Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Figyelő
Őt sem hallhatjuk többé. Hangja, ez a gazdagon ömlő, zengő meleg baritonfolyam kiapadt örökre. Csak emlékeinkben él, mint eltávozott boldog órák visszatükröző képe, egyre halványabban.
Mi maradt utána?
Értékét, halála után csak abban érezzük, amennyit vesztettünk, amennyire hiányzik, egész sereg szerep elárvulásában.
Szerepei, a deszkán élő muzsikába oltott alakok sokasága, akiket az ő bővérű férfiassága táplált pompázó színes emberi életre, elnémultak, árnyékká sápadtak, várják azt a Valakit, aki annyi erővel, potenciával állítja talpra szunnyadó mivoltukat, mint ő.
Takács Mihály, noha az utolsó öt esztendőben már csak romja volt önmagának, még hanyatlásában is egyike volt az Operaház legkiválóbb művészeinek.
Mint színész és mint énekes egyaránt.
Az utolsó esztendőkben, már gyengén, megfakultan hömpölygött végig az opera nézőterén az egykor hatalmas tömör hangja, de az a meleg líra, amely keresztül-kasul fűtötte művészetét, hangjában még benne rezgett. Benne rezgett mindvégig, és a roncsok egy nem mindennapos tehetség, hivatott nagy művész megrázó tusakodását sodorták a hallgató elé.
Szerepköre az elképzelhető legnagyobb változatot, széles területeket foglalta magában. Mindenütt megállta helyét. Legigazabb hangját azonban a lemondó, csüggeteg ellágyulás, elboruló melankólia kifejezésében hallatta.
Anyeginje vagy Wolframja felejthetetlen. Különösen az utóbbi. Wolfram alakjában sűrűsödött össze az ő személyiségének ereje, színe, drámai feszültsége.
Takács Mihály művészetében mint a legtöbb nagy színész művészetében nagy szerepe volt az ösztönnek. Ez talán szokatlan a diszciplínára berendezett operaénekeseknél, de ezek a mélységből jövő, talán nem is tudatos érzések, csak gazdagították, színessé tették az ő művészetét, egyben természetessé, megokolttá tették a sokszor zsinóron mozgó, vérszegény operai akciót. Szövegkiejtése értelmesebb, jobb volt, mint bárkié, aki valaha magyarul operát énekelt.
Fiatalon, életének derekán hagyott itt bennünket. Távozásával majdnem egészen eltűnt, elmúlt a régi Operaház kiváló vezérkara. Perotti, Benza Ida, Ney Dávid és még sokan már régebben elpihentek. Az öreg Dalnoki, a kitűnő Vasquezné, Diósiné már nem énekel.
Emberi rövidlátásunk örökkétartó, soha el nem múló, nem változó valamit lát egy-egy generációban, összeszokott művészi csoportban.
Ha megoldódik a kéve, önnönmagunk szomorú mulandóságának árnyéka borul hétköznapjainkra.