik újat hoztak, akikből később prófétákat csináltak... Különben is, csak a Glaspalastban kell körülnézni, és az ember tisztában van vele, hogy valami újnak kell jönni, hogy ez így nem mehet tovább...

Nem irigyeltem melegség dolgában azokat az ifjú titánokat, akiknek ez a józan férfiú a mecénásuk. Lehet, hogy csak a legendanövesztő távolság teszi, de nem így képzeljük el a legutóbbi üldözötteket, az impresszionisátk pártfogóit. Durand-Ruelt sem, az ő műkereskedőjüket. Hát még a többieket. Zolát, aki kritikusi állását vesztette el az ő védelmükben, Cailbotte-ot, aki - igaz, hogy maga is festő - élete célját látta abban, hogy barátainak helyét a francia művészetben és a Luxembourgban kiküzdje... És Durand-Ruel, ő is mindenét áldozta, a legválságosabb időkben, mikor őröket kellett Manet képei mellé állítani...

Persze, Durand-Ruel... az ő milliomosai karrierje az, ami ezeknek az aranycvikkeres kopaszoknak a fantáziáját fűti, ő az örök ideál. Komoly statisztikák gyönyörű számai ragyogják: pontosan, de babonás pontossággal, éppen százszorosukra szöktek föl a legutóbbi aukciókon az impresszionisták árai! A Pellerin, Manet kollekciója, legendás árakon kelt el. A tettlegesen megtámadott "Olympia" a Louvre díszhelyén van. A Mareau-Nelaton-gyűjtemény a Louvre egyik legfőbb attrakciója, éppen úgy, mint ahogy a Cailbotte-szoba a Luxembourgé. Az üldözött, meg nem értett impresszionisták mindenütt az élen, a beérkezettség minden anyagi és erkölcsi révében. Hát a mostani üldözöttek és meg nem érthetők: ők miért ne futnák meg ugyanezt a szédületes évet? És azok, akik bíztak bennük, miért ne a Durand-Ruelét?

Ily okoskodással gyanúsítottam meg, de hangosan az új művészet müncheni apostolát, aki ezúttal ismét nagyon tanulságosan válaszolt:

- Ugyan kérem: Durand-Ruel! Azok a piktorok naiv gyerekek voltak! Akkor még lehetett keresni. De ezek a maiak! Minden alkalommal tanulok tőlük: élelmességet és árakban megnyilatkozó önérzetet.

Világos ebből, hogy az új művészet menedzserjei nem számítanak százszoros agiotage-ra. Mert akkor igazán nem ronthatná meg az üzletet szegény, kócos fiatalemberek harminc-ötven márkás - nyilván csak ilyen összegekről lehet szó - túlkövetelése.

Az pedig, hogy ezek a mai kócosok nem naiv gyerekek többé, nagyon mulatságos panasza egy minden hájjal megkent műkereskedőnek. Bizonyos, a művészi és az írói, szóval éppen az úgynevezett slemil-pályák kényszerítik a legkeményebb életharcra embereiket. A művésznek nemcsak hogy a tíz körmével kell kivájnia a maga kis életlehetőségét, hanem az ő legnehezebb dolga: egyáltalában szükséglet gyanánt feltüntetni a művészi portékát, bizonyos, hogy ebben a cipőkereskedőnek könnyebb és kevésbé megalázó dolga van. Ha egy műkereskedő kedves Murger-mesék nyomán akarja megtanulni a művészekkel való bánásmód lélektanát, akkor csakugyan alapos üzleti csalódások fogják érni. Csakhogy kétségtelen, hogy azok között a művészek között is éppen annyi volt az élelmes (hogy csak Degast), mint az élhetetlen (hogy csak Manet-t említsük), és hogy ez végre is nem korbeli és faji, hanem egyéni tulajdonság kérdése, és hogy végül a művészi érték az ilyen egyéni tulajdonságoktól függetlenül bírálandó el, mivelhogy az élelmes művész éppen úgy lehet jó és rossz művész, mint az élhetetlen.

És minden műkereskedői mesterkedésen túl is, persze, ide fog torkollani az új művészet problémája is: vajon maradandók-e, valódiak-e értékei? Mert csak ebben az esetben fogják elbírni a legügyesebb műkereskedői trükköket is. A végső eredmény itt ismét nem a műkereskedőktől függ, éppen úgy, mint a forradalmi időpont megválasztása. Ebben több és imponálóbb hittel bírhatnának a mai forradalmárok mérges devalválói is, Max Nordau, Fritz Stahl és a Presse A. F. S.-e, akik nem győzik leleplezni a háttérben működő műkereskedők fogásait. Nem ezen múlik, mint ahogy annak idején ugyanezek az urak hiába leplezték le a Manet, a Renoir, majd a Gauguin és Cézanne műkereskedőit. Ezek megállták a sarat, ezeknek értékessége még a fogásokat is elbírta. Az újakkal szemben is ez lesz az egyetlen perdöntő kérdés.