Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám · / · Disputa

Szász Zoltán: Igen tisztelt Szerkesztő úr!

Távol áll tőlem a törekvés, hogy a Nyugat hasábjait Kaffka Margit "A szerelem" című könyvemről írt kritikájára vonatkozó hosszabb polémia számára igénybe vegyem. Erre, úgy vélem, nincs szükségem, maga a könyv él és beszél továbbra is. Egy tény megállapítása érdekében azonban kérek némi kis helyet. Kaffka Margit idézőjelek közt közöl egy csomó mondatot, melyeket eme jelzés folytán az én könyvemből vett állításokként fog fel az olvasó. Nos, ki kell jelentenem, hogy e mondatok közül egyetlen egy, újból ismétlem, egyetlen egy sem található a könyvemben. Bírálóm cikke folyamán különben idézőjelek közé nem helyezett formában is tulajdonít nekem állításokat, melyeket nem írtam, az az egész jellemzés, melyet könyvemről ad, azt a - bizonyára indokolatlan - föltevést sarjasztja ki bennem, hogy könyvemben csak böngészett, s nem olvasta ezt el. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy erre a megjegyzésre azt lehet mondani, hogy az én szerzői elfogultságomból fakadó rémlátás vagy érzékenykedés. Épp ezért nem hatolok bele részletesen a kérdések e területére. Nem magyarázgatom hosszadalmasan azt, hogy a polgári osztály átlagos nője nem a kispolgári nő, lévén a kispolgár-osztály a polgárság alsó széle, proletárság-melletti rétege, hogy a nő férfihoz viszonyított fejletlenségét nem kell régebbi bölcsészeti íróktól átvenni, mert azok az adatok, melyekből ez levezethető, igen sok élet- és embertani műben megtalálhatók, hogy én, bár Kaffka Margit nem várta tőlem, mégis elég bátor voltam a szépség nemi tetszésén kívüli mivoltával is foglalkozni - minderről s még egy csomó oly állításról, melyeket csak úgy en passant és saját véleményeivel összekeverve tulajdonít nekem, éppen csak azért nem szóltam ennyit is, mivel mégis jelezni akarom, hogy az egész cikk érthetően ébresztette bennem azt a föltevést, hogy kétségtelenül nagyon elfoglalt bírálóm nem olvasta könyvemet a maga egészében.

Nem az én egyéni érdekem, hanem a magyar könyv s a magyar író oly elhanyagolt érdeke követeli meg azonban azt, hogy legalább az idézőjelek közt nekem tulajdonított helyeket visszautasítsam s megtagadjam. Mert ha már elháríthatatlan, hogy könyvekről, főleg, ha kissé terjedelmesebbek s bizonyos elmélyedést kívánnak meg, nem írnak minden esetben azzal a buzgalommal és hivatottsággal, amelyet a szegény magyar könyvírók óhajtanak, legalább maradjon meg nekik az az egyetlen biztosságuk, hogy a kritikákban nem tulajdonítanak nekik tőlük egészen idegen állításokat. Kritikusom szerint én azt állítom, hogy "a nő számára nem fontos a férfi szépsége". E pontatlan banalitás könyvem egyetlen lapján sem található. Írtam azt igenis, hogy a szépség a férfi hatásában "valamivel kevésbé fontos tényező, mint a nőében", és sok más ilyen veretű kijelentést, melyek azonban mind a férfi és nő idevonatkozó érzésmódja közt csak fokozati különbséget állapítanak meg. Mindenki, aki a fejlettebb gondolkodás legkezdetéig eljutott, beláthatja, hogy e két állítástípus közt: a nőnek nem fontos valami, s: a nőnek kevésbé fontos valami, mint a férfinak, egy világ van. S ilyen világnyi különbség van minden egyes idézőjeles nekem tulajdonított állítás s azok közt, melyeket nagy nehezen ezeknek megfelelőkként saját könyvemből kikutatnom sikerült. "A nő féltékenysége sohasem az igazi, ő beéri a férfi szerelmének egy sugarával, mert érzi, hogy egészét úgyse győzné, nem is vállalhatja", mondatja velem Kaffka Margit. Soha sehol a könyvemben nem írtam ezt. Írtam ellenben olyasmit, hogy a nő inkább belenyugszik a férfin való osztozkodásba, mint ez a nőn valóba, hogy a nő inkább elviseli a többnejűséget, mint a férfi a többférjűséget. Ami a lényeges: itt is tehát én egy fokozati különbséget állapítottam meg, ismertetőm ellenben olyan szavakat ad a számba, mintha én a nőt igazi féltékenységre egyáltalán képtelennek tartanám. Azt, hogy "az alárendeltség és függés öröm a nőnek", szintén sehol se írtam, szólok ellenben arról, hogy egy összhangzatos szerelemben a nő szívesen érzi a férfi fölényét. De nem folytatom - hanem ismétlem újból és újból, hogy ezek közül az idézőjelek közt közölt szemelvények közül egyetlen, de egyetlen egy sincs könyvemben, s hogy e nekem tulajdonított vélekedések legfeljebb annyiban hasonlítanak az én könyvem egyes állításaihoz, amennyiben két azonos témájú könyv néhány passzusa úgy nagyjában körülbelül hasonlíthat egymáshoz.

Mielőtt befejezném ezt az írásomat, az igazság kedvéért meg kell jegyeznem egyet. Az a sejtésem is támadt, hogy kritikusom az idézőjelet az egész fehér kultúremberiség konvenciójától eltérőleg fogja fel s használja. Lehet, hogy nála ez a jel nem azt jelenti, hogy az így bekeretezett rész szóról szóra, betűről betűre való ismétlése egy bizonyos máshonnan kiemelt gondolatnak, hanem csupán egy mód, mellyel azt jelzi, hogy más gondolatairól saját emlékezőtehetségén keresztül bizonyos összefoglalást nyújt. Erre vall az a mondat, mely különben nyílt abszurd voltánál fogva legkevésbé volt számomra kellemetlen. "Ha magad, vagy jó barátod szenved benne (a viszonzatlan szerelemben), így kúrálhatod ki: végy egy adag elleneszményesítést és két evőkanál ellenszerelmet." Erről, azt hiszem, még ismertetőm sem gondolta, mikor leírta, hogy könyvemből idézi. Ez nyilvánvalóan könyvem egy fejezetének jellemzése és összefoglalása igyekszik lenni. Meglehet tehát, hogy Kaffka Margit nem ismeri az idézőjel horderejét és jelentőségét, de meglehet az is, hogy tudatosan más értelemben használja, mint amilyenben ezt használni szokásos. Ebben az esetben persze le kell mondanom arról a reményről, hogy ha még egyszer méltatná megbeszélésre valamelyik könyvem, ekkor majd nem fog nekem oly gondolatokat kiutalványozni, melyektől borzalommal fordulok el. E soraim azonban még ebben az esetben sem válnak feleslegessé, mert ha a könyvemről szóló cikk írónője mégoly egyénien fogja is fel az idézőjel hivatását és jelentőségét, bizonyos, hogy a Nyugat közönsége, mint általában a mi kultúrkörünkhöz tartozó egész emberiség ezt a konvencionális alapon teszi, s így az idézőjeles sorokat nekem tulajdonította. Ez ellen pedig szükségesnek tartottam ezt a tiltakozást.

Fogadja igen tisztelt szerkesztő úr tiszteletteljes üdvözletemet: