Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Kaffka Margit: Szent Ildefonso bálja

Kaffka Margit: Szent Ildefonso bálja
II.

Az Alcazar díszterme kétezer viaszfáklya fényében ragyogott, s a földig érő ablakok közén a pompás gobelinek selyemmel szőtt úrhölgyei, pálmaerdőkben sétáló ifjú leányai és feketeszőrű méneken vágtató vadászai mintegy megelevenedtek a mozgalmas fénytől, és elvegyültek a terem ragyogó vendégei közé, kik mind ifjak voltak és boldogoknak látszók, halkan, nemes illemmel csevegve, nevetgélve sétáltak kéz-kézben, páronkint a márványkockákon. Az égi bálanya láthatatlan jelenléte templomossá, nemessé magasztosította a szórakozást, s a derűs és boldog, teljesülés előtti szerelmek nyugodt és tiszta tűzzel lobogtak a szívekben. Donna Isabel szemlesütve haladt végig lovagja kezén, és még nem nézett szét maga körül.

A kardinális előtt csak sebtében tiszteleghettek, mert mindjárt helyet kellett foglalniok a két sorban egymással szembeállított párnaszékeken, a színházi előadás kezdődvén, mint rendesen szokásos a táncok előtt. Széles út volt hagyva középütt a székek sora előtt a felvonuló új jövevények számára. Káprázatos színű öltözetek közeledtek, sorakoztak egyre még - és bennük halvány és büszke szépségű leányvirágok -, lendülő, nemes mozdulatú, gőgös tekintetű ifjú férfiak. Óriás, harcias struccmadár-tollak díszítették nagykarimájú bársonyfövegeiket, gondosan fürtözött hajakat viseltek, piciny, hegyes állszakállt és felálló bajuszt. Mindenki örömmel és kíváncsian figyelte egymást, ki melyikkel páros? És tréfálkozó sugdozással mondtak ítéletet. Donna Isabel egy percre fölvetette szemét és érezte, hogy csudálkozva és idegenkedőn nézik őt és ismeretlen lovagját. A következő pillanatban csaknem szemközt velük észrevette a csapodár La Lunát, Bernardina mellett ült, oldalvást hozzáfordulva, sötétbíbor köpenye szárnyát negédesen dobta át, kardos csípején és térdein, s a lecsüngő vállhajtóka mögé bújt tenyerében rejtve és hízelkedőn tartotta a tovar-i leány balját... Donna Isabel új lovagjára pillantott, s e percben halálosan megsértett, felhorzsolt szíve csodás, hirtelen felujjongásával úgy látta: hogy az ismeretlen férfi arca gyönyörűszép és alakja hibátalan.

Ezüstcsengők szava jelentette a színpadi látványosság kezdetét, a nagy bíborfüggöny lassan szétvált. "La illustra Fregoná"-t, a nemesi konyhaszolgáló ismeretes, együgyű meséjét játszták előbb. Az úri társaság kicsinylő érdeklődéssel hallgatta a verseket, mert illetlen lett volna túlságos odaengedéssel figyelni a pórian világias történetre. Egy nemeshölgy szerepelt a játékban, ki közrendűnek adja ki magát, szolgálni megyen, és a nép lányinak szabados módjával, mindazáltal erényében hibátlanul ösmerkedik össze két nemes tanulóifjúval, kik közül egyről kiderülvén, hogy tulajdon testvérbátyja, valódi rangját bevallja, s a másikhoz feleségül mén.

A társaság könnyeden élcelődve mulatott a színjáték felett.

- Mégiscsak jobb így - szólott az egyik hidalgó nevetve -, mint hogyha nemesi vérnek hitték volna a mátkát, és kiderül vala róla, hogy pórfajzat!

- De mégis nyert az álorcával - bátorult neki hölgye, a szép Inez -, mert mint kisasszony sohasem ösmerhette volna ki úgy az ifjak erkölcsét, hogy kedve szerint választhasson férjet. Ezt csak konyhai szolgálók mívelhetik!

- Az ám, de hátha mit sem tudván, amaz iránt lángolt volna fel szíve, kit testvére gyanánt kellett fölismernie? - kérdezte ártatlanul egy másik hölgy, de arca mindjárt is bíborszínre vált ijedtében.

- Ilyesmi nem eshet, mert a színészek előre tudják, kit játszanak! - segítette ki nevetve egy San Servando nevű lovag. Az ilyenre ügyelnek a rendezőpadláson s a mennyei öltözőkamrában is!...

Meghökkent egy pillanatra, nem vallott-e valami tévhitet az egekről való szójátékban, mit félremagyarázhatnának, mert mindenki tudta, hogy a főinkvizítor bizalmasa most a nagy kardinálisnak, s néhány embere mindig lappang az érseki udvarnál papi vagy lovagruhában vagy kíséretéhez csatlakozva. A körben ülők is megéreztek valamit, és egy pillanatra elhallgattak. "Az égből... önmagunk mélységéből... mindég messziről kapjuk a törvényt!... Azért veszejtjük nyomát sokszor!"... szólt valaki félhangosan.

Donna Izabel fölrettenve nézett a mellette ülőre, ahogy elfeledkezve tűnődőn maga elé mondta e különös szókat. A kétértelműség vagy homály vallási kérdésekben - jól tudta - könnyen gyanút keltő lehetett, mert abban az időben kezdték éppen szigorúbb figyelemre méltatni az illuminánsok és misztikusok veszedelmes tévelygéseit, melyeknek oly sokszor estek a legbuzgóbb hívő lelkek, papok, apácák is martalékául... És a leány úgy szerette volna titokban, valami jellel vigyázatra inteni az idegent, ki tán nem ismerős a dolgok itteni rendével. De akkor a csengők megújuló zenéje a második darab meséjére hívta fel a figyelmet. Ennek már szent legenda volt a tárgya, s a vendégek buzgó illedelemmel szedték rendbe tartásukat és gondolataikat, hogy tisztelettel figyelhessenek.

...Hajdani századokban történt, hogy valami Diego Martinez nevezetű közvitéz, midőn a flandriai háborúba kellett mennie, a szent Leocadia templomabeli feszület előtt örök hűséget és házasságot ígért egy Inez de Verga nevű leányzónak. Ámde amikor sok év múlva mint fiatal tiszt hazatért, tudni sem akart esküjéről s a leányról, ki azalatt híven várt rá. A kétségbeesett mátkának nem volt egyéb tanúja a feszületen kívül, mélységes hitében erre bízta hát ügye védelmét. A törvény emberei beléptek a templomba, és hódoló könyörgés után esküre szólították a feszületet. S akkor történt a csoda! Az Úr kőből való mása megmozdult a keresztfán, odaszegzett jobb karját kiszabadítva két ujját magasra emelte, aztán a törvényjegyző kezébe tette, e szóval: esküszöm! A másik pillanatban már csak lecsüngő jobb karját s nyitvamaradt, szentséges ajkait láthatta az ámuló nép. A feszület máig is úgy maradt a csoda emlékére, a pörlekedő jegyesek összebékültek, és mind a ketten kolostorba léptek.

- "Ez a legszebb a történetben!" - szólott most különös nyomatékkal és félig kérdezőn az alacsony termetű, de annál hosszabb nevű don Rodrigo Amados de Los Rios, egy ravaszdian alázatos, hidegszemű és csúfondáros, gonoszképű emberke, kitől - nem tudni, mi okból - mindenki félt Toledóban. - "Semmi jobbat és üdvösebbet nem tehettek volna, minthogy zárdába lépve, Isten igazi szemléletébe merülten s a titkos, belső megvilágítás fényétől áthatva így mentesítsék magokat a bűn esélyétől... Nem így véled-e te is, városunk és körünk jeles jövevénye, ki magad De la Cruz szép nevén nevezted?"...

Mindenki rettenve és kíváncsian pillantott az idegenre. Elértették! Csalétek volt ez, olyan fogas és veszedelmes vélemény, mely ugyan teljes értelmében megtalálható amaz avelai Sancta Theresa de Jesus könyvében, kit Rómában szentté avattak, mialatt írott tanításai még egy évtizedig ott feküdtek vád alatt az inkvizíció tárgyalóasztalán... de amely tanításáért mostanában könnyen illumináns eretnekké bélyegezhették és egy-kettőre kínpadra, máglyára juttatták az embert... Don Manuel de la Cruz lassan a kérdező arcára emelte bánatos mosolyú tekintetét. Úgy tudott nézni, mintha valahonnét a túlsó partról pillantana vissza.

- Ámde - mondta halkan a riadt elcsöndesülés közepett - ez a mátkapár egymást űzte és kereste még... nem a Magasságbeli utait! Nékiek még egymás szerelmében kellett volna vezekelniök előbb!

A körültük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt odébb. Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a csapdából az idegen lovag, vagy evickélve még veszedelmesebb örvénybe: egy új tévhit rettenetes gyanújába sodródott?... Maga De Los Rios is különösképpen megzavarodva fordította el kígyómerev, gonosz tekintetét. Felállt és odább sétált közönyt tettetőn, ám donna Izabel titkon követte szemével. Kis idő múlva látta, hogy egy távoli ablakfülkében állva suttog valamit egy papi ember fülébe, ki az érsek kíséretében jött ide. És a lány szívét valami sohasem érzett fájdalmú szorongás fogta el, bár nem értette világosan, hogy miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna valamit, mert egy másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas gőgje, égő sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben, az árva, magános, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki forró testéből. Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy félelmet valaki másnak sorsán...

De citerások és hegedűsök pedzették a húrokat, a fényes teremben tánchoz készültek a párok. Az ő lovagja is felállt és gyöngéden tárta felé halvány jobbkezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, lassúdan és mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes színek nyugtató, selymes tarkasága csendes ütemben hullámzott és kavargott a színes márványkockák felett, a muzsika visszafogott mély szenvedelme csak az eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a szemek mélyén izzított sóvár, titkos epedést. - Donna Izabel érezte, hogy az ajka reszket, s a szeme ismeretlen fájdalom kínjától homályosul. Égető szégyen gyötörte városa miatt, mert úgy érezte, hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az ismeretlen lovagon csak azért, mert nem hasonlít eléggé hozzájuk. - Manuel de la Cruz mintha olvasta volna gondolatát.

- Mondom neked - szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva felé -, mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!...

Isabel elsápadt A baloldali teremajtó felé pillantott, s úgy látta, hogy két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi, kardjuk markolatán kezük.

- Lovag! - lihegte szinte fulladozva -, a mi Urunk Jézus nevére kérlek, tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy!

Elgondolhatatlan kedvességű mosollyal nézett akkor dúlt arcába a táncosa. És halkabban, mély, édes, szerelmes jelentőséggel kérdezte immár másodszor: "Követni fogsz-é engem, donna Izabel?"...

Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaros de la Luna - a főinkvizítor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábító mosollyal büszke szépségű arcán nézett Izabel felé, s a leány szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt és a férfiú biztos akarata.

- Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az ígért táncot!

- Nem vettél tőlem ígéretet, lovag, és már van táncosom!

- Úgy-e?

Mérhetetlen kicsinyléssel összehúzott ajka körül, mintha csak most látta volna meg Manuel de la Cruzt.

- Nem ismerem, nem tudom ki fia, honnét vetődött ide!

- Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! - szólt nyugodtan de la Cruz, de eközben oly barátságosan nézett rá.

- Nem ám - tört ki most elvakult dühvel a lovag -, mert nincsen is igazi neved - a templomok anyakönyveiben hiába keresnők származásod! Mert jött-ment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, ismeretlen! Hogy mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?... Ejh, nem felelsz?... Kardot hát, bár nem érdemled!... Kardot ránts, ha mondom!

- Nincs fegyverem!

A másik bősz dühvel vágott felé, egészen közelből, de csak a levegőt érte. Újból sújtani akart, de akkor az idegen puszta kézzel, szelíden megfogta a villanó kard élét, és De Luna keze szinte jéggé dermedt a markolaton. "Segítség!" kiáltotta elfehérült ajakkal, elrémült, merev szemekkel. "Segítsetek!... Boszorkánymester!..."

Zavaros tolongás támadt a bálban, kábult irama az ijedtségtől összezavarodott táncnak, muzsikások riadt hangzavara, összevissza kiáltozás, ajtók felé tolongás, néhány felborult fáklya... Isabel ájult szeme előtt már minden összefolyt. Csak arra emlékezett még, hogy két gyengéd kar emeli fel a földről, és mint mikor álmunkban felhők felett lebegünk,... úgy viszi tova innét.