Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám

Ász Dezső: Popper Dávid

Feledhetetlen az a meglepődés, amelyet megjelenése ébresztett. Pompás, olaszos maszkja rögtön lekötötte a szemet és fogva tartotta, amíg - hamarosan - érthetővé nem váltak azok az igazságok, amelyeket a Természet ezekben a markáns arcvonásokban mintegy megvalósított. A nagy mestereknek járó tisztelet és megilletődés e zavarában, melyben a géniusz olyan szuggesztív erővel reprezentálja magát, lehetett őt megismerni.

Ez arcon semmi nyoma sem volt meg annak a fájdalmas, küzdelmes múltnak, amelyből csak a legnagyobb kínok árán szabadul ki az alkotó, a nagy művész. A győzelem és a biztos haladás derűje ragyogott a szemekben, s az ajkai körül a legényes, de nem keserű dac fölényes mosolya. Mintha sohsem csalódott volna az erejében, mintha mindenkor meg tudta volna valósítani az akaratát. A gyors elhatározás, amely a tett mozdulatában mintegy sebtében megöli a kétséget - ha nem is adja meg az érzéket az igazságok helyes megismeréséhez, meghozza az önbizalom boldog hitvallását. Csak az bízhat ennyire a maga hitében és a konvencionális eredményekben, aki sohse kételkedett magában, aki egy sajátságos bátor érzéssel pillanat alatt el tudta és el merte érni a kiszemelt célt, és nem vágyott sohse arra, ami lehetetlen, de még arra se, ami már nehezen lehetséges... Hosszú ősz haja, mintha valami bravúros, izgalmas hőstettben hullott volna jobb szemöldökére.

Csodálatos volt Popperben a gyerekes, naiv biztosság, amely a tekintetében is benne érzett. A kedélyének vidám és mégis mély harmóniája, amelyet az egy hangszer mellett való állhatatos kitartás ad csak meg a muzsikusnak: a hangszerben való hit és annak tökéletlenségeivel való virtuóz, bölcs megalkuvás.

Rokonszenves és vonzó volt mindig az ő típusos muzsikuskedélyessége, mókás tréfálkozása. Imponáló az a felsőbbség, ahogyan kompozícióiban játékot űzött apró szellemességekből, s szórta és pazarolta ezeket a gyémántreszelékeket. Talán előkelőtlennek tartotta, hogy ezeket nagyobb füzérekbe kösse. Így jobban mulattatta őt a zene. Nem becsülte túl a talentumát, mint annyi - óh, annyi! - muzsikus - csak keveset akart, óvatos volt. Jutalma lett, hogy jelentékeny dolgokat alkotott csaknem esetlegesen, minden nekikészülés, pretenció nélkül. Alkalomszerűen ajándékozta, pergette ki az ötleteit kollegiális jósággal: a csellisták számára.

Ezt a tékozló, kedves, szerény és emellett bravúros férfiút vesztettük el Popperben. Egy gazdag, nagyszívű, egyszerű és lelkes művészt, aki szerette a csellóját és szerette az embereket őszintén, melegen. Muzsikusoknál sokkal nagyobb ritkaság ez, semhogy elmulaszthatnók kegyeletesen följegyezni róla a sok más egyéb adat mellé, amelyeket most halálakor a zene krónikásai remek márványkockák gyanánt ünnepélyes gúlában róla egybehordtak.