Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXVIII.

A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A zöld mezőn keresztül hangos, színes szalag húzott a füzekkel szemérmesen takaródzó Mura felé. Elöl Zrínyi sisakján vert haragos szellőt a strucctoll, utána kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas kopjatestekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös párok tömött szakasza: szíjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve vezető kétszáz gyalog magyar. Újra hat lovas, kopjáikra ütve hat aga turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott zsákmányfegyverzet csörgésének lassú zenéjére. A mező zöldje most közbetágul, s három előkelő muzulmán aranyos sisakú fejét párducos hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben haragos bosszú görnyesztette valami főtörök. Utána, gyalogok csípejére állva, előredűléstől kinyújtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös és zöld zászló selyme csettegteti a könnyű szélben a megalázott félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben, lobognak a márjás, háromhalmos zászlók, s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A had mögött nagy nyakú tevék ringatják hátuk drága sátorterhét, öszvérek dobognak kényes deliséggel, s mint színesre festett írássor után elmázolt fekete pont, a százhúsz lomha bivaly.

- Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!... Elömlött epéje belül, s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyújába kerékemelintő legényül Zrínyit kérte a királytól vezérnek. Levele még szalonnás ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt, s Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése... Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő gombaként, s ha lehull, egy férges alma sara a sorsa... S a vitézlő bán papírt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az, s te csak török barom ujja tűrt ingű mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött... Lovon röpüljön parancsod, s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!... Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyúgyermekét. Ihon az országút, koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?! Lázadó vagy Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!

Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé, és hideg sóhajtása végigsüvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött, s hátul széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet színes folttá loccsant szét a mezőben, s a magaslaton már sátorkaró fején kattogott a balta foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsoraváró elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mellvas koppant, tűzrevaló ág recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éheses vagy dolgosa sürgött-ődöngött előre-hátra.

- Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! - lüktetett az éhség, fáradtság Zrínyi fülében.

Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet, nem bírt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál, harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén, újra meg újra felpendült fejében a letiltó levél felhúzott orrú, hetyke parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó útkeresztezésnél. Fölrúgta magát kedvetlen fektéből, és kilépett sátra elé.

Elöl kelet dombjai merevítettek, sötét karokat nyugat tűnő fénye után. Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölében, amely mögött apró mocsárszemeket vakított rezes csillogású tükördarabokká a Styriában lealvó nap.

- Főkapitán nagyságos úr! - lépett melléje Patachich -, ha kit tenni méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. Az Dráva habjai ugyan ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy húsz háznak lábok, s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind.

- Mit tennem javallja kegyelmed? - kérdezte Zrínyi a domb régi bástyamaradványait méregetve tanácstalanul.

- Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, vízben birodalma lészen az váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is hurcolkodtatná... felette nemigen szeretik az fördőt! - célozgatott Patachich a vár elhagyására.

A bán hirtelen megállt:

- Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun állunk?

- Tulajdon maga ez hely! - felelt Patachich, és ámulva nézett ura után, aki szó nélkül a faképnél hagyta.

Tarkójára boruló haját simogatva járta magányosan a domb tetejét jó ideig.

Rongyos, nyájatlan apostol, te... kérő tenyeredet néped közönye szögezte által, szívedben bécsi poroszló lándzsája forgatja a kínt, s nyelved hegyén már ott lebeg a consummatum est... de mért? Hogy Bécs csak annál nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, míg követe a szultáni trón előtt hasalva békekönyörgésben fröcsögeti nyálát?... És ha nem, és ha csak azért sem consummatum est?... Sőt!!... Vihart ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a szerte bégető nyájat, s elfújja fejünk felől a muzulmán felhőt!

A legmagasabb pontra nézve, szalonkahúzást figyelő szemmel meredt bele az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak ködei alján apró gyűrődés sejtette Kottorit, délnek emerre Légrád várává pattant a sík.

- Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt... igen... Légrád helyett is... itten várat... várat... igen...

Még le sem zuhant az este, Zrínyi lépései már fölmérték a romok területét, s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már mindenki tudta az új vitézi szórakozást, s míg egy csapat Csáktornyára fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munícióért, a hegy alatt sáncvonal dombult-mélyült feketén, s kopogott, nyikordult, pendült, buffogott, kurjantott s dalolt az épülő állandó tábor.

A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott, s idébb talicskába fordult az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz porával víg utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a hegy lábánál. Egész nap csörgött, kúszott lejtőn föl, lejtőn le a mérőlánc, s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire.

Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa felől zászlólebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre. Zrínyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya villant, s az árok hídján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán. De a porfelhő megállt, s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja - zászlórudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete lófarkas üstökű aranyos félhold.

- Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! - szólt föl Zrínyihez a domb ereszkedőjéről vígan egy hadnagy.

- Hejh! pattantyús, coigvarter - kiáltott el oldalt a bán -, ágyúbul köszöntést töröknek adjunk.

A tűzmester kanócot gyújtott, s az ágyú gyújtólikát vizsgálva fölnevetett:

- Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!

De lent újra lebbent a por, zászlólepel és kopjafecskefark, s a távolodó szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkóvillanástól.

- Úgy tetszik, nem szomjú az innyek! - szólt a tűzmester, a kanóc égő fejét földnek nyomintva.

De pár nap múlva levél jött a kanizsai basától:

"Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak, s akié a nagylelkűség, másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta nekünk az ég teremtményét, harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő királya, Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél megérkezésekor fogj pennát, s nekem azonnal leírd, vajon császárod parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár építése? Isten veled!"

Zrínyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betűs írást inasa kezébe, s a követekhez fordult:

- Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül kérdezkednie az bassa úrnak. Baromállóhelyet építek császár barminak az okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne bocsássa a szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek ez akolban.

- Ó, szultánom, miért helyheztetsz tahát akolban pattantyút? - pislogott a követ a sátor mellett álló mezei ágyúra.

- Csak úgy vadászatra, farkasnak, medvének... - búcsúzott nevetve Zrínyi a savanyodott udvariassággal bókolóktól.

Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a nyúlongó nyakú bivalyok, görnyedő hátak gerendacsúsztató, földet kubikoló hangyajárása között lovaik felé csöndes vitatkozással botorkáló követek után.

- Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! - mordult föl ajkán a belső öröm.

Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástyafegyverzetté kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindelyrakó legények daloltak a frissen épült házak tetején, s az új malmokban csikorogva fordult gabonazúzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, erődfok, mellvéd, árok, cölöpös sánc, de Zrínyi kedvének mégis lassan haladt. Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végignézett dolgok rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén. Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfaszerző, s elégedetten incselgett munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni, s törökvadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen, szerette volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hívni a várat, szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a faltömésbe, szerette volna...

Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta, s peregve pattant szét rajta a gombsor, inge ujját fölgyűrte, s nagyot kiáltott:

- Talicskát ide! - s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhítő, kéjes izzadt kábulásig.

(Folyt. köv.)