Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XIX.

A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmú lépés ebben a taposómalomban, aztán csakugyan jön a kardforgató, seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett palatinus! Csak szűkebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek az? Megy! Megy, amerre csillaga hívja! De előbb itt rendbehoz mindent... Rossz szolga, vigyázzunk! - suttogják a kis auerspergek a sírja után nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrínyi-ugyse, nem! Hej, országbíró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökű, érdemes komédiás, jeles nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének kaparászásában! Én megyek, és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés... sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom: játsszatok vele törököt, hotkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!

Csecsemő lánya az emlőbimbót még jól szájába sem tudta fogni, már Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal magyarázta, alkalmazta az országgyűlésen kieszközölt articulusokat, amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasításkészítés, egyéb fő, állami szecskavágás, praedaucius, oláh, németek megfenyegetése, aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó, nagy ménkű fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon parasztvadászat... De horvátok! Mért? Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké, s a béle-metélt muzulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!

Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant napraforgó, úgy áll a kerék, s fura, véres emberrongy mocskos bocskora csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát bán horvátot törjön kerékbe: legyen mit rabszíjra fűzni Kostajnica basájának, mert félő, hogy kifogy a derék faj, és stíriai pocakokba sussan majd a muzulmán kopja!

Egy-egy háromoszlopos, háromszögű akasztófa alatt úgy rántotta megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé sikamlva rohant a menekülő, s fent a dombon, Zrínyi mögött, derekas munka után nagyokat fújva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért Patachich kapitány.

Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincű horvát kuvaszokat?... Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság! Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos sarkantyújával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki nyílnának teraszain a virágok, s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi csürhe a csengő aranyat!... mint Mátyás király...

Mátyás! Milyen zengő emlékezetű név! Mátyás... nemcsak kénnyel lett király, hanem in manu forti!... Erőhatalom!... Bár máskor is éljen vele a magyar, ha Mátyás királyra találhat... In manu forti!... Eh! csak jönnének már, csak hívna már Rákóczi! Elég volt az ugar-törés... Szűz föld! új cél!

A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi muníció után végre egyszer csakugyan régies formájú, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a felvonóhídon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két úr fogadására:

- Vártam mán kegyelmeteket!

A vendégek dünnyögő alázatossággal, összevissza pislogva csoszogtak befelé Zrínyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.

A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer kitekintett a folyosóra, aztán nyílt, derűs arccal fordult az urak felé.

Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de észrevévén, hogy Zrínyi arcán csodálkozássá hökkent a nyílt öröm, mégiscsak megszólalt:

- Éppeg jó, hogy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó!

- És bizony! - bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy Tamás.

Zrínyi az ablakhoz lépett, nekivetette hátát a keresztfának, s rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemű két arc ösztönszerűen igyekezett kibújni a kellemetlen megvilágítás alól: Nagy Tamás a könyvekkel, papírlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett le lógó fejével, s félszeme az írásokra sandalgott. Ébeni uram a fal mellett húzódó padszékre kuporodott.

- Erössen megfáradtam! - nézett szét bizonytalanul, közben alig észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem látta volna, fordult egyet ültében, s elkezdte szálazni bús-kajla tatáros bajuszát.

- Hát, uraim, mi újság? - igyekezett a bán a dologra térni.

- Atyafiúi szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli örök szalgálatjával két paripát küld méltóságos, kegyelmes urunk nagyságas uramnak.

- Köszönöm! És?

- Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind cselédivel öszve, kihez hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! - folyt a derűs behízelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen.

Úgy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsönpénzt! - gondolta Zrínyi, s keresztbefonta a karját mellén és hallgatott.

Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: "...és az mi nagy Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi királyunkban alig találnék vétket... Az ő szerencséje mindenütt nagy volt, mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért, az szerencse hogy pórázon járt..."

Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk fészkelődésre indította... Egyszerre csak homlokára csapott görcsös, csúzos ujjaival:

- Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémből, hagy urunk levele még zsebemben lapul! Ejnye, ejnye, instállom nagyságad bacsánatát - azzal fölgombolta dolmányát, s hosszas kutorászás után valami belső rejtekzsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A térdére fektette s elkezdte simogatni, de Zrínyi eléje lépett, rideg engedelemkéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a szőnyegre.

A két ember egyedül maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont, s bajusza egyik végét fújogatta csöndesen a levegőbe. Majd fölkelt, s maga is a lócára telepedett Ébeni mellé.

- Nagy szamár kegyelmed! - bökte oda Ébeninek bajuszfújtatás közben.

- Tám csak nem?!

- De tám igen!

- Csinálja kegyelmed jabban!

- Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!

Ébeni arca egy öreg kínaiévá vigyorult a belső jókedvtől:

- Be accurate túdja!

Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:

- Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?

- Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bölcsesség sem határtalan! - nyújtotta a szót Ébeni.

- Mehercule! - kiáltott Zrínyi, türelmét vesztve, az összerezzenő erdélyiekre -, princeps Trassylvaniae affectat coronam Poloniae!... Mit bolondoskodunk?

- Balandaskodunk? Instállom nagys... - hebegte Ébeni.

- Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet! Sőt jó lészen ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy látni, hogy az fatum nagy változásokat készít... Ferdinandus szinte hogy halódik s Leopoldus... ű tudja!... Nem az, kivel vet szövetséget, az lengyelekre zúdult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy hada erős, tisztviselői jók, generálisa próbált, discretus, marhás, sok értékű úr, igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az meglévők is elpártolkodnak!

A két úr sűrűn helyeselt, de csak úgy némán.

Elejbük ment félútig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok bánjában...

Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt:

- Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel expeditiót!

Zrínyi az ajkába harapott.

- Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiájáért köszönetünknek, háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsút vészünk nagyságadtól. Az Úr lakazzék ez várban minden kegyelmével!

Üstökcsavarintás, alázatos kézcsókok, bajuszpederítés, s már az ajtó felé csoszognak Rákóczi becsületes főember szolgái.

Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan sértődésben álló Zrínyi felé:

- Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak tetszések gyűjtögetésében szűkecskére szabatott az üdőnk!

A bán gúnyosan bólogatva helyesel.

A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul vissza:

- Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!

Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kívánva sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.

Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.

Ébeni ijedten állt meg a folyosón:

- Bécsapá az ajtót!

- Bé ám az szél! - pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem állva.