Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XIII.

Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a felhőtlen égen, öreges, egykedvű, tömör méltósággal nyúlt belé barnán a Szent István templom tornya. A várost körülvevő szabad térségen, falakon, hídon, kapuk körül, utcán, piacokon sétáló, ácsorgó, tarka tömeg örült a csalóka februári napsütésnek. A kettős várfal széles közén már ott kúposodtak a vasukat, szenüket áruló szegények gallyakból, tölgyfaháncsból összerótt kalyibái, az erkélyekre kikerült a virágcserép, s a csipogástól, füttytől, peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán kocsija távoli mezők sarától nehezülten kocogott a Zrínyi-ház felé... Itt egy mély kivágásban arany keresztet rengető fehér mell, ott egy fekete, zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény inggallér, ezüstabroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem fátyolt fedő fejkötő, s tarkón lebbenő, rövid fürtök, színes tollú nagy, sötét férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden alul visszatolt szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt macskabajszok, kis szakállkák, peckesen lépkedő vastag burger-lábikrák, szögletes cipőorr, magas sarok, nehézkesen forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid derekúvá szabott jókedvű asszonyok, köszöntgető lovasember, festett lovak húzta festett főúri hintó lassú himbálódzása, lóganéjt seperni kifutó boltosfiú, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes gyíkleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol satyak, hintólovak fején színes tollbokréta, emberen toll és toll, csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó "Gemüth", a levegőben harangszó és meleget hozó enyhe déli szél...

Zrínyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy ablakán bekíváncsiskodó színes forgatagot:

- Asszonyt vittem közületek, viszek-é palatinusságot is? S ha nem? Tehát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod, az hol hrvatski, madjar hund az neved! La, szép is lenne! Quos ego!... Hm! Az fejedelem attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra meneszteni, az kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök gyűlölséghordozó németek olyan vaddá, olyan gyanússá tették az ű méltóságos nevét, hogy nyilván jót csak mondani is Rákóczirul, sacrilegium, mortale peccatum?!... Mérthogy nem szolgáltál Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba bocsájtván, mastan nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának, s mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!... Baj! baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy kemény fejed úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt hordozzon!... Mastan bezzög Bécsben jüttél, s úgy téssz, mint az, ki szűz leányt nem kaphatván, híres kurvákkal táncol!... Csendesség, Miklós, csendesség! fiaddal nehézkes feleséged reád gondol... Fiam? Lányom? Mán akárhogy, de kis cselédem! Érted tészem, de magamért is!

S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a kandalló, Zrínyi kiült a napsütésbe az erkélyre.

Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén... Egymás kezét fogva merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó vagy fekete háztetők, a széles kőfal egy darabja, s rajta egy-egy sétáló alakjának csöndes keresztüllüktetése, túl a külső szabad térség egy foltja, távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek domborulatú hegyek téli sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb... Sürgés-forgás, ürülő almáriumok, szög alatt koppanó ládák, a lajstromokkal tipegő, sápítozó néni, a mirtuszos fehér atlasz ruha és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág, félszárig rajta húsz bokor ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru, ezüst-galonnal meghányt világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésű vörös bársony mente... a fehér karinges Ráttkay... a stóla csomója alatt szerelmes remegéssel kezébe mélyedő körmöcskék... "In nomine Patris"... az ünnepi rezgéssel zengő komoly hang... s a csókkal kövezett út Csáktornyáig... Eh!

Délután lóra ült, s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntözőkanna s a virágok, a virgyina... s a dohogva érkező Péter, mogorva bemutatkozása: "Ja sam Petar Zrinski!" S hogy megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt Velencéről az öcskös... Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti magát! Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt... No, visszaszerzi az a kéz, amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga, s fogja be száját németrágó felesége... Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak azok, mi hárman s az a két nő és szállt a szó a jövőből múltba, hogy a jelen derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetű két szem... Jól tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!

Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomorú csüggedtség lopakodott föl fáradt tagjaiból szívére:

- Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód kéván?... Az te tölhetetlen... szájára eresztett ambitiód...

De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres hintó a kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg herceghez vigye a bánt. Az egynapos ragyogásnak vége volt, és sűrű köd siklott le a Morvamezőről Bécsre. Az utcákon megfogyott a gyalogjáró polgár, s a toluló ködben inkább csak hintó dülöngött, lovas lüktetett, de a nagy miniszter palotája előtt és udvarán élénk volt az élet. Zrínyi nagyon egyedül érezte magát, míg az érkezését jelentő német visszajöttére várt. Várni, várni! Tanácskozik a főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás? Megszámlálhatja közben, hány lába van a széknek... Csakhamar megjelent azonban maga a herceg udvarmestere, s az akaratlan megváratásért ura engedelmét kérve, alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az előre bocsátott vendég elé útmutatón bal karját.

A kor divatjához képest egyszerű, de drága eleganciával öltözött testes, magas alak az ajtónyílásra zsebébe csúsztatta a tenyerében tartott órát, intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a tollbamondásnak vége, s göndör nagy haját libbentő könnyű fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást kínáló, magasra emelt kézzel sietett Zrínyi felé:

- Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice, mily kedves nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!

- Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szíves hozzám!

- Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr Graf! - fordította német szóra a beszédet a herceg.

Zrínyi leült, s nemigen tudta, hogy folytassa a társalgást a hamiskás pillarebbenéssel, jóindulatúan, nyájasan előrehajló miniszterrel.

- Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában.

- Igen, igen, az országgyűlés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót főherceg dolga s az ifjú Ferdinánd elmúlásával udvarunkra és rám kettősen szakadt gyász... - s neveltjét említve hosszúkás, széles, nyugodt vonású arca elborult.

- Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és királyi felség!

- Ritka lelki és testi erő, bán úr!

Császár beteges és erőtelen, és minden ember prófétálja halálát nemsokára - gondolta magában Zrínyi.

- Nagy ész, szilárd caracter! - folytatta a herceg.

Az az ingadozó ember! - gondolta a bán.

- Ki meglátja az igaz érdemet, s az alattvalói hűséget jutalmazza! - folytatta Auersperg saját kiváltságot helyzetére gondolva.

- Hasonló ok hozott most Bécsbe! - szólt hirtelen, zavart mosollyal Zrínyi. - Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom, talán én sem állok méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés dolgában... őfelsége talán a jelöltek közé tesz... a méltóságod szava... ha jónak látja s nem tartja helytelen vakmerőségnek részemről ... hát... kimondom kereken, magyarán: kérem kegyes assistentiáját!

A pillanatra redőbe ugró homlokon már derűbe simultak a ráncok:

- Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami tehetségemtől telik, el nem mulatom felséges urunk színe előtt szóba hozni. Annyi, mintha már meg is történt volna! De beszéljünk másról!

Zrínyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó kételkedésnek adott helyet, köszönetképpen fejet hajtott, s megfogta a kardját, mint aki menni készül. A szomszéd teremből áthalló zümmögés most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a kis kerek karimátlan bársony calotte.

- De, bán úr, csak... - fordult Zrínyihez, mikor az ajtó fölpattant, s egy nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól kikent ritka bajszú úr jelent meg a herceget nevén szólítva, s tanúul híva valamilyen állításának, amelyen még most is jót nevettek odabent. Az idegent megpillantva, bocsánatot kért, s dörmögve akart visszavonulni. De az ajtóban pár szál bajszát sodorgatva megállt.

- Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! - szólt Auersperg, s Zrínyit karonfogta, s úgy vezette az ajtó fel, amelynek még mindig gondolkozva fogta kilincsét Souches gróf.

- Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! - azzal keményen megrázta Zrínyi kezét, s minden átmenet nélkül Auersperghez fordulva elkezdte magyarázni az ügyet: - Je disois que nonobstant la paix... s keményen, válogatatlan gorombaságokkal beszélte el az esetet, egy magyar úr portyázását török területen, amelyet szerinte a hadművészet szabályainak tekintetbevételével hajtott végre, de Montecuccoli a Fucina di Martera támaszkodva cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott eszébe a megfelelő francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A herceg, büszke lévén francia tudományára, amivel nem sokan dicsekedhettek a császári udvarban, szapora "bien" és "oui" közbeszúrásával hallgatta a pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott, a teremben tartózkodó urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt, s gúnyosan mozdult egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.

- Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban villogó csillagát!

Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal hajtottak fejet. Zrínyi nagy, büszke szívességgel üdvözölte mindegyiküket külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő, kényeskedő kézfogásuk láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg ezt a majmoskodást? - kérdezte magában.

Montecuccoli keskeny ajkú, széles szája pártfogó mosolyra görbült, s felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:

- Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai pasa?

- Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! - szólt kényszeredetten Zrínyi.

- Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, bán úr! - mosolygott a keskeny, hosszú vágású szem. - Amint méltóztatik tudni - folytatta tanító hangon -, harmadfél esztendeje a Ghimes ellen vonuló Musztafa pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották ugyan, de a támadás mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész győzelem a vakszerencse műve volt, ennélfogva minden értéket nélkülöz.

- Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! - kiáltott Souches. - Egypár vágás "ŕ la maničre des François megtette a magáét. Cosě č quest' affare!

- Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! - jelentette ki szelíd magasságokból Montecuccoli.

- Uraim, azt gondolom - szólt Zrínyi -, oly szükségbe hozza néha az embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának tanácskozni és gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik. Azért olyankor inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S e vélekedésemben támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja Gramond: Quandoque noxium est consultius tractare negotia, praecipue in proelio, quo, etsi consilia plurimum possunt, saepe facto magis est opus, quam alta indagine.

- Eccolo! - nevette harsányan Souches gróf.

- A vélemények eltérnek! - vonult vissza udvariasan a vitától Montecuccoli.

Most Rottal gróf nemes hajlású orra, marcona bajusza és dús tokája fordult Zrínyi felé, s élénken érdeklődött, hogy milyen a viszony ez idők szerint a stíriaiak s a szomszédos magyarok között. Az öreg, kopaszodó Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatjátmúlt teljes szakállát, s nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és Souches egy ablakmélyedésbe vonultak vitájukat folytatni. Auersperg és Rottal sokáig beszélgettek a bánnal Croatia és Sclavonia ügyeiről, s különösen a praedauciusokról, gondosan kerülve minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár dolga, magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán...

Zrínyit bosszantotta, hogy ilyen együgyűnek nézik, hiszen jól tudta, hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is tudta, hogy ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de nem szólt... Majd ha palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha magyar fej, hát nem szükségszerűen tökkolop. A három dús göndör hosszú hajzat sokáig lengett, rezgett még a kis csoportban, míg odább Montecuccoli zengzetes szavát sokszor hasította meg Souches rikoltó nevetése és "sacristi"-je.

Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak, Auersperg megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis sapkát:

- Urak, íme a novum! Zrínyi Miklós bán, Csáktornya kardos angyala, palatinus akar lenni.

- Ah! Hm! Eh! - csodálkoztak és nevettek az urak.

- Mit gondol ez az ember rólunk? - kérdezte a szigorú szemű Rottal.

- Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában - mondta Montecuccoli.

- Jó vitéz! - szólt közbe az öreg Hatzfeld.

- Kétségkívül jó verekedő, mint a magyarok mind! - folytatta Montecuccoli -, jó vitéz? Nem mondanám!

- Oh! - kiáltott Souches -, nagy jártassága van a vitézségről írott könyvekben!

Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította:

- Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez biztos! De tudománya és gyakorlata között nagy szakadék tátong. Mert mit tud? Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz? Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi cselekszünk. Azok a franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején utóvégre is...

Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak:

- Eleget tréfáltunk már, gróf úr!

Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső megelégedéstől, amint meghajtotta magát:

- Hát igen!

- Vakmerő vitéz! - mondta keményen Souches -, de nincs benne esprit, találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!

- In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu Feldt ist er ein Narr! - mondta a herceg.

- Hát ír is? - érdeklődött Montecuccoli.

- Rákóczinak legalábbis egy elég nagy csomó manuscriptumot küldött - mondta a herceg, mint aki még többet is tud... - Igen! Olvasás végett. Arról szól az opus, milyennek kell lenni a vitéz generálnak.

- A státus első minisztere mindent tud - ismerte be udvarias megsemmisüléssel Montecuccoli.

- Sőt még annál is többet! - s az egyszerű, szinte kifejezéstelen arcon valami szokatlan cikázott végig. - Factumokat mondok el: Rákóczinak követe járt Csáktornyán. Rákóczi emberei Zrínyi palatinusságát emlegetik. A levélváltás kettejük között állandó. A fejedelem, bár nagy körültekintéssel, de szót emeltetett felséges urunknál Zrínyi mellett. Ezek után idejön és assistentiámat kéri.

- Amilyen okos, olyan buta! - szólt Souches.

Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól mulat. De Rottal keményen háborgott:

- Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt akármilyen okos, akármilyen vitéz, de csak barbarus marad. - Az a gallértalan, meztelen nyak a dolmányban, ah!

- És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét, amelyet nem is akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háborúban egypár vitézi bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy francia ebéd után is meg tud tenni, oui, bien repus, j'en avois fait beaucoup, aztán törökökre vadászni, comme courre le ličvre. Kis nyulászat. Fatti eroici! - tört ki a keserű rágalom Souchesból.

Zrínyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással, amelyben Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvűen járta tovább a bécsi urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek szívesek voltak hozzá, mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika helyett inkább vadászatról beszélgettek vele, s végül is biztosították legjobb akaratukról, csak a mélázó, nagy szemű, finom arcvonású Lobkowitz herceg homlokán nem simultak el a mélyen járó gondolat szántotta redők a szokatlan látogató tiszteletére. A kétoldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága nem is igen igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról, álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt aljú szemek tekintete nem hízelkedett, nem ravaszkodott. A haditanács elnöke el-elgondolkozva, kettéválasztott ritkás hosszú haját meg-megsimogatva hallgatta a bánt, míg törökről, váráról, harcról, terveiről s a villogó kardú múltról beszélt, de amikor a nádorispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen kicsiny száj:

- Nein, mein illustrissime, a magyarok constitútiójának dolgai igazán nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye alá! - Amúgyis teljesen szükségtelen a külön magyar alkotmány! - gondolta hozzá magában.

Ez utolsó, ez tekéntetes arcú férfi igaz ember - rendezgette emlékeit Zrínyi, míg a hosszú Landstrasson döcögő kocsija lassan-lassan maga mögött hagyta Bécset -, de az többi? Nem játszódtak-é talám comoediát vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu, s ha nevetésre ferdült szájok, nem tették ingyért! Ha tették, hát látják mán benned kedvek ellenére, de község kévánságára lett palatinust! Az tengely, kin fordul mast jövendőd, az candidatio! Ha az juss, Rákóczi, az ország véled, vajh ki legénykedhetnék ellened?

A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe, a sarat döngölő nehéz úton, mikor feltűnt előtte messze, arra balra, síkon, füzeseken túl a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott. Csak az út tette izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot! Estbe hajlott a délután, mikor a dunai révhez ért.

- Posony észben nem is vészi, hogy jün az új palatinus! - merengett Zrínyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben csobbanó vízen. Elnyújtott, ijedt ugatásra felelő távoli vakkantásokat hozott eléje a szél.

(Folyt. köv.)