Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Nemzeti Színház

Fenyő Miksa: Nemzeti Színház
A megdicsőült. Furcsa történet 4 felvonásban. Arnold Bennett darabja.

Ha Arnold Benett angol írót a Nemzeti Színházban előadott drámája után ítélnők meg, nehezen tudnók ítéletünket összeegyeztetni azzal az elismerő érdeklődéssel, mellyel otthon az ő irodalmi munkásságát kísérik. "A megdicsőült" jelentéktelen darab. Jelentéktelen amit elmond benne, jelentéktelen ahogy elmondja, és az az eltűnődés, mellyel a néző néhány pillanatig még utánamereng a darabnak, legfeljebb azt jelenti: mért is néztem ezt végig? Mert végignézi az ember, és igénytelenné válik vele szemben (nem elnézővé), úgy valahogy leköti az elégedetlenkedő hajlamokat a darabnak jó modora, átlátszósága, könnyűsége.

Ilam Carve-nek, a nagyhírű festőnek meghal a komornyikja. Valami véletlen tévedés folytán úgy vélik, hogy maga a nagyhírű festő halt meg, Angolország gyászba borul, a nagy halottat a Westminster apátságban temetik el, és Albert Shawn, a komornyik, megkezdi útját a halhatatlanság felé. A nagyhírű festő könnyen eloszlathatná a félreértést. De nem teszi, minek is! Világéletében kerülte az embereket, különösen honfitársait, s íme, most itt az alkalom, hogy szépszerével - nagyokat nevetve a markába - kimeneküljön közülük. A nagyhírű festő nemcsak a habitusát, nevét ölti fel elhunyt komornyikjának, de babáját is magához kaparintja - Ligeti Juliska a kelleténél kackiásabban, de azért szeretetreméltóan játszotta ezt a szerepet -, és boldog egyszerűségben éli a vidéki nyárspolgár életét. De nem sokáig. Újból festeni kezd, műveiből ráismernek a nagyhírű festő keze nyomára, és egy csaknem mulatságos jelenet közepette visszaráncigálják az életbe.

Így van, ilyen szelíd lejtéssel. Holott dráma is lehetett volna - ahogy második élete összeütközik első életével -- szatíra is lehetett volna - ahogy azt már nálunk Lengyel Menyhért egyszer a Hálás utókorban nem is sikertelenül megkísérelte. De hát ehhez öblösebb hang, szélesebb gesztusok kellenének, és Arnold Bennett - mert úgy tetszik neki - nem hagyja magát zavartatni nyugalmában. Az író hátravetette magát karosszékében, és Angliában, ahol erről az íróról többet tudnak, bizonnyal értékelik ezt a pózát. De érthetetlen előttem, hogy mért kellett nekünk megismerkednünk Bennet darabjával? Mi az, amit nekünk jelent művészi szempontból, vagy akárcsak színházi szempontból? Azoknak a figyelmét pedig, kik a Nemzeti Színház igazgatóját az angol dolgokról instruálják, legyen szabad felhívnom Galsworthy nevére.

*